2014. szeptember 27., szombat

How to get away with murder - pilot

Shonda Rhimes sorozatával, a How to get away with murderrel nem számoltam májusban, mert bár leírás alapján tetszett, az előzetes eléggé elvette a kedvemet. Viszont rengetegen dicsérték, úgyhogy kíváncsi lettem rá. 


Vérbeli jogi sorozat a How to get away with murder, de van egy kis bűnügyi színezete is. A történet két idősíkon fut: egy téli éjszakán négy joghallgató egy holttesttől próbál megszabadulni a lehető legkevésbé feltűnő módon. Az áldozatot ugyan megmutatják az epizód végén, de a gyilkosság körülményeiről semmit sem tudunk. A másik idősík három hónappal korábban játszódik és Annalise Keating védőügyvédhez kapcsolódik, aki a Middleton Egyetemen tanít. Rögtön bevonja diákjait a legfrissebb ügyébe, a négy legjobban teljesítőt pedig a cégéhez is fel akarja venni gyakornoknak. 


Igazából a Keatinget alakító Viola Davis simán elviszi a hátán az epizódot, a diákok még nem elég karizmatikusak. Van köztük törtető, magabiztos, visszafogott és naiv is, de egyelőre nem sok lehetőségük volt kibontakozni. A szereplők mellett a történet a másik húzóerő. Okosan adagolják a kérdéseket és a válaszokat, és szerencsére nem a sablonos megoldásokat veszik elő. Pörgős és jól felépített volt a pilot, nem fulladt unalomba az epizód, érdekelt, mi fog történni a következő percben. 

Van potenciál a sorozatban, a pilot remekül megalapozott a folytatásnak, úgyhogy egy nézős újoncom már biztosan lesz ebben az évadban.

Értékelés: 7.5/10

2014. szeptember 26., péntek

Selfie - pilot

Nyakunkon a pilotszezon és a 2014/15-ös évad, úgyhogy ideje lecsekkolni az újoncokat. A Selfie a mérsékelten várós sorozatok között szerepelt, amit a sztorijával és a színészgárdájával érdemelt ki. 


Főszereplőnk Eliza Dooley, aki sikeres üzletszerző egy cégnél. Fiatal, csinos, tobzódik az internetes barátokban és like-okban. Afféle szuper menő csaj, akit saját magán kívül senki nem érdekel. Egy repülőúton történt hányós incidens után azonban rádöbben, hogy egy igaz barátja sincsen, ezért megkéri a cég marketinges zsenijét, hogy segítsen rendbehozni az imidzsét. 


Meglehetősen szájbarágós lett a pilot, de összességében tetszettek a látottak. A szereplők szimpatikusak, Karen Gillan és John Cho között működik a kémia, a folytatás mégsem érdekel különösebben. A két főszereplő nyilván össze fog majd jönni és gondolom, Eliza személyisége is formálódni fog, de filmen talán működőképesebb lehetne ez az alapötlet. A várakozásomhoz képest egyébként sokkal jobb lett a végeredmény, de az ilyesfajta tanmesékből én már kinőttem.

Értékelés: 6/10

2014. szeptember 24., szerda

Diplomatie - Az utolsó éjszaka Párizsban (2014)

A blockbusterek ritkán hoznak lázba, a művészfilmek viszont annál inkább. Ezért is örültem, amikor a Puskin Mozi műsorára tűzte a német-francia koprodukcióban készült Diplomatie-t.

1944 augusztusában járunk, amikor a második világháború végkimenetele már eldőlni látszik: Hitler csapatai meggyengültek, a szövetségesek pedig fokozatosan törnek előre. A többgenerációs katonai család sarja, Dietrich von Choltitz tábornok a Führertől azt a feladatot kapja, hogy a legfontosabb épületeiben és hídjainál aláaknázott Párizst robbantsa fel. Ha Choltitz engedelmeskedik a parancsnak, nemcsak az európai kultúra egy kiemelkedően fontos darabját törli el a föld színéről, de több millió ártatlan embert is elpusztít. Viszont ha megkíméli a várost, akkor a Gestapo mészárolja le az egész hátrahagyott családját.


Eredetileg színdarab volt az Utólsó éjszaka Párizsban és bár a darabot nem láttam, a kamaradrámás jelleg végig érződik a filmen. Tulajdonképpen két ember beszélgetését követhetjük nyomon, aminek tudjuk a végkimenetelét (hiszen Párizst nem érte bombatalálat a második világháborúban), a diskurzus menete mégis érdekes. Hitler ugyan nincs jelen, de személye minden Franciaországban állomásozó németre hatással van, az általa adott parancsok pedig olyanok, mintha Istentől származnának. Éppen ezért van jelentősége annak, hogy a tábornok végül megtörik és megtagadja a parancsot. 


A színészek (Niels Arestrup és André Dussolier) alakítása kiváló és a retorika is nagyon jól működik, de néhány zavaró elem miatt nem éreztem olyan elementáris erejűnek. Sok volt a bevágott régi háborús kép, amiknek nem volt nagy jelentőségük. A zene ugyan nem volt tolakodó, de csupa olyan dallamot használtak, amik más filmekből ismerősek voltak. Szerencsére ezek csak apróságok és a film lényegén nem változtatnak sokat. 

Értékelés: 8.5/10

2014. szeptember 22., hétfő

Tíz éve indult a Lost

Desmond és Wilson már leírták a lényeget, én csak pár gondolatot fűznék "A sorozathoz", ami korszakot teremtett.

2004-ben még teljesen hidegen hagytak a sorozatok, elképzelni sem tudtam, mi a jó bennük és miért teszi függővé az embereket. Ma már persze tudom a választ, mert azóta engem is beszippantott a sorozatvilág. :) 
A Losttal 2005 környékén találkoztam. Legelőször akkor, amikor Olaszországban jártam. Emlékszem, mindenhol óriásplakátokon reklámozták, majd később az RTL Klubon is belefutottam a sorozat ajánlójába. Nem sokkal később viszont elindult az Invasion és a Supernatural (innentől datálható a sorozatok iránti rajongásom), aztán ahogy a többi sorozatot felfedeztem, egyre kíváncsibb lettem a még mindig futó és hatalmas rajongótáborral rendelkező Lostra. 


2010-ben, a sorozat utolsó évadának indulásakor határoztam el, hogy most már ideje belekezdeni a Lostba, hogy a finálét már az amerikai vetítéssel egy időben nézhessem. A felzárkózás nem sikerült, viszont a nyár ideális volt arra, hogy megtekintsem a felgyülemlett 6 évadot. Nem egy sorozatot daráltam előtte és utána, a Lost mégis kivételes élményt nyújtott. A kidolgozott karaktereket, a komplex mitológiát, az atmoszférát, a kiszámíthatatlan és magával ragadó történetet azóta sem tudta felülmúlni semmi, pedig jó pár színvonalas sorozat született az elmúlt években. Az utódja máig várat magára és bár eleinte úgy voltam vele, hogy előbb-utóbb majd csak akad egy olyan sorozat, ami képes betölteni a Lost által hagyott űrt, ma már azt gondolom, hogy ennyire maradandót alkotni csak egyszer lehet.

2014. szeptember 20., szombat

La casa dalle finestre che ridono - A nevető ablakos ház (1976)

A furcsa cím meglepő módon egy olasz horrorfilmet takar és bár nem terveztem, hogy megtekintem, a címe miatt kíváncsi voltam rá.

A fiatal restaurátor, Stefano megbízást kap a ferrarai síkság egyik kisvárosában, hogy restaurálja a templom Szent Sebestyén mártíriumát ábrázoló freskóját, melynek alkotója, Buono Legnani öngyilkos lett. A festőről különös pletykák keringenek a városban, máig az "agónia mestereként" emlegetik, mert modelljeit általában haláluk pillanatában festette le, két rossz hírű nővére segédletével. Stefanót megbabonázza, ugyanakkor félelemmel tölti el a festmény, ám mégis elkezdi a munkát, pedig a titokzatos telefonhívások és halálesetek miatt egyre nyomasztóbbá válik körülötte a légkör. 


Nem egy friss alkotással van dolgunk, mégis működik a film és annak is élvezhető, aki csak az újabb keletű horrorokat kedveli. A várost behálózó titkok, a sötét helységek, a folyamatosan jelen levő félelem és feszültség remek atmoszférát teremtettek és bár sok mindent ki lehetett következtetni, elég tisztességesen végigvitték a történetet. 


Olyan az egész film, mint egy megfilmesített rémálom. Eleinte a normalitás uralkodik, aztán elkezdődnek a furcsaságok és az egyre ijesztőbb események, a végére pedig teljesen lidérces lesz a hangulat. Mégpedig a lehető legkevesebb vérmennyiséggel. Nincsenek hatásvadász gyilkosságok és az ágyjelenetekből is csak sejtetést kapunk, nyoma sincs öncélúságnak. A történet már önmagában is ijesztő, a képi világ és a zene pedig még hatásosabbá teszi.


A színészek alakításai közül a főszereplő fejlődési íve volt a legérdekesebb. A történtek hatására egyre inkább magára lesz utalva, az utolsó jelenetekben pedig azt látjuk, hogy csapdába esett, amiből gyakorlatilag nincs kiút. A korabeli eszközök miatt egy-két jelenet mai szemmel nézve inkább mulatságos, mint félelmetes, de A nevető ablakos ház így is a műfaj egyik kiemelkedő darabja lett. 

Értékelés: 8.5/10

2014. szeptember 13., szombat

Wilfred - 4. évad

"Happiness does not depend on outward things, but on the way we see them."

Vége. Ennyi volt. A 10 részes negyedik évaddal búcsúzott az utóbbi évek legegyedibb sorozata. Ha valaki nekem a pilot után azt mondja, hogy a Wilfred egy zseniális szériává fogja kinőni magát, biztosan kinevetem. 


Márpedig ez történt. A 3. évad szintlépése után a 4. olyan fordulatokat hozott, hogy letettem a hajam. Többször is olyan érzésem volt, mintha egy aprólékosan kidolgozott high concept sorozatot néznék, ami maixmálisan hű maradt az alapjaihoz. A válaszokkal sem maradtak adósak a készítők és sikerült olyan magyarázatot adniuk, amivel teljes mértékben elégedettek lehetünk. 


Ryan betegsége nem volt újdonság számomra. Valahol az évad közepén állt össze az a kép, ami aztán a fináléban beigazolódott. Jobban belegondolva korábban is voltak már erre utalások (például az első évad végén), de akkor még korai és megalapozatlan feltételezésnek tűntek. Mindegyik epizód a helyén volt és kellett ahhoz, hogy teljes legyen a Ryan általi utazás. Azt hiszem, a keserédes a legjobb jelző erre a sorozatra. Bármennyire komikus köntösbe van bújtatva a Wilfred, a felszín alatt borzasztó depresszív és szívbemarkoló sorozatról van szó. 


Furcsa, de a legnagyobb rejtélyt mégsem Wilfred, hanem Jenna szolgáltatta. Az utolsó pillanatig elhitette Ryannel, hogy ő a boldogság kulcsa, így a "legyőzése" különösen érdekes volt. Ennél szebb karakterfejlődési ívet ugyanis nem kaphatott Ryan, úgyhogy már csak ezért is alkot kerek egészet a történet. A kereten belül (és kívül is) minden a helyére került, számomra ezzel a befejezéssel lett tökéletes a zárás. 


Az biztos, hogy még egyszer végignézem majd a sorozatot, hogy minden apró darabja a helyére kerüljön és újra el lehessen merülni azokban a filozófiai mélységekben, amik a széria nagy részét jellemezték. Intelligens és szerethető sorozat volt a Wilfred kiváló színészi játékkal és színvonalas dialógusokkal. Az első két évad kisebb kilengései ellenére a legjobbak között van a helye. 

Értékelés: 9/10

2014. szeptember 7., vasárnap

Wilfred - 3. évad

Hosszú kihagyás után előszedtem az FX nyári komédiáját, hogy az utolsó évadra felzárkózzak a sorozatból. Ez persze nem sikerült, viszont így kihagyás nélkül állhatok majd neki a záróévadnak. 


Kategóriáját tekintve a Wilfred a komédiák sorát gyarapítja, bár ez az évad kevésbé volt poénos az előzőkhöz képest. Alig volt olyan jelenet, ahol párhozamot lehetett vonni Wilfred és a "valódi" kutyák viselkedése között. Egyre inkább egy pszichológiai utazásnak tűnik a sorozat, mert Ryannek és Wilfrednek egyszerűen szüksége van egymásra. Volt ugyan Wilfrednek néhány igencsak aljas húzása, az epizódok végén mégis meg lehetett bocsátani neki, mert mindketten le tudták vonni a maguk tanulságait. 


Komolyaabbak és összetettebbek lettek a témák, nem egyszer komoly filozófiai mélységű dialógusok hangzottak el. Az elgondolkodtatás mellett volt még egy motívum, ami végigkísérte az évadot. Az előző évad végén látható rajz majdnem minden epizódban előkerült és bár továbbra sem kaptunk választ a Wilfredet illető kérdésekre, egyre kíváncsibb vagyok, milyen magyarázattal rukkolnak majd elő. 


Nem kevés megdöbbentő fordulatot hozott ez az évad (pl. Ryan apjának a halála vagy éppen a finálé záró képsorai), amitől még mindig frissnek tűnik a sorozat. Mellékszereplők tekintetében Kristennel történt a legtöbb változás. A korábban szinte elviselhetetlen hisztérikából egy egész normális és kedvelhető karaktert faragtak, ami határozottan jót tett az évadnak. És bár az előző két évad is tetszett, nekem ezzel a 13 résszel lett kötelező néznivaló a sorozat. 

Értékelés: 8.5/10