Közeledik az év vége, azaz ideje átnézni az idei filmes kínálatot és pótolni a még nem látott alkotásokat. Első körben a sokak által dicsért Családi üzelmeket vettem górcső alá.
David piti kis drogdíler, aki csak rászoruló családanyáknak vagy szorgos éttermi alkalmazottaknak
árul, de gyerekeknek soha. Aranyélete van ezzel a munkával, ám egy este egy csapat huligán kirabolja és az anyagtól is megfosztja. Hogy a tartozását rendezhesse, át kell csempésznie egy nagyobb adag marihuánát a mexikói határon. Ehhez azonban álcára van szüksége, így pattan ki a fejéből az az ötlet, hogy a szomszéd sztriptíztáncossal, a szintén vele egy házban lakó kocka sráccal és a közelben csövező hajléktalan lánnyal egy családnak adják ki magukat. Csakhogy egy ilyen álcát nem könnyű fenntartani...
Bevallom, a sztori olvasásakor nehezen tudtam elképzelni, hogy ez egy szórakoztató vígjáték lesz, mert tavaly csúnyán ráfaragtam a Teddel, de a film harmadától már azt éreztem, hogy nem lesz itt gond. Pedig ez sem egy világmegváltó vígjáték, mégis remekül kihasználták a benne rejlő lehetőségeket. A legnagyobb buktatót például simán elkerülték azzal, hogy mellőzték a gusztustalanságokat. Pár altesti poén így is becsúszott, de szerencsére nem olyan mértékben, hogy zavaróak legyenek. A készítők ugyanis inkább a karakterekre és a helyzetekre alapoztak.
Jason Sudeikisnek jól állt az önző és tapló drogdíler szerepe, aki talpraesettségét a szövegének köszönheti, mintsem az erejének. Szinte mindenből kivágja magát és még az idilli, már-már patetikus szituációkat is letöri egy egyszerű "Na, húzzunk innen a picsába!" felkiáltással. Emma Roberts szintén jó választás volt a duzzogó, de a lelke mélyén szeretetre vágyó tinilány karakterére. Nem ő az elsődleges humorforrás (igazából azt sem nézem ki belőle, hogy valamikor népszerű komika lesz belőle), de az adott helyzetekkel derekasan megbirkózott.
Will Poulter kocka (és szűz) srácként teljesen hihető volt, az arca miatt ráadásul szinte vonza a balekságot. Félő volt, hogy erre a készítők is rájátszanak majd, de bármennyire sértők a forgatókönyv elemei, ezúttal elkerülték a szereplők ilyen jellegű szívatását. Jennifer Anistont hagytam a legvégére, mert tőle tartottam legjobban a stáblista átfutásakor. Jó pár komédiában szerepelt már, de a látottak közül talán most volt a legjobb. Alapból jól áll neki a humor és a komolyabb oldalát is meg tudta mutatni.
A nagyfőnök (Ed Helms) és a mexikói gorillák már a megjelenésükkel mosolyt csaltak az arcomra, mert olyanok voltak, mintha egy képregényből ragadták volna ki őket. Nem voltak igazán félelmetesek, de nagy mértékben hozzájárultak a történet élvezhetőségéhez. A pergő jeleneteknek és a (helyenként kiszámítható) csavaroknak köszönhetően nem volt unalmas a film és még a végére is odafigyeltek, hogy ne legyen összecsapva. A bakiparádé utolsó része például fenomenális. :)
Értékelés: 7.5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése