Tavaly decemberben került bemutatásra a Hobbit-trilógia utolsó darabja, amivel a Gyűrűk ura előzménytörténete is lezárul. Az első Hobbit-film előtt tartottam tőle, hogy csak a haszon miatt nyújtják három részesre az egyébként vékonyka könyv szolgáltatta alapot, de utólag már belátom, hogy ez így volt jó.
Kevés film van, ami ennyire in medias res kezd: az Öt sereg csatája ugyanis pontosan az előző film zárómomentumát követő jelenettel indít. Konkrétan egy csata közepén találjuk magunkat, ahol Smaug bőszen ostromolja Tóvárost, az emberek csónakokkal próbálják elhagyni otthonaikat és csak egy bátor íjásznak köszönhetik, hogy megmenekülnek. A törpök eközben berendezkednek Ereborban, de nem sokáig örülhetnek a visszaszerzett zsákmánynak. Az emberek mellett ugyanis a tündék is igényt tartanak a kincsre, miközben Szauron orkok seregeit indítja útnak a Magányos Hegy meghódítására. A tét nem kicsi: egész Középfölde sorsa forog kockán.
Egészen komor hangulatúra sikerült a Hobbit-trilógia zárása, nem sok helyen köszön vissza a Váratlan utazásra jellemző könnyedség és játékosság. Ez persze érthető is, hiszen ezúttal sokkal kézzelfoghatóbb a veszély, mint korábban. Gandalf fogságba esése és kiszabadítása kulcsfontosságú (a film legjobb jelenete is ez), hiszen Szauron már-már testet ölt és csak az utolsó pillanatban tudják mágiával elűzni. Ez a folyamatos veszélyérzet a többi eseménynél is visszaköszön, de részletesebben majd csak a Gyűrűk urában kerül kifejtésre.
Érdekes egyébként, hogy prequelként tökéletesen működik a három Hobbit-film, de az egyik hátulütőjét is ez adja. Tudjuk, kik élik túl a csatát és kik buknak el, így hiába voltak izgalmasak a csatajelenetek, tudtam, mi lesz a végkimenetel. Bilboért, Legolasért és Gandalfért például egyáltalán nem aggódtam, Thorinért viszont igen. A korona megszerzése után nagy változáson ment át a karakter, ezért ő volt az egyetlen olyan szereplő, akinek drukkolni lehetett.
A csatajeleneteket szépen kidolgozták, mindegyik fél nézőpontját megmutatták és mind közelharcokból, mind tömegharcokból kaptunk szép számmal. Végig lenyűgöző a látványvilág, a nagy létszámú seregek tényleg gigantikusnak hatnak, az alakok pedig a legapróbb részekig kidolgozottak. Mindenféle lény kiveszi a részét a harcból (kosok, földfalók, orkok, denevérek, Azog), de a legkáprázatosabb látványt a tündekirály Thranduil szarvasa nyújtja. A király és "lovának" fellépése ugyanolyan tiszteletet parancsoló, mint Smaugé. Emiatt sajnálom is, hogy nem moziban néztem meg a filmet, de az élmény így is lehengerlő volt.
Bilbo az öt sereg csatájának a közepén találja magát és bármennyire kedvelhető karakter, a film néhány jelenetét leszámítva nem volt túl nagy szerepe. Sokszor tűnt úgy, mintha sodródna az eseményekkel, csak a film vége felé kapott nagyobb játékteret. Hősünket egészen a hazatérésig követjük és csak akkor veszünk búcsút tőle, amikor a 110. születésnapját ünnepli.
A történet tehát kerek, több ponton is illeszkedik a folytatáshoz, de valahogy mégsem olyan grandiózus, mint a tíz éve készült eposz. A kiegészítések ellenére érződik rajta, hogy a Hobbit története karcsúbb a Gyűrűk uránál és nem lehetett tovább nyújtani ezt az előzménytörténetet. Viszont örülök, hogy Peter Jackson filmre vitte és hogy három részre szedte Tolkien művét, mert így sok minden értelmet nyert és Középföldében is jobban el lehetett mélyedni.
Értékelés: 8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése