Idén nyáron nem vittem túlzásba a sorozatnézést, viszont a Trónok harcának ötödik évadát mindenképpen szerettem volna pótolni. Egyrészt azért, mert kedvelem a Martin által megteremtett világot, másrészt pedig azért, mert egyre több spoilerbe sikerült belefutnom és féltem, hogy ezek miatt lemaradok az epizódok varázsáról.
Múlt, jelen és jövő. A sorozatot eddig is meghatározta az idő hármassága, de erre az évadra ez különösen jellemző volt. A múlt a maga kesze-kuszaságával és dicsőségével erősen meghatározza a jelen eseményeit, a jövőt illetően viszont egyre kevésbé tűnik hasznavehetőnek. Az évad legfőbb tanulságát és mozgatórugóját ez adta, no meg azoknak a helyzeteknek a kibontása, amelyekkel az előző évad véget ért.
Az ötödik évad legszembetűnőbb változása, hogy a súlypont Királyvárból északra került. Tywin és Tyrion nélkül nem maradt karizmatikus vezéregyéniség a Lannisterek között, így Cersei nem sokáig élvezhette anyakirálynői posztját. Az eddigi évadokban látott gőgnek és basáskodásának persze meglett az ára, de a vezeklése ellenére egyáltalán nem tudtam őt sajnálni. Az évad egyik legnagyobb elégtétele számomra Cersei kártyavárának összeomlása volt és bár kíváncsi vagyok, mi fog történni vele a későbbiekben, valószínűleg nem ő lesz az a szereplő, akinek drukkolni fogok.
Daenerysnek viszont annál inkább. Bár még mindig nem szilárd a hatalma és egy polgárháborúra nagyobb esély van, mint a sikeres hódításra, egyedül ő az, akinek minden eszköze megvan a Vastrón megszerzésére. Éppen ezért Tyrion nem is érkezhetett volna jobbkor, gyakorlatilag ajándékként pottyant a királynő kezébe. A királynő segítőjeként Tyrion végre méltó helyre kerülhetett, tudását pedig hamarosan meg is mutathatja, hiszen Varysszel karöltve rendet kell tennie Meereenben.
Északon, a Falnál sem fenékig tejfel az élet, ugyanis egyre közeledik a tél, amiből már ízelítőt is kaptunk. A Mások már csak karnyújtásnyira vannak az élőket a holtak birodalmától elválasztó területtől és a seregüket látva bizony eltörpül mellettük a nemesi házak Westeros trónjáért vívott csatározása. A rideghoni harcban a vadak és az Éjjeli Őrség együttes fellépése ugyan feltartotta a zombisereget, de nem lennék meglepve, ha a következő évadban is sor kerülne egy hasonló ütközetre.
Más miatt is fontos volt ez a csata: Jon Snowt parancsnokként látjuk és bár nehezen kedveltem meg a karakterét, meg kellett állapítanom, hogy rengeteget fejlődött az első évad óta. Igazi vezéregyéniséggé vált, aki nagyobb perspektívákban gondolkodik, társai viszont (Sam kivételével) sokkal földhözragadtabbak. Emiatt nem ért váratlanul az, ami a fináléban történt, ugyanakkor remélem, hogy nem ebben az évadban láttuk őt utoljára.
Sansa és Theon ellenben egyáltalán nem hiányozna. Mindkettőjüknek bőven kijutott a szenvedésből és valahogy nem érzem őket olyan szereplőknek, akik sorsfordító erővel bírnak. Vélhetően Stannisszel sem kell számolnunk már, bár így a Boltonokat is nehezebb lesz kiűzni Deresből. Arya sorsa sem kecsegtet sok jóval, bár az ő történetszála ebben a évadban eléggé háttérbe szorult.
Kevés emlékezetes jelenetet prezentált ez az évad, a rideghoni csata és Deny sárkánylovaglása azonban kiemelkedően jól sikerült. Mindkettőt élmény volt nézni és így még azt is megbocsátom, hogy a deresi csatának csak a végeredményét láttuk. A jól megírt monológok és párbeszédek is látványosan megfogyatkoztak, pedig korábban a sorozat fontos védjegyei voltak. A dorne-i kitérő sajnos abszolút érdektelen volt, csak Jamie-t illetően volt komolyabb szerepe. A finálé a sok cliffhanger mellett szépen letisztázta a terepet, így kíváncsian várom, hogyan alakul majd az életben maradt szereplők sorsa a hatodik évadban.
Értékelés: 8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése