Magpie Murders - 1. évad

Alan Conway híres krimiíró legújabb könyvének megjelenésére készül. Magpie Murders című detektívregényének kéziratát elküldi a kiadójának, ám amikor Susan Ryland szerkesztő a kézirat végére ér, észreveszi, hogy az utolsó fejezet hiányzik. Susan nagyon szeretné tudni, hogyan végződik a történet, de ezt már nem tudja megkérdezni Alantől, ugyanis az írót meggyilkolják. Susan feltett szándéka megtalálni a hiányzó fejezetet és Alan Conway gyilkosát, ezért nyomozásba kezd.

A hat epizódos sorozat Anthony Horowitz krimijén alapul és bár a művet nem olvastam, a szerző neve nagyon is ismerős. Anthony Horowitz írta ugyanis - többek között - az Agatha Christie feldolgozások forgatókönyvét, így mondhatni a kisujjában van minden, amit a krimiről tudni kell. Ez a Magpie Murdersben vissza is köszön, minden olyan jellegzetesség feltűnik a sorozatban, amit Agatha Christie-nél megszokhattunk: vidéki kúria, titkok, intrika, nyomozás és olyan szereplők, akiknek indítéka és módja volt a gyilkosság elkövetésére.

Ez már önmagában is érdekes alapanyag lenne, Horowitz azonban csavar egyet rajta és Alan Conway krimijét is a sorozat szerves részévé teszi. Vagyis a Magpie Murders tulajdonképpen egy könyvbe foglalt könyv cselekményét meséli el, amelyben Atticus Pünd nyomoz. Ennek megfelelően két idősíkon zajlanak az események: a jelenben, Alan Conway gyilkosa után kutatva és a múltban, egy 1950-es évekbeli fiktív történetben. Bár a jelen eseményei izgalmasabbak, a múltbeliekre is szükség van, ugyanis a gyilkos utáni hajsza szorosan kapcsolódik Alan művéhez. 

A narráció mindkét idősíkban jól működik, kellő mennyiségű red herringet és cliffhangert kapunk, na meg persze lezárást és magyarázatot az utolsó epizódban. Az események végig jól követhetők, így számomra a gyilkosok kiléte is egyértelmű volt. Annak ellenére, hogy mindkét elkövetőt ki tudtam találni, tetszett a logikus levezetés és a történések rekonstruálása. Látszik, hogy Anthony Horowitz mindent alaposan végiggondolt és a legapróbb részletekig tudatosan építette fel és mozgatta a történetszálakat. 

Mindehhez jól kidolgozott karaktereket kapunk. A főszereplő Susan Ryelandot ismerjük meg a legjobban, aki amellett, hogy szakmai előrelépés előtt áll, a családi problémákat is menedzselnie kell. Összetett karakter és az őt alakító Lesley Manville kiválóan megbirkózott a feladattal. Az Alan Conwayt alakító Conleth Hill neve a Game of Thronesból ismerős (ott Varys szerepében láthattuk) és a Magpie Murdersben is remekel. Atticus Pünd szerepében Tim McMullan hozza a kimért és alapos detektívet. Pünd alakja egyszerre hasonlít Poirot-ra, Sherlock Holmesra és Columbora. A többi színész számomra ismeretlen, de senkinél sem éreztem azt, hogy kilógna a sorból. 

Összességében nagyon kellemes meglepetés volt ez a sorozat. Nincs benne annyi csavar, mint a Knives outban, inkább a klasszikus Agatha Christie történetekre hasonlít a Magpie Murders. Imádtam benne a zenét (amivel egyébként jól tudták érzékeltetni az idősíkokat is) és Pünd sajátos humorát. Még Sophie Hannah neve is felmerül a sorozatban, akit a Poirot-folytatások kapcsán sokan Christie méltó utódjának tartanak. Kíváncsi voltam, hogy a szarkák hogyan kapcsolódnak a történethez, de csak annyi szerepük van, hogy minden epizódban annyi madár látható a faágon, ahányadik résznél tartunk. Szóval aki kedveli a klasszikus krimiket, annak mindenképpen ajánlani tudom ezt a sorozatot.

Értékelés: 10/10 

Húsvét

Minden kedves olvasómnak kellemes Húsvétot kívánok!

 

Erica Bauermeister: Illatok őrzője

„Semmi sem tart örökké. Ez az első dolog, amire az illatok megtanítanak.”

Fülszöveg: Emmeline egy mindentől elzárt szigeten tölti varázslatos gyermekkorát apjával, aki az érzékelés útján tanítja őt a világ megismerésére. Egy dologról azonban nem beszél neki: honnan származnak a házukat beborító, titokzatos illatokat tároló fiolák, és az ezeket előállító szerkezet? Az évek múltával Emmeline kíváncsisága egyre nő, míg egy nap a lányt váratlan események lökik a szerelemmel, árulással, ambícióval és bosszúval teli külvilágba. Múltja megértéséhez követnie kell a nyomokat, amelyek elvezetik a rejtélyes illatok eredetéhez.

Könyvet nem szoktam a külseje alapján megítélni, de ennek a regénynek tényleg nagyon megtetszett a borítója: egyszerre áraszt nyugalmat, titokzatosságot és feszültséget. Emellett természetesen a történet is megfogott, különösen a Parfüm miatt, amit ugye nemrég néztem újra. Szóval nagyon kíváncsi voltam erre a regényre és szerencsére nem is kellett csalódnom benne. Sőt! Annyira magával ragadott, hogy a 350 oldalnyi szöveget két délután alatt sikerült elolvasnom. 

A történet gyakorlatilag már az első néhány oldal után berántott. Izgalmas volt a sziget felfedezése, valamint Emmeline és az apja kapcsolata. Manapság, amikor a technika ennyire körülvesz minket, kifejezetten üdítő volt ez a sok szempontból idilli környezet. És persze Emmeline-nel párhuzamosan bennem is egyre több kérdés merült fel, amikre szerettem volna választ kapni. Hogy kerültek a szigetre? Lakik-e rajtuk kívül más is a szigeten? Mi történt a kislány anyjával? Vajon örökre ezen a szigeten fognak élni? Pontosan mik azok a fiolák, amiket John olyan gondosan őrizget a fiókokban? Idővel ezekre mind választ kapunk és persze új kérdések is felmerültek. Kifejezetten tetszett az, hogy egy pillanatig nem ült le a sztori, az események nagyon gyorsan követték egymást. 

Az is nagyon tetszett, hogy részletesen megrajzolt, hús-vér karakterekkel találkozunk és a felmerülő témák is nagyon változatosak: túlélés, mesék világa, szülő-gyermek kapcsolat, szeretet, kíváncsiság, halál, iskolai zaklatás, szerelem, bizonyítás, családon belüli erőszak, illatmarketing... szóval ez a történet jóval több, mint amit elsőre vártam tőle. Emmeline fejlődését is jól nyomon követhetjük, ugyanis mindent az ő szemszögéből látunk és érzünk. Érdekes volt a civilizációba való megérkezése és a szigeten kívüli világ felfedezése. 

És persze az illatok! Szeretem a parfümöket - komolyabban nem értek hozzájuk, abszolút első benyomás alapján szoktam vásárolni -, így kifejezetten élveztem, hogy a regényen keresztül ebbe a világba is bepillantást nyerhettem. Már a címből is következik, hogy az illatok központi témája a regénynek, mégis elképesztő részletességgel írja le őket az írónő. Sokat közülük éreztem is, miközben próbáltam elképzelni őket. A tájleírások ugyanígy lenyűgöztek.

Az egyetlen negatívum számomra a könyv vége volt. Szerintem elbírt volna még néhány fejezetet a mű, hogy minden a helyére kerüljön és ne maradjanak a levegőben a szereplők (pl. Fisher, Henry és Collette). Ezt leszámítva viszont nagyon tetszett az Illatok őrzője és biztosan újra fogom olvasni.

Perfume: The Story of a Murderer - Parfüm: Egy gyilkos története (2006)

A parfümkészítő Jean-Baptiste Grenouille-t halálra ítélik 13 nő meggyilkolásáért. A fiatal, kapcsolatteremtésre képtelen Grenouille szaglása olyannyira kifinomult, hogy bármilyen összetevőt képes megkülönböztetni egy illatban. Ez okozza a vesztét és a nők tragédiáját. Szerencsétlen véletlen folytán, amikor magával ragadja egy lány gyönyörűséges illata, véletlenül megöli őt. Grenouille minden vágya, hogy ezt az illatot újból érezhesse, és ezért a legvégsőkig elmegy. 

Nem olvastam Patrick Süskind könyvét, bár elég sokszor a kezembe került. Ezt a filmet korábban már láttam, de úgy éreztem, megérett az újranézésre, mert vágytam már egy jóféle krimire. A 18. századi Franciaországban vagyunk és Párizsnak ezúttal a mocskosabb szeletéből kapunk ízelítőt. Ahogyan a halpiacot és a Grenouille születését mutatják, szinte érezni lehet a rengeteg kellemetlen szagot, amire a naturalista ábrázolás csak még jobban rásegít. Igen, ebben a filmben nem finomkodnak és a szagoknak/illatoknak különös jelentősége van.

Később persze lesznek tisztább környezetben játszódó jelenetek, de jó volt látni azt, hogy a készítők törekednek a korhűségre. Különösen a parfümkészítéshez használatos eszközök (pl. lepárlók, fiolák) tetszettek; kár, hogy a működésükből és a használatukból olyan keveset mutattak. Pedig hosszabban is el lehetett volna időzni rajtuk, ugyanis a film egyes részletei csak most, másodszori megtekintéskor nyertek értelmet számomra. Grenouille ugyanis szagtalan (vagyis a világ számára kvázi láthatatlan), szeretet nélkül nő fel, ezért végsősoron azt akarja elérni, hogy az emberek észrevegyék és szeressék. Ez pedig sok tettére magyarázatot ad. 

Ennek fényében a gyilkosságok sem meglepőek és olyannyira nem az öldöklésen van a hangsúly, hogy nem is nagyon látunk véres jeleneteket, csak a holttestek száma nő. A főhősben lejátszódó lelki folyamatokra nem térnek ki, csak az okokat és az elkövetés módját ismerjük meg. A film vége kissé furcsa, de a főszereplőt és a kort figyelembe véve nagyon is érthető. A színészek alakítása egytől egyig remek (pl. Dustin Hoffmann, Alan Rickman), én mégis a főszereplőt alakító Ben Whishawt emelném ki. Végig uralja a filmet és Grenouille érzelmeit is kiválóan jeleníti meg. Mindehhez pedig kiváló aláfestést biztosít a film zenéje. 

Tizenhat év távlatából is érdemes volt megnézni a Parfümöt és a hibái ellenére abszolút a felejthetetlen klasszikusok között van a helye.

Értékelés: 9/10

Matt Haig: Éjfél Könyvtár

Fülszöveg: Nora Seed eddigi élete rossz döntések és megbánások sorozata. Úgy érzi, mindenkinek csalódást okozott, önmagát is beleértve. Amikor azonban az Éjfél Könyvtárban találja magát, esélyt kap arra, hogy rendbe hozzon mindent. Az Éjfél Könyvtárban levő könyveket kinyitva megtapasztalja, hogyan alakult volna az élete, ha más döntéseket hoz, így egy régi barátja segítségével nekiáll megkeresni a számára tökéletes életet. A dolgok azonban nem mindig úgy alakulnak, ahogy arra számít és a választásai hamarosan életveszélybe sodorják. Mielőtt kifut az időből, választ kell találnia a legfontosabb kérdésre: hogyan tudná a lehető legjobban élni az életét? 

Leginkább a fülszöveg fogott meg ennél a könyvnél, hiszen mindannyian követünk el hibákat és hozunk olyan döntéseket, amelyeket aztán később megbánunk. A kezdés - ennek megfelelően - kicsit depresszív hangulatú lett, de szükséges volt ahhoz, hogy megértsük, Nora milyen körülmények hatására kerül az Éjfél Könyvtárba. Egyébként a történet nagyon sok ponton a Being Ericára emlékeztetett és könyvben is ugyanolyan jól tudott működni, mint mozgóképen. 

Érdekes volt maga a könyvtár is a sok-sok kötettel, amelyek Nora életének egy-egy szeletét mutatták meg. És persze az egészet Norával együtt fedezhetjük fel. Elsőre egyébként nem tudtam, hogyan fogják kitölteni ezek a könyvek a cselekményt, mert Nora élete nem bővelkedett izgalmakban, utólag mégis úgy gondolom, hogy mindegyik élet-alternatíva érdekes volt. Néhány tényleg tökéletesnek tűnt, de aztán a főszereplővel együtt be kellett látnom, hogy ezek bizony csak tünékeny illúziók. Mindenesetre jó volt eljátszani a gondolattal, hogy az én mostani életem mennyi döntés eredménye és vajon hogyan alakultak volna a dolgok, ha anno bizonyos helyzetekben másként cselekszem. 

Nagyon olvasmányos volt a regény, egymás után faltam a fejezeteket (konkrétan három nap alatt olvastam ki az egész könyvet), mert nagyon kíváncsi voltam, hogyan fog végződni a sztori. Nagy meglepetés nem ért, mégis így lett számomra kerek a történet. Nem kizárt, hogy Matt Haig többi könyvét is elolvasom majd, az Éjfél Könyvtár mindenesetre nagyon tetszett.

Koronásan

A Covid-19 kitörése nagymértékben megváltoztatta az életünket, amiről már a blogon is írtam. Új helyzethez kellett alkalmazkodni és bár az elején optimista voltam, a négy fal közé szorított élet nem volt könnyű. Mindvégig reménykedtem benne, hogy a vírus elvonul és hamar visszatérhetünk a "régi", vírus előtti életünkhöz. Amikor kifejlesztették az első védőoltásokat, akkor azonnal éltem a lehetőséggel és mindhárom oltást felvettem. Ettől függetlenül a vírus nem tűnt el rögtön, a 2021-es évet is úgy zártuk, hogy az omikron variáns tombolt. 

Nos, márciusig azt gondoltam, hogy a maszkhordás, a távolságtartás, a vitaminok és a védőoltások elegendő védelmet nyújtanak a koronavírussal szemben. Sajnos nem így lett, márciusban rajtam is átment a koronavírus. Pontosan nem tudom, hol és mikor kaptam el, mert nagyon sokáig (legalább másfél-két hétig) lappangott a szervezetemben.

- Először az tűnt fel, hogy indokolatlanul fáradt vagyok. Olyan tevékenységektől is kimerültem, amik általában meg sem kottyannak. Nemcsak a tavaszi nagytakarítás fárasztott le, hanem a napi tevékenységek is. Ezt akkor még a tavaszi fáradtság számlájára írtam.
- A következő, amire felfigyeltem, az étvágytalanság. Évek óta nagyjából ugyanakkora adagot eszem ebédkor, most mégis több részletben tudtam elfogyasztani az aznapra szánt ebédemet és a vacsorát is kénytelen voltam kihagyni.
- Aztán elkezdett fájni a torkom, de közel sem annyira, mint torokgyulladáskor. Inkább csak kisebb kellemetlenséget okozott.
- Utána elkezdtek fájni az ízületeim, különösen a térdem. Még ülő helyzetben is úgy éreztem, mintha korábban órákig terheltem volna a lábaimat. Ez egyébként egy pénteki napon történt és hétvégén csak rosszabbodott a helyzet.
- Szombaton már nem bírtam felkelni. Úgy éreztem, mintha az összes csontomat satuba fognák és össze akarnák roppantani. Enni egyáltalán nem bírtam. Dél körül úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom egy könnyed lágytojással, de annyira nem bírtam mozogni, hogy majdnem egy órába telt, mire a 3 darab tojást elkészítettem.
- A következő nap egy kicsit jobban éreztem magam, ezért hétfőn úgy gondoltam, hogy elég jól vagyok ahhoz, hogy dolgozni menjek. Ez elég nagy hiba volt, ugyanis pár óra után belázasodtam és nagyon erős fejfájásom lett. Lüktető, éles fájdalmat éreztem, mintha baltával ütnék a fejemet. Alig bírtam hazasétálni munka után és miután hazaértem, rögtön le is pihentem. Este már 38,5 fokos lázam lett, ami éjjelre 40 fok fölé ment. Aludni nem bírtam, folyamatos lázálom és fájdalom gyötört. Vettem be lázcsillapítót és többször is ittam vizet, hogy lejjebb menjen a lázam, de nem jártam sikerrel. Annyira rosszul voltam, hogy mentőket akartam hívni. Előtte azért tettem még egy utolsó kísérletet a láz csillapítására: bevizeztem egy kisebb törölközőt és azt tettem a fejemre. Ez szerencsére bevált, nem zúgott annyira a fejem, de teljesen nem szűnt meg a lázam.
- Másnap elmentem az orvoshoz, aki megvizsgált és antibiotikumot írt fel. Csinált Covid-tesztet, de negatív lett.
- A gyógyszer kiváltása felért egy kisebb tortúrával, ugyanis annyira gyenge voltam, hogy alig bírtam elvánszorogni az orvosi rendelőtől két sarokra levő gyógyszertárba. Étvágyam még mindig nem volt és a fejem is rettenetesen fájt.
- A vírus teljesen felborította a hormonjaimat és az addig pontos és fájdalommentes havibajt is előrehozta. Intenzívebb volt a megszokottnál, ezért számomra ekkor lett egyértelmű, hogy a szervezetem a koronavírussal küzd.
- Az antibiotikum elég hatásos munkát végzett, ugyanis nagyon gyorsan gyógyulni kezdtem. Visszajött az étvágyam, elmúlt a lázam és 3 nap után a fejfájás is megszűnt. Amikor már úgy éreztem, hogy jobban vagyok és legyőzte a szervezetem a vírust, igyekeztem minél több időt a szabadban tölteni. A napfény nagyon jólesett, éreztem, ahogy energiával tölti fel a sejtjeimet.
- Következő héten újra munkába álltam és azután nyoma sem volt az engem kínzó tüneteknek.

A koronavírusból viszonylag hamar meggyógyultam és csak remélni tudom, hogy soha többé nem támad meg. Sokszor voltam már influenzás, de ilyen durva fájdalmakat és ennyire magas lázat még soha nem tapasztaltam.  

Update augusztusban: ritkán szerkesztek posztot utólag (pláne több hónap távlatából), de most kivételt teszek. Ugyanis szót kell ejtenem két poszt-Covid tünetről, amik szinte ugyanúgy megkeserítették a napjaimat, mint maga a betegség. 

- Az egyik a hajhullás. Hosszú hajam van, így már megszoktam, hogy egy-egy fésülködés, illetve hajmosás alkalmával néhány hajszál a padlóra kerül. Viszont amikor hajmosáskor három maréknyi hajat kell összeszednem, akkor az több, mint ijesztő. Márpedig pontosan ez történt. Június elején kezdődött és csak július végén csökkent látványosan a kihullt haj mennyisége. A hajhullás első jeleinél azonnal elkezdtem hajvitamint szedni (egy 60 db-os DM-es termék el is fogyott), de hetekig nem tapasztaltam javulást. A két hónapig tartó masszív hajhullás miatt tele van a fejem haj nélküli foltokkal, a tarkómon pedig harmadannyi most a haj, mint tavasszal.
- A másik hormonális jellegű. Március óta most volt óramű pontosságú és kellemetlenségektől mentes a ciklusom. Fél év kellett tehát a szervezetemnek, hogy a vírus utóhatásai is megszűnjenek és minden normális menetrendben működjön.

Sákovics Diana: Hol rontom el?

Fülszöveg: Hol rontom el? - kérdezzük magunktól számtalanszor, míg hiába várjuk az igazit és vele a boldogságot. Nyíltan, titkon vagy épp csalódásoktól elbizonytalanodva, de valamennyien szerelemre, bizalomra, közelségre áhítozunk: egy testi-lelki társra. A kérdés csupán az, hol keressük a másik felünket? És ha végre ráleltünk, hogyan tartsuk meg? 

Ezt a könyvet még tavaly télen szereztem be, de csak most volt időm elolvasni. Ahogy annak idején is írtam, a téma és az ismertető fogott meg ebben a könyvben, emellett nemrég egy olyan döntéshelyzetbe kerültem, amihez szükségem volt megerősítésre. Szóval a lehető legjobbkor talált meg ez a könyv és maximálisan azt kaptam tőle, mint amit előzetesen vártam. 

Világmegváltó gondolatokat nem tartalmaz a könyv, de így is nagyon hasznosnak éreztem. Néhány gondolatot különböző statisztikai adatokkal is alátámaszt a szerző és néhány ábra is segíti a szemléltetést. Bár a könyv végén elég hosszú a felhasznált irodalmat soroló lista, egyáltalán nem éreztem tankönyvszerűnek ezt a könyvet. Sőt, kifejezetten olvasmányos és könnyen követhető, a különböző élethelyzeteket kellő részletességgel mutatja be, ugyanakkor lényegretörő és sehol sem időzik el indokolatlanul sokat. 

Kifejezetten megnyugtatott, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal és hogy milyen elvek mentén érdemes párkapcsolati döntést hozni. Úgyhogy aki párválasztási vagy párkapcsolati problémával küzd, annak tudom ajánlani ezt a könyvet.

Téli kedvenceim

Kicsit megkésve, de ismét sorra veszem azokat a szerzeményeket, amelyekkel az elmúlt hónapokban gazdagodtam. Ahogy a kép is mutatja, elég kevés dologról van szó. (A bejegyzés nem szponzorált.) 

- Régóta hiányzott a lázmérő a háztartásomból, ezért amikor a Lidlben kapható volt, akkor rögtön vettem is egyet. A tél folyamán használnom is kellett és bár én a "klasszikus" lázmérőkön nőttem fel,  nagyon egyszerű ennek a típusnak a használata és pontosan is mér. 

- A kávé szerves része a mindennapjaimnak, de hétköznap inkább a jól bevált cappuccino mellett szoktam dönteni. Hétvégén viszont több időm van és ilyenkor szeretem megadni a napindítás módját. A Monin szirupokkal nem most találkoztam először, viszont korábban nem tudtam elképzelni, hogy én valaha ilyesmit használjak. Erre a szirupra az egyik kolléganőm beszélt rá, aki már régóta ilyennel ízesíti a kávéját. Ő a karamellásra esküszik, azt viszont én nem kaptam. De ez a mogyorós is nagyon finom és a kávé mellett a zabkását is jól lehet vele ízesíteni. 

- Elfogyott a bőrradírom, úgyhogy ideje volt beszerezni egy újat. Ez az aloe verás eddig nagyon tetszik, mert nem karistolja össze a bőrömet, ugyanakkor szép tiszta és sima lesz, miután lemosom róla ezt a terméket. 

- A téli hideget elég nehezen bírom, leginkább a kezem szokta megszenvedni a hideg hónapokat. Emiatt a kesztyű alapfelszereltségnek számít nálam. Pamutkesztyűm már van, de szükségem volt egy "komolyabb" és melegebb darabra, ezért nagyon örültem, amikor Karácsony előtt ráakadtam erre a világosbarna velúrkesztyűre. Jó áron volt, nagyon puha és meleg a belseje, emellett tartós és elegáns. Remélhetőleg sokáig tudom majd használni.

Nightmare Alley - Rémálmok sikátora (2021)

Az utazócirkusznál dolgozó Stanton Carlisle becsvágyó férfi, aki néhány jól megválasztott szóval tehetségesen manipulálja az embereket. Találkozik egy pszichiáternővel, akiről rövidesen kiderül, hogy talán még nála is veszedelmesebb... 

Először a film előzetese fogott meg, aztán a címe miatt kezdett el érdekelni, végül pedig azért szerettem volna megnézni, mert igazán impozáns a stáblistája. A Rémálmok sikátora egy könyvadaptáció (William Lindsay Gresham 1946-ban megjelent műve lett megfilmesítve), aminek a magyar címe az angol tükörfordítása. A két és fél órás játékidő előtt is értetlenül álltam. A rendező Guillermo del Toro neve nem volt ismeretlen számomra, de a korábbi filmjeit még nem láttam, így abszolút nem tudtam, mire számítsak. Horrorra? Thrillerre? Drámára? Vagy fantasyre? 

A cirkusz és a mutatványosok világa általában hidegen hagy, itt viszont nagyon élveztem azt a miliőt, amivel a film indított. Teljesen más, mint a Szemfényvesztőkben volt, a Rémálmok sikátora ugyanis a második világháború elején játszódik. Mindenféle fura szerzettel találkozunk, de a legérdekesebb Stanton Carlisle, akinek személyisége és élettörténete a szemünk előtt rajzolódik ki. Kapzsisága is csak fokozatosan bontakozik ki és bár a film fele a vándorcirkuszban játszódik, a későbbi események tükrében egyáltalán nem éreztem felesleges időhúzásnak. Még úgy sem, hogy a tempó bizony időnként leült. 

Az időugrás után egy egész más világban találjuk magunkat és inkább a noir és a pszichológiai vonal kerül előtérbe, ami nekem sokkal jobban tetszett. Stanton szédítő magasságokat jár be, hogy aztán egyre mélyebbre zuhanjon. Miközben néztem a filmet, Oscar Wilde: Dorian Gray c. regénye jutott eszembe. A Rémségek sikátorának főhőse is hasonló utat jár be, mint Dorian, csak itt nem egy világ elől elzárt festmény mutatja meg Stanton valódi arcát, hanem a tetteiből és a környezetének reakcióiból ismerjük meg azt. Nagyon tetszett ez a tudatos történetvezetés, szép ívet járunk be, hogy aztán a film végére körbeérjünk és a csattanóval kerek legyen a történet. Az utolsó mondat abszolút a helyén volt és nekem az tette fel az i-re a pontot. 

A látvány fantasztikus, mindenféle trükk és CGI nélkül is átjön a hangulat és a művésziesség. Míg a cirkuszt világos és meleg színekben látjuk, a film második fele egyre hidegebbé és sötétebbé válik. A színészek egytől egyig kiváló alakítást nyújtanak és bár nagyon jó volt Cate Blanchettet, Rooney Marát, Ron Perlmant és Willem Defoe-t egy filmben látni, a hangsúly mégis a Bradley Cooper által játszott Stantonon volt. Érzelmek széles skáláját mutatja meg és hiába bírt volna el a film még néhány alaposabban kidolgozott jelenetet és karaktert, számomra a Rémségek sikátora így volt tökéletes. 

Értékelés: 10/10

Marko effekten - Hajtóvadászat (2021)

Egy 14 éves utcakölyköt tartóztat le a dán határőrség egy eltűnt személy útlevelének birtoklása miatt. A rendőrség Q-ügyosztálya és Carl Mørck felügyelő kapja a feladatot, hogy megtalálja a kapcsolatot az eltűnt köztisztviselő és a tinédzser között. A helyzetet nehezíti, hogy az útlevél birtokosát közvetlenül eltűnése előtt pedofíliával vádolták meg, majd az ügyét szokatlan gyorsasággal lezárták. A csendes, traumatizált fiú azonban nem hajlandó beszélni a rendőrségen, miközben menekülnie kell a banda elől is, akiktől elszökött, hogy új életet kezdjen. Mørck felügyelő egyszerre szeretne a végére járni a titokzatos eltűnésnek, és segíteni a bajba jutott fiúnak. 

Íme a legfrissebb Q-ügyosztályos adaptáció! Azt sejtettem, hogy a Hajtóvadászat feldolgozása nem lesz olyan átütő, mint a 64-es betegnapló, de bíztam benne, hogy a sorozat eddigi darabjaihoz hasonló színvonalú lesz. Mivel az eddig elkészült filmek (Nyomtalanul, Fácángyilkosok, Palackposta és a már említett 64-es betegnapló) külön alkotásoknak tekinthetők, így nem lehet összehasonlítani őket. Mégis a Hajtóvadászat számomra ennek a szériának a leggyengébb darabja volt. 

A sztori semmivel sem bonyolultabb, mint a korábbi adaptációkban és a nyomozási folyamat is hasonló, ennek ellenére sokszor tűnt úgy, hogy egy helyben toporog a történet. Hiába tűnt elsőre izgalmasnak a kiinduló helyzet, nagyon sokára derült ki, hogy az elfogott fiú hogyan kapcsolódik a történetszálakhoz. Míg a korrupciós szálat szépen kifejtették, Marco hátteréről alig tudunk meg valamit. A fordulatok is elmaradtak, így meglehetősen kiszámíthatók voltak az események. Emiatt kifejezetten hosszúnak éreztem a két órás játékidőt. 

Sokszor volt rá példa, hogy egy gyengébb sztorit megment a színészek játéka, de erre a filmre ez sajnos nem igaz. Az eddig megszokott színészek helyett ugyanis mások játsszák a főszereplőket. Az Ulrich Thomsen (aki többek között az Ádám almáiból és a Gengszterek fogadójából ismerős) általi Carl Mørck sokkal megkeseredettebb és bőbeszédűbb (emellett állandóan rágózik), a Zaki Youssef által megformált Assad pedig olyan semmilyen lett. Nem érződött köztük az a dinamika, amit az előző párostól megszokhattunk. Rose-t szintén új színésznő játssza és vele el is veszett a korábban cserfes és vagány nyomozólány karaktere. 

Összességében a Hajtóvadászat nem lett több egy átlagos kriminél. Jussi Adler-Olsen regényei közül még három vár megfilmesítésre (a Határtalanul, a Szelfi és a 2117. áldozat). Remélhetőleg azok már jobban fognak sikerülni. 

Értékelés: 6/10