Margitszigeti tavasz

Lassan már úgy fogom ismerni a Margitszigetet, mint a tenyeremet, annyiszor látogatok el oda. Először tavaly nyáron sétáltam körbe, aztán ősszel is végigmentem a sétányokon, hogy gyönyörködhessek az őszi színpompában. Tervben volt, hogy télen is megnézem a Margitszigetet, de mivel nem esett hó (az a pár centis januári fehérség el is olvadt, mire véget ért a munkanapom), ez a program kimaradt. Idén tavasszal viszont nagyon vártam már, hogy felébredjen a természet és virágba boruljanak a fák. Így aztán csak március végén érkezett el az alkalom a tavaszi Margitsziget megcsodálására. Hoztam is róla néhány képet:

rengeteg a magnóliafa a szigeten és csodálatos, ahogy virágoznak

 közeli képen még szebbek ezek a hatalmas rózsaszín virágok

aranyesőből is van egy pár a szigeten

tavaszi kontraszt: zöld és rózsaszín

 

mondom: a sziget minden pontján ilyen szépségeket lehet látni :)

törpenárcisz

és egy kakukktojás, mert a Gellérthegyre is felmentem, hogy a virágzó mandulafával megörökíthessem ezt a kilátást

Mi legyen veled, Twitter?

Pár hónapja megragadott Dentorel egyik blogbejegyzése, ahol is arról írt, miért törölte magát a kék madaras mikroblogról. Én ugyan még nem töröltem a saját Twitter-oldalamat, viszont elgondolkodtam azon, hogy mihez is kezdjek vele.

A Twitterre még 2009-ben regisztráltam és nagyon hamar meg is kedveltem. Tetszett a pörgés és az információáradat, mindenből naprakésznek éreztem magam. Nem mellesleg nagyon jó közösség tudott kialakulni, sok kedves emléket köszönhetek a 140 karakteres üzeneteknek és azoknak az embereknek, akikkel lehetőségem volt személyesen is találkozni. A legpraktikusabb azonban kétségtelenül a sorozatfordítások ideje alatt volt a Twitter, hiszen gyorsan hírt tudtam adni az adott sorozatepizód feliratának állapotáról és én is tudtam követni másokét.  

2017-ben azonban kifutott az utolsó általam fordított sorozat (a Salem 3. évada volt az), amivel fordítói pályafutásomat is lezártam. Utána még jó ideig csiripeltem a velem való történésekről, de kezdtem úgy érezni, hogy már nem akarok annyi mindent megosztani magamról a nagyvilággal. Emellett akkoriban éppen egy OKJ-s tanfolyamot csináltam, aztán munkahelyet váltottam, így egyre kevesebb időt tudtam áldozni arra, hogy esténként átfussam a napi történéseket. Ráadásul sokszor volt olyan, hogy reagáltam valamelyik tweetre, ami már a visszaolvasás pillanatában abszolút nem volt aktuális. 

2018. szeptemberében aztán új telefonom lett, amire egész egyszerűen már nem telepítettem Twitter klienst. A 10-12 órás munkanapok mellett ugyanis nem maradt már kapacitásom arra, hogy Twittert böngésszek (napközben ez amúgy is esélytelen lett volna) és világmegváltó gondolataim sem voltak, amikről úgy éreztem volna, hogy mindenképpen világgá kell kürtölnöm. A napjaim is egyhangúan alakultak, ezért úgy gondoltam, tartok egy kis szünetet és majd akkor csiripelek újra, ha történik velem valami említésre méltó. Nos, az utolsó tweetem 2018. szeptember 19-i, és bár azóta rengeteg dolog történt velem, Twitterre azóta sem írtam. Néha azért felnézek az oldalra, mert érdekel, mi történik, de 10-20 tweetnél többet nem tudok elolvasni, mert lefagy az oldal. 

Ahogy látom, túl sok minden nem változott a Twitteren: még mindig azok a legaktívabbak, akik annak idején is elsőként osztották meg a fontos híreket vagy épp olyan szcénában mozogtak, hogy érdemes volt követni őket. Én viszont az utóbbi néhány évben már nem tudom követni a napi információdömpinget (sem Twitteren, sem máshol), ráadásul néhány dolog jobban felértékelődött nálam. Bár mindig is szerettem a Twittert, sokszor úgy éreztem, hogy meg van kötve a kezem és nem írhatok akármiről. Nem egyszer bontakoztak ki heves viták arról, hogy ki éppen miről és miért tweetelt, azzal kit és hogyan bántott meg és ki kivel van éppen haragban. Nekem ugyan szerencsém volt ebben a tekintetben, mert nem robbantottam ki vitát, de néhány ilyen flamewar olvasása után eszembe jutott, vajon mikor jön el egy olyan pont, amikor az én egyik tweetem miatt leszek közutálat tárgya. Sokszor rugózott ezen az agyam, egy kicsit úgy éreztem, mintha az elvárások foglya lennék. 

Mindezt végiggondolva arra jutottam, hogy ez a blog adja meg nekem azt a fajta szabadságot, amit a közösségi média nem tud. Mert itt szabadon írhatok bármiről, ha valakinek észrevétele van, azt komment formájában meg tudja írni nekem, nem kell azon görcsölnöm, hogy éppen milyen elvárásnak kellene megfelelnem. Szóval a blog biztosan marad még, a Twitter sorsában azonban továbbra is bizonytalan vagyok.

Téli kedvenceim

Az előző évszak szerzeményei után sorra venném azokat a dolgokat, amelyeket a tél folyamán vásároltam és a kedvenceimmé váltak. (A bejegyzés nem szponzorált.) 

- Alapvetően nem terveztem, hogy ezen a télen bármilyen ruhaneműt vagy öltözködéssel kapcsolatos dolgot beszerzek, ám januárban darabjaira esett a kézitáskám, ezért szükségem volt egy újra. A bézs színű ezt hivatott pótolni és jó döntés volt beruházni rá. Tetszik a kialakítása, nagy a pakolós tere és praktikus a mindennapokban. A szürkét a netről rendeltem és bár még nem avattam fel, jól fog jönni tavasszal és nyáron. 

- Karácsony előtt az Yves Rocher minden évben előjön egy téli, limitált kiadású termékcsaláddal. Idén sem volt ez másként, az éjféli gyümölcsök mellett a téli alma volt a másik slágertermék. A gyümölcsös szett karácsonyi ajándék lett, magamnak pedig az almás tusfürdőt vettem. Az illata fantasztikus (leginkább az almáspitére hasonlít) és a feladatát is ellátja. Mivel január óta használom, elég kevés van már belőle, de remélem, jövőre hasonlóan jó termékkel jön ki a márka. 

- Könyvet sem terveztem vásárolni (ugyanis rengeteg vár még elolvasásra), de Sákovics Diána műve mellett nem tudtam elmenni. Egyrészt azért, mert kedvelem a pszichológiai témájú könyveket, más részt pedig azért, mert már a címe és az ismertetője alapján úgy vélem, hogy hasznos kiadvány. Az olvasása folyamatban van, mindenképpen készül majd róla bejegyzés. 

Normal People - 1. évad

A Normal people címmel először Sally Rooney könyve kapcsán találkoztam, de a fülszöveget elolvasva nem éreztem elég érdekesnek ahhoz, hogy az egész könyvet elolvassam. Az HBO minisorozata pont ennek a könyvnek az adaptációja és mivel a 12 epizód nem tűnt soknak, elég gyorsan magamévá tettem az első évadot. 

A történet Írországban játszódik és lényegében két tinédzser/fiatal felnőtt szerelmét követhetjük nyomon. Marianne-t és Connellt a gimiben ismerjük meg, ahol is a lányt mindenki kirekeszti és bántja a furcsaságai miatt, míg a fiú lubickol a népszerűségben. Teljesen véletlenül szeretnek egymásba és ez a kapcsolat hosszú éveken át meghatározó az életükben. A sorozat ebből adódóan több évet felölel, hiszen a két fiatal egyetemista éveit is láthatjuk, ugyanakkor nem egy szirupos és rózsaszín történetet kapunk róluk. A kezdés engem helyenként a Gleere emlékeztetett, de a folytatás egyáltalán nem a tinisorozatokra jellemző kliséket hozza.

A legjobban az tetszett a sorozatban, hogy nagyon reálisan és életszagúan mutat be mindent az első szerelmes botladozástól kezdve a nagybetűs élet kihívásaiig. Rengeteg a közeli felvétel és a szexjelenet, de sehol sem érződik öncélúnak. A technikai kidolgozás a legkisebb apróságig rendben van, szép a fényképezés és a zenék is nagyon sokat hozzáadnak a sorozat hangulatához. A két főszereplőt alakító Daisy Edgar-Jones (Marianne) és Paul Mescal (Connell) játéka remek és bár mindketten huszonévesek, abszolút hitelesnek éreztem őket. Minden az arcukra van írva és a kémia is jól működik köztük. 

Mindezek ellenére mégsem vagyok teljesen elégedett ezzel a sorozattal. A színészek és a megvalósítás teljesen rendben van, a történet viszont nagyon sokszor okozott csalódást. Az első néhány epizódban Marianne és Connell nem vállalják fel a kapcsolatukat a nyilvánosság előtt, az egyetemi éveik alatt viszont mindenki számára egyértelmű, hogy ők egy párt alkotnak. Csakhogy a kapcsolatuk során a rengeteg kimondatlan szó miatt folyamatosan eltávolodnak egymástól, majd kis idővel később újra egymás mellett kötnek ki. Gyakorlatilag egy állandó se veled-se nélküled viszony az övék, így egy idő után ez nagyon unalmassá és kiszámíthatóvá vált. 

A probléma egyik forrása nyilván a főszereplők családi hátterében keresendő (elég beszédes az, hogy egyikőjük apját sem látjuk, csak említést tesznek róluk), emellett a barátok, az önismereti hiányosságok és a megfelelési kényszer is meghatározzák azt, hogy a szereplők ugyanazokat a köröket futják végig. Pozitívum viszont, hogy mindketten fejlődnek a körök által és fokozatosan egyre érettebbé válik a kapcsolatuk. Az utolsó epizódok beszélgetései pont ezért tetszettek, mert elkezdték kimondani egymásnak azokat a gondolatokat, amiket én sokáig hiányoltam. Így jutunk el a zárójelenetig, ami számomra mindenképpen furcsa volt, de valahol mégiscsak érthető, hogy két ilyen sérült karakter miért hozott ilyen döntést. 

Értékelés: 7.5/10 A sorozat érdemei vitathatatlanok, de nem tudnám még egyszer végignézni.

Inside No. 9 - 5. évad

Elég régen volt írás erről a brit sorozatról, aminek a legfőbb oka az, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Emlékeztem, hogy készült ötödik évad is ebből az antológiás sorozatból, de csak nemrég jutott eszembe, hogy elővegyem ezt a hat epizódot. 

Igen, ismételten 6 epizódot kaptunk és a 9-es számon kívül nincs összefüggés a részek között. Az epizódok hossza nem változott, mégis úgy éreztem ebben az évadban, hogy kezd kimerülni a sorozat. A nyitórész a focibírókkal érdekes volt, a többi színvonala azonban elég hullámzó volt. Az első kiemelkedően jó epizód az 5x02 volt a halott anyuka szellemével. Maximálisan átjött belőle a darkos hangulat és a humor is működött benne. 

Ebben az évadban is volt karácsonyi rész, de a csattanó most elmaradt. Maga az epizód is inkább átlagos volt, egy szép példázatot kaptunk a szeretet és a megbocsátás fontosságáról. Aztán jött a 4. rész a bűvésztrükkel, ami minden elemével kiérdemelte, hogy az évad legjobb része legyen. Nem sok minden történt benne, de az remekül volt kivitelezve. Kétszer is megnéztem, hogy teljesen összeálljon a kép.

Az utolsó két epizód sem volt rossz, de nálam nem érték el a kívánt hatást. Annyira megszoktam már ennél a sorozatnál, hogy a legapróbb jelre is figyelni kell, hogy nagyon hamar rájöttem a csavarokra, így egyik rész zárása sem ért váratlanul. Valahogy elmaradt az átütő erő ebből az évadból, nem voltak olyan áll-leejtős momentumok, mint a korábbiakban. A sorozatot továbbra is kedvelem, de nem ez lesz belőle a kedvenc évadom. 

Értékelés: 7/10

I see you - Látlak (2019)

A feleség hűtlensége beárnyékolja a Harper család életét. A férj, Greg nyomozó, aki egy fiatal fiú eltűnése ügyében nyomoz. Miközben a munkáját végzi, próbálja rendezni kapcsolatát a nejével. Jackie is mindent megtesz annak érdekében, hogy feledtesse a botlását, azonban úgy tűnik, hogy a bűntudata lassan az agyára megy, amikor szokatlan dolgokat kezd tapasztalni a házukban. Ám a furcsa jelenések egyre gyakoribbak lesznek, a megmagyarázhatatlan gonosz már Greg és Jackie fiát fenyegeti. 

A cím és az ismertető alapján egy semmitmondó filmnek gondoltam az I see yout, ami esetleg háttérzajnak elmegy. Ennek ellenére már az első jelenetével odaszegezett a képernyőhöz. Nem mondanám félelmetesnek, viszont a zenéjével nagyon nyomasztó hangulatot sikerült teremteni. Az embernek olyan érzése van, mintha valami nem lenne rendjén. 

Aztán persze minden elem a helyére kerül és a korábban furcsának tűnő dolgok egyszerre értelmet nyernek. Szépen adagolják a feszültséget és annak ellenére érdekesebb a film második fele, hogy már tudjuk a magyarázatot a kezdetben tapasztalt furcsaságokra. A film végére összeértek a szálak és egy olyan lezárást kaptunk, amivel én maximálisan meg vagyok elégedve. 

Pedig az elején még a szereplők sem voltak szimpatikusak (tipikus lázadó kamasz, hűtlensége miatt bűnbánó feleség, sikertelen rendőr férj), de a történet előrehaladtával jobban megismerjük őket és a motivációik is érthetőek lesznek. Jó példa arra ez a film, hogyan lehet kevés szereplővel és egy jól megírt forgatókönyvvel izgalmas filmet készíteni. Mindezt a helyszínek megvilágítása és a kameraállások is nagyban segítik. Abszolút látszik ezen a filmen, hogy nem a látványvilágra vagy a kapkodó akciókra fókuszáltak, hanem a lassú, átgondolt és fokozatos építkezésre. Még arra is figyeltek, hogy ne legyenek logikai buktatók. 

Összességében elég korrekt alkotás lett az I see you, az elmúlt évek filmterméséből mindenképpen kiemelkedő. 

Értékelés: 8.5/10

Évösszegző 2020

 December 31-én ideje búcsút venni a 2020-as évtől. (A 2019-es év összegzése itt olvasható.)

- Gyorsan eltelt ez a könnyűnek nem nevezhető év, de érdemes rá visszatekinteni és összegyűjteni a legemlékezetesebb pillanatokat. Olyan volt ez az év, mint egy varázsló, aki az illúzióival elhiteti, hogy minden szép és tökéletes, majd ad egy olyan gyomrost, hogy a fal adja a másikat.

- Egészen márciusig úgy gondoltam, hogy a 2020-as év is ugyanolyan jó lesz, mint az előző volt. Tele voltam tervekkel és ötletekkel, kilátásban volt egy nyári angliai utazás, valamint szakmai és magánéleti sikerek. Aztán jött március 16-a, ami szerintem életem végéig emlékezetes dátum marad számomra. Tény, hogy 2019. decemberében már egyre több hírt lehetett olvasni a Kínában tomboló koronavírusról, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz az életünkre. A korábbi vírusok (H1N1, SARS, stb.) ugyanis vagy nem érték el Európát vagy pár hónap után már nem lehetett hallani felőlük. A Covid viszont teljesen más, mert gyorsan elért hozzánk és alapjaiban változtatta meg az életünket. Ez a videó nagyon jól visszaadja, milyen is volt az élet májusban januárhoz képest. 

- Elsőre ijesztő volt szembesülni az új helyzettel és azzal, hogy most senki nem tud útmutatást adni, neked kell rájönnöd, hogyan tudsz alkalmazkodni a bezártsághoz és a lakás falai közé szorult élethez. Márciusban még optimista voltam és nagyon bíztam abban, hogy gyorsan véget ér ez az állapot. Ez persze nem így lett, június közepéig maradtak a szigorú szabályok. Ősszel pedig szinte ugyanez megismétlődött és még most is tart, miközben ezt a bejegyzést írom. 

- Sok mindenen kesereghetnék, mert az emberek társasága, köztük a diákjaim és a tanáraim arca nagyon hiányzik. Ahogy a társas programok és az utazás is. Mégis azt mondom, hogy szerencsés vagyok, mert alapjaiban véve nem lett nagyon más az életem és nem kellett drasztikus döntéseket meghoznom. Borzasztó hálás vagyok azért, hogy megmaradt a munkám és sem a szeretteim, sem én nem voltam beteg ebben az évben. Azok a dolgok, amiket korábban természetesnek vettem, azok most felértékelődtek. Számomra ez a 2020-as év legnagyobb tanulsága. 

- De hogy jó dolgokról is írjak: jobban meg tudtam tölteni a blogot tartalommal, mint az elmúlt három évben. Sok jó könyvet sikerült elolvasnom és a korlátozások ellenére szép helyszínekre tudtam eljutni. Résztvettem levendulaszüreten, jártam Szentendrén és a Margitszigetet is meg tudtam csodálni. Utóbbi helyre még ősszel is ellátogattam, mert kíváncsi voltam, milyen az őszi színpompában. Az idei év sem múlt el lakáscsinosítás nélkül: szép, világos és a lakás többi részével harmonizáló bútorzatot kapott az előszobám. A járványhelyzet ellenére tehát igyekeztem kihozni ebből az évből azt, amit lehet. 

- Ha néhány szóban kellene jellemeznem 2020-at akkor ezek lennének a legfontosabbak: #Covid19, #pandémia, #maradjotthon, #kézfertőtlenítő, #nincsélesztő, #felhalmozás, #mackónadrág, #homeoffice, #OperatívTörzs, #MüllerCecília, #nyunyóka, #hordjmaszkot, #karantén, #tartstávolságot, #nyaraljitthon, #felelősségmásokért, #Kaleta, #felhatalmazás, #freeSZFE, #Biden, #eresz, #acsaládazcsalád #vakcina. Igen, néhány politikai hashtag is felkerült a listára, de egyik mellett sem lehet(ett) szó nélkül elmenni.

- Utolsó szóként a Pfizer-BioNTech által fejlesztett védőoltást írtam a hashtagekhez, mert számomra a reményt jelenti, hogy a tanulságokat levonva visszatérhetünk ahhoz élethez, amit a vírus megtört. Ebben a szellemben kívánok minden olvasómnak boldog, egészségben és sikerekben bővelkedő 2021-et!

Follow Me - #kövessbe (2020)

Cole az instagram királya, ő a legmenőbb vlogger, akinek minden videóját tízmilliók követik élőben. Minél extrémebb a műsor, annál több a követő, nála pedig nincs határ, bármilyen őrült kihívásban benne van. Amikor barátaival Moszkvába utaznak, hogy kipróbáljanak egy exkluzív, személyre szabott szabadulószobát, még nem sejtik, hogy életük legdurvább játéka vár rájuk, ahol a túlélés a tét. 

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a szabadulószoba a 21. század társasjátéka. Izgalmas, kihívásokkal teli, erősíti a csapatszellemet, megtornásztatja az agysejteket és maradandó élményt is adhat. Én ugyan még nem voltam szabadulószobában, de minél több filmet nézek meg ebben a témában, annál kevésbé szeretném kipróbálni. Főleg azok után nem, hogy két éve öt lány meghalt, miután tűz ütött ki egy szabadulószobában. 

Merthogy itt van ez az idei filmalkotás, ami kísértetiesen hasonlít a tavaly látott Escape roomra - mi több, még a rendezője is ugyanaz - és bár azt a filmet nem dicsértem az egekig, a Follow Me-ről sem tudok teljesen pozitív véleményt írni. Pedig a téma nem lett volna rossz és ebből az alapanyagból össze lehetett volna hozni egy ütős kritikát az instacelebekről és arról, hogy meddig mennek el azért, hogy kiszolgálják a követőiket, de Will Wernick inkább a horrorvonalat lovagolta meg. 

De sajnos ezek a horrorjegyek is erőtlenre sikerültek. Bár néhány jelenet erősen hasonlított a Fűrész-filmekre, vélhetően ezek el is vitték a film költségvetésének jelentős részét. Az első csapdák után ugyanis látványosan ellaposodott a film és a thrilleres elemek helyett egy logikátlan és feszültségtől mentes macska-egér üldözés következett. Mivel a főszereplő srácon kívül nem nagyon volt szimpatikus karakter ebben a filmben, a kínzásoknál egyik szereplőnek sem tudtam drukkolni. 

A film végére ugyan kissé felpörögnek az események és még egy nagyobb csavart is kapunk (amit egyébként kilométerekről látni lehetett), de ez sem tudott kárpótolni a film egészéért. A címből kiindulva ugyanis én teljesen más filmre számítottam, nem az Escape room újrahasznosított és sótlanabb verziójára. 

Értékelés: 3/10

Steigervald Krisztián: Generácók harca - Hogyan értsük meg egymást?

Fülszöveg: „Az eltelt évszázadok során csupán minimális különbségek voltak megfigyelhetők az egyes generációk megélésében. Az elmúlt ötven-hatvan évben viszont rohamtempóban változott meg szinte minden: az élet várható hossza, a társadalom korösszetétele, a jövőkép, a kommunikáció – s így például a tisztelet – fogalma, a várakozás jelentése, az agy leterheltsége, és még sorolhatnám. Érdemes megismerni, alaposabban feltérképezni ennek az átalakulási folyamatnak a mibenlétét és az egyes korcsoportokra gyakorolt hatását, mert enélkül csak azt látjuk, hogy nem az van, ami eddig volt – és ez feszültséghez vezet. Az ismeret viszont megértéshez és elfogadáshoz. Ennek a könyvnek ez a célja.”

A generációk jellemzői mindig is érdekeltek, de korábban nem találtam olyan könyvet, ami kifejezetten ilyen témával foglalkozott volna. Erre a könyve teljesen véletlenül bukkantam rá, amikor a szakdolgozatomhoz kerestem anyagot és mivel kellően érdekesnek tűnt, minél hamarabb szerettem volna elolvasni. 

A 250 oldalas terjedelem ellenére nagyon olvasmányos a könyv, gyakorlatilag egy délután alatt ki is olvastam. A ma egymás mellett élő generációk sajátosságai érthetőek és bár jó néhány dolog meglepett, sok helyen tűpontos leírást kaptam a saját szüleim, nagyszüleim, kortársaim és tanítványaim életmódjáról. Miközben olvastam ezt a könyvet, az jutott eszembe, hogy a korábban olvasott Örökölt sors mellett ezt a művet is kötelezővé tenném mindenki számára. 

Örülök neki, hogy elkészülhetett egy ilyen mű, amely 20 év kutatómunkáját tartalmazza, mert óriási szükség van az egymás iránti toleranciára, ami csak úgy lehetséges, ha ismerjük magunkat és a körülöttünk élőket. A könyv szerzője X generációs, így nyilván ez a nemzedék kapja a könyvben a legnagyobb hangsúlyt, de a mű végére természetesen a többi generációról is átfogó képet kapunk. 

Tetszett az, hogy a generációknál nemcsak a pozitív jellemvonásokat hangsúlyozza ki a szerző, hanem a negatív aspektusok is szépen végig vannak vezetve. Külön örültem annak is, hogy a magyarországi életkörülmények kerülnek előtérbe (pl. Kádár-korszak, rendszerváltás), a világtörténelmi események csak említés szintjén kerülnek elő, amikor valóban meghatározó szerepük van. A legjobban azonban annak örülök, hogy ez a könyv is egy olyan kiadvány, ami hidakat próbál építeni az emberek közé, hogy a mindennapi élet érthetőbb és könnyebb legyen.

Karácsony

 Minden kedves olvasómnak nagyon boldog Karácsonyt kívánok!