A Normal people címmel először Sally Rooney könyve kapcsán találkoztam, de a fülszöveget elolvasva nem éreztem elég érdekesnek ahhoz, hogy az egész könyvet elolvassam. Az HBO minisorozata pont ennek a könyvnek az adaptációja és mivel a 12 epizód nem tűnt soknak, elég gyorsan magamévá tettem az első évadot.
A történet Írországban játszódik és lényegében két tinédzser/fiatal felnőtt szerelmét követhetjük nyomon. Marianne-t és Connellt a gimiben ismerjük meg, ahol is a lányt mindenki kirekeszti és bántja a furcsaságai miatt, míg a fiú lubickol a népszerűségben. Teljesen véletlenül szeretnek egymásba és ez a kapcsolat hosszú éveken át meghatározó az életükben. A sorozat ebből adódóan több évet felölel, hiszen a két fiatal egyetemista éveit is láthatjuk, ugyanakkor nem egy szirupos és rózsaszín történetet kapunk róluk. A kezdés engem helyenként a Gleere emlékeztetett, de a folytatás egyáltalán nem a tinisorozatokra jellemző kliséket hozza.
A legjobban az tetszett a sorozatban, hogy nagyon reálisan és életszagúan mutat be mindent az első szerelmes botladozástól kezdve a nagybetűs élet kihívásaiig. Rengeteg a közeli felvétel és a szexjelenet, de sehol sem érződik öncélúnak. A technikai kidolgozás a legkisebb apróságig rendben van, szép a fényképezés és a zenék is nagyon sokat hozzáadnak a sorozat hangulatához. A két főszereplőt alakító Daisy Edgar-Jones (Marianne) és Paul Mescal (Connell) játéka remek és bár mindketten huszonévesek, abszolút hitelesnek éreztem őket. Minden az arcukra van írva és a kémia is jól működik köztük.
Mindezek ellenére mégsem vagyok teljesen elégedett ezzel a sorozattal. A színészek és a megvalósítás teljesen rendben van, a történet viszont nagyon sokszor okozott csalódást. Az első néhány epizódban Marianne és Connell nem vállalják fel a kapcsolatukat a nyilvánosság előtt, az egyetemi éveik alatt viszont mindenki számára egyértelmű, hogy ők egy párt alkotnak. Csakhogy a kapcsolatuk során a rengeteg kimondatlan szó miatt folyamatosan eltávolodnak egymástól, majd kis idővel később újra egymás mellett kötnek ki. Gyakorlatilag egy állandó se veled-se nélküled viszony az övék, így egy idő után ez nagyon unalmassá és kiszámíthatóvá vált.
A probléma egyik forrása nyilván a főszereplők családi hátterében keresendő (elég beszédes az, hogy egyikőjük apját sem látjuk, csak említést tesznek róluk), emellett a barátok, az önismereti hiányosságok és a megfelelési kényszer is meghatározzák azt, hogy a szereplők ugyanazokat a köröket futják végig. Pozitívum viszont, hogy mindketten fejlődnek a körök által és fokozatosan egyre érettebbé válik a kapcsolatuk. Az utolsó epizódok beszélgetései pont ezért tetszettek, mert elkezdték kimondani egymásnak azokat a gondolatokat, amiket én sokáig hiányoltam. Így jutunk el a zárójelenetig, ami számomra mindenképpen furcsa volt, de valahol mégiscsak érthető, hogy két ilyen sérült karakter miért hozott ilyen döntést.
Értékelés: 7.5/10 A sorozat érdemei vitathatatlanok, de nem tudnám még egyszer végignézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése