Jessa Maxwell: Aranykanál

"Az embernek másokra van szüksége ahhoz, hogy tisztán lássa önmagát. A bennünk rejlő érték akkor mutatkozik meg, ha jót teszünk valaki mással. Ez az igazi cél, és a legédesebb dolog, amit valaha kóstoltam.”

Fülszöveg: Az elmúlt tíz évben minden nyáron megjelent hat ámuldozó cukrász Graftonban, ezen az impozáns, fákkal övezett vermonti birtokon, amely nemcsak a „Süteménysütő hét” forgatási helyszíne, hanem arról is nevezetes, hogy itt nőtt fel a tévéműsor híres házigazdája, Betsy Martin, az ünnepelt cukrász.
Egy sor jól fogyó szakácskönyv szerzője, az „Amerika Nagyija”-ként emlegetett Betsy Martin az életben nem olyan kedélyes, mint a képernyőn, de ezt az embereknek nem kell tudni. Mindig is tökéletes teljesítményt követelt, és mosolyogva nyugtázta, amikor megkapta, de idén valami nem stimmel. Elkezdődik a süteménysütő verseny, és a dolgok a fejük tetejére állnak. Először úgy tűnik, puszta szabotázsról van szó: a cukor helyére valaki sót csempészett, a tűzhelyet nagy lángra állítják – de amikor holttestre bukkannak, mindenki gyanúba keveredik. 

Sütemények, verseny, gyilkosság... már ezek is hívószavak voltak ennek a könyvnek az elolvasásához. A borítóról nem is beszélve. Télen nagyon tetszett az Utolsó vacsora, ettől a krimitől is hasonló élményt vártam. Minden adott volt hozzá: elszigetelt helyszín, ódon kastély, egy maréknyi szereplő változatos háttértörténettel és titkokkal. Csak a könyv utolsó harmadában derül ki, hogy kié a holttest és ki a gyilkos, így végig megmaradt az izgalom. 

Tetszett az alapfelállás, bár kellett egy kis idő, mire mindegyik szereplőt helyére tudtam tenni. Sok más krimihez hasonlóan itt is kapunk egy kis listát róluk, ami kifejezetten hasznos volt. A versenyhelyzet kellő feszültséget biztosít, így lehet drukkolni nekik. Na és persze agyalni, hogy kit gyilkolnak meg. A váltott szemszögű elbeszélésmód is jól működött, mindegyik szereplőt meg lehetett ismerni.

A sütemények is szerves részei az eseményeknek, a verseny első két napján kifejezetten érdekes és ínycsiklandozó édességek születtek. Annyira részletgazdag a leírásuk, hogy szinte éreztem az ízüket, miközben olvastam róluk. A felújításra szoruló Grafton kastély a maga rengeteg szobájával és titkos folyosójával ugyancsak tetszett, nagyon hangulatossá tette a történetet. 

Talán a befejezést lehetett volna egy kicsit alaposabban megírni, de összességében kellemes és jó olvasmányélményt nyújtott az Aranykanál, tökéletesen illett az esős októberi időhöz.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Fehér éjszakák / Örök férj / A szelíd teremtés

"És megkérdezem magamtól: mit csináltál az éveiddel? Hova temetted legjobb esztendeidet? Éltél vagy nem?"

Fülszöveg: Ami ​jelen kötet írásait egymáshoz láncolja, az a szerelem, illetve annak lehetőségei. Dosztojevszkij nemcsak feltárta a lélek sötét alagútrendszerét, de le is mert ereszkedni a mélyeibe. A Fehér éjszakák a beteljesületlen vágyakozást ábrázolja, monomániás, szinte az őrületig túlhabzó szövegfolyamban. Az orosz romantika zabolátlan szentimentalizmusa teljes pompájában mutatkozik meg ebben az írásban. A szelíd teremtés egy házasság anatómiája – és egyben patológiája is. Emberi játszmák, hatalmi törekvések, változó erőviszonyok, gyanakvás: Dosztojevszkij megmutatja ebben az örvényszerű műben, mitől és hogyan mérgeződnek meg legszemélyesebb kapcsolataink. Az Örök férj már a lemondás műve – a jövő jóslata egy múltbeli szerelem hamujából. Feszes, sodró, helyenként krimi-atmoszférájú elbeszélés, amelyben életre kelnek a letűnt idők kísértetei: nők és megcsalt férjek, szeretők és eltitkolt utódok kavarognak egy világvégi haláltáncban. 

Dosztojevszkij műveivel - sokakhoz hasonlóan - a középiskolai irodalomórákon találkoztam. A Bűn és bűnhődés a mai napig az egyik kedvenc regényem (érik lassan az újraolvasása), a kisregényekről viszont nem hallottam. Ha nincs a szeptemberi NIOK téma - egy regény, amely a 19. században játszódik -, akkor valószínűleg sosem olvastam volna el őket. És bizony három nagyon érdekes olvasmányélménnyel lennék most szegényebb. 

A három kisregény közül nekem a Fehér éjszakák tetszett a legjobban, ezt követi A szelíd teremtés, majd az Örök férj. A plátói szerelem nagyon szépen van ábrázolva - kis túlzással még ma is aktuális a mondanivalója. A Fehér éjszakákban gyönyörűek az álmodozó férfi és nő gondolatai, ezeket nagyon szerettem olvasni. És persze drukkolni, hogy a Nasztyenyka iránt érzett szerelem beteljesüljön. A szelíd teremtés a párkapcsolati kommunikáció hiányát és annak következményit mutatja be (más végkimenetellel, mint Colleen Hoovernél), míg az Örök férjben egy különleges szerelmi háromszöget láthatunk. Az egyetlen dolog, ami ebben a történetben nem tetszett, az a sok-sok felesleges kör, amit Velcsanyinov és Pavel Pavlovics Truszockij lefut. Ami mindhárom kisregényben közös, az az emberi kapcsolatok és viszonyrendszerek, az elhallgatott gondolatok és érzelmek, valamint mindezeknek a férfi szemszögből történő megmutatása. 

Bár közel 200 évvel ezelőtt keletkezett művekről van szó, nagyon sok ponton rezonálnak a mai korral. A nyelvezet - egész pontosan a tempó - egy kicsit zavart az elején, de viszonylag hamar rá tudott állni az agyam és könnyen követni tudtam az eseményeket. Tény, hogy jobban oda kellett figyelni a szövegre, de a 21. századi írások utáni visszaugrás a 19.-be ezzel jár. :) 

Jó volt lelassulni és három rövidebb kisregény erejéig elmerülni a klasszikus irodalmi művekben. Ez a kívül-belül csodálatos kötet meghozta a kedvemet ahhoz, hogy több klasszikust olvassak.

Moa Herngren: A válás

"Megvéded a társad, és kitartasz mellette, mert szereted azt, ami jó benne."

Fülszöveg: Niklas és Bea több mint harminc éve élnek idillinek tűnő házasságban egy jómódú stockholmi negyedben kamasz ikerlányaikkal. Éppen ezért éri Beát villámcsapásként, mikor egy családi nyaralás küszöbén, egy jelentéktelennek tűnő vita közben Niklas csapot-papot otthagyva elviharzik. Távollétének órái napokra dagadnak, felesége üzeneteire nem válaszol, magyarázattal pedig meg sem próbálkozik – mikor pedig előkerül, minden megoldási kísérlettől elzárkózva válni akar, ráadásul hamarosan az is kiderül, hogy nő is van a dologban…
Filmszerűen pörgős, mégis mélyen empatikus családi drámájában Moa Herngren mindkét főszereplő elméjébe betekintést enged, hogy megmutassa: a felszínen banálisnak látszó események mögött összetett, évtizedes, kibeszéletlen-megoldatlan kapcsolati problémák rejlenek. 

Látszólag hétköznapi helyzettel kezdődik Moa Herngren regénye: a feleség álmatlanul forgolódik, mert férje nem jött haza az esti italozásból. Bea aggodalma kézzel tapintható, visszaemlékezéseiből pedig megismerjük a Niklasszal való házasságának történetét és legfontosabb eseményeit. Az első 150 oldal nagyjából erről szól, utána viszont érdekes fordulatot vesznek az események...

Konfliktushelyzetben gyakran elhangzik az a mondat, hogy hallgattassék meg a másik fél is. Nos, a svéd írónő könyve pontosan ezt a kívánságot teljesíti. Miután megismerjük Bea nézőpontját, Niklas szemszögéből is végigkövetjük az eseményeket. Az, hogy Niklas válni akar, egyértelmű, az ehhez vezető okokat viszont csak Niklas elbeszéléséből ismerjük meg. És ez nagyon nagy pluszt ad a regénynek. Kiderül, hogy egyes helyzeteket - például egy munkahelyi előléptetést vagy éppen egy konyhafelújítást - hogyan él meg egy feleség és egy férj. És hogy az elfojtott traumák és ki nem mondott gondolatok a legbiztosabb alapokon nyugvó kapcsolatot is megingathatják.

Míg a regény elején Bea volt a szimpatikusabb, később már Niklasszal tudtam jobban együttérezni. Az egész regény (de különösen a második fele) nagyon bátor, számtalan olyan témát és kérdést érint, ami napjainkban aktuális. Mennyire számít az egyén boldogsága? Ha valaki boldog, akkor vajon a környezete is az? Jobb 50 évesen a megszokott életet élni, vagy érdemes fejest ugrani az ismeretlenbe és új életet kezdeni? Miért nem figyelünk egymásra és miért nem tudjuk félretenni néha a saját egónkat, hogy a másik ember is levegőhöz juthasson?

A választ az írónő már az olvasó fantáziájára bízza, de egyik szereplő mellett sem foglal állást. Hiszen Bea és Niklas tulajdonképpen úgy élt le három évtizedet egymás mellett, hogy soha nem voltak őszinték egymáshoz és nem beszéltek az érzéseikről. Ebből a szempontból nagyon hasonlított Moa Herngren könyve Colleen Hoover: All your perfects-ére. Nekem mindenesetre nagyon tetszett a svéd írónő könyve, úgyhogy biztosan fogok még tőle olvasni a későbbiekben.

Goran Vojnović: A fügefa

Fülszöveg: Szerelem, ​szabadságvágy, magány és a közelmúlt történelmi eseményei elválaszthatatlanul fonódnak össze egy soknemzetiségű „jugoszláv” család különböző generációinak történetében. A harmincas éveiben járó Jadran igyekszik kibogozni a felszín alatt mindent átszövő viszonyokat. Miért sétált ki az életéből a felesége a közös gyermeküket is elhagyva? Vajon van-e valamilyen összefüggés nagyszülei páros magánya és saját szabadság iránti vágya között? Hogyan tűnt el az apja egyik napról a másikra, és ez miért érte váratlanul az anyját is? Miért burkolódzott hallgatásba a nagyanyja már jóval azelőtt, hogy demenciába süllyedt volna? Jadran, hogy megértse a jelent, az emlékek töredékeiből rakja össze a családja történetét, eközben pedig arra is rájön, hogy a múlt nem menti fel a jövőért való felelősség alól. A Balkán zűrzavaros világában, ahol a megszűnő, majd újonnan keletkező államok és határok a családok sorsát is végzetesen átírják, csak a nagyapja kertjében álló fügefa éli túl sértetlenül a viharokat.

Mivel idén nyáron kétszer is voltam Szlovéniában, kíváncsi voltam, van-e olyan szlovén szerző, akinek már megjelent regénye magyar fordításban. Így találtam rá Goran Vojnović könyvére, a fülszövege pedig csak fokozta a kíváncsiságomat. Amikor viszont elkezdtem olvasni ezt a könyvet, fokozatosan fogyott a lelkesedésem és alig vártam, hogy a könyv végére érjek. 

Ha nagyon röviden össze akarnám foglalni Goran Vojnović regényének lényegét, akkor leginkább Légrádi Gergely: Alkalomadtán c. művéhez tudnám hasonlítani. Itt is szó esik a transzgenerációs traumákról, a ki nem mondott gondolatokról, az identitáskeresésről, a megértés iránti igényről, a szabadságvágyról, a menekülésről, a magányról és a szerelemről. Ami pluszt ad ehhez, az a Balkán sokszínűsége. Bár a délszláv háború csak érintőlegesen kerül említésre, a fügefa pedig csak a regény utolsó harmadában válik teljes értékű szereplővé, szépen szimbolizálják a gyökértelenséget és a biztos pontok fontosságát. 

Kifejezetten nehéz volt olvasni ezt a könyvet. Egyrészt: tele van borzasztó hosszú mondatokkal. Az első néhány fejezetben nem egy olyan mondat van, ami - nem túlzok - oldalakon keresztül terjed. Mire a végére értem, addigra el is felejtettem, miről szólt az eleje. Ezek nagy része egyébként Jadranhoz kapcsolódik, az ő gondolatai és érzelmei ennyire terjengősek. Másrészt: rengeteg az időbeli és térbeli ugrálás, a könyv feléig nem is tudtam követni, hogy ki kicsoda. Harmadrészt: folyamatosan ugyanazokat a köröket futja az író, emiatt sokszor szájbarágósnak éreztem a történetet. Szerintem fele ekkora terjedelemben is át tudott volna jönni Goran Vojnović mondanivalója. 

Pedig a kezdés nagyon biztató volt. Megismerjük a nagyszülőket, Aleksandart és Janát, akik a második világháború után próbálják kialakítani a közös életüket az isztriai Momjanban. Eltérő családi hátterük és értékrendjük nem egyszer próbára teszi őket. Pár fejezettel később a lányuk, Vesna életébe nyerünk bepillantást. Safet eltűnéséig majdhogynem idilli a házasságuk, de aztán egyre több probléma kerül a felszínre. Végül Jadranról is mesél az író, akin a családja által megtapasztalt és halmozott problémák lecsapódnak. Akkor ismerjük meg őt, amikor a felesége Anja elhagyja. Tulajdonképpen három generáció félresikerült házasságát mutatja be az író.  

Az okokat Jadran emlékein és nézőpontján keresztül értjük meg, a könyv végére szépen össze is áll a kép. Abból a szempontból nem bántam meg a könyv elolvasását, hogy megismerhettem egy szlovén családregényt és hogy az emberek hogyan élték meg Jugoszlávia megszületését, majd szétesését. Az írásmód miatt viszont nem tudom mindenkinek jó szívvel ajánlani Goran Vojnović regényét. 

Egy szép idézetet azért itthagyok belőle zárásként: "Talán mindannyian annyira vonzódunk a szabadsághoz, hogy folyamatosan menekülünk azok elől, akiket szeretünk, talán éppen ezért a szerelem soha nem csak szerelem, mert a szerelem szép, de nem szabadság, mert összeláncol minket azokkal, akiket szeretünk, a szerelemben néha úgy érezzük, hogy röghöz vagyunk kötve, hogy a szárnyainkat nyesegetik."

Bereczki Enikő: A rejtélyes Z generáció - Együttműködés a mai tizen- és huszonévesekkel

Fülszöveg: Miként ​kezelhetjük a generációs ellentéteket szülőként vagy tanárként?

Hogyan dolgozzunk együtt a Z generáció tagjaival?

Miért érik el könnyeben a youtuberek és a tiktokerek a fiatalokat?

A Z generációról, a mostani 13–25 évesekről kialakult sztereotípiák – például, hogy nehezen motiválhatók, érdektelenek, csak a telefonjukat nyomkodják, képtelenek a kitartó erőfeszítésre, nem akarnak felnőni, és még hosszan sorolhatnánk – abból is fakadnak, hogy keveset tudunk a világukról. Szülőként, pedagógusként, munkaadóként vagy munkatársként azonban elengedhetetlen, hogy együttműködjünk velük, túl tudjunk lépni az előítéleteinken, megoldjuk az esetleges konfliktusokat, és ne mélyítsük tovább a generációs szakadékot. 

Pár éve már olvastam Steigervald Krisztián könyvét a ma együtt élő generációkról és már akkor nagyon vártam egy olyan átfogó írást, ami a Z generációt részletesebben is bemutatja. Hogy miért pont ezt a korosztályt? Egyrészt azért, mert a sajátomat már jól ismerem. Másrészt pedig azért, mert nap mint nap sok helyen találkozom velük - iskolában, munkahelyen, boltban, járműveken - és szerettem volna jobban megismerni a gondolkodásmódjukat. Az ugyanis egyértelmű, hogy a Z generáció nagyon más, mint az azt megelőző korosztályok és én hiszek abban, hogy ehhez a társadalmi csoporthoz is meg lehet találni azt a hidat, amivel kapcsolódni tudnak a náluk idősebb generációkhoz. 

A könyv pontosan ezt kísérli meg. Nagyon részletesen mutatja be a Z generációt és minden velük kapcsolatos helyzetre próbál magyarázatot adni. Többek között arra, hogy miért akarnak mindent azonnal és hogy miért jellemző rájuk az elidegenedés. Emellett a mindennapi életet megkönnyítő tippeket is ad a szerző, amik segíthetik a fiatalok és az idősek közötti együttműködést.

Tetszett a könyv felépítése, a szerző minden témát alaposan körbejár. A bevezetőben tisztázásra kerülnek a fontosabb fogalmak - nagyrészt azok, amiket Steigervald Krisztián is megemlít -, aztán az online teret vizsgáljuk meg, majd a szerző a munka világára és az oktatásra is kitér. Elég vaskos szakirodalom van a könyv mögött, a szöveg mégis könnyen érthető és befogadható. Nem egyszer bólogattam olvasás közben, hogy: "Jé, ez tényleg ezért van!" Szóval nagyon sok olyan jelenségre rávilágított ez a könyv, amire korábban nem találtam megfelelő magyarázatot. 

Amit én hiányoltam, az egyrészt a társadalom felelőssége, másrészt azoknak a foglalkozásoknak a megemlítése, amik "kütyümentesek". Minden Z generációsból nem lehet influenszer, vagy social mediához értő szakember. Jó lett volna arról is olvasni, hogy fizikai vagy emberekkel foglalkozó szakmákban hogyan tud majd érvényesülni ez a korosztály. Ugyanis orvosokra, tanárokra, műszaki szakemberekre, szerelőkre és kőművesekre a jövőben is szükség lesz. Nyilván ezt majd később fogja megtapasztalni ez a korosztály, hiszen ennek a generációnak a nagy része ma még az iskolapadban ül...

Csobbanás a szlovén tengerparton

A szlovéniai utazásomról szóló bejegyzést azzal zártam, hogy még az idei nyár folyamán érkezni fog egy élménybeszámoló a szlovén tengerpartról. Nos, erre egészen augusztus közepéig kellett várni. Az augusztus 20-i hosszú hétvégén ugyanis egy nap erejéig ismét délnyugati szomszédunk volt az úti cél. Egészen pontosan Piran és Portorož. 

Tartini tér, Piran fő tere

Előzetesen semmit nem tudtam erről a két városról - még azt sem, hogy gyakorlatilag egy településnek számítanak -, mert úgy akartam megismerni Pirant, hogy semmilyen információ ne befolyásoljon. És ez így volt a legjobb, mert ez az aprócska város tele volt meglepetéssel! 

színes házak Piranban

Amikor a buszból kiszálltam, alig akartam elhinni, hogy tényleg Szlovéniában vagyok. Piran ugyanis leginkább egy olasz településre hasonlít. Ez a város történelmét megismerve nem is csoda. Velence stílusjegyei nagyon sok épületen felfedezhetők; mi több, a központban található a 15. században épült Velencei Ház, ami pont úgy néz ki, mint egy velencei palazzo. 

a Velencei Ház

Maradva az épületeknél, imádtam a színes házakat és a szűk utcácskákat! Konkrétan mindegyik ház más és más színű, nem találkoztam két egyformával, pedig a város összes utcáját bejártam. Az élénk és a pasztellszínek szinte ragyogtak a tengerrel körülvett, fehér kőlapos sétányokon. Legutóbb Rovinjban láttam hasonlókat és csakúgy, mint az Isztriai-félsziget délebbi települését, Pirant is nagyon hangulatossá tették. Az egész város olyan volt, mint egy megelevenedett képeslap. 

Piran kikötője

A várost védő erődítményről az egész várost be lehetett látni, de mivel akkor már kezdett lemenni a Nap, minden aranyszínű volt. Sebaj, az erődítmény bejárása is szuper élmény volt. Csakúgy, mint a strandolás Portorožban. Kellemesen hűsítő volt a tengervíz, a partmenti fenyők pedig a tűző Nap ellen nyújtottak védelmet. 

tengerparti naplemente

Nagyjából 12 órát tudtam eltölteni Piranban, így szerencsére a naplementét is meg tudtam örökíteni. Ennél persze sokkal több időt el lehet tölteni a városban, de most csak ennyire volt lehetőségem. Ezzel a képpel zárom a 2024-es nyarat, feltöltődve és sok szép élménnyel gazdagodva vágok neki az őszi kihívásoknak.

Miranda Cowley Heller: Papírpalota

"Az elengedés azt jelenti, hogy mindent elveszítesz, vagy azt, hogy mindent megnyersz, amit csak akartál?"

Fülszöveg: Elle ötvenéves, három gyermek anyja, boldog házasságban él. Július van, a Cape Codon található családi nyaralóban, a Papírpalotában ébredeznek. Elle gyerekkora óta itt tölt minden nyarat. Ez a reggel más, mint a többi: előző éjjel Elle és gyerekkori barátja, Jonas kisurrantak a hátsó ajtón át a sötétbe, és életükben először szexeltek egymással. Közben a házastársaik gyanútlanul beszélgettek odabent.
Most, a következő huszonnégy óra leforgása alatt Elle-nek muszáj lesz döntenie: megmarad a jelenlegi életében a férjével, Peterrel, akit őszintén szeret, vagy fejest ugrik a fantáziába, amire mindig is vágyott – Jonasszel gyerekkorukban is szerelmesek voltak, és egymáséi is lettek volna, ha nem alakul minden másképp egy tragikus baleset miatt, amely örökre megváltoztatta az életüket. 

Elég régóta állt olvasatlanul a polcomon Miranda Cowley Heller regénye, de a fülszöveg miatt mindenképpen nyáron szerettem volna elolvasni.

A kiinduló helyzet egy szerelmi háromszög, ahol Elle-nek döntenie kell: marad a férje mellett vagy gyerekkori szerelmét, Jonast választja. A helyzet nem egyszerű, de a történet végén a nőnek sikerül elhatároznia magát. Ahhoz, hogy megértsük a helyzetét és a dilemmáját, Elle visszaemlékezéseiből kirajzolódik előttünk a nő múltja. Arra is választ kapunk, miért nevezik Papírpalotának a nyaralóhelyet. 

Nem a Papírpalota az első regény, ami megcsalásról és szerelmi háromszögről szól, mégis ez tetszett nekem eddig a legkevésbé. Nagyon elnyújtottnak éreztem, fele ekkora terjedelem is elég lett volna. Rengeteg olyan embert ismerünk meg a nő múltjából, akiknek nem igazán volt indokolt a szereplése. Egy idő után én már nem is tudtam követni, hogy ki kicsoda. De ez még nem is volt annyira zavaró. Ami engem jobban bosszantott, az a rengeteg naturalista leírás. A mindenféle testnedvek, folyadékok és szagok részletes jellemzése. Nem értem, miért volt erre szükség, nagyon sokat rontott a regény élvezhetőségén. 

A tájleírások szépek voltak, így könnyen magam elé tudtam képzelni Back Woodsot. A nyári hangulat is átjött, ebből a szempontból jó választás volt ez a könyv. Sok olyan témát is érintett, ami ritkán fordul elő egy romantikusnak ígérkező történetben: mozaikcsaládok, válás, családon belüli erőszak, abúzus, haláleset(ek), traumák. De ezt is sikerült kicsit túlzásba vinni. A könyv első részében található nagypapás-unokás résznél erősen fontolgattam, hogy abbahagyom a könyvet, mert az ilyesmihez nincs gyomrom... Ellenpéldának a Kis tüzek mindenüttet tudom felhozni. Abban a regényben is kemény témák vannak, de sokkal befogadhatóbb formában.

Szóval nekem sajnos csalódás volt a Papírpalota. Azt reméltem, hogy az idei nyaram kiemelkedő olvasmánya lesz, de jobban szeretném elfelejteni.

Guillaume Musso: Mert szeretlek

"Hogy kiből válik sikeres ember, gyakran egy hajszálon múlik: egy találkozáson, egy döntésen, egy lehetőségen..."

Fülszöveg: Ahol ​szeretet van, ott sosincs sötétség.

Három ember, akinek sosem kellett volna találkoznia, egy járatra kap jegyet. És a sors furcsa tréfát űz velük. Az ötéves Layla eltűnik egy Los Angeles-i bevásárlóközpontból. Megrendült szülei a történtek után különválnak.
Öt évvel később a kislány előbukkan, méghozzá pontosan ugyanazon a helyen, ahol nyoma veszett. Életben van, de megmagyarázhatatlan némaságba burkolózik. A viszontlátás örömét egyre több megválaszolandó kérdés követi. Hol volt mindvégig Layla? Kivel? És főleg: miért tért vissza? 

Nem telhet el nyár új Musso regény nélkül, ráadásul erről a kötetről szinte csak jó véleményeket olvastam, úgyhogy amint a kezembe került ez a könyv, rögtön bele is kezdtem és két nap alatt a végére is értem. 

A Mert szeretlek a francia szerző korai művei közül való, így inkább a misztikum és a dráma dominál benne, a krimi háttérbe szorul. Három ember sorsa fonódik össze ebben a regényben: a pszichológus Marké, akinek gyermeke elvesztése után kisiklott az élete, a fiatal Evie-é, aki anyja halála után bosszúra szomjazik és a dúsgazdag botrányhős Alysoné. Mindhárman egy repülőgépen utaznak, itt találkoznak először egymással. Ez a találkozó pedig mindhármuk életében sorsdöntő lesz...

De ne szaladjunk ennyire előre! Musso eddig olvasott könyveihez hasonlóan ez a regény is hamar magával ragadott és fejezetről fejezetre kíváncsibb voltam a történet végére. Fordulatokból most sincs hiány, folyamatosan a "Mi vaaan?", "Ezt mégis hogyan?", "De nem úgy volt, hogy...?" kérdések hagyták el a számat. A regény nagy része flashback jelenetekből áll és mind a dátumokra, mind a helyszínekre oda kell figyelni, hogy követni lehessen az eseményeket. Ily módon a "legnagyobb csavart" sikerült kitalálnom és úgy már minden értelmet nyert. Addig viszont nem igazán láttam át, hová fog kifutni a történet. 

Lezárás, gyógyulás, újrakezdés, megbocsátás. A regény minden szereplőjének ez a célja és a könyv végén Musso meg is adja nekik a reményt egy jobb és boldogabb életre. Nekem ez az utazás tetszett a legjobban, mert szó szerint a szemünk előtt rajzolódott ki a szereplők életútja és jövője. Kissé idillikus lett a befejezés, ugyanakkor örültem, hogy Connor történetszálát is tisztességesen elvarrja az író. Jó ideig nem tudtam hová tenni ezt a Musso regényt, de a "nagy fordulat" miatt összességében pozitív az összkép.

Zafírkék tengerű Zakynthos

Szlovénia után nagyon szerettem volna egy tengerparti nyaralást is, ugyanis az elmúlt évek során ez kimaradt. Hála egy last minute utazási ajánlatnak, idén lehetőségem adódott pótolni ezt az élményt. A helyszín sokáig kérdéses volt, végül a Jón-szigetek egyike mellett döntöttem. 

 

kilátás a Bohari dombról a fővárosra és Laganasra

Zakynthosról nem sok előzetes információm volt. Annyit tudtam róla, hogy Ugo Foscolo szülőhelye (róla írtam az első szakdolgozatomat), gyönyörűek a tengerpartjai és a méretéből adódóan egy hét alatt bejárható. Szerencsére nem kellett több órát várakozni a reptéren, az indulás és az érkezés is gördülékenyen ment, este pedig már Laganas tengerpartjában gyönyörködhettem. 

 

Marathonisi-sziget tengerpartja

Mivel elsősorban pihenni szerettem volna ezen a nyaraláson, úgy terveztem meg a napok programjait, hogy az egy hét alatt nagyjából fele-fele arányban legyen tengerparti strandolás és szigetet felfedező kirándulás. Ezt sikerült is teljesíteni. 

 

szuvenírbolt Bougainvilleával

Az első kirándulás a Keri-barlangokat és Marathonisi-szigetet érintette. Ez a sziget az álcserepes teknős (Caretta Caretta) legnagyobb tojásrakó helye, a sziklás rész pedig búvárkodásra és tengeri fürdőzésre is alkalmas. Ezek a teknősök szinte az egész életüket a vízben töltik és viszonylag nagyra megnőnek, így a sziget környékén gyakran lehet velük találkozni. Egyet sikerült is lencsevégre kapnom. :) 

 

Caretta Caretta teknős

Cameo szigetét sem hagytam ki, Agios Sostis kikötőjéből könnyen át lehet sétálni a szigetre a fahídon. Zakynthos látnivalói közül természetesen nem hiányozhatott a Navagio-öböl. Érdekes volt a hajóroncs története, nekem azonban sokkal jobban tetszett a tenger. Láttam már igazán szép kék vízfelületet - például Cipruson -, de itt az öböl vize a kéknek olyan árnyalatában pompázott, amilyet szinte egyáltalán nem látni a természetben. Csodálatos türkizes kék volt, amit a végtelenségig tudtam volna nézni. A Kék-barlangok is szépek voltak, de mivel láttam már hasonlókat, számomra nem voltak annyira különlegesek. 

 

Navagio-öböl a hajóronccsal

A főváros fontosabb nevezetességeinek - Solomos tér, Agios Dionysios templom - megtekintése után Zakynthos "szárazföldi" részeit is felkerestem. Mivel a szigeten rengeteg az olajfa (a világ olívaolajának 6%-át Zakynthos adja!), az Aristeon manufaktúrában meg lehet nézni, hogyan történik az olajbogyó feldolgozása. Én ettől a helyszíntől egy kicsit többet vártam, bár tisztában voltam vele, hogy az olívát nem a nyári szezonban szüretelik. A kiállított eszközök csak azt mutatták meg, amit eddig is tudtam az olívaolaj készítéséről. Exo Horában érdemes megnézni a sziget legöregebb olajfáját, ami még ma is terem. Az előtte álló táblácska szerint a fa közel 2000 éves és tekintélyes mérettel rendelkezik. 

 

Zakynthos legöregebb olajfája

Kampi az onnan nyíló meseszép panorámával nyűgözött le, emellett ott tudtam megkóstolni Zakynthos hagyományos édességét, a friganiát. Ez a sütemény leginkább az olaszok tiramisújára hasonlít, ízben pedig egy finom krémesre. A szigettúra során szinte az egész szigetet be lehetett járni, csak a délkeleti és a délnyugati csücsök maradt ki. Élményben rengeteget adott Zakynthos, a tengerparti strandolás pedig segített kipihenni az elmúlt egy év fáradalmait. 

 kilátás Kampiból a Jón-tengerre

Egyebek:
- A vendégszeretet Zakynthoson is érződik, néhány étteremben még magyar nyelvű étlap is van. Az éttermi dolgozók közül sokan ismerik a "jó étvágyat", "köszönöm" és "egészségedre" szavakat.
- A csapvíz nem iható, de a szupermarketekben olcsón vásárolható ásványvíz.
- Az árak egy kicsit magasabbak a magyarországiaknál, de természetesen olcsóbb és drágább árfekvésű helyszíneket is lehet találni.
- A szlovén patikatisztaság után furcsa volt látni a rengeteg szemetet, bár a tengerpartokat igyekeznek tisztán tartani.
- Tömegközlekedés nincs, de sok helyen lehet autót, motort, illetve quadot bérelni. Közlekedésnél nem árt a fokozott figyelem, mert a görögök és a turisták közül a legtöbben nem ismerik az indexet, amiből csúnya balesetek lehetnek.
- Nagyon erős az UV sugárzás nyáron, 50 faktorosnál gyengébb naptejet nem érdemes használni. Hajókirándulásoknál pedig a szalmakalap is ajánlott.
- Számomra meglepő volt, mennyire zöld Zakynthos. A sziget lakatlan részét dús növényzet (fenyők, olajfák, kisebb cserjék) borítja.
- A szigeten gyakoriak a földrengések. Az 1953-as földrengés pusztítása miatt nagyon kevés az ókori és a középkorból fennmaradt épület. 

Cselenyák Imre: Viadukt-ének

"A titok lassan ölő toxin. Akár a cián."

Fülszöveg: Generációk a zakatoló időben.

A viadukton vonat suhan, kattog át… A viadukt alatt pedig idős házaspár indul a szokásos sétájára. Éppúgy részei ők Vörösvár mindennapi látképének, mint a vasúti híd. Életük régóta megszokott rend szerint zajlik, bágyadt monotonitásban, mígnem örömteli hírt kapnak: imádott unokájuk, Kornél, akit csak ritkán és rövid időre látnak, a nyár nagy részét náluk tölti. Ervin és Magda számára ezzel új időszámítás kezdődik, és elhatározzák, hogy a vakációt élményekkel töltik meg Kornél számára, és annyit lesznek vele, amennyit csak lehetséges. De ahogy a nyár a végéhez közeledik, meg kell találniuk az utat vissza a régi életükbe, amelynek végességével egyre inkább szembesülnek.
Mi ad értelmet az életnek? 

Nyaralás a nagyszülőknél... Gyerekként szerintem a legtöbben ezért vártuk a nyári szünetet. Annak idején szerencsére ez nekem is megadatott, a könyv olvasása közben nagyon sok emlék eszembe jutott: milyen volt fagyizni a nagypapámmal, sütit sütni a nagymamámmal és hallgatni az életbölcsességüket. Nos, a Viadukt-ének nagyjából ezt meséli el, csak éppen a nagyszülők szemszögéből. 

Amire nem tér ki a fülszöveg és a történet szempontjából fontos, az Magda betegsége. Merthogy a nő mozgásszervi betegségtől szenved (egész pontosan polineuropátiában), ezért járókeretet, mankót, illetve tolószéket kénytelen használni. Férje, Ervin pedig igyekszik maximálisan támogatni feleségét. A borító is ezt a pillanatot ábrázolja. 

De térjünk vissza a szöveghez! Rövid, mindössze 123 oldalas Cselenyák Imre regénye, ennek ellenére sok témát érint és elgondolkodtató a mondanivalója. A nagyszülők szigorú menetrend szerint élik mindennapjaikat, a (hétköz)napok szürkeségét csak a fiúk és unokájuk látogatása teszi színessé. Kornit nagyon szeretik és amikor az unoka náluk tölti a nyarat, az mindkettejük napjait bearanyozza. Érződik a lapokon a nagyszülői szeretet, nekem a regényben ez az időszak volt a kedvencem. 

Korni egyébként tipikus mai kiskamasz enyhe okoseszköz-függőséggel, ugyanakkor szívesen segít a nagyszüleinek és a szomszéd gyerekekkel is jól el tud játszani. Ez a könyv arra is jó példa, hogyan tudja megérteni egymást két ennyire eltérő korosztály. A kutyás részeket is élvezet volt olvasni, szinte láttam magam előtt az eseményeket. 

Nagyon tetszett az is, hogy az író a nyárra jellemző növényekkel és gyümölcsökkel fogja keretbe a nyarat kezdve a bodzával, majd a hárssal, cseresznyével, paradicsommal, végül a dióval és a mogyoróval zárva. A párbeszédek viszont csak macskakörmökkel vannak jelölve, emiatt egyes helyeken nem mindig volt egyértelmű, hogy ki beszél éppen. 

A zárás eléggé meglepett, hiába számítottam hasonló végkifejletre. Nagyon sajnáltam mindkét nagyszülőt, végeredményben mindkettőjük másként reagál le egy-egy traumát. Tartalmas és szép regény a Viadukt-ének, kedves emlékeket idézett fel, miközben olvastam.