"Az embernek másokra van szüksége ahhoz, hogy tisztán lássa önmagát. A
bennünk rejlő érték akkor mutatkozik meg, ha jót teszünk valaki mással.
Ez az igazi cél, és a legédesebb dolog, amit valaha kóstoltam.”
Fülszöveg: Az elmúlt tíz évben minden nyáron megjelent hat
ámuldozó cukrász Graftonban, ezen az impozáns, fákkal övezett vermonti
birtokon, amely nemcsak a „Süteménysütő hét” forgatási helyszíne, hanem
arról is nevezetes, hogy itt nőtt fel a tévéműsor híres házigazdája,
Betsy Martin, az ünnepelt cukrász.
Egy sor jól fogyó szakácskönyv szerzője, az „Amerika Nagyija”-ként
emlegetett Betsy Martin az életben nem olyan kedélyes, mint a képernyőn,
de ezt az embereknek nem kell tudni. Mindig is tökéletes teljesítményt
követelt, és mosolyogva nyugtázta, amikor megkapta, de idén valami nem
stimmel. Elkezdődik a süteménysütő verseny, és a dolgok a fejük tetejére
állnak. Először úgy tűnik, puszta szabotázsról van szó: a cukor helyére
valaki sót csempészett, a tűzhelyet nagy lángra állítják – de amikor
holttestre bukkannak, mindenki gyanúba keveredik.
Sütemények, verseny, gyilkosság... már ezek is hívószavak voltak ennek a könyvnek az elolvasásához. A borítóról nem is beszélve. Télen nagyon tetszett az Utolsó vacsora, ettől a krimitől is hasonló élményt vártam. Minden adott volt hozzá: elszigetelt helyszín, ódon kastély, egy maréknyi szereplő változatos háttértörténettel és titkokkal. Csak a könyv utolsó harmadában derül ki, hogy kié a holttest és ki a gyilkos, így végig megmaradt az izgalom.
Tetszett az alapfelállás, bár kellett egy kis idő, mire mindegyik szereplőt helyére tudtam tenni. Sok más krimihez hasonlóan itt is kapunk egy kis listát róluk, ami kifejezetten hasznos volt. A versenyhelyzet kellő feszültséget biztosít, így lehet drukkolni nekik. Na és persze agyalni, hogy kit gyilkolnak meg. A váltott szemszögű elbeszélésmód is jól működött, mindegyik szereplőt meg lehetett ismerni.
A sütemények is szerves részei az eseményeknek, a verseny első két napján kifejezetten érdekes és ínycsiklandozó édességek születtek. Annyira részletgazdag a leírásuk, hogy szinte éreztem az ízüket, miközben olvastam róluk. A felújításra szoruló Grafton kastély a maga rengeteg szobájával és titkos folyosójával ugyancsak tetszett, nagyon hangulatossá tette a történetet.
Talán a befejezést lehetett volna egy kicsit alaposabban megírni, de összességében kellemes és jó olvasmányélményt nyújtott az Aranykanál, tökéletesen illett az esős októberi időhöz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése