Tavaszi és nyári kedvenceim

Legutóbb márciusban gyűjtöttem össze azokat a szerzeményeket, amikkel gazdagodtam. Viszont a tavaszi dolgok összegyűjtésére júliusban jutottam el, ezért úgy voltam vele, hogy akkor már összevonom a nyáriakkal és egy posztban írok róluk. (A bejegyzés nem szponzorált.) 

 - Idén, huszonvalahány év után megváltam a neszesszeremtől, ezért szükségem volt egy újabb darabra. A Pepcoban találtam is olyat, ami minden szempontból megfelel. Tökéletes a mérete, az elosztása, masszív az anyaga, úgyhogy remélem, sokáig tudom majd használni. Az előtte levő kisebb darab hivatalosan sminktermékek utaztatásához használható, de a vitaminjaim is kényelmesen elférnek benne. 

- Ha már tárolók, akkor ezen a vonalon haladok tovább. Bár a nyaralás sajnos idén is kimaradt, biztosan lesz majd alkalom a jövőben, amikor ismét lehetőségem lesz utazni. Általában nem hordok sok ékszert a mindennapok során (és nyaraláskor sem), de mivel nem túl nagy ez a dobozka, sokkal kényelmesebb és praktikusabb fülbevaló vagy nyaklánc tárolásához, mint a ruhazseb. 

- Még tél végén fogyott el az arckrémem és hosszas keresgélés után egy tápláló nappali és egy éjszakai hidratálókrém mellett döntöttem. Mindkettő nagyon jó választás volt, az elmúlt fél év során nem is használtam mást az arcápoláshoz. A tápláló krémnek kellemes az illata és nagyon hamar beszívódik, gond nélkül lehet rá sminkelni. A hidratálókrém pedig a napégést is remekül orvosolja, úgyhogy ezzel a két krémmel nagyon jól jártam. 

- A zöld csomagolású krémet lábápoláshoz vettem meg és bár kicsit hígabb az állaga a kívánatosnál, összességében elégedett vagyok vele. 

- A szempillaspirál és a lakkok utánpótlásként szolgálnak, mert nyáron kifogytam ezekből a termékekből. 

Laura Barnett: Variációk egy párra

Fülszöveg: "Tizenkilenc éves koromban sétáltál be az életembe. Te voltál az egyetlen férfi, akit valaha szerettem - reményem sincs, hogy egyszer mást szeressek. Elvettél mindent, amit együtt csináltunk, mindent, amit egymásnak jelentettünk, és porig égetted, megsemmisítetted: nem maradt belőle más, csak hamufelhő."
Eva és Jim 19 évesek, a cambridge-i egyetemre járnak, amikor 1958-ban útjaik keresztezik egymást. Jim sétál. Eva biciklizik. És kis híján összeütköznek. Ami ezután történik, meghatározza a jövőjüket. Életútjuk három különböző variációját kísérhetjük végig egészen napjainkig, együtt és külön, ahogyan szerelmük története más-más fordulatot vesz. A Variációk egy párra nagyszerű regény arról, hogy döntéseink függvényében hányféle irányt vehet az életünk. 

A fülszöveg alapján ez a regény a "mi lett volna, ha..." gondolatsor köré épül. Három lehetséges alternatívát látunk, amelyek kezdőpontja azonos (ez Eva és Jim találkozása), de a folytatás már jelentősen eltér egymástól. Mindkettejük sorsa másképpen alakul, a későbbiekben mégis számtalanszor egymás mellé sodorja őket az élet, ami aztán szintén hatással lesz a további sorsukra. Az alapötlet alapján tehát már sejteni lehet, hogy ez a regény bizony több évtizedet is felölel.

A könyv elején még viszonylag egyszerű volt követni a történetszálakat, de kb. az első 70 oldal után elvesztettem a fonalat. Nem tudom, mennyire segített volna, ha egyhuzamban olvasom végig a könyvet (gyanítom, hogy semennyire), de nem mindig tudtam követni, hogy melyik variációban ki kivel van együtt, és melyik gyerek és rokon kihez köthető. Nagy dózisban és töményen kapjuk az információkat és mire elmerülnénk bennünk, addigra már egy másik variációba csöppenünk bele. Nehezítő tényező az is, hogy a különböző variációk sem mindig ugyanazokra az évekre és eseményekre fókuszálódnak. Szóval nem kevés figyelmet kíván a regény az olvasótól. 

A rohamtempó miatt nem igazán lehetett kötődni a szereplőkhöz, lényegében csak Eva és Jim sorsáért lehetett izgulni. Mivel a három variációban más és más események történnek velük, amik más-más következményeket eredményeznek, érdekes volt látni, mennyire apró dolgokon tudnak múlni az élet fordulatai. Hogy mi történik, ha x dolog mellett döntünk y helyett. És ha jobban belegondolunk, ez tényleg így van. Már csak emiatt is kíváncsi voltam, hogy vajon mikor jön el az a pont, amikor Eva és Jim mindhárom alternatívában egymás mellett, egy párként él. Mert az elmulasztott lehetőségek és a megélt élettapasztalatok mindegyik variációban erre futnak ki. 

Furcsa, de egyszerre untatott és tetszett is ez a regény. Egy idő után nekem túl sok volt az unalmas parti és a semmitmondó beszélgetés, a megcsalás és a szétköltözés. Ugyanakkor nagyon sok olyan témát felhoztak az egyes történetszálak, amikről ritkán lehet olvasni és tartalmassá tették a regényt. Ilyen például a siker(telenség) kezelése, az önazonosság kérdése, a gyász, a fájdalom, a boldogság (és annak hiánya), a párkapcsolati nehézségek, a betegségekhez való viszonyulás, a magánélet és a karrier egyensúlya, a gyereknevelés, a szülő-gyerek kapcsolat, valamint a szerelem különböző fázisainak, magasságainak és mélységeinek megélése. Ebből adódóan a három életút közül nekem az tetszett a legjobban, amelyikben Ted Eva férje. 

A nem szokványos szerkezeti felépítés, a komolyabb témák és a szépen kidolgozott befejezés miatt nem bánom, hogy elolvastam Laura Barnett regényét, mert tényleg egy kerek egész és életszerű történetet kaptam. Remek lett a magyar fordítás is, élveztem a gazdag és változatos szókincset, Komáromy Rudolf munkája nagyon sokat hozzátett a regény olvasásának élményéhez.

Ruben Brandt, a gyűjtő (2018)

Ruben Brandt pszichoterapeutát rémálmok gyötrik, amelyekben legendás művészeti alkotások kísértik. Négy profi tolvaj páciensét bízza meg azzal, hogy lopják el neki a festményeket, és ez talán segíthet neki felülemelkedni a félelmein. 

Magyar animációs mozifilm. Kicsit ízlelgetnem kellett ezt a zsánert, mielőtt nekikezdtem volna ennek a filmnek, mert alapvetően nem kedvelem ezt a filmtípust. A Ruben Brandt is inkább a krimivonallal keltette fel az érdeklődésemet, ezért próbáltam más szemmel nézni ezt az alkotást. Hamar megértettem, mitől különleges ez a film és összességében nem bántam meg, hogy megnéztem. 

A képi világ teljesen magával ragadó. Gyönyörűek a hátterek, sokszor olyannak tűnnek, mintha a valódi réteket, erdőket és városokat filmezték volna le. Pedig nem! Tényleg olyan az egész film, mintha egy festményt nézne az ember, amire furcsa arcú alakokat helyeztek. A furcsát szó szerint kell érteni, ebben a filmben ugyanis teljesen természetes, hogy valamelyik szereplőnek több szeme vagy természetellenes formájú feje van. Ez pedig tökéletesen illik ebbe az álom és valóság között egyensúlyozó világba. 

Merthogy Ruben Brandt rémálmai is olyanok, hogy szinte bekúsznak az ember bőre alá és valóságos borzongást okoznak. Az első szürreális rémképeknél még öncélúnak tűnt ez a megoldás, de ahogy haladunk előre a filmben, rájöttem, hogy ez nagyon is indokolt. Ruben ugyanis így próbálja feldolgozni a gyermekkorában elszenvedett traumákat. Nekem ebből a szempontból is izgalmas volt a film, a festmények ellopása a keretet adta meg hozzá. 

A krimi miatt az akció sem hiányozhat a filmből (a nyitójelenetet követő üldözés egészen zseniálisan van megcsinálva), de logikát nem érdemes keresni benne. Inkább egyfajta tisztelgést mutat a műfaj iránt, egyes jelenetsorokat ma már klasszikusnak számító filmekből vesz át. Mindezt a zene teszi igazán élvezhetővé, ahol a különleges dallamok mellett ismert slágerek is feldolgozásra kerülnek. Szóval a film egészén érezni a művészet minden aspektusát: filmet, képzőművészetet, zenét és humort. Ettől lett valóban egyedülálló gyűjtő Ruben Brandt. 

Értékelés: 10/10

Guillaume Musso: Ott leszel?

Fülszöveg: Elliott Cooper, a neves San Francisco-i sebész harminc éve nem tudja elfelejteni élete szerelmét. A bájos Ilenát baleset érte, de Elliot azóta is önmagát vádolja a haláláért. Aztán egy napon, amikor a Vöröskereszt önkénteseként éppen Kambodzsában dolgozik, különös ajándékot kap egy hálás öregtől: egy fiolát, tele kicsi, sárga pirulákkal és egy mágikus ígéretet: ha sorra beszedi őket, újra láthatja Ilenát.

Elliott élete új értelmet nyer: egy-egy napra visszatérhet a múltba és találkozhat szerelmével, sőt egykori énjével, az akkor harmincéves, forrófejű és forróvérű fiatal orvossal. Vajon jóváteheti-e a hibát, amit annak idején elkövetett, megakadályozhatja-e Ilena halálát, újraírhatja-e kettejük közös történetét? 

Igen, egy újabb Musso-könyv, de mivel az eddig olvasottak tetszettek, igyekszem minél több könyvét elolvasni az írónak. A fülszövegben lényegében minden benne van ennek a regénynek a cselekményéből és bár alapvetően szeretem az időutazós dolgokat (legutóbb az Éjfél könyvtárban is ez fogott meg), ez a könyv mégsem rántott be azonnal. A könyv feléig úgy voltam vele, hogy "Jó, jó, de mikor történik meg az áttörés? Mikor jön az a fordulat, ami a feje tetejére állítja az eseményeket?" Nos, erre az idős Elliott harmadik, floridai utazásáig kellett várni. Számomra onnantól lettek még izgalmasabbak és elgondolkodtatóbbak a történések. 

Ezen a ponton merül fel ugyanis, hogy vajon Elliott meg tudja-e menteni Ilenát. Egyáltalán lehetséges ez valamilyen módon? Tényleg újra lehet írni a múltat? Na és mi történik akkor a jelennel és a jövővel? A felmerült kérdésekre szép lassan a válaszok is megérkeznek, miközben bepillantást nyerünk Elliott és Ilena mindent elsöprő szerelmébe, valamint Mattot is megismerjük. Érdekes, hogy a regény szinte végig csak hármójukról szól (na meg Angie-ről, Elliott lányáról), de így sem éreztem azt, hogy túl kevés lenne a szereplő. Sőt. Annyira árnyaltak és sokrétűek, hogy mindegyikük sorsára kíváncsi voltam és egyformán tudtam izgulni értük.

Ha az időutazástól és a valószínűtlen eseményektől elvonatkoztatunk, akkor a regény mégiscsak az emberi kapcsolatokról szól: a sírig tartó szerelemről, az évtizedeket felölelő barátságról, a harmonikus apa-lánya viszonyról és arról, hogy ki mit hajlandó megtenni annak érdekében, hogy ezeket megmentse. A nagy csavarok és fordulatok ezúttal elmaradtak, de nem is hiányoltam őket. Annyira megható és kerek egész volt a regény zárása, hogy nem volt utána hiányérzetem. 

"A szerelmen és a barátságon kívül az ember eddig még nemigen talált mást, amivel elviselhetővé tehető az élet, de adódnak helyzetek, melyekből csak egyedül képes kilábalni."

A helyszín egyébként ezúttal San Francisco és Musso ugyanolyan részletesen bemutatja, mint a korábban olvasott regényekben New Yorkot. Tetszett a korábrázolás is, az 1976-os évbe való visszautazáskor ugyanúgy megkapjuk az akkor aktuális híreket és popkulturális utalásokat, mint a későbbi évek folyamán. Ebben egy kicsit hasonlított ez a regény a Most!-ra.

Guillaume Musso: Central Park

Fülszöveg: New York, reggel nyolc óra.
Alice, a fiatal párizsi rendőrnő és Gabriel, az amerikai jazz-zongorista egymáshoz bilincselve ébrednek egy padon a Central Parkban.
Nem ismerik egymást, és arra sem emlékeznek, hogy valaha találkoztak volna. Alice előző este barátnőivel a Champs-Élysées-n bulizott, Gabriel pedig egy dublini klubban zongorázott.
Lehetetlen? És mégis...
Az első döbbenetet megannyi kérdés követi. Hogy kerültek ilyen veszélyes helyzetbe? Honnan származik a vérfolt Alice blúzán? Miért hiányzik egy töltény a fegyveréből? Ha meg akarják érteni, mi történt velük, és visszatérni régi életükhöz, Alice és Gabriel kénytelenek összefogni. Az igazság, amire rábukkannak, fenekestül felforgatja az életüket... 

A Brooklyni lány és a Most után ismét egy Musso regényre esett a választásom. A korábban olvasott regényekhez hasonlóan a Central Park is nagyon jó volt; sőt, a három könyv közül ez tetszett eddig a legjobban. Gyönyörűek a tájleírások és New Yorkot is keresztül-kasul bejárhatjuk. A történet rendkívül feszes és mozgalmas, gyorsan követik egymást az események: meg kell szabadulni a bilincstől, értesíteni kell az ismerősöket, szükség lesz valamilyen járműre és persze enni is kellene valamit. Mindezt pénz és telefon nélkül, hiszen Alice és Gabriel is üres zsebbel ébred fel a Central Park padján. A két fél közül Alice-t ismerjük meg jobban, ő veszi igazán a kezébe a dolgokat. Nagyon sok esetben Gabriel segítségére szorul, de kettejük párosa nagyon is működőképes. Folyamatosan fenntartotta a figyelmemet a könyv, mert mindig előkerült valami meglepő, amire előzetesen nem számítottam. Musso könyveit sokszor illetik a "letehetetlen" jelzővel és a Central Parkra ez hatványozottan igaz: egymás után faltam az oldalakat, mert hajtott a kíváncsiság, vajon mi fog történni.

A visszaemlékezésekből kirajzolódik előttünk Alice múltja és az aktuális cselekménybe szépen belesimulnak ezek a kitekintések. Nehéz spoilermentesen írni ezekről, mindenesetre néhány rész igencsak megrázott. Kifejezetten sajnáltam Alice-t, mert olyan dolgokon kellett keresztülmennie, amit sokan csak a rémálmaikban tudnak elképzelni. 

A Musso védjegyét képező fordulatokból most is szép számmal kapunk és a regény zárásának ismeretében egyiket sem éreztem túlzásnak vagy erőltetettnek. Ellenkezőleg: sok olyan kérdést megmagyaráztak, amik olvasás közben merültek fel bennem, számomra ez a történet így volt kerek egész. A regény végére Gabrielt is sikerült megkedvelnem, Alice-t pedig még jobban megsajnálnom. A műfaji keveredéssel (krimi, thriller, romantika) sem volt bajom, nagyon jól megfértek ezek a sajátosságok egymás mellett.

Egy idézetet még itthagyok a végére, mert nagyon tetszett, ahogyan Musso az igaz szerelem megtalálásáról ír: "Vannak az életben olyan ritka pillanatok, mikor kinyílik egy ajtó, megadatik egy olyan találkozás, amiben az ember már nem is reménykedett. Mikor megleli a másik felét, aki elfogadja olyannak, amilyen. Aki ismeri és elnézi a furcsaságait, félelmeit, sértettségét, haragját ás a tengernyi komor gondolatot a fejében. Aki megnyugtatja. Aki olyan tükröt tart elé, amelybe már nem fél belenézni."

Mentés másképp (2021)

A legutóbb látott (és nagy csalódást keltő) Hóember adaptáció után egy időre jegeltem a filmnézést. Most viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy a krimiket félretéve más műfajból válasszak. A közelmúlt filmtermései közül a magyar Mentés másképp a sztorija miatt érdekesnek tűnt, úgyhogy gondoltam, teszek vele egy próbát. 

Márk, egy fiatal könyvelő kezd beleszürkülni a munkájába. Egy nap felkeresi őt apja egykori munkatársa, hogy mentse meg a lányát, Dórát a depressziótól. Márk ugyanis sajátos pszichológiai terápiát dolgozott ki a közgáz előtt a hasonló esetek kezelésére: úgy manipulálja az emberek életét, hogy azok nem tudnak róla. Hosszas vonakodás után anyagi érdekből elfogadja az ajánlatot, később azonban megszállottjává válik az esetnek és mindent megtesz a lány sikeres kezeléséért. 

Őszintén szólva kicsit többet vártam ettől a filmtől. Dóra depressziójából annyira keveset kapunk, hogy aki nem tudja, mivel jár ez az állapot, az a film alapján sem valószínű, hogy megérti. Az meg különösen bosszantó, hogy Dóra apja egy amatőrt bíz meg egy ilyen súlyos probléma kezelésével. Krisztián "felbukkanása" után vártam, hogy egy kicsit árnyalják a pár kapcsolatát, de ez sajnos nem történt meg. Gyakorlatilag Krisztián minden tette teljesen érthető: ahogy kiosztja Márkot a munkahelyén és ahogy tőle telhetően mindent megtesz Dóra boldogságáért és az esküvőért. Az egyetlen durvább kifakadása is jogos, mert mások provokálják ki belőle. 

Szóval én egy kicsit hiteltelennek éreztem a fő történetszálat, amit a végső "megoldás" is csak megerősít. Kíváncsi lettem volna, Márk milyen útmutatót írt Krisztiánnak, de csak néhány mondatot tudunk meg belőle, utána már a happy endet látjuk. Ja és az érintettek közül senki sem köszöni meg Márk fáradozását, ami szintén nagyon furcsa. Vagyis hiába a jó alapötlet, ez a film inkább a felszínt karcolgatta, a mélység hiányzott belőle. Akkor is, ha ez nem kőkemény dráma, hanem könnyed vígjáték.

A humor szerencsére sokat javít az összképen, Csabika karaktere nagyon jól el lett találva és az időközben felszedett barátnő is üde színfoltja volt a filmnek. A zenét szintén dicséret illeti, mindegyik dal illett az adott jelenethez. A színészek játékával alapvetően nem volt problémám, sok olyan színész szerepelt ebben a filmben, akiknek eddig nem találkoztam a nevével. A statiszták már jobban zavartak, némelyikük szövege úgy hangzott, mintha egy iskolai memoritert mondana fel. Ahhoz képest, mennyire kevés büdzséből valósult meg ez a film, örvendetes, hogy el tudott jutni a mozikba, de egy erősebb és kidolgozottabb forgatókönyv sokat javított volna ezen az alkotáson. 

Értékelés: 6/10

Ég veled, katedra!

Ahogy a poszt címéből is látszik, azok sorát gyarapítom, akik ősztől nem tanárként folytatják a pályafutásukat. Régóta érlelődött bennem ez a döntés, de idén - kilenc év tanítás után - jutottam el arra a pontra, hogy kimondjam: elég volt, nem csinálom ezt tovább.
Az egyik szemem sír, a másik nevet: sok szép élményt köszönhetek ezeknek az éveknek, ugyanakkor elszomorít, hogy nem látok más megoldást.

Én azok közé tartozom, aki tanár akart lenni. Már kisgyerekként elhatároztam ezt és senki sem tudott lebeszélni róla, pedig sokan próbáltak. Az egyetemnek is eszerint vágtam neki: tudtam, mit akarok és keményen küzdöttem is a célomért. Végig arra törekedtem, hogy minél több mindent megtanuljak és később jó szakember legyek, így nagyon örültem, amikor az öt és fél éves képzés után átvehettem a diplomámat.
A munkábaállás nem volt egyszerű, az első munkahelyem nem sokban kapcsolódott a végzettségemhez, de igyekeztem helytállni. Közben persze reménykedtem, hogy sikerül tanári állást kapnom, ami aztán egy év múlva be is következett.
A kezdet nem volt könnyű. Pályakezdőként szinte minden új volt, ki kellett alakítanom a munkamódszeremet, a tanítási stílusomat, rengeteg tankönyvet be kellett szereznem, de legfőképpen: újra kellett építenem magamat, mert az előző munkahely teljesen szétzilálta az idegeimet és az önbizalmamat. Egy év kellett hozzá, hogy tényleg úgy érezzem, hogy a helyemen vagyok és jól végzem a munkámat. Végigjártam utána a ranglétrát: portfóliót írtam, minősítővizsgáztam, számtalan továbbképzést elvégeztem, osztályfőnök lettem és szép lassan a szakmai sikerek is jöttek. Nem kevés pénzt és időt rááldozva törekedtem arra, hogy egyre jobb legyek a szakmában. Nagyon szerettem azt az iskolát, ahol 4 évig tanítottam, de az élet úgy hozta, hogy a későbbiekben többször is intézményt kellett váltanom. Vagy az óráim nem voltak meg a teljes álláshoz, vagy olyan problémák adódtak, amiket nem lehetett máshogy megoldani. Aztán jött a Covid és vele együtt az online tanítás, amikor már megfogalmazódott bennem az, hogy nem biztos, hogy az elkövetkezendő 30 évben ezt szeretném csinálni. Pedig a diákokkal nem volt gondom, minden tanítványomra szeretettel gondolok vissza. A legelső csoportom névsorát a mai napig fejből tudom és a diákok arcára is emlékszem. :) A körülményekből lett elegem. 

- Tényleg szerettem a munkámat, de az állandó ellenőrzéstől már herótom volt. Mindenféléből kijutott: igazgatói, igazgatóhelyettesi, tanfelügyeleti, szakfelügyelői, szülői nyílt nap, random online óralátogatás, stb. A legjobban mégis az bosszantott fel, hogy jövőre kötelező lett volna megcsinálnom a Ped. 2-be lépéshez szükséges portfóliót, miközben már emelt szintre is készítettem fel diákokat és idén már vizsgáztattam is emelt szinten. Mégis hányszor kellene bebizonyítanom azt, hogy értek ahhoz, amire tíz éve a diplomámat kaptam? Ha igazán kíváncsiak arra, hogyan végzem a munkámat, akkor meg lehet nézni, hány tanítványom érettségizett le sikeresen és szerzett nyelvvizsgát.

- Arról nem beszélve, mennyi időt vett volna el a portfólió írása az érdemi és hasznos munkától. Világéletemben utáltam a felesleges és értelmetlen dolgokat, és ezt különösen annak tartom. Még ha nyáron előre is dolgozok, nagyon sok dokumentumot tanév közben kellett volna megírnom. Mikor készülök az órákra, ha állandóan dokumentumot gyártok? Én annak idején arra esküdtem fel, hogy a diákok jövőjéért felelek és az ő tudásukat gyarapítom. 60-70 oldalnyi önfényező papírhalom szerintem nem alkalmas erre. Főleg ha el sem olvassa az a kedves személy, aki aztán a munkámat minősíti és a sorsomról dönt... (személyesen megtapasztalt eset)

- Ne szépítsük a dolgot: mindannyian pénzből élünk. Én azon szerencsések kis csoportjához tartoztam, akik meg tudtak élni a tanári fizetésből, de egyre többször megfordult a fejemben, hogy előbb-utóbb egy mellékállásra is szükségem lesz. Amikor a lakóközösség megválasztott felügyelőbizottsági tagnak és láttam, hogy a lépcsőházat takarító 3 fős brigád mennyit kap a munkájáért, komolyan elgondolkoztam néhány dolgon. Tény, hogy fontos és hasznos tevékenységet végeznek, de az én fizetésem a nyomában sincs az övéknek. És azért lássuk be, egy takarítói munkához nem kell egyetemi diploma és a felelősség is kevesebb, mint egy tanárnak. 

- 2021. nyarán került sor a 15 éves érettségi találkozó megrendezésére. A találkozó jól sikerült, de ahogy a bejegyzésben is említettem, inkább a volt évfolyamtársak karrierjéről és gyerekeiről esett a legtöbb szó. Nyilván örültem a többiek sikereinek, de nagyon fájt a felismerés, hogy elment mellettem az élet: se férj, se gyerek. Szinte ugyanott tartok, mint kilenc évvel ezelőtt. Miközben már a volt diákjaim is szép lassan férjhez mennek/megnősülnek és családot alapítanak... Ahhoz ugyanis, hogy jó tanár legyek, rengeteg időt kell áldozni. Nekem soha nem ért véget a munkaidő akkor, amikor kijöttem az iskola épületéből. Hétköznap szerencsés esetben éjfélig dolgoztam és készültem a következő munkanapra, de gyakran a hétvégét is rá kellett szánnom a munkára. Hogy lehet így ismerkedni és tartós párkapcsolatot kialakítani? Hogy lehet napi 4-5 órányi alvással éveken/évtizedeken keresztül minden nap minőségi munkát végezni?

- A felsorolt dolgok ellenére még tudtam volna folytatni a tanítást, de volt egy sokkal fontosabb dolog, ami miatt végül a pályaelhagyás mellett döntöttem. Ez pedig a mai magyar rögvalóság. A Covid-helyzet rávilágított arra, amit korábban nem érzékeltem ilyen látványosan: mégpedig azt, hogy a tanári szakma társadalmi megbecsültsége a béka feneke alatt van. Folyamatosan úgy éreztem, mintha a tanár a társadalom lábtörlője vagy boxzsákja lenne. Akibe végtelenszer bele lehet rúgni, akit dróton lehet rángatni és aki mindenért is hibáztatható. A vírushelyzet miatt egy hétvége alatt át kellett állni online tanításra (amihez egyébként semmilyen segítséget nem kaptunk, csak annyit mondtak, hogy "Oldd meg, ahogy tudod!"), utána pedig jött az általános szidás és számonkérés. Mindenkitől. Szülőtől, gyerektől, főnöktől. 

- Arra, hogy a politikusok folyamatosan a nyári szünetet meg a hivatástudatot mantrázzák, már fel sem kaptam a fejemet. Az viszont nagyon fáj, hogy odáig fajult a helyzet, hogy szégyellnem kell a szakmámat.

- Nem egy tüntetésen voltam, de pár órányi tiltakozás után soha nem történt semmi. Ja de. Megkaptuk, hogy hisztiző és semmittevő libernyákok vagyunk. Kösz.

- Idén januárban a tanársztrájkokkal aztán elindult valami. Én nem álltam be közéjük. A tiltakozással maximálisan egyetértettem, a formájával viszont nem. A sztrájk ugyanis az én értelmezésemben azt jelenti, hogy teljes munkamegtagadás. Nincs gyerekfelügyelet, óratartás, meg elégséges szolgáltatás és kiskutya füle. Hanem bezárják az iskolákat, ha kell több napra is, mert akkor mindenki rádöbbenne, hogy mekkora baj van - és lesz! - a közoktatásban. Nos, nem ez történt. Se kicsiben, se nagyban. Az iskolám főnöksége közölte a sztrájkolókkal, hogy az akciójukkal rossz fényt vetnek az iskolára és hogy a sztrájkjuk nem a többség véleményét tükrözi. Nos, nekem ezen a ponton telt be az a bizonyos pohár...

Így nézne ki tehát ez a fantasztikus tanári életpályamodell. Találó neve van, nekem viszont csak egy életem, amit nem így szeretnék élni.

A 9 év alatt azt láttam, hogy a tanári munka igenis fontos, gyakorlatilag a társadalom alapköveit tesszük le és meghatározzuk az ország jövőjét. És akkor ezt kapjuk érte cserébe, amiket most pontról pontra felsoroltam. Végtelenül elkeserít és hogy egy klasszikust idézzek: nem tudom, hogy "ki fog tanítani szeptembertől".
Én ugyanis máshol folytatom, mert a választási eredmények is azt tükrözik, hogy ebben az országban nincs szükség kiművelt és gondolkodó emberfőkre. Én pedig nem vagyok hajlandó tovább asszisztálni egy ilyen rendszerhez. Az igazi vesztesek a diákok lesznek: nagyon nem ezt érdemlik.

Janne Teller: Semmi

Fülszöveg: "Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá." Ezekkel a szavakkal hagyja el Pierre Anthon egy nap az iskolát. Osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki - és maguknak - az ellenkezőjét. Egy régi pajtában gyűjtenek össze mindent, aminek van értelme. Ám először csak egy fejetlen játékbaba, egy zsoltároskönyv, régi fényképek, elszáradt rózsaszirmok gyűlnek össze - ezért a gyerekek azt találják ki, hogy mindenkinek valami számára különlegesen fontos fontosat kell odaadnia. Olénak a bokszkesztyűjét, Hansnak a vadonatúj biciklijét, Hussainnak az imaszőnyegét... Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az értelme.
Ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik. Ekkor lépnek közbe a szülők és a rendőrség, no meg felbukkan a média. Csak Pierre marad flegma, akinek ezért súlyos árat kell fizetnie... 

Egy csapat 8. osztályos diák, akik az élet értelmét keresik. Ugyan mi baj lehet belőle? Nagyjából ezzel a feltevéssel kezdtem bele ennek a könyvnek az olvasásába. Kiskamaszok, iskola, osztályközösség, útkeresés, barátság, lázadás, bizonyítás... Tanárként jól ismerem ezt a korosztályt és olvasás közben sok esemény ismerősen csengett. Egy bizonyos ponton túl azonban inkább megrémített a gyerekek tette, hiába vezérelte őket nemes szándék az elején. 

Ha egy felnőttet megkérdeznek arról, hogy mi az élet értelme, akkor biztosan más dolgok jutnak eszébe, mint egy gyereknek. Ebből a szempontból kifejezetten érdekes volt a könyv, hiszen láthattuk, miből épült fel a Fontos Dolgok Halma: az alapja nélkülözhető kacatokból állt, amire egyre értékesebb tárgyak kerültek. Érdekes volt megfigyelni, melyik gyerek hogyan viszonyul a maga "áldozatához", amiket nem is önként ajánlanak fel, hanem az osztálytársaik jelölnek ki egymás gyenge pontja alapján. Tiltakozni persze nem lehet, a gyerekeket egyfajta véd- és dacszövetség köti össze. Nem alakítanak ki hierarchiát maguk között, mindenki egyenrangú, de a felnőtteket mindenáron igyekeznek távoltartani a dolgoktól. 

A helyzet eszkalálódását borítékolni lehetett, de a végkifejlet így is megrázó volt számomra. A kegyetlenség, az elfojtott indulatok és érzelmek sosem vezetnek jóra, és bár a gyerekek erre maguktól is rájönnek, ez szó szerint nincs kimondva a műben. Az utóhatás is nagyon érdekes, hiszen a halom közösséggé kovácsolta a gyerekeket, a zárásban mégis azt látjuk, hogy az egykori osztálytársak semmilyen kapcsolatot nem ápolnak egymással a későbbiekben. 

Maga a mű egy visszaemlékezés, Agnes meséli el a 8 évvel korábban történteket. Mindent az ő szemszögéből látunk és bár sokszor megfogalmaz véleményt az eseményekről, azokat soha nem mondja ki az osztálytársai előtt. Csupa rövid mondatból áll a könyv, egyfajta naplóra hasonlít, de végig olvasmányos és leköti a figyelmet. Csak az zavart benne, hogy a gyerekek megnyilvánulásai sokszor felnőttesek voltak és olyan szavakat használtak, amik nincsenek benne egy 14 éves gyerek szókészletében. Ezt leszámítva nagyon elgondolkodtató Janne Teller könyve és nemcsak a fiatal korosztálynak érdemes elolvasnia.

Edith Eva Eger: A döntés

"Nem tudod megváltoztatni, ami történt, nem tudod megváltoztatni, amit tettél vagy amit tettek veled. De eldöntheted azt, hogyan élsz most."

Fülszöveg: Dr. Edith Eva Eger tizenhat éves volt, amikor a nácik megérkeznek magyarországi szülővárosába, Kassára, és családjával együtt Auschwitzba hurcolták. Szüleit a hírhedt náci orvos, Josef Mengele küldte gázkamrába, aki később arra kéri Edithet, hogy táncolja el a Kék Duna keringőt. Edith túlélte a borzalmakat, és úgy döntött, megbocsát fogva tartóinak, és mindennap élvezi az életet. Évekkel a kiszabadulását követően egyetemre ment és pszichológusnak tanult, ma pedig többek között bántalmazott nőknek, poszttraumás stresszel, függőséggel vagy gyásszal küszködőknek segít. A döntés egyszerre memoár és útmutató, melynek célja, hogy mindannyiunknak segítsen kiszabadulni saját elménk börtönéből. Dr. Eger műve reményt és lehetőséget ad mindazoknak, akik meg akarnak szabadulni a fájdalomtól és a szenvedéstől. Ez a könyv arra tanít, hogy a körülményektől függetlenül dönthetünk úgy, hogy az örömöt és a szabadságot választjuk. 

Nagyon rég a könyvespolcomon volt ez a kötet és valamiért most éreztem úgy, hogy ideje elolvasnom. Tudtam, hogy igaz történetet dolgoz fel, mégis több helyen hátborzongató volt olvasni, hogy a fiatal Edithnek mi mindenen kellett keresztülmennie. Nincs annyira részletezve, mint a holokausztról szóló filmekben, inkább azokat az eseményeket emeli ki, amik a legjobban megérintették 16-18 évesként. Engem leginkább az fogott meg, hogy még ezekben a kilátástalan helyzetekben is tudott kapaszkodót találni és reménykedni a túlélésben. 

Úgy tudtam drukkolni Edithnek, hogy tudtam, hogy - nyilván - túl fogja élni a borzalmakat, annak viszont még jobban örültem, hogy Magda (Edith nővére) is életben maradt. Az egyik legszebb pillanat számomra az volt, amikor a sok borzalom és viszontagság után a három nővér - Edith, Magda és Klára - az egykori otthonukban újra találkozik Kassán. Hihetetlenül erős kapocs van közöttük, ami a későbbiekben is megmaradt. Annak ellenére, hogy szétválnak útjaik, Edith folyamatosan tartja a kapcsolatot a testvéreivel (időről időre találkoznak is) és sok esetben kikéri a véleményüket. 

A családi kötelékek mellett Edith további életútját végigkövethetjük egészen 90 éves koráig. Látjuk a megismerkedését és az esküvőjét a későbbi férjével, Bélával, gyermekeinek születését, az emigrációját és az amerikai karrierépítését. Elég gyorsan halad a könyv az életesemények felvonultatásával, az eltelt évtizedekből csak egy-két jelentősebb év kap kiemelést. Ezzel párhuzamosan viszont Edith traumafeldolgozása is elkezdődik és mivel érdekel a pszichológia, kifejezetten élveztem a felsorolt eseteket és hogy ezek hogyan segítenek a múlt feldolgozásában. Az eseteken keresztül Edith módszerét és gondolkodásmódját is megismerjük, a felvázolt esetek pedig nemcsak Edith számára, hanem nekünk, olvasóknak is tanulságos. Volt olyan eset, amihez hasonlót én is tapasztaltam már, úgyhogy sokszor olyan volt, a Döntést olvasni, mintha egy önsegítő könyvet tartanék a kezemben. 

Rengeteg megszívlelendő gondolat és fontos megállapítás van a könyvben, de egyáltalán nem érződik a könyvön a tankönyvszerűség. Inkább az életigenlés, a pozitív életszemlélet és a reménykedés hatja át az egész művet. Biztosan újraolvasós lesz részemről, mert útmutatásként szolgálhat, ha úgy érzem, hogy valamilyen törést vagy fájdalmat fel kell dolgoznom.

Szlavicsek Judit: Hullámsír

Fülszöveg: Kardos Júlia, a keszthelyi rendőrség nyomozója éppen túl van élete ügyén. Boldognak és elégedettnek kellene lennie, mégis az egyik gimnáziumi barátjától kölcsönkapott siófoki luxusapartmanban tölti a napjait, és igyekszik számot vetni a múltjával és még inkább a jelenével.
Amikor holttestet találnak a Balatonban, Júlia mindent megtesz, hogy a végére járjon a dolgoknak. Pedig az ügy nem hozzá, hanem egy fiatal rendőrtiszthez kerül, aki először magabiztosan vág bele a nyomozásba, később azonban elbizonytalanodik. Vajon elfogadja Kardos segítségét? Elfogadhatja-e egyáltalán? Mert mi van, ha Júlia esetleg érintett az ügyben? És mi van, ha épp ő a kulcs a megoldáshoz? 

Számomra a nyár szerves része a Balaton és az utóbbi időben egyre többször jött velem szembe ez a könyv. A fülszöveg mellett a darkos hangulatú borító is felhívta a figyelmemet erre a krimire, így nem vártam sokat az elolvasásával. Gyorsan peregtek az oldalak, tetszett az ügy és a nyomozás, úgyhogy hamar végeztem a Hullámsírral. 

Egy kerek egész történetet kapunk és bár elsőre egyszerűnek tűnt a megoldás, nekem is csak akkor állt össze a teljes kép, mint Kardos Júliának. Miután minden a helyére került, néhány részhez visszalapoztam a könyvben és az újraolvasás alapján is egyértelmű a gyilkos kiléte. Sehol nincs logikai bukta, erőltetett fordulat vagy hatásvadász red herring, ebben a krimiben tényleg minden a helyén van. Még az 1994-es visszaemlékezések is, pedig először nem volt világos, hogy a fonyódligeti táborban történtek hogyan kapcsolódnak a jelenkori eseményekhez. 

Ahogy haladunk a nyomozással, úgy ismerjük meg egyre jobban a szereplőket. Kifejezetten tetszett, hogy nem egydimenziós karaktereket kaptunk, hanem hús-vér átlagembereket, akik egyáltalán nem tökéletesek. A főszereplő bár határozott és bátor nő, nagyon sokszor esendőnek és magányosnak tűnik. A nyomozás kezdetekor éppen a felfüggesztését tölti és próbál kigyógyulni a kezdődő alkoholizmusából. Emellett megismerjük az anyjával és egykori kórustársaival való viszonyát is, így a regény végére tényleg egy komplex és érdekes karaktert kapunk. A mellékszereplőket már nem árnyalja ennyire az író, de így is elég jól megismerjük őket. A kedvencem a Júliát segítő Horváth lett, nagyon bírtam a stílusát és a felfogását. Forraiban az tetszett, hogy félre tudta tenni az egóját és az ügy megoldása érdekében hajlandó volt együttműködni Kardossal. 

A helyszíneket nagyon jól kihasználják és annak is örültem, hogy nemcsak a Balaton-part kap fontos szerepet, hanem Hévízre, Keszthelyre és Kaposvárra is eljutunk a nyomozás során. A helyszínek egyébként a maguk valójában szerepelnek, nemcsak a napos és kellemes oldalukat látjuk. A Balaton például sokszor ölt sötét színeket és kap vihar által felkorbácsolt hullámokat. Szintén jó pont az Imre Csabához kapcsolódó celebvilágról és bulvárról megfogalmazott kritika, ami abszolút természetesnek hat ebben a környezetben. Sok más társadalmi téma is előkerült a regényben, úgyhogy a jól felépített krimi mellett egy hiteles lélektani ábrázolást és elgondolkodtató nézőpontokat is felvonultat a Hullámsír. A regény egyébként a szerző egy korábbi művének folytatása, én azonban nem éreztem annak a hiányát, hogy nem olvastam el a Légy/ott-ot, a Hullámsír önmagában is élvezhető.