House of the Dragon - 1. évad

Tavaly október végén finálézott a Sárkányok házának első évada, de én csak most tudtam felzárkózni a sorozatból. Ahogy már a pilotkritikában is írtam, ennek a sorozatnak a Targaryen-ház áll a középpontjában, a többi ház (pl. Starkok, Tullyk, Lannisterek) csak később válik fontos szereplővé. De ne szaladjunk ennyire előre. 

A Game of Throneshoz hasonlóan a House of the Dragon is könyvadaptáció, de mivel én ezt nem olvastam, csak a látottak alapján tudom véleményezni a sorozatot. A nyitóepizód után tartottam attól, hogy ez a sorozat nem lesz olyan grandiózus, mint az "elődje" és a cselekménye sem fog lekötni. Nos, a tíz epizódot végignézve azt kell, hogy mondjam, hogy a Sárkányok háza simán felvette a versenyt az anyasorozattal.  

Tény, hogy ez a sorozat sokkal kevesebb szereplőt mozgatott, ez azonban inkább előnyös volt. Így ugyanis sokkal jobban meg lehetett ismerni mindenkit. Még a hosszabbra nyúlt beszélgetéseket sem bántam, mert azok is hozzátettek a karakterekhez. Apropó, karakterek! Kiválóan megrajzolt és árnyalt szereplőket vonultat fel a sorozat és a tíz epizód remek lehetőséget biztosított a jellemfejlődésükhöz. Amennyire nem bírtam az elején Daemont, annyira megkedveltem őt a szezon végére. 

Több évtizedet ölel fel az első évad, ami nem kevés színészcserével járt. Amikor először megjelent az idősebb Rhaenyrát alakító színésznő (Emma D'Arcy), akkor elsőre nem volt tiszta, hogy hány évet ugrottunk előre. A Targaryen-gyerekeket szintén időbe telt megszokni. Néhány szereplő viszont nem változott: Criston Cole és Otto Hightower ugyanúgy néztek ki a fináléban is, mint amikor megismertük őket. Viserys viszont... a pilotban még egyáltalán nem tűnt karizmatikusnak, ám az események előrehaladtával egyre komplexebb karakter lett. Az öregítését is jól oldották meg, Paddy Considine alakításáról pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. 

Szintén az évad meglepetése a Rhaenys Targaryent (Eve Best), Aemond Targaryent (Ewan Mitchell) és Laryst (Matthew Needham) alakító színészek játéka. Úgy tudtak hatni egyetlen mozdulatukkal, pillantásukkal vagy szavukkal, mint más egy egész évadnyi munkával. Feszülten figyeltem minden jelenetet, amiben szerepeltek, mert mindig történt valami fontos. Csakúgy, mint Alicent (Olivia Cooke) esetében, aki epizódról epizódra vált egyre hangsúlyosabb és kétségbeesettebb szereplővé. 

Cselekményét tekintve nekem ez az évad leginkább a Borgiákra emlékeztetett. Abban a sorozatban volt ennyire hangsúlyos a család és az utódlás kérdése. Ezzel pedig el is érkeztünk az évad fő mozgatórugójához: ki legyen Viserys után a trónörökös és hogyan maradjon fenn a dinasztia? Az öreg király halála után ugyanis azonnal megkezdődik a harc a Vastrónért. Az első évad tulajdonképpen ezt a helyzetet vezeti fel, a valódi csatára - amely aztán komoly háborúba torkollik - majd a következő évadban kerül sor. 

Látványban is dicséret illeti az évadot. Az évad eleji csatajelenetek mellett természetesen a sárkányok jelentették a fő attrakciót és ezt sikerült is méltón megvalósítani. Sőt, a finálé utolsó jeleneteiben kifejezetten horrorisztikus atmoszférát tudtak teremteni a készítők, amiben azt is láthattuk, hogy egy óriási sárkány nemcsak a tüzével tud pusztítani. A mágia egyáltalán nem hiányzott, kifejezetten örültem, hogy a House of the Dragon megmaradt a realitások talaján. Már amennyire ez elmondható egy fantasy-sorozatról. :) 

Összességében úgy is élvezetes és érdekes volt ez az évad, hogy tudjuk, mi fog történni Westeroson. A második évad kiindulópontja tehát adott és garantáltan lesznek átrendeződések azon a bizonyos "sakktáblán". Részemről jöhet a folytatás, kíváncsian várom, hogyan alakul majd a szereplők sorsa. 

Értékelés: 8/10

Balatoni nyár

A júniusi hűvös idő után nagyon vártam az igazi nyarat, amikor folyamatosan süt a nap, a hőmérséklet pedig 30 fok fölött van. Nos, erre egészen július közepéig kellett várni és nyaralási szempontból ideális hetet sikerült kifogni. Öt napot töltöttem most a Balatonnál és a strandolás mellett egy tihanyi kirándulás és egy kisebb badacsonyi túra fért bele az időbe. 

Két éve már jártam Tihanyban, de akkor csak egy délután erejéig volt szerencsém élvezni a félsziget hangulatát. Most viszont szinte egy teljes napot ott töltöttem. Hajóval utaztam oda és nemcsak az ikonikus Apátsági Templomot, hanem a Belső-tó környékét is sikerült bejárnom. Hihetetlenül csendes és nyugodt a félszigetnek ez a része, és mivel nem nagy ez a tó, hamar körbe lehet járni. Az Őrtorony-kilátóból pedig csodálatos a kilátás, gyakorlatilag az egész félszigetet be lehet látni. 

Természetesen még így is maradt felfedezetlen terület, de akárhányszor látogatok Tihanyba, mindig találok valami újat, ami megragadja a figyelmemet. A természet szépségei mellett ezúttal a tájházak nyűgöztek le. A fehér falú nádtetős házak olyanok, mintha száz évet visszautaznánk az időben, a különböző kerámiatárgyakkal - jellemzően kancsókkal és tányérokkal - nagyon bájosak és hangulatosak. 

Badacsonyban csak egy fél napot tudtam eltölteni, de feltett szándékom, hogy a közeljövőben még visszatérek. A hegy meglehetősen meredek, de a szőlőbirtokokkal tarkított út bőven megéri azért a panorámáért, ami a hegy oldaláról és tetejéről tárul az ember szeme elé. Most csak a Rózsakő nevű kilátóhelyig jutottam, de onnan a hegy összes nevezetes kilátópontját fel lehet keresni. 

Élménydús volt ez a néhány nap, de rám fért az ilyesfajta feltöltődés.

Szlavicsek Judit: Viharcsapda

Fülszöveg: Felhőtlen nyaralásnak indult...
A nap hét ágra süt, az Adriai-tenger türkizkék vize szinte szikrázik a melegben, amikor a héttagú család hajóra száll, hogy méltóképpen ünnepeljék meg a családfő hatvanadik születésnapját. Váratlanul azonban vihar kerekedik, így kénytelenek kikötni egy lakatlan szigeten. Azt remélik, átvészelik valahogy az éjszakát, aztán reggel indulhatnak is tovább.
Esztert nemcsak a vihar aggasztja, hanem az is, hogy az elutazásuk előtt valaki feltörte a Facebook-profilját és a nevében obszcén bejegyzéseket posztolt. Ki akarja befeketíteni az ismerősei előtt? Vajon a posztok tartalma szemenszedett hazugság vagy épp ellenkezőleg? És van ennek az egésznek bármi köze ahhoz, ami a szigeten történik?
Az elemek tombolása nem csitul, és amikor az egyik utas eltűnik a fedélzetről, Eszter úgy dönt, a kezébe veszi az irányítást, és megpróbál rájönni, ki és mi áll a háttérben.
Sietnie kell, mert az idő szorít, ők pedig egyre kevesebben vannak... 

Tavaly már olvastam az írónőtől a Hullámsírt, úgyhogy amikor értesültem a Viharcsapda megjelenéséről, akkor minden más könyvet félretettem, mert azonnal el akartam olvasni ezt a történetet. Idillinek ígérkező családi vitorlázás a horvát Adrián... kifejezetten vonzó nyári program, ám ebben a krimiben másként alakulnak az események. A váratlanul lecsapó bóra mellett a Müller család tele van sötét titkokkal, amelyek azért vannak, hogy megvárják a legalkalmatlanabb időpontot arra, hogy napvilágra kerüljenek. És ennél mélyebben nem is mennék bele a cselekménybe, annyit viszont mindenképpen megemlítenék, hogy meglepetésben és fordulatokban nincs hiány. 

A könyv elején kapunk némi vizuális támpontot a sziget elhelyezkedéséről, a Jovanka alaprajzáról, valamint a szereplőkről is kapunk egy rövid leírást. Mind az indítás, mind a narráció nagyon hasonlít a Rókabércre, ugyanis ebben a krimiben is egy-egy szereplő szemszögéből követhetjük az eseményeket. Hosszú felvezetést követően jutunk el a gyilkosságig és az ügy felgöngyölítése is alapos. Sok az időbeli visszatekintés, ami segít megérteni a szereplők személyiségét és motivációját. Annak ellenére, hogy nagyon kevés szereplője van ennek a történetnek, a könyv végig lekötötte a figyelmemet. 

A karakterek nagyon komplexek, a történet végére teljes jellemrajzot kapunk róluk. A Viharcsapda egy logikusan felépített krimi és mind a karakterizáció, mind a helyszín garantálja a folyamatos izgalmat és feszültséget. A fejezetek előtti QR kódok és dalok egyedi hangulatot adnak, a sirály pedig szépen bekeretezi az olvasottakat. Összességében nekem nagyon tetszett Szlavicsek Judit krimije, a műfaj kedvelőinek csak ajánlani tudom.

Isztambuli utazás

Utoljára négy évvel ezelőtt volt lehetőségem külföldre utazni - akkor Horvátországban és Olaszországban jártam -, úgyhogy nagyon örültem, amikor idén januárban Isztambul merült fel úticélként. Törökországról és erről a városról már sokat hallottam, úgyhogy kíváncsi voltam, milyen élmények várnak majd rám. 

Boszporusz-híd naplementében

 

Előzetesen annyit tudtam Isztambulról, hogy hatalmas város, nem a tisztaságról híres, az ételek borzasztóak, rengeteg a macska az utcákon és az üzletek előtt dologtalan emberek ücsörögnek. Nos, az öt napos ott tartózkodásom alatt én egy egészen más arcát láttam a városnak. Az tény, hogy nagyon nagy (17 millió lakosa van!), de semmivel sem koszosabb, mint Budapest. Sőt, a parkokat rendszeresen takarítják és a sok ember ellenére sem szemetesek a nagyobb utcák. A kisebb mellékutcák már hagynak némi kívánnivalót maguk után, de alapjában véve én sokkal rosszabb állapotra számítottam. 

Hagia Szophia

Az ételek meglepően finomak és laktatóak - a török teát, kávét és a baklavát kötelező megkóstolni - és a vendéglőkben nagyon kedves a személyzet. Egy olyan kifőzde volt csak, ahol úgy éreztem, hogy futószalagként érkező (és nagyon gyorsan távozó) pénzeszsáknak tekintik a turistákat, oda nem is mentünk többször. Valóban sok a macska az utcákon, de ártalmatlanok és senkit nem zavarnak. Unatkozó emberrel nem nagyon találkoztam, mindenki el volt foglalva a maga teendőjével. Látnivalókból viszont nem volt hiány. 

Dolmabahçe palota és a hozzá tartozó hatalmas park

Az első napot a Nagybazárban kezdtük. A fedett csarnokban rengeteg üzlet és árus kínálta a szebbnél szebb portékát: fűszereket, teákat, aszalt gyümölcsöket, táskát, ékszereket, szőnyegeket. Olyan volt, mintha az Ezeregy éjszaka legszebb meséibe csöppentem volna; nagyjából ilyennek képzeltem a mesés keletet, amikor gyerekkoromban olvastam a történeteket. Alkudni viszont nem mindenhol lehetett, úgyhogy csak néhány apróbb szuvenírt vásároltam.  

csodalámpások a bazárból

A következő napokban Isztambul főbb nevezetességeit tekintettük meg: a Galata-tornyot, a Taksim teret, a Topkapi palotát, a Hagia Szophiát, a Kék-mecsetet, a Camlica-mecsetet (2019-ben épült és jelenleg ez a város legnagyobb mecsete), a Dolmabahçe palotát, a Yerebatan ciszternát (amely Elsüllyedt Palotaként is ismert) és a Szulejmán-mecsetet. Esti hajózásunk során pedig a Boszporusz-hidat is érintettük. Mindegyik csodaszép volt, fantasztikus volt élőben látni ezeket a lenyűgöző épületeket. 

Kék-mecset esti fényekben

Kevés volt az öt nap arra, hogy a város minden pontját felfedezzük, de így is nagyon kellemes emlékekkel jöttem haza Isztambulból. A számtalan mecset (egész pontosan 3300) és a díszes paloták meghatározzák a város látképét és hangulatát, és egy kis ízelítőt kaphattam a bizánci és a török kultúrából. 

Nusretiye-mecset a tenger felől

Egyebek:
- A lakosságszám miatt minden apró terület be van építve 3-4 emeletes épületekkel. Egyetlen családi házat sem láttunk, sok utca pedig annyira szűk és meredek, hogy még autóval is nehézkes megközelíteni őket. Az európai oldal borzasztó zsúfolt, az ázsiai sokkal "szellősebb".
- A közlekedés nagyon más, mint azokban az országokban, ahol eddig jártam. Óriási a forgalom az utakon, mindenki siet valamerre, a közlekedési táblákat és a jelzőlámpákat sok esetben nem veszik figyelembe. Ennek ellenére toleránsak egymással a sofőrök, a villamos is megáll, ha egy autó még nem hagyta el a síneket.
- A villamos tiszta, a beléptetős rendszer pedig meglepően modern.
- A turisták miatt nagyon kereskedelem központú a város. Mindenhol nagyon kedvesek és rendesek az eladók, sehol sem akarják becsapni az embert. Az óvatosság persze nem árt, mert ha nem figyel az ember, akkor könnyen rásózhatnak olyasmit, amit nem is akart megvásárolni.
- Az árak a magyarországiakhoz hasonlóak, de olcsóbb és drágább helyeket is lehet találni.
- A legtöbb török nő fejkendőt és hosszú ruhát viselt. A mecsetekben külön van a férfiaknak és a nőknek kijelölt imádkozási terület.
- A müezzinek hangja szintén hozzátartozik a városhoz és sokat hozzáad Isztambul hangulatához. Rengeteg mecset belsejét és külsejét díszítik kék és türkiz színű csempék, amiktől különlegesek az épületek.
- A csapvíz nem iható, érdemes ásványvizet beszerezni.

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

"Az emberek nem azért nem tudnak együtt élni, mert különbözőek, hanem mert hülyék."

Fülszöveg: Egy ügyefogyott, dadogós fiatal arisztokrata, egy anorexiás festőnő, egy zseniális, ám fölöttébb morcos szakács, valamint az életből kifelé tartó, emlékeibe visszavonuló nagymama - az élet sodrába beilleszkedni képtelen, magányos emberek. Az arisztokrata megmenti a lány életét, a lány a szakácsot és a bolondos arisztokratát, s együtt megszépítik a nagymama utolsó hónapjait, majd némi bukdácsolás után ők maguk is rálelnek a boldogságra. A helyszín egy hatalmas, kongóan üres párizsi lakás, egy bűbájos vidéki házacska, a párizsi elegáns éttermek konyháinak hajszolt mindennapjai, és maga Párizs egész nyüzsgő, lüktető életével, kopottas varázsával.
Szellemes, könnyed, néhol megrázó történet a szerelem és a barátság felszabadító erejéről, és arról, hogy csak akkor vagyunk szabadok, ha nemcsak adni, de kapni is tudunk. 

A fülszöveg igazából el is mondja, hogy miről szól Anna Gavalda regénye és mivel szeretek emberi sorsokról olvasni, nagyjából azt kaptam tőle, mint amire előzetesen számítottam. A szereplők - Camille, Franck, Paulette és Philibert - hétköznapi emberek hétköznapi problémákkal és ahogy megismerjük őket, úgy válnak egyre szimpatikusabbá. Mindegyikük magányos és magának való figura, ám szép lassan kiderül róluk, hogy nagyon is figyelmesek és hihetetlen szeretetet tudnak adni egymásnak. Szívmelengető volt olvasni, hogy a maguk módján mennyire igyekeznek megszépíteni Paulette öreg napjait és milyen sok boldog pillanattal próbálják megajándékozni őt. 

Kevés a leíró rész, a regény nagy része rövid párbeszédekből áll. Nem egy szereplő nézőpontjából látjuk az eseményeket, az írónő külső szemszögből ismerteti meg velünk a karaktereket. A legkevésbé Philiberttel tudtam szimpatizálni, nehezen tudtam beleképzelni magamat az ő helyzetébe, nekem ő végig egy korábbi évszázadból ittfelejtett műkincsnek tűnt. A többi szereplő már közelebb állt hozzám, így egy idő után már azért drukkoltam, hogy végre pont kerülhessen a Camille és Franck közötti huzavonára. 

Párizs nagyon sok arcát megmutatja ebben a regényben, de nem a fényűzés és a luxus kerül előtérbe, hanem a hétköznapi élethez kapcsolódó helyszínek: Franck munkahelye kapcsán az éttermek, Camille révén az irodaházak, Paulette-hez kötődően pedig a parkok és a múzeumok. Bár Párizs már nagyon régóta szerepel az úticéljaim között, sokkal jobban tetszett a hétköznapisága, mintha egy útikalauzt olvastam volna a fontosabb nevezetességekről. Musso műveihez képest egyébként sokkal barátságosabbnak látjuk a francia fővárost, nem szürke és eső áztatta betondzsungelként.

Anna Gavalda regénye egy epilógussal zárul, amelyben egy későbbi életszakaszban látjuk viszont a szereplőket. Személy szerint jobban örültem volna, ha ez a rész kimarad a könyvből, mert nekem így túlságosan szirupos lett a regény zárása. A könyv egésze a hétköznapiságra épül, a mindennapokban található apró örömökre és boldogságforrásra, ez a túlzott happy end valahogy idegennek és erőltetettnek érződött. Ezt leszámítva bátran tudom ajánlani Anna Gavalda regényét. Mindenkinek. Kortól függetlenül. 

"A kéz jó dolog. Nem kötelezi el azt, aki odaadja, és megnyugtatja azt, aki elfogadja."

Love Again - Ráadásszerelem (2023)

Okozhat nagy bajt egy eltévedt SMS? Hozhat valami jót? Vagy elvezethet egy embert élete szerelméhez? Egy romantikus vígjátékban bármi megtörténhet… főleg, ha a tévelygő szerelmeseket Céline Dion vezeti helyes útra. Mira vőlegénye már két éve meghalt, ám a lány nem tudja elengedni: barátja régi telefonjára küldözget SMS-eket – de az a szám már valaki másé: és Rob nem érti, kitől származnak és kinek szólnak ezek a szerelemmel teli, bánatos üzik. Még szerencse, hogy Rob újságíró és épp Céline Dionnal készít interjút. Amikor az énekesnő meghallja az érthetetlen SMS-ek történetét, elhatározza, hogy kinyomozza, mi lehet a titok. És ezzel persze mindent összezavar… aztán rendbe hoz.

Ennek a filmnek korábban már láttam az előzetesét és az alapján habkönnyű romkomnak ígérkezett. Nagy meglepetést nem okozott a film, egy szombat esti popcorn mozizáshoz tökéletes volt. Nem vártam tőle túl sokat, a kötelező sablonokat maradék nélkül hozta. Sztoriját tekintve egyszerre hasonlított Guillaume Musso: Az angyal hív és Nicolas Barreau: Egy este Párizsban c. könyveire, szóval eredetinek semmiképpen nem mondanám az alapötletet. Már csak azért sem, mert a németek néhány éve már megfilmesítették Sofie Cramer könyvét.

A film legnagyobb erőssége egyértelműen a színészgárda, a két főszereplő között folyamatosan izzik a levegő, nagyon működőképes párost sikerült castingolni. A romantikus csöpögésből csökkentett adagot kaptunk, ennek köszönhetően komolyabb témákat is érinteni tudott a film. Másrészt viszont jó néhány kihagyott ziccert is felvonultatott a film. A legnagyobb talán a turnéplakát volt, nagyon vártam, hogy megmutassák, de aztán teljesen megfeledkeztek róla. A párbeszédek is furák voltak, emiatt néhány jelenet nagyon kidolgozatlannak és életszerűtlennek tűnt. 

A húzónév egyértelműen Celine Dion, aki önmagát alakítja, de valójában egy párkapcsolati szakértő szerepében láthatjuk. Emiatt igazából bárki el tudta volna játszani ezt a szerepet, a névnek csak a szerelem témája miatt volt jelentősége. Ettől függetlenül jó volt Celine-t a vásznon látni és hallani a dalait, de a hangsúly nem az ő karakterén volt. Összességében nem volt rossz a Ráadásszerelem, de túl mély nyomot nem hagyott bennem. 

Értékelés: 6/10

Istók Anna: Semmiért egészen

Fülszöveg: Nándi és Flóra az egyetemen találkozik, ahol az ügyeletes szépfiú elcsavarja a gépészkarra járó, komoly lány fejét. Senki sem jósol nekik nagy jövőt, de ők egymásba szeretnek és összeházasodnak. A felszínen minden ideális. De vajon milyen sérelmek, hazugságok rejlenek a látszólag tökéletes kapcsolat mélyén? Mi lesz, ha egy nap az egyensúly felborul? 

A cím nem véletlen utalás Szabó Lőrinc versére, az írónő pont ebből a műből idéz néhány sort a könyv legelején. És bár nem szerepel itt az egész költemény, a tartalma nagyon is érezhető ezen a regényen. Ahogyan a fülszöveg is írja, Istók Anna művében egy egyetemi szerelemből kialakult házasság tündöklését és bukását követhetjük nyomon. A kezdet idilli, de a folytatást alapvetően meghatározza Nándi és Flóra múltja, családi háttere és gondolkodásmódja. 

Miközben olvastam ezt a regényt, nagyon sok könyv tartalma és mondanivalója eszembe jutott: az All your perfects - Minden tökéletesed a rózsaszín ködös kezdet és a kommunikáció hiánya miatt, az Örökölt sors a szereplők családi mintái miatt, valamint a Másodvirágzás a gyerek iránt érzett szeretet miatt. A történet egyébként teljesen hétköznapi, a fordulatokban nincs nagy meglepetés, ennek ellenére végig lekötött a regény. 

Pedig a kezdet egy kicsit zavaros volt az Emő-Nándi-Flóra-Lakos szerelmi sokszöggel, de később persze ez is értelmet nyert. Flóra és Nándi gyerekkorára és múltbéli döntésire nagyon sokszor kitér a szerző, ami nagyon is indokolt, hiszen ez ad magyarázatot arra, miért fut zátonyra a házasságuk. Ennek ellenére egyikőjük sem volt szimpatikus számomra. Flóra inkább idegesített, minden baját annak köszönhette, hogy soha nem beszélt őszintén az érzéseiről. Folyamatos önzése gyakorlatilag minden szereplőre rátelepedett. Nándi sorsát is borítékolni lehetett és bár sokáig őt érezzük áldozatnak, nem igazán tudtam sajnálni. 

Ami egy kis nehézséget okozott olvasáskor, az a narráció. Hol Flóra szemszögéből látjuk a dolgokat, hol Nándiéból, emellett a múlt és a jelen is folyamatosan váltakozik. Szerencsére ettől még követhető a cselekmény és hogy mikor éppen melyik idősíkban és kinek a nézőpontjában vagyunk, de ezt kicsit furcsállottam. Nagyon tetszettek Nándi anyjának, valamint Flóra apjának meglátásai, mindketten arra próbálják felhívni Flóra figyelmét, hogy mind a boldogságnak, mind a boldogtalanságnak megvan a maga ára. Na meg arra, hogy Sütire milyen élet vár, ha Flóra makacsul ragaszkodik az elveihez. 

Igazából tanulságos volt ez a regény, csupa olyan dologra próbált rávilágítani, ami a már említett művekben is megjelenik. Emellett a nárcizmust is szépen bemutatja a szerző és több aspektusát is meg lehet figyelni. Az aktív kommunikációt és a másokra való odafigyelést viszont nem lehet eléggé hangsúlyozni egy kapcsolatban, úgyhogy már csak ezért is érdemes elolvasni ezt a könyvet.

Rácz-Stefán Tibor: Élni akarok!

"Élni akarok! Élni, nevetni, boldog lenni.
Amíg ki nem huny a szememben a fény."

Fülszöveg: Lilla már évek óta a halál árnyékában él. Beteg, és tudja, hogy csak hetek vannak hátra számára. Hazatér a kórházból, hogy teljesítse a bakancslistáját, segítsen szeretteinek az álmaik elérésében, és még utoljára átélje a hétköznapok egyszerű csodáit. Nem is vágyik ennél többre, ám ekkor megismeri a szomszéd srácot, aki az összes tervét felforgatja... Noel egy pimasz, irritálóan vonzó, de közben érzékeny fiú, akinek mindene a fotózás, és az álma, hogy bejárja a világot. Nem is sejti Lilla sorsát.
A két fiatal egyre közelebb kerül egymáshoz, de Lilla nem akar szerelembe esni. Nem vágyik másra, csak hogy a fiúval lehessen, de retteg attól, hogy Noel viszonozza az érzelmeit. Mi a jobb? Ha az ő érdekében eltaszítod magadtól azt, akit szeretsz, vagy ha esélyt adsz a boldogságnak, bármilyen röpke legyen is? 

Amikor elolvastam ennek a könyvnek a fülszövegét, akkor rögtön kíváncsi voltam a történetre, bár volt bennem némi félsz, hogy valami rózsaszín szerelmes sztorit fogok kapni. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! A szerelmi szál ugyanis annyira másodlagos és olyan szépen belesimul a történetbe, hogy egy percig nem éreztem erőltetettnek Noel szereplését. 

A hangsúly ugyanis Lillán és a környezetében élő embereken van. Pontosabban azokon a kapcsolatokon, amik a lány életében meghatározók (voltak). Lilla betegsége - oszteoszarkóma - az első pillanattól világos az olvasó számára, a lány korábbi naplóbejegyzései alapján igen részletes leírást kapunk róla. Az is egyértelmű, hogy mekkora küzdelem van Lilla mögött és miért hozza meg azt a döntést, amelynél becsatlakozunk az életébe. A könyv címe tehát elég hamar értelmet nyer. 

Lilla végtelenül szimpatikus és szerethető karakter, tetszett, hogy teljesen hétköznapi dolgok szerepelnek a bakancslistáján. Nyilván a betegsége miatt, de sokkal érettebben gondolkodik, mint a kortársai. Ezért is aggódik inkább a szeretteiért, a saját vágyai egy-egy pillanatra vagy élményre korlátozódnak. Olvasás közben többször eszembe jutott, hogy hasonló helyzetben én milyen célokat fogalmaznék meg, de nagy valószínűséggel én is olyan dolgokat szeretnék megélni és megvalósítani, mint Lilla. 

Az egy percig sem kérdéses, hogyan alakul a főszereplő sorsa, Rácz-Stefán Tibor egyáltalán nem áltat minket egy utolsó pillanatban előhúzott váratlan fordulattal. Lilla a maga módján felkészül az utazásra, de a történet számomra Noel levelével lett teljes. Nagyon megható volt olvasni a fiú sorait, így az ő érzéseit is meg tudtuk ismerni. Szép keretet adott a történetnek az orgona is, nem véletlenül került fel a borítóra. 

A nehéz téma ellenére nagyon olvasmányos a regény és a szereplők párbeszéde is teljesen valósághű. Az érintett témák örök érvényűek és nagyon jól illeszkednek ehhez a történethez. Ilyen például a szeretet, az elfogadás, az emberi kapcsolatok fontossága, a soha vissza nem térő pillanatok értéke, de a felszínességre és az előítéletességre is lehet találni jeleneteket. Ha összegeznem kellene, akkor azt mondanám, hogy ez a könyv az élet szeretetéről szól. Az Élni akarok egyébként nagyon hasonlít Paola Peretti: Én és a cseresznyefa c. regényére, de a kettő közül Rácz-Stefán Tibor írása volt rám nagyobb hatással. 

"Mert jó érzés a tudat, hogy amit fáradságos munkával létrehoztam, egy pillanat alatt szétzúzhatom, de ha elég erő van bennem, megint újjáépíthetem. Szerintem ez az élet legtöbb területére igaz. Arra tanít, hogy hiába hibázom, kijavíthatom, és mehetek tovább."

Beautiful Disaster - Gyönyörű sorscsapás (2023)

Ismét egy friss filmet sikerült megtekintenem, ami az előzetese alapján könnyed szórakozásnak ígérkezett. A sztori abszolút nem bonyolult: Abby szerencsejátékos múltját és apját maga mögött hagyva főiskolai tanulmányokba kezd. Már az első napokban megismeri Travist, a suli nagymenő srácát és bár a lány tagadja, a fiatalok között izzik a kémia. Egy fogadás miatt arra kényszerülnek, hogy 30 napig egy ágyban aludjanak. Abby múltja azonban folyamatosan kísérti a lányt és egy nap sorsfordító üzenetet kap az apjától. 

Dióhéjban tehát ennyi a film tartalma és ahogy a bevezetőben is írtam, kellemes kikapcsolódást és szórakoztatást vártam tőle. Ennek ellenére nem tudott megfogni a film. Olyannyira nem, hogy a film címére sem emlékeztem, amikor kijöttem a moziteremből. És ilyesmi azért nem sűrűn fordul elő velem. 

Pedig nem indult rosszul, a két főszereplő rögtön szimpatikus lett és Abby helyzetébe is könnyen bele tudtam helyezkedni, mert nem telt el olyan sok idő az egyetemen töltött éveim óta. A folytatásban viszont kilométerekről látható kliséket, kínos poénokat és érthetetlen jeleneteket vonultatott fel a film, és a szeretem-nem szeretem huzavona is inkább idegesített egy idő után. Mindezt tetézték az agresszív - Travis ugyanis hivatásos pankrátor - és az Abby lerészegedését kísérő naturalista jelenetek. Teljesen felesleges volt nagytotálban megmutatni egy hányást, számomra nagyon sokat rontott ez a film élvezhetőségén. 

A családi vonal sem volt az igazi, Mick szemétsége meglehetősen hiányosan lett felvezetve, majd összecsapva. Ráadásul ha már Abby pókeres múltja ennyire ki lett hangsúlyozva, akkor szívesebben néztem volna több pókeres jelenetet. A nyereményében semmi kihívás nem volt, számomra nem volt igazán súlya a játszmának. Néhány szereplőt is hasonlóan random módon kezeltek, az orvos jófiúval például abszolút nem tudtak mit kezdeni. A drámai szál nem volt elég erős a filmben; vagy alaposabban kellett volna kidolgozni, vagy pedig el kellett volna hagyni és több romkom jelenetet beletenni a filmbe. Nyilván akkor a film hossza sem 90 perces lenne, plusz a könyves alaptól sem lehetett eltérni.  

De hogy pozitívat is írjak: a színészek jók, Virginia Gardner (Abby) és Dylan Sprouse (Travis) lazán elviszik a filmet, teljesen természetesen hozzák a fiatal fősulisok jellemvonásait. A másik jó pont az, hogy a Gyönyörű sorscsapás nem egy nyálas film. Itt nincsenek rózsaszín szívecskék, meg csöpögős párbeszédek, hanem inkább az életszerűségre (pontosabban annak látszatára) mentek rá a készítők. De hiába kaptak bele egy csomó témába, valójában semmit sem dolgoztak ki normálisan. Emiatt nekem ez a film egy összecsapott, egyszer (sem) nézhető alkotás lett.

Értékelés: 3.5/10

Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások

Fülszöveg: Szilveszter előtti nap egy svéd kisvárosban. Egy ingatlanügynök úgy véli, ez megfelelő időpont egy lakásbemutatóra, ám nagyobbat téved, mint azt elsőre gondolnánk. Egy kudarcot vallott bankrabló ugyanis menekülés közben beront az épületbe és túszul ejti az összes érdeklődőt: két megkeseredett IKEA-függőt, egy mogorva bankigazgatót, egy szomorú nénit, egy terhes nőt a párjával, egy nyúlfejet viselő ismeretlent, no meg magát a túlbuzgó ingatlanost. A rendőrség körülveszi a házat és ahogy telik az idő, a nyolc összezárt - és egyáltalán nem túszhoz méltóan viselkedő - idegen lassan összeismerkedik és kiderül, hogy sokkal több a közös bennük, mint hitték volna. A rabló viszont két rossz lehetőség közül választhat: rendőrkézre adja magát, vagy ott marad a lakásban ezzel a sok lehetetlen, ingerült emberrel, akikre mindannyian hasonlítunk kissé... 

A nemrég látott Az ember, akit Ottónak hívnak c. film kapcsán már megjegyeztem, hogy tervezek idén Backmantől olvasni. A svéd szerzőtől elsőként mégsem a film alapjául szolgáló regényt választottam, hanem a Hétköznapi szorongásokat, mert ez a könyv régebb óta vár elolvasásra.

Már a regény felütése is szokatlan, hiszen Backman néhány mondatban összefoglalja a sztorit, amivel az alaphangulatot is megadja. A rövid felvezető után pedig bele is kezd a történet részletes kifejtésébe. És hát bőven van mit kifejteni, mert adott egy abszurd helyzet, amibe mások véletlenül keverednek bele és amiből nem lehet jól kijönni. Gyakorlatilag már ebben a néhány oldalban sikerült megkedvelnem az író stílusát, mert olyan elemeket gyúr egybe, amelyek külön-külön is működőképesek. 

A könyv elején kicsit zavart a sok random tény és mellékszál behozatala, az események megmagyarázásának kerülgetése és a helyszín- és időbeli ugrálások, szóval nem volt egyszerű felvenni a fonalat. Amint ezek a - számomra - "zavaró tényezők" a helyükre kerültek, kifejezetten élveztem a történet alakulását. Na meg a humort! Nagyon sok jelenet olyan, mintha egy bohózat vagy kabaré forgatókönyvét olvasnám, kiválóan működnek a helyzet- és jellemkomikumok, ugyanakkor ezek sehol nem sértőek. A kedvenceim a rendőrségi kihallgatások párbeszédei, némelyik tényleg hangosan röhögős volt.

A történetmesélésen és a humoron kívül jó karakterekre is szükség van és Backman talán ebben a legerősebb. Az elsőre idegesítőnek és "idiótának" tűnő szereplők nagyon is kidolgozott, rokonszenves, hús-vér alakok, akikkel együtt lehet érezni. Az összezártság és az egymásra utaltság - csakúgy mint Agatha Christie ikonikus krimijében - révén megismerjük őket és minden velük kapcsolatos előítélet megdől. Olvasás közben végig úgy éreztem, hogy Backman nagyon szereti ezeket a karaktereket. Többdimenziósak, emberiek és nehéz őket elengedni. A túszdráma lecsengésével is velünk maradnak és Backman igyekszik mindegyikőjük sorsát pozitívan "lezárni". Ja és olyan szereplőket tud összekötni, akik normál körülmények között sosem keresztezték volna egymás útját. Backman így lényegében hidat képez az emberek között. Imádtam ezt a könyvet, a későbbiekben még biztosan olvasni fogok a svéd szerzőtől. 

Sok gondolatot megjelöltem a könyvben, a legjobban ezek tetszettek: 

"Az ember a karrierje végén a dolgok értelmét keresi, az elején pedig a célját."

"Mert ez a szülő feladata: vállnak lenni, ahová a gyerekek kiskorukban felülhetnek, hogy lássák a világot, nagyobb korukban felállhatnak, hogy elérjék a felhőket, olykor-olykor pedig rátámaszkodhatnak, ha elbizonytalanodnak. Bíznak bennünk, míg minket összetör a felelősség, mert még nem jöttek rá, hogy fogalmunk sincs, mit művelünk." 

"Azt mondják, az ember személyisége a tapasztalatainak összessége. De ez nem igaz, legalábbis nem teljesen, mert ha a múltunk lenne az, ami meghatároz bennünket, nem bírnánk együtt élni saját magunkkal. Meg kell győznünk magunkat, hogy többek vagyunk a tegnapi hibáinknál. Hogy a jövőbeli választásaink is mi vagyunk, a holnapok is mi vagyunk."