Fülszöveg: Mafalda kilenc éves, nagy vastag, sárga keretes szemüveget visel, és kívülről fújja Italo Calvino művét, A fára mászó báró kalandjait. Elszökik a tanárai elől és felmászik az iskola bejáratánál álló cseresznyefára Ottimóval, hűséges, tarka macskájával együtt, aki mindenhová követi. Arról álmodozik, hogy egyszer majd felköltözik erre a fára, ám néhány hónap múlva nem fogja már látni, mert a szeme fénye napról napra kihunyóban van: lassacskán megvakul.
Kíváncsi kislány és megrémíti a gondolat, hogy sötétben fog maradni, ezért naplót vezet, amelyben feljegyzi azokat a dolgokat, amelyeket már nem fog tudni többé csinálni. De a családja és a barátai segítségével Mafalda azt is megérti, hogy másképpen is lehet látni és új lista írásába fog: feljegyzi azokat a dolgokat, amelyek fontosak neki és amelyeket továbbra is tud csinálni.
Könnyedebb olvasmányra vágytam, ezért a már régóta elolvasásra váró Én és a cseresznyefa mellett döntöttem. Alapvetően gyerekeknek íródott Paola Peretti könyve, de felnőttként is nagyon különleges olvasmány volt. Főleg annak tudatában, hogy a cselekmény önéletrajzi ihletésű: a szerzőnő súlyos szembetegségtől szenved, ezért lényegében az ő történetét követhetjük nyomon egy kilenc éves kislány szemszögéből.
Nagyon tetszett a gyermeki látásmód és azoknak a dolgoknak a fontossága, amik egy gyereknek a biztonságot jelentik a világban: család, barátok, macska, illatok, zene, álmok, szeretet, játék. Tárgyak szinte alig szerepelnek Mafalda listáin, hiszen vakként nem azok lesznek számára a legfontosabbak. Nem tudom, én hogyan reagálnék, ha hasonló helyzetben lennék, de szerintem az én listám is hasonló lenne. Bár Mafalda látásának romlása és fokozatos elvesztése sajnos visszafordíthatatlan, az egész regényt átszövi az optimizmus és az életigenlés.
Érzelmileg valóságos hullámvasút volt ez a könyv. Mafalda látásmódja sokszor kifejezetten vicces volt (pl. az úttest lávájában élő krokodilok), de néhány ponton a saját emlékeim is előjöttek. A sötétben ólálkodó szörnyektől például én is sokáig féltem, de Mafalda félelme egészen más. Sajnálatos, ha az ember elveszíti a látását, de még szomorúbb, ha ez egy olyan gyerekkel történik, akinek mindössze 9-10 év adatott meg, hogy a világ színeit és fényeit lássa.
Bár szerető és odafigyelő környezet veszi körül a kislányt, nekem sokszor tűnt magányosnak, aki a macskáján és Cosimón kívül senkivel sem tudja megbeszélni a gondolatait és érzéseit. A szüleivel például nagyon keveset beszél, a költözésnél is kész tények elé kerül, pedig azért egy ennyi idős gyereket jobban is bele lehet avatni a folyamatokba. Szerencsére Filippo és Estella végig támogatják Mafaldát és utat mutatnak neki, ami nagy segítséget nyújt a kislánynak. Mindkét szereplőt kedveltem, de kettejük közül Estella lett a kedvencem. Nagyon tetszett, ahogy a kislány fantáziavilágához viszonyult és hogy "gyereknyelven" próbálta megmagyarázni Mafaldának a világ dolgait. A kislányhoz írt búcsúlevelét meg is könnyeztem, annyira szép és őszinte volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése