Victor Hugo klasszikusa a kedvenc olvasmányaim között szerepel (hamarosan érik az újraolvasás), emellett filmen és musicalfeldolgozásban is láttam már a Nyomorultakat. A XIX. századi Franciaországban játszódó történet az
összetört álmokról, a viszonzatlan szerelemről, a szenvedélyről, az
áldozatról és a megváltásról szól - az emberi lélek túlélésének időtlen
testamentuma. Jean Valjeant, az egykori elítéltet évtizedeken át üldözi a könyörtelen Javert felügyelő, miután
megszegi a próbaidejét. Amikor Valjean vállalja, hogy gondoskodik
Fantine, a munkásnő leányáról, Cosette-ről, az életük örökre megváltozik.
A történet persze több évtizedet ölel fel és az 1832-es "júniusi lázadás" eseményeiben csúcsosodik ki. Ezt az egy éjszakát megélt forradalmat diákkörök kezdeményezték a köztársaság
helyreállítására, de nem álltak mögéjük tömegek és a demokratikus
kísérlet szó szerint kivérzett a párizsi kockaköveken. Egy ilyen nagyívű történetet azonban nem egyszerű filmre vinni, de összességében jól tudták adaptálni a cselekmény alapjául szolgáló regényt.
A látvány minden szempontból illeszkedik a történethez. A monumentális építmények hatalmasak, a közeli felvételek pedig kellőképpen hatásosak. Közben pedig olyan az egész film, mintha az ember egy óriási, háromdimenziós színpadot nézne. A színek és a fények is ezt a színpadi érzést erősítettik. Rengeteg az élénk színárnyalat (még a nyomasztó légkörű jeleneteknél is), de szerencsére nem viszik túlzásba. Az énekek felvétele sem úgy zajlott, ahogy a többi filmnél: itt ugyanis a színészek hangját a jelenetekkel egy időben rögzítették, vagyis nem stúdióban vették fel őket.
A színészek sorában találunk olyant, aki korábban musicalszínész volt (Hugh Jackman, aki Jean Valjeant alakítja), aki egy korábbi énekes szereppel már bizonyított (Amanda Seyfried, aki a felnőtt Cosette-et játssza) és sok olyan színészt, akikről sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó hanggal rendelkeznek. A legjobban Hugh Jackman, Anne Hathaway, Isabelle Allen (gyermek Cosette) és Samantha Barks (Éponine) alakítása tetszett, az ő dalaikon érződött leginkább az az erő, ami miatt örülök, hogy elkészülhetett ez a musicalfilm. Meglepne, ha Anne Hathaway nem nyerne Oscart Fantine szerepéért, annyira mély átéléssel alakította a prostitúcióig lecsúszott szegény és törékeny lányt.
Russel Crowe-t eddig még nem hallottam énekelni és bár vannak nála jobb hangú színészek is, Javert felügyelőként kellőképpen karizmatikus volt. Eddie Redmayne szintén meglepetés volt és bár néhány hanggal meg kellett küzdenie, azt a Mariust hozta, akit Victor Hugo regényében megismerhettünk. A Thénardier házaspárt alakító Helena Bonham Cartert és Sacha Baron Cohent először nem tudtam hová tenni, de a végére már el tudtam őket fogadni. A filmben az ő karaktereik tudnak enyhíteni valamelyest a feszültségen és a komor hangulaton.
A legvégére hagytam Amanda Seyfriedet, aki számomra a legnagyobb csalódást jelentette. 2009-ben a Mamma Miaban már megmutatta, mennyire jó hangja van, a Nyomorultakban viszont ez nem igazán jött át. Túl magas volt neki a dalok hangfekvése, így nem pacsirtaként tündöklött, hanem inkább egy olyan madárként, aki csak nyomokban hasonlít a nagyokra. Emiatt nem is voltak olyan átütő erejűek a jelenetei, mint Samantha Barks Éponine-jának, aki egyetlenegy dallal sokkal maradandóbb élményt nyújtott.
Értékelés: 8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése