"Stories. There’s nothing in the world more powerful than a good story."

8 év telt el a Game of Thrones indulása óta, ami nagyon sok idő. A pilot bemutatásakor még egyetemista voltam, azóta pedig rengeteg dolog történt velem.  A szakmai és magánéleti változások mellett a sorozatok is jöttek-mentek, így 2019-re a Game of Thrones maradt az egyetlen olyan sorozat, amit követek. Idén viszont a záróévadához érkezett a sorozat. 

Az egyik legszembetűnőbb változás a korábbi évadokhoz képest a megújult főcím. Monumentálisabb lett és sok olyan elemet felvonultat, ami eddig nem volt, a zene viszont változatlan maradt. Nekem ez az új is tetszett, csakúgy, mint a "régiek". Erre az évara hat epizódot kaptunk, amik 60 perces játékidővel (vagy még annál is többel) rendelkeznek. A hetedik évad már felvázolta a nyolcadik évad fő eseményvonalait, így túl sok meglepetést nem tartogatott a történet. Három nagy kérdés megválaszolása maradt erre az évadra: Sikerül-e legyőzni a Másokat? Mi lesz Cerseivel? Ki lesz végül Westeros ura a Vastrónuson? 

 

Az évad a pozíciók felvázolásával és némi seregszemlével kezdődött, ami két évnyi hiátus után kifejezetten hasznos volt, ugyanakkor indokolatlanul sok időt töltöttek vele. Az előző évad végén a Mások szédületes tempóban törik át a Falat és robognak dél felé, így már kifejezetten vártam, mikor érkeznek meg végre. A csatára egy teljes epizódot szenteltek és a korábbi évadok összecsapásaihoz hasonlóan, most is monumentálisra sikerült. Érdekes, mennyire sötétben játszódtak az események és közben olyan feszültséget sikerült teremteniük a készítőknek, hogy alig mertem levegőt venni az epizód megnézése közben. 

 

A gigantikus csata persze rengeteg áldozattal járt és sok olyan szereplő elesett, akiket a sorozat kezdetétől ismerhettünk. Örültem, hogy - noha csak néhány perc erejéig - megemlékeztek róluk a túlélők, mert mindegyiküknek fontos szerepe volt a Trónok harcában. Másrészről viszont mégiscsak időszerű volt ez a kaszabolás, hogy a Királyvári események bemutatása előtt letisztuljon a terep. 

Királyvár és Cersei személye elég régóta összefonódott a sorozatban, Dany sárkányával szemben azonban nem sok esélye volt a Vörös Toronyba zárkózott királynőnek. Dany győzelme így borítékolható volt, az viszont nem tetszett, hogy habozás nélkül felégette az egész várost és annak minden lakóját. Amikor a hamuesőben a romokat mutatják, nekem rögtön az itáliai Pompeii jutott eszembe. Ugyanolyan megrázó volt itt is az a sok elszenesedett ártatlan áldozat. Arra viszont jó példa volt, hogy Dany megőrülését lássuk és ízelítőt kapjunk a távolabbi terveiből. 

A finálé is ennek fényében alakult, de nem akarom elspoilerezni. Számomra elég keserédesen végződött a sorozat, de akárhogy agyalok, nem tudok elképzelni egy olyan alternatívát, ami minden szereplőnek egyformán pozitív és igazságos lenne. Furcsa módon így is a lehető legjobb befejezést kaptuk: Tyrion érvelését figyelembe véve a legalkalmasabb személy lett Westeros ura, Aryából nem csináltak gyilkológépet, ugyanakkor a szirupos happy endtől is megkíméltek minket a sorozat készítői. 

Nem a legjobb GoT évadok közé sorolnám ezt a hat részt, mert egyszerre érzem elnyújtottnak és összecsapottnak. Az első két epizód sok helyen vontatottnak tűnt, néhány jelenetet viszont kifejezetten hiányoltam. A Stark lányok reakcióját például szívesen megnéztem volna, miután Jon és Bran elmondják nekik az igazat Jon származásáról. Cserébe kaptunk végre nagyon jó dialógusokat, amik a sorozat korai évadaira emlékeztettek. Nagyon rég volt olyan, hogy egy apró elejtett szónak újra sorsfordító jelentősége legyen. Jó pár évada hiányoltam az ilyesmit, úgyhogy nagyon jó volt látni, hogy az írók a párbeszédek terén kitettek magukért.

Összességében elégedett vagyok a látottakkal és örülök, hogy ebben a formában elkészülhetett ez a sorozat. Nagy űrt töltött be és hagy maga után, és a hibái ellenére kihozták belőle azt, amit lehetett. Nem utolsósorban olyan színészeket vonultatott fel, akik nagyszerű alakításokkal ajándékoztak meg minket. A nyolcadik évadot 8/10-re tudom értékelni. 

Környzettudatosság

Természetszerető lévén fontos számomra a környezet védelme és a fenntarthatóság. A 21. században ezek elég meghatározó fogalmak, úgyhogy a mindennapi életben is igyekszem odafigyelni ezekre. Az utazási élménybeszámolók mindegyikében megemlítettem, mennyire volt tiszta az adott város, illetve ország. Elég szembetűnő és turistaként sem kellemes élmény, ha a nevezetességek csodálata helyett arra kell figyelnem, hogy tudom kikerülni az esztétikailag és egészségügyileg is zavaró tényezőket.

Persze nemcsak utazóként figyelek a környezet megóvására, hanem akkor is, amikor a saját háztartásomat vezetem. Az utóbbi hónapokban céltudatosan próbáltam változtatni a szokásaimon. Amióta mosógéppel mosok, mérhetően kevesebb vizet használok, ami hosszútávon a vízszámlán is meglátszik. Minden héten előre megtervezem, mit fogok főzni, így aszerint is vásárolok alapanyagot. Amit nem használok fel azonnal, vagy túl sok készül belőle, azt lefagyasztom. Ennek köszönhetően csak annyi élelmiszerhulladék képződik, amennyi a gyümölcsök és zöldségek héjából és magjából felhalmozódik. Jobban odafigyelek a szelektív hulladékgyűjtésre is, ugyanakkor azt is meg kellett állapítanom, hogy ijesztően sok műanyagot használok. Hogy ezt csökkentsem, megfogadtam, hogy január elsejétől minimálisra redukálom a műanyagból készült dolgokat a lakásban.

A tavaly vásárolt üveg tárolók nagyszerűen beváltak, sokkal áttekinthetőbb lett a tészták és köretek tárolása. Amióta áttértem erre a rendszerre, azóta gyakorlatilag nincsenek zacskók a konyhában. Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy az ebédes dobozaimat is lecserélem. Az évek során a műanyag dobozok elszíneződtek és eldeformálódtak, úgyhogy vettem néhány ugyanolyan méretűt üvegből. Súlyra ugyan nehezebbek, viszont sokkal egyszerűbb a tisztításuk és az alakjuk is megmarad az ételek felmelegítése után. 

Az ételek tárolásán kívül az italoknál is próbálom követni a műanyagmentes vonalat. PET palackos kiszerelésű ásványvizet sosem vásároltam nagy mennyiségben (simán elvagyok csapvízzel is), pár havonta azonban vettem egy fél literes üdítőt, hogy legyen egy utántölthető flakonom. Idén azonban beruháztam egy 4 és fél decis átlátszó kulacsra, ami minden szempontból kiváltotta az elődjét. Nagyon meg vagyok elégedve vele, mert sokkal egyszerűbb a tisztítása, mint a műanyagnak, ráadásul többféle folyadékot tölthetek bele, nem marad vissza sem íz, sem illat a mosogatás után.

Az, hogy a bevásárláskor is igyekszem elkerülni a műanyag használatát, már jó ideje alap nálam. Van néhány textilszatyrom, ami kicsire összehajtható, így a legkisebb táskámba is befér. És olyan jó azt mondani a pénztárnál, hogy nem kérek műanyag szatyrot!

Tudom, hogy apróságok ezek, de egyáltalán nem nehéz tudatosan alkalmazni őket.

Húsvét

Minden kedves olvasómnak kellemes Húsvétot kívánok! 

Bohemian Rhapsody - Bohém rapszódia (2018)

Freddie Mercury. A korosztályomban talán nincs is olyan ember, aki ne tudná, ki is volt a Queen egykori frontembere. Kicsi voltam, amikor Freddie meghalt, így már csak a Queen életművet tudtam pótolni, pedig de jó lett volna őket élőben is látni! A Bohém rapszódiát nagyon vártam, mert kíváncsi voltam, mit fog megmutatni Freddie-ből. 

A Bohém rapszódia a Queen zenéjének és a banda rendkívüli énekesének kirobbanó története. Freddie Mercury fittyet hányt a sztereotípiákra és ellenszegült a konvencióknak, így vált belőle a világ egyik legkedveltebb zenésze. Tanúi lehetünk a zenekar üstökösszerű felemelkedésének meghatározó dalaik és forradalmi hangzásuk révén, Mercury féktelen életvitelének a bandára gyakorolt hatásainak, és dicső visszatérésüknek a Live Aiden, ahol a már súlyos betegséggel küzdő Mercuryval az élen a rocktörténelem egyik legnagyszerűbb koncertjét adják. A Queen nem csupán zenekar, hanem egy család is volt, s máig megihletik a kívülállókat, az álmodozókat és a zene szerelmeseit. 

Ha van film, amit jó lett volna moziban látni, akkor a Bohém rapszódia mindenképp idesorolandó. Fantasztikus a hangzás, remekül szólnak a zenék, a stadionrockhoz pedig amúgy is illik a nagy tér. Az atmoszférát tökéletesen eltalálták, a dalokat is jól válogatták, minden úgy szól, mintha a közönség első sorában csápolnék. Mégsem tudtam határtalan örömmel felállni a székből a film után. Jó pár zavaró csúsztatás van benne, emellett egyfajta biztonsági játék is érződik a film egészén. Freddieből csak annyi féktelenséget mutatnak, ami még abszolút belefér a normális tartományba. Az index szépen összegyűjtött néhány extremitást, amikből semmi sem köszönt vissza. Nyilván elég nagy felháborodást váltott volna ki a film, ráadásul a még élő Queen tagok (Brian May gitáros és Roger Taylor dobos) is a "családbarátabb" portrét preferálták. 

Aki tehát hiteles életrajzi filmre számít, az biztosan csalódni fog. Ami miatt viszont mindenképp érdemes megnézni a Bohém rapszódiát, az maga a főszereplő színész játéka. Rami Malek nevét már a Mr. Robotban megjegyeztem és bár most jóval nehezebb feladat hárult rá, tökéletes munkát végzett. A film bemutatója óta már az Oscart is megkapta ezért a szerepért, abszolút megérdemelten. Jó néhány koncertfelvételt láttam a Queenről (az 1985-ös Live Aidet is), ennek ellenére el tudtam hinni, hogy a hús-vér Freddie Mercuryt látom. 

Értékelés: 8/10 

Mamma Mia - Here We Go Again (2018)

Amikor 2008-ban bemutatták a Mamma Miát, akkor fel sem merült a folytatás gondolata, tíz évvel később azonban mégis elkészült egy újabb film. A bevált recepten nem változtattak: mediterrán környezet, jó színészek, ismerős szereplők és ABBA slágerek. Minden adott volt ahhoz, hogy a második rész is hasonló sikereket érjen el, mint az első. 

Időben ugrunk egy kicsit: Sophie-t a Bella Donna Hotel vezetőjeként látjuk, amint épp a megnyitóra készül. Sky eközben New Yorkban van, ahol egy nagy lehetőségekkel kecsegtető karrier várja. Hogy hogyan alakul a kapcsolatuk, arra elég hamar választ kapunk, mindezzel párhuzamosan pedig Donna múltjából is kapunk némi ízelítőt. Donna ugyanis már egy éve halott, így mind a múlt, mind pedig a jelen körülötte forog.

A bevezetőben felvázolt jegyek továbbra is erősítik a filmet, a két történetsík viszont nem volt túl jó ötlet. A Mamma Mia után számomra már nem sok izgalmat jelentettek a múltbéli események, ugyanis Donna naplójából már választ kaptunk arra, hogyan ismerte meg anno Billt, Harryt és Samet. Ez a történetszál meglehetősen sok időt elvesz a jelenből, így mire igazán beindulnának az események, addigra szinte véget is ér a film. 

A Mamma Mia 2 egyik legnagyobb hibájának a kidolgozatlanságot tartom. A két történetszál önmagában nem elég tartalmas, hogy egy egész film alapjául szolgáljon, együtt pedig végképp nem működik. Emiatt eléggé összecsapottnak éreztem a filmet, alig maradt idő a karakterek elmélyítésére. A másik bajom a következetlenség. Sok olyan dolog van, ami vagy teljesen máshogy van, mint az előzményfilmben volt, vagy egyáltalán nem stimmel. Donna haláláról is csak egy fél mondatból értesülünk, semmilyen plusz magyarázatot nem kapunk. Bár őszintén szólva azt sem igazán értem, miért kellett meghalnia a karakterének, mert nagyon látványos űrt hagyott maga után, amit egyetlen másik szereplő sem tud betölteni. A keresztelős jelenet - bár csak minimálisan - kárpótolt valamicskét, de az így is csupán néhány perc. 

Az új szereplők, nevezetesen Bill, Harry és Sam fiatalkori megfelelői elég súlytalanok, csak a Billt játszó színész nyújt emlékezetes alakítást. Behozták viszont Sophie nagyanyját, akit maga Cher alakít. A Fernando pazar volt az előadásában, de más funkciója nem volt ennek a szereplőnek. Tetszett, hogy az ABBA két tagját egy-egy cameo erejéig láthattuk, ez egy kedves gesztus volt a készítők részéről. Eléggé felemás lett tehát a Mamma Mia második része, mert bár sok minden tetszik belőle, összességében nem tudta megközelíteni az első filmet.

Értékelés: 6/10

Mamma Mia! (2008)

Az ABBA zenéjét mindig is szerettem, a dalaik nagy része ma is örökzöld sláger. A Mamma Mia eredetileg musical volt, amit az együttes két férfitagja szerzett, de 2008-ban film is készült belőle. A mostani poszt egy újranézés eredménye, ugyanis cirka tíz éve már láttam a Mamma Miát és akkor nagyon tetszett, de mivel akkor még nem létezett ez a blog, nem született róla bejegyzés. 

A sztori: Donna független, egyedülálló anya, és van egy kis szállodája egy idilli kis görög szigeten. Egyedül nevelte fel lányát, a tűzrőlpattant Sophie-t, és éppen most készül elengedni a kezét. Lánya esküvőjére Donna meghívta két legjobb barátnőjét, az életrevaló Rosie-t és a módos, sokszor elvált Tanyát a régi zenekarából, a Donna és a Dinamókból. Ám titokban Sophie is hívott három vendéget. A lány már régóta kutatja apja kilétét, hogy legyen, aki az oltárhoz kíséri. Ezért aztán elhív három pasit Donna múltjából a mediterrán paradicsomba, ahol már mindannyian jártak 20 évvel korábban. És 24 kaotikus, varázslatos óra következik, melyben új szerelmek bimbóznak és régi románcok lobbannak fel újra a lehetőségek buja szigetén. 

Bármennyire kiszámítható a történet, ez a film nem akar mást, csak szórakoztatni. Ez viszont maximálisan sikerül neki. A mediterrán táj gyönyörű, a dalok jól szólnak (van olyan, ami nekem jobban tetszik ebben a feldolgozásban, mint eredetiben) és a színészeken is látszik, hogy élvezik a játékot. A Donnát alakító Meryl Streep magasan kiemelkedik a mezőnyből, korát meghazudtoló dinamikát hoz a filmben és meglepően jó az énekhangja is. Eddig mindig komoly szerepekben láttam őt, úgyhogy meglepett, mennyire természetes ebben a hippis, de érzelemdús szerepben. 

Dicséret illeti még a Sophie-t alakító Amanda Seyfriedet, aki amellett, hogy gyönyörű hanggal rendelkezik, tökéletesen hozza azt, amit a szerepe megkíván. Természetesen a férfiszínészekkel sincs gond, bár nagyon kevés játékteret kaptak, hogy igazán kibontakozhassanak. Sebaj, más filmekben bőven van/volt erre lehetőségük, a Mamma Mia igazából jutalomjáték volt mindegyikőjüknek. 

Nem mondanám, hogy világmegváltó alkotás a film (2008-ban sem éreztem annak), viszont most is ugyanolyan szórakoztató élmény volt megnézni, mint 10 évvel ezelőtt. 

Értékelés: 8/10

Évösszegző 2018

2018 utolsó napján ideje visszatekinteni az évre és sorra venni, mi is történt az elmúlt 365 napban. (A 2017-es év összegzése itt olvasható.) 

- A 2018-as évet egy kisebb fogműtéttel kezdtem: sikeresen megszabadultam az egyik bölcsességfogamtól. Féltem a műtéttől és valóban nem volt kellemes élmény (bár nagyon rendes és hozzáértő orvoscsapat dolgozott rajta), de azóta gyakorlatilag újra fájdalommentesen tudok enni.  

- A tavasz elég eseménydúsan telt: az április 9-i gyásznap után eldöntöttem, hogy belevágok a lakásom csinosításába, amit már évek óta halogatok. 

Először is beszereztem néhány növényt, ugyanis a tavaly kicserélt ablakok belső párkányai elég szélesek lettek ahhoz, hogy a kaspókba rakott szobanövények (fokföldi ibolyák, korallvirágok és egy nagyobb tő anyósnyelv) elférjenek rajtuk. 

Másodszor szembejött velem ez a videó, ami alapján a konyhában is megváltoztattam pár dolgot. A lakberendezés már régóta érdekel, imádok mindenféle praktikát olvasni és kipróbálni, úgyhogy miután vettem néhány tárolóedényt, a korábban zacskókban tartott élelmiszereket átöntöttem az üvegekbe. Ettől sokkal rendezettebb és átláthatóbb lett a konyhaszekrényem tartalma (mondjuk nálam nem volt akkora rumli, mint a linkelt videóban). 

A hálószobám sem maradt ki a csinosításból, a ruhásszekrény kivételével minden bútornak megváltoztattam a helyét és végre lett könyvespolcom is, amire át tudtam költöztetni az eddig össze-vissza tárolt könyveimet. 

- Egy rövid utazás erejéig a meseszép Erdélybe látogattam el. 

- Nyáron ismét munkahelyet váltottam, mert visszahívtak a korábbi munkahelyemre, ahonnan előző évben eljöttem. A távozásom után megváltozott a vezetőség és úgy láttam, hogy sokat javultak, illetve meg is szűntek azok a problémák, amik miatt anno a távozás miatt döntöttem. Egyik döntésemet sem bánom, mert mindkettőre szükség volt és ha visszamennék az időben, akkor is ugyanígy csinálnék mindent. 

- A nyári pihenő alatt sem tétlenkedtem, hanem lakást festettem.
- Egyre jobban szeretem a lakókörnyezetemet, nyáron jó pár grillezős-borozós-szomszédolós programon vettem részt.

- Pihenésre és utazásra alig volt lehetőségem a nyáron, így nem teljesen feltöltődve vágtam neki az új tanévnek a régi-új munkahelyemen. 

- Ezzel párhuzamosan újra iskolapadba ültem, mert nem akartam veszni hagyni a tavaly megszerzett logisztikai végzettséget. Ezúttal egyetemi szakba kezdtem bele és egyre inkább úgy látom, hogy ezúttal is jó döntést hoztam. Még úgy is, hogy így egy napra zsugorodott a hétvégém és a szabadidőm. 

- Ismét osztályfőnök lettem, egy végzős felnőttképzős csapatot kellett átvennem egy távozó kollégától. Az első hónap nehéz volt velük, mostanra viszont már kezdem megkedvelni őket és ők is jobban elfogadnak engem. 

- Októberben 16 év után szeretett kiskutyám az égi vadászmezőkre távozott. 

- A karácsonyi készülődést a vizsgaidőszak tette izgalmassá, de arra szerencsére jutott időm, hogy a szokásos mézeskalácsokat elkészítsem. Pont azon a napon esett a hó, így nem kellett sok az ünnepi hangulathoz. 

- A mozgalmas évet a blog sínylette meg igazán: nagyon kevés bejegyzés született, de ebben azért az is közrejátszik, hogy már nem tudom követni a film- és sorozattermést. Akkora ugyanis a kínálat, hogy elveszek ebben az információrengetegben. :(

Karácsony

Minden kedves olvasómnak nagyon boldog Karácsonyt kívánok!

Búcsú a kutyámtól

Az első emlékeim a kutyákról nem túl szívderítőek. Hároméves koromban egy nagy bernáthegyi fellökött, rá egy évre pedig a velünk szemben lakók dalmatái végeztek a macskámmal. Évekkel később a nyulunkat tépte szét egy fenevad. Utáltam emiatt a kutyákat és féltem is tőlük. 

Aztán az öcsém keresztszüleinek lett egy bolognese kutyájuk. Kicsi fehér kutya volt és nem tűnt nehéznek a gondozása. 4-5 éves volt a kutya, amikor érkezett a hír, hogy lesznek kiskutyák. 2002. augusztus 16-án meg is született az öt kölyök, és az egyiket megkaptuk ajándékba. Mi választhattuk ki őt a születése után, 6 héttel később pedig haza is hoztuk. Olyan apró és gyámoltalan volt (konkrétan elfért a tenyeremben), hogy minden kutyákkal kapcsolatos prekoncepcióm és rossz élményem elszállt. 

Újdonsült kutyánk hamar megszokta az új helyét. Néhány nap után már nem sírt az anyja után, megtanult ugatni és a szobatisztaságot is gyorsan elsajátította. A fogai növekedését ugyan megsínylette néhány szőnyeg és bútordarab, de sosem csinált kárt a lakásban. Pöttöm termete ellenére remek házőrző volt, minden gyanús alakot megugatott. Élvezte a nagy területet, a hosszú sétákat és hogy mindig van társasága. Családtagnak tekintettük, olyan volt, mint egy gyerek. Nem telt el úgy nap, hogy valaki ne szeretgette volna meg őt. A fürdetés nem igazán volt az ínyére, viszont szép fehér és selymes lett utána a bundácskája.

Nemcsak a mi rajongásunkat váltotta ki az ebecske, ő is szeretett minket. Ha csak fél órára mentünk el otthonról, hazaérve annyira örült nekünk, mintha hónapok óta nem látott volna minket. Gazdájának a nagyobbik öcsémet tekintette, állandóan a nyomában volt és rendületlenül várta, hogy a gazdi hazaérjen az iskolából, majd később a munkából. Játékossága, kíváncsisága és energiája még tizenéves korában is megvolt.

Két éve egy novemberi napon váratlanul agyvérzést kapott, amiből hosszú hónapokig tartott a felépülése. A séták ezután már elmaradtak és szeretett kutyánk több időt töltött a lakásban, mint a lakáson kívül. Az öreg kutyákra jellemző mozgásszervi betegségek szerencsére elkerülték, a belső szervi problémák, a vakság és az epilepszia azonban nem. Fokozatosan vesztette el a látását, de emlékezetből még tudott tájékozódni. Az epilepsziás rohamok azonban nagyon kikezdték a szervezetét, borzasztó volt látni, ahogy szegény kutya szenved és sír. 

A legutóbbi ilyen rohama idén szeptember elején volt és néhány héttel később elvegetálva ugyan, de viszonylag nyugodtan teltek a napjai. Nem hittem volna, hogy akkor látom őt utoljára. 2018. október 16-án egy újabb roham és fájdalomtól átsírt éjszaka után meg kellett hozni a döntést: nincs értelme, hogy szegény kutya tovább szenvedjen. Így tizenhat év és két hónap után az állatorvos elaltatta őt. :( Öcsém ásott neki egy kis sírt a kertben és eltemette a kutya élettelen testét. Azóta is hiányzik a kutyám, mert 16 évig mégiscsak az életünk része volt, látványosan üres nélküle a lakás.

Remélem, az égben lakókat is ugyanúgy boldogítja most, mint ahogy a mi életünket is bearanyozta 16 éven keresztül.

Red Sparrow - Vörös Veréb (2018)

Dominika Jegorova tehetséges orosz balerina, akinek táncos karrierjét derékba töri egy súlyos sérülés. A baleset után a színház elbocsátja, a lánynak viszont dolgoznia kell, hogy eltarthassa rokkant édesanyját. Ekkor keresi fel őt a nagybátyja, aki beszervezi Dominikát a hírszerzésbe. Így kerül a Veréb Iskolába, ahol kivételes fiatalokat képeznek ki arra, hogy testüket és elméjüket fegyverként használják a kívánt információ megszerzéséhez. A kiképzés után Dominika meg is kapja első fontos megbízatását: egy CIA tisztet és egy tégla leleplezését.

Hidegháború, kémek, titkosszolgálat... csupa olyan téma, amit szeretek. A műfaj(ok) népszerűségét mutatják a James Bond filmek, a Kingsman, a Suszter, szabó, baka, kém, sorozatos fronton pedig a The Americans vagy épp a Nikita (az 1990-es filmmel együtt). A Red Sparrow alapjául Jason Matthews azonos címen megjelent regénye szolgált és az sem mellékes, hogy szinte az egész filmet Budapesten forgatták. Szóval nem kevés várakozással ültem le a Vörös Veréb elé, mert ilyen alapanyagokból remek dolgokat lehet kihozni. Ez azonban ennél a filmnél nem sikerült. 

A legnagyobb problémám talán az idővel volt. A téma ugyebár a hidegháborúhoz kapcsolódik, ebből viszont pár mondaton kívül nem sok köszönt vissza. Az épületek enteriőrje erősen a 70-es, 80-as évekre emlékeztet, ugyanakkor az autók modernek, fejlett kamerarendszerek vannak, miközben azért floppy lemezeket is használnak a laptopokkal együtt. Ez teljes zűrzavar, egyszerűen nem volt világos számomra, pontosan melyik évben vagy korszakban is vagyunk. Ha a mai korban, akkor miért úgy néznek ki a lakásbelsők, mintha 40 éve megállt volna az idő?

A 140 perces játékidőt is soknak éreztem. Döcögősen és unalmasan halad a történet, a felvezetés nagyon elnyújtott és mire végre érdekes lenne a cselekmény, addigra már el is érünk az utolsó jelenethez, amit seperc alatt összecsaptak. Úgy álltam fel a film végén, hogy nem értettem, mi történt, ki kivel volt, melyik szereplőt mi motiválta és hogyan kapcsolódtak össze az egyes jelenetek. Nincs semmilyen pszichológiai játszma, ami egy kicsit is emlékeztetne a kémfilmekre, akciót is csak elnagyoltan kapunk, erőszakból és szexből viszont nincs hiány. Utóbbiak szerencsére nem öncélúak, de értelemmel sajnos nem töltötték meg a filmet. 

Ha a színészeket nézem, akkor is vegyes a kép. A főszereplőt játszó Jennifer Lawrence-t legutóbb az Éhezők viadalában láttam, itt nagyon hasonló alakítást hoz. A mimikája minimális, a durva és erőszakos jelenetekben pedig nem tűnt hitelesnek. A CIA tisztet alakító Joel Edgerton egy fokkal jobb, bár a karakterét jobban is elmélyíthették volna. Jeremy Irons takaréklángon ugyan, de hozta azt a formáját, amiért kedvelni lehet, az ő alakítása tetszett a legjobban. 

Budapest viszont kiváló helyszín volt, el tudtam hinni, hogy éppen Moszkvában, Bécsben, vagy ténylegesen a magyar fővárosban járunk. Jó volt magyar szavakat hallani és magyar színészeket látni. A látványvilágot is dicséret illeti, néhány jelenetnek kifejezetten szép volt a fényképezése, de tartalom híján nem tudták nekem eladni ezt a filmet. Minisorozatként és/vagy egy másik rendezővel sokkal jobban tudott volna működni, így felejthető alkotás lett a Red Sparrow.

Értékelés: 4.5/10