Az első emlékeim a kutyákról nem túl szívderítőek. Hároméves koromban egy nagy bernáthegyi fellökött, rá egy évre pedig a velünk szemben lakók dalmatái végeztek a macskámmal. Évekkel később a nyulunkat tépte szét egy fenevad. Utáltam emiatt a kutyákat és féltem is tőlük.
Aztán az öcsém keresztszüleinek lett egy bolognese kutyájuk. Kicsi fehér kutya volt és nem tűnt nehéznek a gondozása. 4-5 éves volt a kutya, amikor érkezett a hír, hogy lesznek kiskutyák. 2002. augusztus 16-án meg is született az öt kölyök, és az egyiket megkaptuk ajándékba. Mi választhattuk ki őt a születése után, 6 héttel később pedig haza is hoztuk. Olyan apró és gyámoltalan volt (konkrétan elfért a tenyeremben), hogy minden kutyákkal kapcsolatos prekoncepcióm és rossz élményem elszállt.
Újdonsült kutyánk hamar megszokta az új helyét. Néhány nap után már nem sírt az anyja után, megtanult ugatni és a szobatisztaságot is gyorsan elsajátította. A fogai növekedését ugyan megsínylette néhány szőnyeg és bútordarab, de sosem csinált kárt a lakásban. Pöttöm termete ellenére remek házőrző volt, minden gyanús alakot megugatott. Élvezte a nagy területet, a hosszú sétákat és hogy mindig van társasága. Családtagnak tekintettük, olyan volt, mint egy gyerek. Nem telt el úgy nap, hogy valaki ne szeretgette volna meg őt. A fürdetés nem igazán volt az ínyére, viszont szép fehér és selymes lett utána a bundácskája.
Nemcsak a mi rajongásunkat váltotta ki az ebecske, ő is szeretett minket. Ha csak fél órára mentünk el otthonról, hazaérve annyira örült nekünk, mintha hónapok óta nem látott volna minket. Gazdájának a nagyobbik öcsémet tekintette, állandóan a nyomában volt és rendületlenül várta, hogy a gazdi hazaérjen az iskolából, majd később a munkából. Játékossága, kíváncsisága és energiája még tizenéves korában is megvolt.
Két éve egy novemberi napon váratlanul agyvérzést kapott, amiből hosszú hónapokig tartott a felépülése. A séták ezután már elmaradtak és szeretett kutyánk több időt töltött a lakásban, mint a lakáson kívül. Az öreg kutyákra jellemző mozgásszervi betegségek szerencsére elkerülték, a belső szervi problémák, a vakság és az epilepszia azonban nem. Fokozatosan vesztette el a látását, de emlékezetből még tudott tájékozódni. Az epilepsziás rohamok azonban nagyon kikezdték a szervezetét, borzasztó volt látni, ahogy szegény kutya szenved és sír.
A legutóbbi ilyen rohama idén szeptember elején volt és néhány héttel később elvegetálva ugyan, de viszonylag nyugodtan teltek a napjai. Nem hittem volna, hogy akkor látom őt utoljára. 2018. október 16-án egy újabb roham és fájdalomtól átsírt éjszaka után meg kellett hozni a döntést: nincs értelme, hogy szegény kutya tovább szenvedjen. Így tizenhat év és két hónap után az állatorvos elaltatta őt. :( Öcsém ásott neki egy kis sírt a kertben és eltemette a kutya élettelen testét. Azóta is hiányzik a kutyám, mert 16 évig mégiscsak az életünk része volt, látványosan üres nélküle a lakás.
Remélem, az égben lakókat is ugyanúgy boldogítja most, mint ahogy a mi életünket is bearanyozta 16 éven keresztül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése