Abbie Greaves: Büntető némaság

"Mindig a legapróbb dolgok fájnak a legjobban, a szálkák, melyek olyan mélyre ássák magukat a sebben, hogy esélyed sincs megszabadulni tőlük."

Fülszöveg: Maggie és Frank 40 éve élnek látszólag boldog házasságban. Ám az elmúlt 6 hónapban Frank némasággal bünteti feleségét, és Maggie számára az a legfájdalmasabb, hogy nem tudja, miért. Nap mint nap szó nélkül kelnek fel, esznek együtt, és fekszenek le egymás mellé.
Maggie nem bírja tovább az őrjítő csendet, és úgy dönt, örökre elalszik. Frank még épp időben találja meg, de felesége mesterséges kómába kerül, és nem tudni, magához tér-e valaha.
Felesége kórházi ágya mellett Frank kap egy utolsó esélyt, hogy megtörje a csendet, és mindent elmondjon Maggie-nek. Ha nem teszi, örökre elveszíti őt. 

A borító és a fülszöveg alapján én teljesen más történetre számítottam, mint amit kaptam. Adott ugyanis egy házaspár, akik 40 évet leéltek egymás mellett, mégsem boldog egyikük sem. Tele vannak ki nem mondott kérdésekkel, titkokkal és félelmekkel, amik rányomják a bélyegüket a kapcsolatukra és a mindennapjaikra. Olvasás közben többször is eszembe jutott a 45 év és az All your perfects- Minden tökéletesed, ugyanis a kommunikáció hiánya itt is megfigyelhető. 

Visszaemlékezésük a megismerkedésüktől kezdődik, majd megtudjuk, mennyire vágytak gyerekre és amikor hosszú várakozás után megérkezik az életükbe Eleanor, sorozatosan rossz döntéseket hoznak, így a lányuk szép lassan eltávolodik tőlük. Mind Maggie-t, mind Franket sajnálni lehet, történetük rávilágít arra, hogy a ki nem mondott szavak és a kínzó lelkiismeret mennyire meg tudják mérgezni az embert. 

Kerek egész Maggie és Frank története tele hullámhegyekkel és völgyekkel. Annyira intenzív élményekről és lelki folyamatokról beszélnek, hogy egy szuszra nem is tudtam elolvasni őket. Pedig mindkettejük részéről érdekelt, hogy mi vezetett el a férfi hallgatásához. Ez persze ki is derül és meg is tudtam érteni Frank és Maggie döntését. Nem egy vidám történet a Büntető némaság, de mélyen megérintett és hitelesnek éreztem. Egyedül Eleanor nézőpontját hiányoltam, kíváncsi lettem volna arra, hogy a szülei túlféltésén kívül mi vezette el őt azokhoz a pontokhoz, ahonnan már nem volt számára visszaút.

Patkó Ágnes: Halálos rozé

"Miss Marple igazsága itt is érvényes: egy kicsi településen is előfordul minden."

Fülszöveg: Renáta a nyüzsgő Budapestről egy nyugodtabb élet reményében költözik Szekszárdra. Egy szokatlanul meleg, októberi napon veszi birtokba a buja kertben megbúvó új házát, és lelkesen veti bele magát a lakberendezésbe, a kertészkedésbe, illetve a várossal meg a lakóival való ismerkedésbe.
A rangos Rozémustrán összebarátkozik a legjobb rozénak járó díjat elnyerő borásszal is, ám amikor másnap reggel pincelátogatásra érkezik hozzá, holtan találja a férfit. A rendőrség szerint egyértelműen baleset történt: a borász óvatlan volt, ezért mustgázmérgezést kapott.
Renáta azonban biztos benne, hogy a férfi gyilkosság áldozata lett, ezért maga áll neki kinyomozni, ki lehetett a tettes. 

Ha ősz, akkor szőlőszüret és bor! Már csak emiatt is kíváncsi voltam Patkó Ágnes első könyvére, a csodaszép borító pedig csak fokozta a várakozásomat. A helyszín Szekszárd, a történet pedig nagyon gördülékenyen halad, gyakorlatilag két-három délután alatt ki is tudtam olvasni a könyvet. Nem pontosan azt kaptam tőle, mint amit vártam, de végeredményben kellemes meglepetés volt a Halálos rozé. 

Műfaját tekintve krimivel van dolgunk, pontosabban egy "cozy crime"-mal. Igazi bekuckózós könyv ez, sok-sok kávéval, sütivel, borkóstolással, otthonszépítéssel, kertészkedéssel, teával és puha pléddel. Tulajdonképpen egy vérbeli csajos könyvet tart a kezében az olvasó, amelyben nyomon követhetjük Karai Renáta beilleszkedését a békés és idilli vidéki kisvárosba. Na de itt van pluszban a krimiszál, ami végig izgalmas és kellő dinamikát ad a történetnek. 

Wieszlauer József halála megdöbbenti a várost és bár Renáta váltig állítja, hogy ez nem lehetett véletlen baleset, gyakorlatilag senki sem hisz neki. A saját nyomozása lassan halad és bár akadnak gyanúsítottak, érdemben nem jut előrébb. Túl sok a kérdőjel, az elterelés és a megtévesztő nyom, úgyhogy csak a regény végén derül ki, pontosan hogyan is történtek az események. A történet lineárisan halad, a visszaemlékezések csak a megismert szereplőkkel kapcsolatos tudnivalókat egészítik ki. Maga az ügy egyáltalán nem bonyolult és bár az indíték érdekes, krimikedvelőként hamar kitaláltam a gyilkos személyét. 

A szereplők teljesen hétköznapiak, kedvelhetők és könnyű velük azonosulni. A borozós gasztrovonal is tetszett, nagyon sokat hozzátett a Tolna megyei környezethez. Olvastam már erősebb és durvább krimit a Halálos rozénál, de az őszi hangulat és a csodálatos tájleírások miatt nagyon kellemes olvasmányélmény volt ez a könyv. Az alcímből és az epilógus végéből sejteni lehet, hogy a Halálos rozé egy leendő sorozat első része, mindenesetre nekem ez a kötet már meghozta a kedvemet a folytatáshoz.

Magyarázat mindenre (2023)

Nyár van Budapesten. A gimnazista Ábelnek az érettségire kellene készülni, de épp most ébredt rá, hogy szerelmes legjobb barátjába, Jankába. Janka jó tanuló, a vizsga miatt nem kell izgulnia, viszont ő is reménytelenül szerelmes, csak éppen a történelemtanárukba, Jakabba. Jakabnak családja van, pedagógusként próbál túlélni Magyarországon és korábban már összetűzésbe került Ábel konzervatív apjával. A két részre szakadt társadalom feszültségei felszínre törnek, amikor Ábel történelemérettségije országos botrányba torkollik, ő pedig valahol a két oldal között áll, mindennek a kellős közepén és még mindig szerelmes. 

Rengeteg pozitív kritikát olvastam Reisz Gábor legújabb filmjéről és az is növelte a várakozásomat, hogy a Magyarázat mindenre számtalan díjat nyert. Többek között a legjobb filmét a 2023-as Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. A film játékideje elsőre egy kicsit megijesztett, hiszen a történet egyszerűnek tűnik és nem indokolná a 151 perces hosszt. A film megtekintése után viszont már nem érzem ezt problémának, sőt. 

Na de mi is történik ebben a két és fél órában? Nos, azt hiszem, nincs olyan ember, aki ne félne, vagy félt volna az érettségitől. Én is ebbe a csoportba tartozom. Hiába érettségiztem majdnem 20 évvel ezelőtt, élénken emlékszem, mennyire izgultam a vizsgák előtt. Ábel teljesen átlagos 18 éves fiatal, akivel a szóbeli érettségi előtt ismerkedünk meg. Nagy rajta a nyomás, hiszen a szülei azt szeretnék, ha a fiúk egyetemen folytatná majd a tanulmányait. A Janka iránt fellobbant szerelem sem könnyíti meg a fiú életét, a szóbeli napja pedig vészesen közelít... 

A film egyik legfeszültebb jelenete pont ez az ominózus szóbeli vizsga, ami látszólag ugyanolyan, mint bármilyen másik vizsga. Egyetlen apróságot kivéve, ami aztán események furcsa láncolatát indítja el. Más körülmények között biztosan nem vert volna ekkora port ez a dolog, de mivel napjaink Magyarországán játszódik a film, nagyon is aktuális és fontos a mondanivalója. Tanárként maximálisan együttéreztem Jakabbal, nem véletlenül döntöttem úgy tavaly, hogy elhagyom a pályát. Ahogy a többi szereplő álláspontját is meg lehet érteni, a film alatt ugyanis egyszer sem éreztem azt, hogy a rendező bármelyik oldallal szimpatizál. 

Az egyetlen "áldozat" itt Ábel, aki sodródik az eseményekkel és nem igazán tudja megvédeni magát. Hasonlóan bátortalan karakter, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Áronja, csak az élethelyzete más. Sajnálni viszont nem tudtam, mert nem erőssége a saját hibáinak a felvállalása. Azt viszont tisztán megmutatja a film, hogy milyen ma végzős középiskolásnak lenni és a fiatalok mennyire szeretnék megélni a fiatalságukat és a szabadságot. A film utolsó jelenete is ezt a felszabadultságot próbálja érzékeltetni. Nagyon jók a színészek (talán csak a Jankát alakító színésznő beszédén lehetett volna javítani), senki sem játssza túl a szerepét és a bemutatott helyzetek is reálisak. Elgondolkodtató és jó film a Magyarázat mindenre, mindenképpen érdemes megnézni. 

Értékelés: 8/10

Valérie Perrin: Trió

"Az idő elválasztja azokat, akik szeretik egymást." 

Fülszöveg: Mulandó ​és örök, mint az ifjúság, a barátság, a szerelem.
1986. Adrien, Étienne és Nina a felső tagozaton ismerkednek meg egymással, és rövid időn belül elválaszthatatlan barátokká válnak. Van egy közös álmuk: együtt akarják elhagyni a porfészket, ahol felnőttek, hogy Párizsba költözzenek, és örökre életükre együtt maradjanak.
2017. Egy autó kerül elő a szülővárosuk melletti tóból. Virginie, az újságírónő kapja a feladatot, hogy tudósítson az ügy fejleményeiről. Lassan, lépésről lépésre tárul fel előttünk az a rendkívüli kötelék, amely a három gyermekkori jóbarátot összefűzi. Megtudjuk, hogy mi lett velük, hogy a barátságuk története miként kapcsolódik a hirtelen előkerült autóroncshoz. 

A Másodvirágzás és a Vasárnap koldusai után nem volt kérdés, hogy Valérie Perrin harmadik regényét is elolvasom. A már említett könyvek stílusa, valamint az izgalmasnak ígérkező történet miatt elég nagy elvárással kezdtem bele a Trió olvasásába.

A kezdés elég hamar berántott és egyre kíváncsibb lettem Nina, Adrien és Étienne sorsának alakulására. Tíz éves korukban ismerjük meg őket és 41 évesen "köszönünk el" tőlük. Felnövéstörténetként is jól működött a regény, de az elsüllyedt autóhoz kapcsolódó történetszálat sokáig nem tudtam hová tenni. Folyamatosan fel-felbukkant és apránként kaptunk róla információt. Amikor aztán kiderült, hogy Clotilde Marais hogyan kapcsolódik a szereplőkhöz, egyszerre értelmet nyertek az események és minden a helyére került. 

Főszereplőink más-más családi háttérből érkeznek, egy dolog viszont közös bennük: mindhárman különböző terheket és traumákat cipelnek magukkal, amiket csak a regény végére sikerül megérteniük és feldolgozniuk. Alapvetően mindhárom gyereket megismerjük, de a hangsúly Ninán van. Legjobban az ő életének alakulása érdekelt, a két fiú problémáival nehezebben tudtam azonosulni. És akkor még ottvan a mesélő (Virginie) is, aki rejtélyes módon kapcsolódik a trióhoz... Végülis passzolt a történethez a lelepleződése, de tény, hogy utána néhány esemény nagyon más megvilágításba került (pl. a Louise-zal való kapcsolat).

Ezt leszámítva viszont nagyon egyben volt ez a történet. Tele van élettel, illattal, zenével, színekkel és érzelmekkel. Valérie Perrin remekül megragadja a gyermekkor ártatlanságát, a kamaszkor kihívásait és mérföldköveit, valamint a felnőttkor viszontagságait. Gyakorlatilag három teljes életet követhetünk végig. Ugyanúgy látunk mélységeket és magasságokat, mint az írónő korábbi regényeiben és léleksimogató jelenetekből sincs hiány. Nagyon szép pillanattal zárul a regény, jó lenne látni, hogyan alakul később a szereplők sorsa; együtt marad-e a trió, vagy felbomlik. 

"A nap igazi melegét csak a szeretteinkkel együtt lehet érezni, azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk."

"Az ördög jobban szereti az angyalokat, mint a gazembereket, mert a jók szívét könnyebb felfalni."

Inside No. 9 - 7. évad

Kicsit meg vagyok késve ezzel a brit szériával, ugyanis a legutóbbi évad óta már kettő lement, de ahogy a 6. évadról szóló bejegyzést is zártam, nem ültem tűkön, hogy minél előbb lássam a folytatást. Így tehát elég sok idő telt el ahhoz, hogy egy kicsit "frissebb" szemmel nézzem meg a 7. évadot a (sokáig kedvenc) brit antológiás sorozatomból. 

A megszokott séma továbbra sem változott: ezúttal is hat különböző epizódot kaptunk, amiket csak a 9-es szám köt össze, na és persze az, hogy a sorozat kreátorai - nevezetesen Reece Shearsmith és Steve Pemberton - változatos szerepekben bukkannak fel. Ahogy a korábbi évadoknál is megjegyeztem, a sorozat fénye mostanra már erősen megkopott és ez sajnos a 7. évadra is igaz. Az egyetlen pozitívum talán az, hogy most az epizódok egyenletesebb színvonalúak voltak. 

A nyitórész a mini osztálytalálkozóval a maga abszurditásával és hangulatával egy kicsit visszarepített a sorozat korábbi évadaiba, de mivel hamar rájöttem a csattanóra, nem okozott akkora meglepetést az epizód. Ahogy a többi sem: mindegyiknek megvolt a maga szokatlan és egyedi sztorija, de könnyedén ki lehetett találni, hogy hová fut ki a történet. 

A legjobban talán a 2. epizódon lepődtem meg, mert olyasmit is bevállaltak a készítők, ami ki tudja verni a biztosítékot. Az első perctől érezni, hogy valami nem stimmel ebben az apró wales-i iskolában, de ezt lompos nélkül is át lehetett volna adni. Szóval egy kicsit ledöbbentett, hogy az a fényképválogatós jelenet ebben a formában adásba került Angliában. Persze az is lehet, hogy kicenzúrázták. (Aki látta az epizódot, az tudja, hogy mire gondolok.) 

Az epizódok témája egyébként elég változatos volt, de szinte mindegyikben megjelent valamilyen formában a halál és az elmúlás. A korábbi évadokra nem volt jellemző az effajta átkötő motívum, nekem mindenesetre tetszett ez az ötlet és a folytatásban is szívesen látnék még hasonlót.

A hat epizód közül a túszejtős-átverős tetszett a legjobban, remekül működtek a helyzet- és jellemkomikumok, minden apró részlet a helyén volt. A legfurcsább egyértelműen a szezonzáró epizód volt, ami egyszerre akart lenni oktatófilm és családtörténet South Parkos környezetbe csomagolva. Remekül ötvözték benne az animációt és az élőszereplős elemeket, emellett a története is nagyon erős volt. Egy kicsit bajban is vagyok az évad értékelésével, mert összességében nem volt rossz ez a hat rész, de a sorozat korábbi évadaihoz képest mégis érezhető a minőségi romlás. 

Értékelés: 7/10

A Haunting in Venice - Szeánsz Velencében (2023)

A kísérteties hangulatú, második világháború utáni Velencében Hercule Poirot borzongató rejtéllyel szembesül Mindenszentek napján. A munkától visszavonultan, önkéntes száműzetésben élő detektív vonakodva bár, de részt vesz egy szeánszon, amit egy omladozó, szellemjárta palazzóban tartanak. Miután az egyik vendéget meggyilkolják, Poirot árnyak és titkok csalfa világában találja magát. 

Ősz, eső, Agatha Christie-könyvön alapuló krimi... mi sem lehetne jobb kombináció szeptember végén - október elején. A Szeánsz Velencében már az előzetesével kíváncsivá tett, ezért nagyon vártam, hogy ez a film a moziba kerüljön. Ezt a filmet úgy harangozták be, hogy Agatha Christie: Halloween és halál (másik ismert címén Ellopott gyilkosság) című regénye alapján készült, de azt már most leszögezném, hogy ennek a filmfeldolgozásnak alig van köze az eredeti műhöz. Ami egyébként nem feltétlenül baj.

Valójában Kenneth Branagh (aki rendezte és a főszereplőt alakítja) fogta a krimi királynőjének regényét, kiemelte belőle a szereplőket és leforgatott egy teljesen új Poirot-filmet. A helyszín ezúttal Velence, de most a sötét, misztikus oldalát látjuk az olasz városnak, az ismert turistalátványosságok csak a vágóképekben jelennek meg. Az "eredeti" karakterekkel pedig teljesen más szerepkörben találkozunk. Úgyhogy a Szeánsz Velencében nem egy 100%-ig könyvhű adaptáció. 

A szeánsz és a családhoz kapcsolódó rejtély jól működött és a gyilkosság is viszonylag hamar bekövetkezik. A nyomozás, a gyilkos személyének és indítékának kiderítése viszont már lassabb tempóban zajlik. Kevés a kulcs és a támpont, így hiába próbáltam együtt nyomozni a belga detektívvel, nem sikerült rájönnöm, hogy ki a tettes. Az ügy megoldását ugyanakkor unottan és mindenféle felvezetés nélkül közli velünk Poirot. 

A szereplők hozzák a kötelezőt, senkit sem éreztem soknak vagy idegesítőnek. A gyerekszereplőkkel sem volt gond. Ariadne Oliver ábrázolása nagyon eltért attól, amilyennek a könyvekben megismertük, nem éreztem igazán Poirot barátjának, inkább egy távoli ismerősének tűnt. A címszereplő viszont... nos, Kenneth Branagh jól hozta Poirot jellegzetességeit, ugyanakkor ebben a filmben nagyon kimértnek tűnt és a szürke agysejtjei sem működtek úgy, ahogyan vártam. Ha már Poirot, akkor nekem David Suchet az etalon. Furcsa volt az is, hogy Poirot egy ilyen misztikus ügyet vállalt el, miközben tudvalevő, mennyire távol áll tőle a spirituális világ. 

Az ügy megoldása után az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen rémesen egyszerű volt ennek a filmnek a cselekménye, nem volt benne semmilyen váratlan fordulat. Számomra mégsem maradt túl emlékezetes, pedig mind a krimi műfaját, mind Agatha Christie műveit kedvelem. A hangulattal nem volt gond, a készítők remekül ki tudták használni az ódon palazzo sejtelmes fényeit, a folyamatos esőt és a zenék is tetszettek. A dialógusokat viszont jobban is megírhatták volna, mert helyenként nagyon mesterkéltté tették a jeleneteket és a szereplőket sem tudták közelebb hozni. Összességében tisztes iparosmunka a film, a műfaj kötelező elemeit szépen felvonultatja, de Poirot karakterét ismerve én egy kicsit többet vártam tőle. 

Értékelés: 7/10

Guillaume Musso: Mi lesz velem nélküled?

"A szerelem! Nincs annál törékenyebb, mulandóbb. A szerelem olyan, mintha tüzet raknál egy esős napon. Folyamatosan védelmezni kell, táplálni, gondját viselni, különben kialszik..."

Fülszöveg: Gabrielle számára két férfi létezik, illetve létezett. Az egyik első szerelme, Martin, a francia rendőrség műkincsrablásokra szakosodott sikeres nyomozója. A másik az apja, Archibald, a világ talán leghírhedtebb képtolvaja. Mindketten rég eltűntek a lány életéből, fájó űrt hagyva maguk után. Aztán egy napon újra felbukkannak, fenekestül felforgatva Gabrielle ha nem is boldog, de nyugodt életét. A két férfi között különös rabló-pandúr játék veszi kezdetét, amely hamarosan már vérre megy. Gabrielle pedig ott őrlődik köztük, nem tud választani, mindkettőjüket akarja. Ám vannak párviadalok, amelyek csak az egyik vagy mindkét fél halálával végződhetnek. Hacsak...

Régen olvastam már Mussotól, úgyhogy örültem, amikor idén nyáron új kiadásban is megjelent a francia író regénye. Az ismertetőt olvasva izgalmasnak tűnt a történet, bár Mussonál már szinte kötelező, hogy a főszereplők között felbukkanjon egy rendőr... Itt a "csavart" a műkincsrablás adja, Archibald felbukkanása igencsak felpörgette az eseményeket. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha a Ruben Brandt forgatókönyvét olvasnám. Tetszett Archibald módszere, a Van Gogh-kép ellopása szerintem a regény egyik legjobban sikerült jelenetsora lett. 

A tolvajláson kívül egy szerelmi szál is meghúzódik ebben a történetben és már a könyv elején tudni lehet, hogy előbb-utóbb a szereplők útja keresztezni fogja egymást. A fő helyszín ezúttal San Francisco - ahol ismét találkozunk Elliot Cooperrel -, de míg Párizsban a festményeken és a képrabló elkapásán van a hangsúly, az óceánon túl már a szerelem és a karakterek múltja mozgatja a szálakat. Összességében nekem tetszett ez a Musso-regény, de az tény, hogy az amerikai helyszínen jócskán veszített a történet a dinamikából. 

A szereplők közül Gabrielle volt a legkevésbé szimpatikus, számomra kicsit furcsa volt, hogy 13 évig meg sem próbálta felvenni a kapcsolatot Martinnal, hogy magyarázatot adjon a tettére. Martin inkább koravénnek tűnt és rengeteg impulzusra volt szüksége, hogy megtalálja a saját útját. A legérdekesebb szereplő Archibald volt komplex háttértörténettel és érthető motivációval. A repülőtér és a terminál (Indulási zóna) különleges helyszín volt, jól illeszkedett az eseményekhez. 

Olvastam már Mussotól erősebb regényt, ennek ellenére nem mondanám rossznak a Mi lesz velem nélküled?-et. Egy kerek történetet kaptunk és a szirupos befejezést sem éreztem erőltetettnek (sőt, szerintem kifejezetten szépen lett megírva), valami mégis hiányzott ahhoz, hogy a legjobbak közé kerüljön.

Légrádi Gergely: Alkalomadtán

"Mennyivel elviselhetőbb lenne a csend, ha felejtés társulna hozzá. A felejtés lenne a fájdalomcsillapítóm."

Fülszöveg: Az Alkalomadtán feszültséggel teli családtörténet, ahol a generáció legfiatalabb tagjának kell szembenéznie a feldolgozatlanul hagyott múlt örökségével.
Légrádi Gergely új regénye a mindent felemésztő hallgatás története, egy magába forduló, csorbult családfa rajza, melynek ágai meghajlanak a generációs traumák és a kimondatlanul maradt szavak súlya alatt. A regény négy szólamban, a fiú, az apa, az anya és a nagyapa hangján szólal meg, ahol ki-ki a saját történetét meséli – míg észre nem vesszük, hogy mind ugyanarról beszélnek. Szereplői együtt- és egyet álmodnak, együtt-hallgatnak, együtt-olvasnak és nem utolsó sorban végérvényesen együtt kovászolódnak egy lezárt csatosüvegben. 

Régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, mert már a borítója alapján érdekesnek tűnt. Elég drámai módon kezdődik az elbeszélés - édesanyja temetéséről számol be a fia -, majd a folytatásban egy meglehetősen furcsa család életébe nyerhetünk betekintést. A családtagok csendesek és katonás rend szerint élik a mindennapokat és bár nem történik velük rendkívüli esemény, a ház légköre meglehetősen nyomasztó. A fiú folyamatosan keresi a válaszokat a boldogtalanságára, de a szülők hallgatása miatt nem jár sikerrel. Hosszabb-rövidebb emlékképeket látunk András gyermekkorából, a felnőttkoráról pedig annyit tudunk meg, hogy zárkózott életet él és képtelen tartós kapcsolatot kialakítani. Kifejezetten sajnáltam őt és vele együtt én is kíváncsi voltam a válaszokra. 

Az apa (Zoltán) és az anya (Edit) fejezeteit olvasva lett egyértelmű a "diagnózis": ez a család tele van ki nem beszélt titkokkal, emlékekkel és feldolgozatlan traumákkal. Rögtön eszembe jutott Orvos-Tóth Noémi könyve, a szerzőnő nagyon sok hasonló esetet említ meg az Örökölt sorsban. És a múlttal való szembenézés, az ősök döntéseinek megértése Légrádi Gergelynél is kulcsfontosságú lesz.

Ahogy megismerjük a többi családtag nézőpontját és élettörténetét, úgy válik egyre érthetőbbé a szereplők viselkedése. Két részt vártam nagyon: az egyik a dolgozószobai párbeszéd, a másik pedig a nagypapa (Imre) levele az unokájának. Mindkettő fontos eseményeket taglal, valamint rávilágít arra, hogy kellő nyitottsággal és kommunikációval mennyi félreértést és lelki sérülést lehetett volna elkerülni. Az olvasó számára így lesz teljes a kép erről a diszfunkcionális családról. Elgondolkodtató könyv lett Légrádi Gergely regénye és annak ellenére, hogy nem egy könnyű olvasmány, érdemes volt elolvasni.

Samantha Downing: A saját érdekedben

Fülszöveg: Teddy Crutcher elkötelezett oktatója a neves Belmont Akadémiának. Ugyan szigorú, de mindig következetes, és kizárólag diákjai érdekeit tartja szem előtt. Ám Teddy szemlélete némileg eltér a megszokottól, különösen a tekintetben, hogy mit lehet és mit szükséges megtenni, hogy tanulóit a helyes útra terelje. Teddynek ugyanúgy megvan a maga nézőpontja arról is, miként kellene működnie a tanári karnak, és a maga részéről készen áll rá, hogy a legteljesebb titokban, a saját akarata szerint formálja át hőn szeretett iskolája sok évtizedes tradícióit.
Amikor egy napon Teddy egyik diákjának édesanyja holtan rogy össze egy iskolai ünnepségen, kezdetben senki sem gyanakszik, ám a jelek egyre inkább afelé mutatnak, hogy a szülői munkaközösség elnökének halála nem szerencsétlen véletlen volt csupán. Az események pedig olyan titkokat csalnak a felszínre, melyek végleg felborítják az iskola és az egész város életét. 

Egyáltalán nem terveztem elolvasni ezt a könyvet, de egyre több pozitív ajánlás jött velem szembe, úgyhogy kíváncsi voltam, tényleg olyan jó-e Samantha Downing krimije, mint amilyennek mondják. 

Már az első néhány oldal után berántott a történet és a rövid fejezeteknek köszönhetően elég hamar a könyv végére értem. Ami ebben a krimiben különleges, az az, hogy itt az első perctől fogva tudjuk, hogy ki a tettes. Ez persze semmit nem von le a könyv élvezeti értékéből, ugyanis az indíték, a gyilkosság módja és az események utózöngéi bőven tartogatnak izgalmakat. Olyannyira, hogy az utolsó fejezet előtt legalább háromféle befejezést tudtam elképzelni, úgyhogy a történet végig fenn tudta tartani a figyelmemet. 

Az iskola, mint helyszín nagyon jól működött, de tény, hogy én se diákként, se tanárként nem érezném jól magamat a Belmont Akadémián. A diákokon óriási a nyomás, tehetős szüleik még az ötös alát sem nézik jó szemmel, a tanároknak pedig más-más elképzelésük van arra, hogyan hozzák ki diákjaikból a legjobbat. A diákok közül Zach Wardot ismerjük meg a legjobban, a tanárok közül pedig Teddy Crutchert. Imádtam Teddy módszerét a pluszfeladat kiválasztására, tanárként már én is csináltam hasonlót. Mind a diákok, mind a tanárok, de még a szülők oldaláról is hús-vér karaktereket kapunk és a pozitív tulajdonságaik mellett a hibáikat és a titkaikat sem takarja el az írónő.

A rendőrség és az FBI - természetesen - nagyon sokáig a sötétben tapogatózik, a nyomozás és az ügy felgöngyölítése irreálisan sok időt vesz igénybe. Az ügy zárása meglepett, ugyanakkor úgy éreztem, hogy így kerültek egyensúlyba a dolgok. Nem mellesleg a borító is értelmet nyert a könyv végére, nagyon illett ehhez a csavaros történethez. 

Egy krimitől/thrillertől nyilván nem vár az ember barokkos körmondatokat, ugyanakkor feltűnt, hogy mennyire egyszerű a könyv nyelvezete. A wardizmusok, azaz Zach Ward apjának életvezetési tanácsai bár a maguk nemében hasznosak, mégiscsak közhelyek. Ezt az apróságot leszámítva nagyon tetszett Samantha Downing könyve, egy remekül felépített és több ponton is elgondolkodtató történetet olvashattam.

Justified: City Primeval - 1. évad

Nyolc epizód után finálézott a Justified: City Primeval első évada. A pilotot kicsit megkésve néztem meg, de aztán sikerült felzárkóznom így a finálét már a vetítéssel egyidőben követtem. A nyitórésszel kapcsolatban voltak fenntartásaim, de összességében korrekt epizód volt és kedvet tudott csinálni a folytatáshoz. 

A pilot legnagyobb negatívumának a hangulatot (pontosabban annak hiányát) tartottam és ez sajnos a többi epizódban sem alakult másként. A 2015-ben leköszönő Justified stílusjegyeit szinte egyáltalán nem tudta hozni a detroiti helyszín, gyakorlatilag egy tucatnyomozós sorozat lett a City Primeval első évada. És ezen Raylan sem tudott javítani, ugyanis a főszál egy idő után ellaposodott.  

Az ügyvédnő karaktere az évad elején érdekesnek tűnt, de a Raylannal folytatott románcára nem feltétlenül volt szükség. Clement Mansell sem egy többdimenziós figura, az agyatlan lövöldözésen és a pénzéhségen kívül semmi mást nem láttunk belőle az évad folyamán. Őszintén drukkoltam, hogy valaki tegye végre hűvösre őt, mert csak vergődött a képernyőn. Nem volt méltó ellenfele Raylannek, a háttérsztorija sem volt rendesen kidolgozva. Bár a bűnlajstroma egyre hosszabb lett, látványosan könnyen ki tudott siklani a rendőrség kezei közül. Ez utóbbira szerencsére kaptunk magyarázatot.

Kifejezetten jó húzás volt Raylan lányát melegebb éghajlatú vidékre küldeni. Willa lázadó kamaszként egy idő után felesleges szereplővé vált és csak lassította volna a nyomozást. Az albánok behozatala szintén jót tett az évadnak. Mivel Raylan egyedül maradt az ügy felgöngyölítésében, minden segítségre szüksége volt, hogy megszerezze a néhai Guy bíró noteszét és leszámoljon Mansellel. Mindezt persze törvényes keretek között. 

A finálé tisztességes iparosmunka volt, bár egy kicsit ütősebb megoldásra számítottam. Az utolsó 15 perc viszont sok mindenért kárpótolt. Öröm volt látni a régi szereplőket, ez a néhány perc konkrétan nagyobb élményt nyújtott, mint az előtte levő 7 x 50 perces teljes évad. Nem tudom, lesz-e 2. évad, de ha készül, akkor bele fogok nézni. 

Értékelés: 6/10 (a finálé utolsó 15 perce nélkül)