Már a nyitójelenet megalapozza a történet kiindulópontját: meggyilkolják a börtönből nemrég szabadult Harvey Wrattent, aki az alvilág egyik legismertebb embere volt. Ezt követően a helyettese, Peter Glickman felszívódik, így a korábbi pénzügyes, Joseph Bade veszi át az irányítást. Ezzel párhuzamosan a rendőrség is nyomozásba kezd, amit a rendőrséghez visszatérő Jonah Gabriel vezet. Gabrielről hamarosan kiderül, hogy a társát meggyilkolták és egy lövés miatt az emlékeit is elvesztette, úgyhogy a saját múltját is próbálja összerakni. Nemsokkal később egy Gatehouse nevű rejtélyes figura is feltűnik a színen, akiről semmit nem lehet tudni, csak azt, hogy mindenáron el akarja érni a célját.
A történet végig két szálon fut. Az egyik szálon a rendőrségi nyomozást látjuk, a másikon az alvilágot érintő változásokat Harvey Wratten halála után. Mindkét fél ugyanarra a kérdésre keresi a választ: ki ölte meg Wrattent?
A szinopszis egyszerű történetet sejtet, ám ahogy haladunk előre, egyre több lesz a kérdés és a válasz. A 7. részre egy csavaros összeesküvéses thrillert kapunk, ami drámai elemekben is bővelkedik. Nem marad megválaszolatlan kérdés, ennek ellenére megdöbbentő és elgondolkodtató a zárójelenet. Az utolsó képsorokra a sorozat egyetlen nagy kirakóssá válik, ahol minden darabka pontosan illeszkedik a többihez és ahol minden szereplőnek meghatározott szerepe van.
A szinopszis egyszerű történetet sejtet, ám ahogy haladunk előre, egyre több lesz a kérdés és a válasz. A 7. részre egy csavaros összeesküvéses thrillert kapunk, ami drámai elemekben is bővelkedik. Nem marad megválaszolatlan kérdés, ennek ellenére megdöbbentő és elgondolkodtató a zárójelenet. Az utolsó képsorokra a sorozat egyetlen nagy kirakóssá válik, ahol minden darabka pontosan illeszkedik a többihez és ahol minden szereplőnek meghatározott szerepe van.
"Maguk a szálak. De én... Én a kötél vagyok."
A karakterek szempontjából is érdekes a sorozat. A szereplőket ugyanis nem lehet jókra és rosszakra elkülöníteni. A pozitív figurák is ugyanúgy hibáznak, mint a másik oldalon levők. Joseph Bede, aki egyszerre virágárus és az alvilág feje, beteg felesége révén esendővé válik, ám az üzleti életben kíméletlen ésszerűségre törekszik. Senkiről sem lehet eldönteni, hogy melyik oldalon áll, mert "senki sem születik jónak vagy rossznak, senkit nem lehet jóvá vagy gonosszá nevelni, egyszerűen mind egy árnyvonalon egyensúlyozunk és egyszer ide, egyszer oda lógatjuk be lábunkat." Ez az erkölcs témáját is felveti, hiszen a szereplőknek sokszor olyan sorsfordító döntéseket kell meghozniuk, ami ellenkezik az alapelveikkel.
A sorozat tempója ugyan lassú, de erre szükség is van, hogy kellőképpen megismerhessük a két oldalt. A remek forgatókönyv mellett a kiváló dialógusok is a sorozat erősségeihez tartoznak. Minden egyes mondatra és mozzanatra oda kell figyelni, mert fontos szerepük van a későbbiekben. A színészi játék szintén elismerésre méltó és nemcsak a főszereplőket (Chiwetel Ejiofor - Gabriel, Christopher Eccleston - Joseph Bede, Stephen Rea - Gatehouse), hanem a mellékszereplőket alakító színészek alakítása is lenyűgöző.
A jól megírt történet mellett hangulatában is erős a sorozat. A zenei részek kiválóan megteremtik a sorozatra jellemző feszült légkört. Olyan elementáris erővel bír a sorozat zenéje, hogy az ember gyomra rögtön görcsbe rándul. Talán csak egy-két jelenetnél éreztem úgy, hogy a zenének nincs különösebb funkciója, az összképet nézve viszont elégedettek lehetünk a zenei aláfestéssel. Elég, ha csak a főcímet nézzük, ami már megalapozza a feszült és nyomasztó légkört.
A képi világot szintén ki kell emelnem. Az egész sorozatnak gyönyörű a fényképezése és a tereket is nagyszerűen kihasználják. A jelenetek nagy része szűk, zárt terekben játszódik (rendőrségi nyomozóiroda, autó, raktár, zárt parkoló, kicsi lakás). A tág terek (a napfényes üde zöld vidéki táj) szabadságra utalnak, de a szereplőkre nézve az itt játszódó jelenetek nem végződnek pozitívan. Az egész sorozatra a komor, szürke színek a jellemzők, a vidám, élénk színek ritkák, de az olyan tónusú jelenetek is emlékezetesek maradnak.
A képiségnél maradva a kameramozgást is fontos kiemelni. Ezt az elemet általában csak akkor veszi észre a néző, ha zavaró (pl. kapkodó kép). A Shadow Line esetében azonban ez a tényező is fontos szerepet kap, mert hozzájárul a feszült hangulat megteremtéséhez. A szereplők interakciójánál hangsúlyos szerepet kapnak a szemek, a kezek, a földre esett vagy asztalra tett tárgyak, az apró díszek. Ezek a nüansznyi elemek sokszor többet fejeznek ki, mint a szavak.
A Gatehouse által elkövetett halálesetek is megdöbbentő erejűek. A kamera hosszasan elidőzik a holttesteken, így a kimerevített kép szinte beleég az ember retinájába. Ezzel a technikával utoljára az Epitafios első évadában találkoztam. Pozitívum, hogy nem öncélúak ezek a jelenetek, hanem Gatehouse eszköztárába engednek betekintést.
A Shadow Line összességében egy intelligens, szépen felépített és izgalmas sorozat, ahol végig a karakterek vannak előtérben.
Értékelés: 9.5/10
Én egy ideje egyre jobban rá vagyok kattanva a brit filmekre és TV-sorozatokra (bár az én esetemben annyira nem meglepő, hiszen egyik kedvenc színésznőm angol).
VálaszTörlésEzt a sorozatot is megnéztem, és nagyon tetszett. Bár nem egy pörgős sorozat, de ahogy te is írtad nagyon szépen fel van építve (gyakorlatilag szinte minden párbeszédnek jelentősége van), és emellett izgalmas is.
A színészek pedig tényleg zseniálisak voltak. Nem véletlenül írták több helyen, hogy az utóbbi idők egyik legjobb brit drámája ez.