Charles Dickens: Karácsonyi történetek

"… mert jó néha gyereknek lenni és sohasem jobb, mint karácsonykor, mikor az ünnep hatalmas megalapítója maga is gyermek volt."

Fülszöveg: A nagy angol mesemondó talán legismertebb műve az 1843-ban írt és most is időszerű Karácsonyi ének. Szegénység és gazdagság örök ellentétét állítja szembe és oldja föl Dickens a szívtelen, gazdag Scrooge megigazulásának meseszerű történetében, amelynek adaptációival (több tucat megfilmesítés, hangjáték, színpadi változat) évről évre találkozhatunk karácsony táján. A mű első megjelenésétől fogva óriási népszerűségnek örvend, s részben ezért Dickens a következő huszonöt évben még sok más karácsonyi-újévi történetet írt. A Karácsonyi történetek címen ismert klasszikus összeállítás, amely a Karácsonyi ének mellett négy további történetet – Harangszó (1844), Házi tücsök (1845), Az élet csatája (1846), A szellem embere (1848) – tartalmaz, magyarul utoljára 1958-ban jelent meg egy kötetben.

Charles Dickenstől már régóta szerettem volna olvasni, így amikor az Európa Kiadónál megjelent ez a gyűjteményes kötet, akkor el is határoztam, hogy ez lesz idén az adventi olvasmányom. A történetek közül csak a Karácsonyi éneket ismertem, de a többit is érdemes volt elolvasni, mert tényleg segítettek ráhangolódni az ünnepekre.

A Karácsonyi ének egy örök klasszikus, a szellemek olyan leckét adnak Ebenezer Scrooge-nak, ami szerintem mindenkinek tanulságos lehet. A Harangszó szintén csodálatos történet, nekem ez tetszett a legjobban a kötetből. Lélekre ható, elgondolkodtató és a szereplők is kedvelhetők. Kivéve persze a város gazdag elöljáróit, akiket Dickens szinte csak negatív tulajdonságokkal ruház fel. 

Érdekes olvasmány volt a Házi tücsök és Az élet csatája. Bár egyik sem kifejezetten karácsonyi vagy téli történet, nagyon szépen mutatja be a szeretet és a megbocsátás fontosságát. És a szeretet ünnepének közeledtével jólesett olyan történeteket olvasni, amelyeknek a végén elsimulnak a szereplők közötti sérelmek, a családtagok békében és boldogságban élhetik az életüket. 

A legkevésbé A szellem embere tetszett. Hiába a Karácsonyi fantázia alcím, ezt a történetet nem bírtam végigolvasni. Már az elején nagyon hosszúak a leírások, később pedig úgy éreztem, hogy egy helyben állnak az események és oldalakon keresztül nem történik semmi. Lehet, hogy ez néhány oldallal később megváltozik, én sajnos 15 oldal után feladtam a próbálkozást. 

A négy elolvasott történet mindegyike nagyon tetszett, Dickens történetei még ma is megállják a helyüket. Mindegyik tartalmaz olyan gondolatot, amit a 21. században is érdemes megfogadni.

Agatha Christie: Három vak egér és más történetek

Fülszöveg: Valahol az isten háta mögött, egy frissen nyílt fogadóban különös vendégsereg esik a tomboló hóesés fogságába. A helyzetet nem teszi rózsásabbá, mikor a sítalpon érkező rendőr, Trotter őrmester tudatja az egybegyűltekkel, hogy gyilkos van közöttük, és újból ölni készül…
A Három vak egér klasszikusnak született: 1947-ben kifejezetten Mária anyakirályné kérésére készült a BBC rádió számára, színpadi változata, Az egérfogó az 1952-es bemutató óta folyamatosan műsoron van, kibővített verzióját pedig épp a kezében tartja az olvasó – akinek azonban nem kell megelégednie e páratlan sikerű történet fordulataival: a „krimi királynője” ugyanis nyolc másik nyomozást is kínál Miss Marple, Hercule Poirot és Mr. Harley Quin főszereplésével.

Karácsony közeledtével egy télen játszódó történetet szerettem volna olvasni, emellett szerettem volna csökkenteni az olvasatlan Agatha Christie könyveim számát. A Három vak egérrel már régóta szemeztem és akkor döntöttem mellette, amikor megjelent a NIOK decemberi témája - egy könyv, aminek a címében szám van. 

Imádom Agatha Christie regényeit, a Mert többen nincsenek óta engem lenyűgöz a történetvezetése és a stílusa. A Három vak egér a krimi királynőjének minden jellegzetességét magán hordozza: a helyszín a hóvihar miatt el van zárva a külvilágtól, a szereplők egytől egyig érdekes karakterek és bár látszólag nincs közöttük kapcsolat, az események előrehaladtával egyre több dolog derül ki róluk. Giles és Molly Davis újdonsült panzióvezetőként csak egy kis lépéssel van lemaradva az olvasóhoz képest és talán pont emiatt üt nagyot ennek a rövid kisregénynek a csattanója. Ezúttal sajnos nem sikerült kitalálnom a gyilkos személyét, a nyomozást és a csavarokat viszont nagyon élveztem. 

Igaz, hogy a karakterek nincsenek a legapróbb részletekig kidolgozva, de az ecsetvonás-szerű jellemrajzok pont elégnek bizonyultak. Az írónő minden szükséges információt megad róluk és nekem nem is hiányzott a szereplőkkel kapcsolatban semmi. Nincs semmilyen felesleges leírás vagy körítés. A cselekmény pörgős, egy másodpercnyi üresjárat sincs a történetben. Olvasás közben egyébként többször is úgy éreztem, mintha egy színdarab szövegkönyvét tartanám a kezemben, úgyhogy ez a történet még mai szemmel nézve is megállja a helyét a színpadon. Azt pedig csak remélni tudom, hogy egyszer majd lehetőségem nyílik színházban is megnézni az Egérfogót...

A kötet többi novellája is tetszett - némelyiket ismertem is -, úgyhogy annak is jó szívvel tudom ajánlani ezt a könyvet, aki még csak ismerkedik Agatha Christie műveivel és ikonikus szereplőivel.

Lucy Clarke: A túra

 "A magány nem egyenlő az emberek távollétével. A magány azoknak az embereknek a hiányát jelenti, akik megértenek téged."

Fülszöveg: Ideális kirándulóidő van
Négy barát túrára indul Norvégiába, a gyönyörű erdőségbe. Maguk mögött hagyják átlagos hétköznapjaikat. Köztük és a hegycsúcs között nincs semmi egyéb, csak az érintetlen erdő és a metszően kék ég.
Ez az ideális hely arra, hogy valaki eltűnjön.
De az erdőnek van egy sötét oldala: egy éve itt tűnt el egy nő. Azóta a hegységet gyanakvás és megválaszolatlan kérdések övezik.
A baráti társaság útja most éppen a rejtélyek kellős közepébe vezet. És a túraúton várja őket valaki, aki megtenne mindent, hogy a titok ne kerüljön a felszínre – akár meg is akadályozza a barátokat abban, hogy élve kijussanak az erdőből. 

Nyáron már olvastam Lucy Clarketól és mivel az Elveszettek tetszett, kíváncsi voltam az írónő más műveire is. A túra már a borítójával és az ismertetőjével felkeltette a figyelmemet. Ködös, sejtelmes, hideg és baljóslatú hangulatot árasztott, ami egyébként a történetben is 100%-osan visszaköszön.

A történettel alapvetően nem volt bajom, bár egy kicsit másra számítottam. Egyfolytában azt kerestem, hogy a négy barátnő közül ki lesz az, aki a társai ellen fordul. Ugyanis ahogy haladunk előre az eseményekkel, úgy tudunk meg róluk egyre több mindent. Súlyos titkokat cipelnek magukkal, amelyek az egymással való kapcsolatukat is befolyásolják. A túra végeredményben nemcsak a Blafjell-hegy megmászásáról, hanem a négy barátnő lelki utazásáról is szólt. Liz, Helena, Maggie és Joni minden évben egy napfényes tengerparti nyaralóhelyet választ úti célul, Norvégia azonban más élményeket tartogat számukra. 

Az atmoszféra nagyon hihető volt, a részletgazdag tájleírásoknak köszönhetően úgy éreztem, mintha én is a túrázók között lettem volna. Maximálisan át tudtam érezni, min mennek keresztül a szereplők, milyen egyedül és megfelelő felkészültség nélkül megküzdeni a vadonnal és a természet elemeivel. Az más kérdés, hogy én ennyire nulla rákészüléssel biztosan nem vágnék neki egy gyakorlott túrázóknak is kihívást jelentő hegymászásnak. Az sem tetszett, hogy a négy nő mindegyikének volt valamilyen idegesítő tulajdonsága és néha úgy viselkedtek, mintha tinik lennének. És nyilván akkor indultak önálló felfedezőútra, amikor a legnagyobb a köd és a legminimálisabb a helyismeretük...

A jelen eseményei mellett Karin történetét is megismerjük és szép lassan választ kapunk arra, hogy mi is történt egy évvel korábban. A könyv legizgalmasabb pontja kétségkívül az volt, amikor ezek a történetszálak egyesültek. És meg tudott lepni az írónő, mert teljesen máshogyan alakultak az események, mint ahogyan én azt előzetesen vártam. Ezzel együtt viszont mégiscsak a könnyebbik megoldást választotta a szerző, mert annyira nem mélyedt el a karakterekben, hogy bármelyikük sorsa vagy döntése megérintsen. 

Összességében nagyon élveztem a túrát, a könyv második felét gyakorlatilag egy ültő helyemben olvastam el, mert minden oldal tartogatott valami olyan fordulatot, ami miatt muszáj volt továbbolvasni a történetet. A hangulat nagyon tetszett, thrillerként tökéletesen tudott működni ez a regény.

Palotás Petra: Vénasszonyok nyara

"Miért van úgy, hogy csak akkor kezdünk igazán értékelni valamit, amikor váratlanul belénk csap a felismerés, hogy mennyire nem magától értetődő ennek a valaminek a birtoklása, hogy bármikor, bármelyik pillanatban elveszíthetjük…?"

Fülszöveg: Létezik ​halhatatlan szerelem?
Az ötvenes évek elején német gimnazista lányok Balatonfüreden töltenek egy nyarat. A borász Péterffy család jóképű, festőpalánta fia könnyen magába bolondítja Esthert, a messziről jött diáklányt, és ő maga sem tud ellenállni az északi lány ártatlan szépségének.
A bontakozó szerelmet azonban csírájában elfojtják részben a lány szülei, részben pedig a történelmi változások, melyek következtében egy esztendő múlva már hiába keresi Esther a füredi villájukból kitelepített magyar családot.
Mennyi esély van rá, hogy az egykori fiatalok útjai több mint hatvan év elteltével újra keresztezzék egymást?
A lehetetlen mégis megtörténik Rügen szigetén, egy idősek otthonában, ahol a nyolcvanhat éves művész előrehaladott demenciájának köszönhetően egy furcsa szerelmi háromszög részesei lesznek.
Vajon milyen titkokat rejt a múlt, és milyen ismeretlen veszélyeket a jövő? 

A színes faleveles borító, a tea és maga a cím is azt sugallta, hogy ez a könyv egy igazi őszi olvasmány lesz. Bár a vénasszonyok nyara már elmúlt, az öregség és a közelgő elmúlás szépen visszacsengenek a könyv lapjain. 

Érdekes módon ez a történet nyáron (egész pontosan augusztusban) játszódik és egy évtizedekkel korábbi balatoni nyár adja a gerincét. Zoltán és Esther egykori találkozása mindkettejük számára sorsfordító és bár az ominózus nyár után egymástól távol sodorja őket az élet, idős korukra mégis ugyanabba az idősek otthonába kerülnek. 

A legjobban az tetszett, hogy nem az elmúláson van a hangsúly, hanem azon, hogy az élet delén túl is van élet. Magda története volt számomra a legérdekesebb, a szereplők közül őt tépázta meg leginkább a sors, ezért kifejezetten örültem, amikor az írónő megmutatta, hogy még 70 éves kor után is rátalálhat az emberre a szerelem. Ezt a szálat abszolút hitelesnek éreztem. 

Zoltán és Esther történeténél viszont sokszor úgy láttam, hogy Esther inkább zavaró tényező és feleslegesen forgatja fel az idős művész egyébként sem egyszerű napjait. A csúcspont egyértelműen a menekülteken való vita volt és bár mindkét fél álláspontját meg lehetett érteni, nekem nagyon furcsa volt az a párbeszéd. Értem az írói szándékot, de tapasztalatom szerint egy demenciával küzdő idős ember nem feltétlenül látja át ennyire a dolgokat, megfogalmazni pedig pláne nem tudja ilyen választékosan és igényesen. Ezen a ponton nekem nagyon túlírt volt a történet. 

A zárás nagyon szépre, már-már idillikusra sikerült, de egy kissé összecsapottnak éreztem. Jó lett volna kicsit még elidőzni a szereplőknél, hogy ne ennyire hirtelen érjen véget a könyv. Két apróság volt még nekem szokatlan. Az egyik a nézőpont. Az eseményeket Zoltán lányának szemszögéből látjuk és egyrészt róla tudunk meg a legkevesebbet, másrészt olyan részleteket is az olvasók elé tár, amiket rendes körülmények között nem valószínű, hogy a szereplők elmondtak volna neki. A másik furcsaság pedig maga a cím, ami az olvasottak tükrében nem biztos, hogy szerencsés választás volt. 

Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam a Vénasszonyok nyarát, még így november végén is tudta hozni azt a hangulatot, amit vártam tőle.

Why Women Kill - 1. évad

Egyik nap, miközben a Facebook videóit pörgettem, megakadt a szemem az egyik kisfilmen. Először azt gondoltam, hogy egy reklámot látok: vibrálóan élénk színek, '60-as évek, kisvárosi környezet, izgalmas történet... Az algoritmusnak hála jó pár jelenetet megnéztem és egyre jobban érdekelt, melyik filmből vagy sorozatból vannak. Nos, rövid keresgélés után meg is találtam a választ: a Why Women Kill c. sorozatból, ami 2019-ben futott. 

A történet három idősíkon játszódik: 1963-ban, 1984-ben és 2019-ben. Három nőt ismerhetünk meg és a tíz epizód folyamán az is kiderül, hogy kit fognak megölni és miért. Annak ellenére, hogy több évtized választja el őket egymástól, ugyanazzal a problémával kell megküzdeniük. A beszédes cím mellett a sorozat szereplői a nézőkhöz is kiszólnak, úgyhogy az egy pillanatig sem titok, hogy az évad végén bizony vér fog folyni. Drámából tehát nincs hiány, ez már a pilotból is egyértelműen kiderül. A folytatásról nem is beszélve. 

És micsoda tíz epizód volt ez! Wow! Eszméletlenül szórakoztató volt a Why Women Kill első évada, évek óta nem láttam olyan sorozatot, amit ennyire élveztem volna. Zseniálisan vegyítik benne a kapcsolati és személyes drámákat, a humort, a játékosságot, emellett elgondolkodtató is tudott lenni. Ha csak azt nézzük, hogy a '60-as évektől napjainkig hogyan változtak meg a női szerepek, akkor már önmagában ezzel a témával ki lehetne tölteni egy sorozatévadot (vagy egy komplett szériát), a Why Women Killben pedig csak sokadlagos rétegként jelenik meg. Szóval még kordokumentumként is megállja a helyét a sorozat dacára annak, hogy mindhárom korból az extremitást ragadja meg.

Először féltem, hogy nehéz lesz kiigazodni a 3 idősíkon, de szerencsére nagyon jól követhetők az események és az egyik korból a másikba való átmenetek is kreatívan lettek megoldva. A főcímről nem is beszélve! Abszolút illik a sorozathoz. A díszletek, a ruhák, a frizurák, a zenék és a képi világ pedig gondoskodnak arról, hogy minden elemében visszaadják az adott korszak hangulatát. 

A karakterek szintén nagyon jók voltak, majdnem mindenkit meg lehetett kedvelni valami miatt. Akit pedig nem, nos, annak is megvolt az oka. Sheila szövegeit imádtam, Aprillel sem volt bajom, Beth Ann és Simone pedig érdekes karakterfejlődésen mentek keresztül. Egyedül Taylor és Eli helyzetével nem tudtam 100%-ig azonosulni, ugyanakkor a leghidegrázósabb pillanatokat az ő történetszáluk hozta. A színészi alakítások is egytől egyig fantasztikusak: Lucy Liu (Simone) lubickolt ebben a szerepben, Ginnifer Goodwin (Beth Ann) érzelmek széles skáláját mutatta meg és Jack Davenportot (Karl) is jó volt újra sorozatban látni - őt anno a Couplingban kedveltem meg. 

A zárásban nagyon szépen összeértek a szálak és meglepő fordulato(ka)t is tartogatott a finálé. A sorozat forgatókönyvét amúgy ugyanaz a Marc Cherry jegyzi, akinek a Született feleségeket is köszönhetjük, úgyhogy nem véletlen a két sorozat közötti hasonlóság. A Why Women Kill első évada mindenesetre parádés lett; látszik, hogy alaposan átgondolt és kidolgozott koncepció van mögötte, és a megvalósításra sem lehet panasz. Jöhet azonnal a folytatás, ugyanis második évad is készült a sorozatból. 

Értékelés: 10/10

La sociedad de la nieve - A hó társadalma (2023)

1972. október 13. Egy csapat uruguayi baseballjátékos repülőgépe lezuhant az Andok csúcsai között. A túlélők dacolva a hideggel, a hóval, az éhséggel és a napról napra fogyó erejükkel összefognak és az életüket egymásra bízva megpróbálnak hazajutni. 

Igaz történeten alapul a film, ráadásul 1993-ban már készült egy feldolgozás Életben maradtak címmel, de én azt nem láttam, úgyhogy nincs összehasonlítási alapom. De nagy valószínűséggel ugyanazok az elemek jelennek meg benne, mint a 2023-as változatban. Bárhogy is legyen, egy túlélő-filmmel van dolgunk és bár ismertem a háttérsztorit, egy percig sem unatkoztam a film alatt. Pedig nem egy rövid alkotásról van szó, sőt. 

A film elején csak a szereplők neve hangzik el, arcot nem igazán lehet hozzájuk társítani. Az egyedüli kivétel Numa Turcatti, az eseményeket tulajdonképpen az ő nézőpontjából követjük végig. A többi szereplőt csak a repülőgép lezuhanása után ismerjük meg, bár a legtöbbjük neve nem maradt emlékezetes számomra. És mégis kötődni lehet az életben maradt csapattagokhoz, az operatőri munkának köszönhetően szinte a bőrünkön érezzük a repülőgép becsapódását, a sebesüléseket, majd a dermesztő hideget és kilátástalanságot. 

Mai szemmel nézve is borzasztóak a körülmények, a szereplőknek tényleg csak az egymásba vetett hit jelenti a reményt a túlélésre. A bajt tetézi az, hogy a rádió nem működik és ugye a '70-es években nem volt még mobiltelefon és internet, szóval a segítségkérés gyakorlatilag lehetetlen. Az Andok havas csúcsai sem könnyítik meg a helyzetüket és a film nagyon szépen ábrázolja a világtól való elszigeteltséget és a természeti elemeknek való kitettséget. 

A cím egy kicsit megtévesztő - a dátum megemlítéséig én simán azt hittem, hogy ez egy eszkimókról szóló mozi lesz -, de végülis van benne logika. Furcsa, de a film közben nekem a nyáron olvasott Elveszettek jutott az eszembe, de akár a Lostot is hozhatnám példaként. A repülőgép-szerencsétlenség mindegyikben közös, az viszont nem mindegy, hogy hol is zuhan le a gép. Egy trópusi szigeten nyilván nem a hideg ellen kell védekezni és az éhenhalásra is kisebb az esély. Helyszíntől függetlenül viszont elkerülhetetlen, hogy ne alakuljon ki egy mikrotársadalom. Emiatt lassan, de biztosan Numáék csapatában is kialakul, hogy ki miért lesz felelős és ezzel hogyan tudja segíteni a közösséget. 

A valós alapok miatt tudható, hogyan végződik a film, mégis lehet izgulni a szereplőkért. Hogy ne fagyjanak halálra, hogy éljék meg a következő napot, hogy ne fogyjon el az élelem, hogy sikerrel járjanak, amikor elindulnak kvázi szerencsét próbálni. Bár tudjuk azt, hogy mi segíti a túlélők életben maradását, a film nem a kannibalizmusra fókuszál, hanem a kitartásra, az összetartozásra és a reményre. És ez nagyon nagy pozitívum. 

Hiába hozza ez a film a túlélő-filmek minden sablonját, egyszerűen tökéletesen működik benne minden. A színészi játék, a dráma, a felvetett morális kérdések, a narráció, a tempó, a fényképezés, a zene... messze felülmúlta ez a film azt, amit előzetesen vártam tőle. 

Értékelés: 10/10

Szaszkó Gabriella: A cukorkagyűjtés

Fülszöveg: Halloween, öt fiatal, egy tragikus haláleset.
Cape Codot idén halloweenkor meglátogatja a halál, amikor is a csendes tengerparti kisvárosban minden szülő rémálma valóra válik, miután egy kisfiút cukorkával mérgeznek meg.
Emma Hamilton egy év után költözik haza Bostonból alkoholista apjához, ahol alig várja, hogy viszontláthassa régi barátait, ám a kisvárosban semmi sem ugyanolyan már, mint amit maga mögött hagyott. És arra sincs felkészülve, hogy a barátai is más szemmel néznek rá.
Halloweenkor pedig minden megváltozik, amikor három tizenkét éves titokban Chatham legbajosabb utcájába igyekszik rendbontás céljából. A fiúk esti szórakozása azonban tragédiába torkollik, miután egyikük meghal egy mérgezett cukorkától. Az egész kisváros megdermed, a haláleset felhozza a mélyben megbúvó problémákat.
A fiatal csapat pedig nyomozásra készül, amivel egyre mélyebbre merülnek el a város bugyraiban. De vajon meg lehet-e úszni a titkok feltárását sérülések nélkül? 

Szerettem volna egy Halloween idején játszódó könyvet olvasni, ezért nem volt kérdés, hogy Szaszkó Gabi tavaly megjelent regényét választom. Pontosabban ifjúsági regényét, hiszen a szereplők kamaszok különböző élethelyzetekkel. 

És mégis! Szerintem bátran ajánlható az idősebb korosztálynak, nekem felnőttként legalábbis nagyon jó élmény volt ennek a könyvnek az olvasása. Egyrészt: nagyon hangulatos az egész mű, az Áfonya utcai halloweeni csínytevések, a novemberi szürkeség, köd és eső, vagy a szereplők által megélt élethelyzetek maximálisan átjöttek az oldalakon. Olvasás közben nagyon sokszor úgy éreztem, mintha én is a kis csapat része lennék és velük együtt élném meg a történéseket. Másrészt: bár a főszereplők tinik, a koruknak megfelelően vannak kezelve. Nincsenek becézve vagy lekicsinyelve, a problémáik is teljesen valósak és életszerűek. Az írónő ugyanis a gyerekeken keresztül rengeteg társadalmi problémát érint - alkoholizmus, drog, házassági és családi válságok, morális és anyagi lecsúszás, szexuális bántalmazás, hogy csak a legfontosabbakat említsem -, és el is viszi őket a falig. 

Mindezt behálózza a krimiszál, hiszen Chathamben meghal egy fiú a halloweeni cukorkagyűjtés után, ami felforgatja a város életét. A gyilkos utáni nyomozás azonnal megkezdődik és nem várt izgalmakat tartogat a kamaszoknak, akiknek egyébként a gyilkos utáni hajsza nélkül sem unalmas az életük. Emma hazatérésével ugyanis alapjaiban változik meg a Sam - Ed - Emma alkotta baráti trió dinamikája. Ezt is abszolút hihetően és életszagúan mutatja be az írónő, a felvázolt helyzeteket sehol nem éreztem erőltetettnek. Sőt, nekem az egész könyv olyan volt, mintha útmutatót adna a tinédzserekhez a könnyebb megértés érdekében, bepillantást engedve azokba a szituációkba és traumákba, amik éppen foglalkoztatják ezt a korosztályt. 

Nagyon jók a karakterek, és a szerző a negatív tulajdonságaikat is ugyanúgy megmutatja, mint a pozitívakat. A tinik nagyon szerethetőek voltak, a szülők viselkedése viszont rettentően dühített. Hihetetlen, mennyire nem foglalkoznak a gyerekeikkel és éles helyzetben is a kamaszok hoznak racionális döntéseket.

Összességében nagyon tetszett Szaszkó Gabi regénye és bár imádom a krimiket, ebben a regényben sokkal jobban lekötött a kamaszok sorsa, mint a gyilkos személyének és motivációjának kiderítése. Számomra A cukorkagyűjtés tökéletes halloweeni olvasmány volt, remekül hozta azt az őszies, borzongató hangulatot, amit vártam tőle. És teljesen véletlenül még a NIOK novemberi témájához is illik, hiszen a szerző még nem múlt el 40 éves.

Lázár Gergely: Bármikor bármi

"Ha a jövőre koncentrálsz, és azon agyalsz, ami felett nincs kontrollod, elveszíted a jelen pillanatot."

Fülszöveg: Infarktus? ​- merül fel Brúnóban mindannyiszor, amikor pánikrohama van. A valóság eltorzul, a szív dobogása feszíti a fület, a mellkas egyre szűkebb. A légzés felszínessé válik, a kar és a láb elzsibbad, meg kell támaszkodni, a hideg fal égeti a bőrt.
Három év pszichoterápia és a gyógyszerek sem segítenek: Brúnó képtelen úgy elindulni, hogy ne húzzon ki minden kábelt, ne zárja el többször a csapot, ne ellenőrizze az erkélyajtó illeszkedését, az ablakokat, a zárat… Lehet így élni? Hogy mindeközben tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez mind kényszercselekvés? Átkozott OCD! Az én beteges kényszereim nem tudnak tragédiát előidézni – ismételgeti magának, hátha egyszer el is hiszi.
De… mi van, ha mégis? Mi történik, ha egy igazi átoknak köszönhetően minden valóban bekövetkezik, amitől retteg? Lehet, hogy éppen ez lesz a kiút a félelmek útvesztőjéből? Okkultizmus és mágia, bűn és önfeláldozás, pszichiátria és börtön – Brúnónak sok mindennel kell szembesülnie ahhoz, hogy lassan elfogadja: nem az ő kényszercselekvésein múlik, mi fog történni. De hogy ebből a felismerésből az őrület vagy a gyógyulás felé visz-e az út, az már csak rajta múlik. 

Október a mentális egészség hónapja - a havi NIOK téma is ez volt -, így adta magát, hogy Lázár Gergely regényét válasszam következő olvasmányomnak. Már a kötet borítója is hívogatott, a fülszöveg pedig az OCD-vel hívta fel magára a figyelmemet. Az OCD-ről és a kényszerbetegségről már sok helyen hallottam, és sajnos a pánikroham sem ismeretlen számomra, úgyhogy kíváncsi voltam Brúnó mindennapjaira és sorsának alakulására. 

Brúnó könyvtáros egy iskolában, rajong a könyvekért, de betegsége nagy mértékben megnehezíti az életét. Elég ha csak a reggeli rutinját végignézzük. Ami az átlagember fejében meg sem fordul, az Brúnó számára napi szinten megoldandó problémahalom. Brúnó nézőpontjából szemlélve az eseményeket én kifejezetten sajnáltam őt. Érdekes, hogy Brúnó tisztában van a betegségével és Gyuri bácsi segítségével próbál is tenni a gyógyulása érdekében, de a barátnője adja meg neki az igazi lökést. 

A misztikus szálat először furcsállottam, de tulajdonképpen nagyon jól beleillett ebbe a történetbe. Furcsábbnál furcsább események követik egymást, míg végül Brúnó a börtönben köt ki. Nekem ez a helyszín tetszett a legjobban. Itt ugyanis Brúnó teljesen magára van utalva és bár akad segítője, a bezárt falak között érzi magát igazán szabadnak. 

Tele van meseszerű fordulatokkal a könyv, mégis nagyon életszagúnak éreztem. Annak ellenére, hogy a környezetemben nem él kényszerbeteg, bele tudtam képzelni magam egy ilyen ember helyzetébe. A cím is nagyon találó, hiszen akit ennyire gúzsba kötnek a kényszeres berögződések, azzal tényleg bármikor bármi megtörténhet. Lázár Gergely klinikai szakpszichológusként igyekszik a valóságot hűen ábrázolni, az elbeszélésmóddal viszont könnyen olvashatóvá és izgalmassá teszi ezt a regényt. Még egy múltba tekintő kis történetet is kapunk, ami a könyv végén nyer igazán értelmet. 

Lázár Gergely regénye önfejlesztő könyvként is remekül működik és fontos témára hívja fel a figyelmet. Jó volt olvasni és sokkal többet kaptam tőle, mint azt előzetesen vártam.

"Az életünk tele van olyan helyzetekkel, amikor nem úgy vizsgázunk, hogy előre tudjuk a tételeinket!”

Tata, a vizek városa

Tatára már nagyon régóta szerettem volna eljutni. Sok képet láttam a városról és az őszieken tűnt a legszebbnek. A Normafán már sokszor jártam és a Margitszigetet is láttam már az őszi színpompában, így kíváncsi voltam, milyen lesz Tata. Vonattal mindössze 50 perc alatt oda lehet érni Budapestről és mivel nem túl nagy a város, gyalog is egész jól be lehet járni.  

 

a tatai Által-ér ősszel

 

pihenő szitakötő a Fényes tanösvényen

Az ismertebb látnivalók közül én a Fényes tanösvényt és az Öreg-tó környékét akartam mindenképpen megnézni. Egy kisebb kerékpárút köti össze a városnak ezt a két pontját, ennek köszönhetően nem volt nehéz egyik helyszínről eljutni a másikig. A Fényes tanösvény csodálatos volt, a fapallós hidak és sétányok miatt engem a Plitvicei-tavakra emlékeztetett. Érdekes volt látni a feltörekvő víz által formált tavakat és egyéb természeti képződményeket. Legjobban a láperdő tetszett, korábban csak természetfilmekben láttam hasonlót. Az őszi táj tényleg csodálatos volt, a tanösvény pedig hihetetlen nyugalmat és békét sugárzott. Nyáron egyébként a tavakat tavirózsák borítják, úgyhogy már most tervben van, hogy jövő nyáron is végigmenjek a tanösvény útvonalán. 

 

kilátótorony a Fényes tanösvény láperdejében

 

 

láperdő és a karsztforrások által táplált tó

 

a Fényes tanösvény egyik tava

Az Öreg-tó partján kihagyhatatlan a Luxemburgi Zsigmond által épített vár. A történelem viharai sajnos nem kímélték meg, a várfalak alapján sokkal nagyobb és komolyabb épület lehetett egykor, mint a jelenlegi állapotában. A megmaradt délkeleti szárny persze így is nagyon szép és impozáns látványt nyújt. Az Öreg-tó első ránézésre nem tűnik nagynak, a körbesétálásához viszont nem volt elég időm. Szóval ha visszatérek, akkor ezt mindenképpen pótolni fogom. 

 

a tatai vár a vár bejáratából

 

 

tatai vár az Öreg-tóról

 

sétány az Öreg-tó mellett

 

egy vízimalom a sok közül 

 

Az idő nagyon szép volt, igazi őszi kiránduló időt sikerült kifognom. Bár csak néhány órát sétáltam a városban, a látottak alapján tényleg olyan szép, mint amilyennek a képek mutatják. Tatán egyébként sok más látnivaló is van - pl. vízimalom, Esterházy-kastély, Cseke-tó, Angolpark, amelyeket most nem ejtettem útba, de legközelebb ezeket is fel fogom keresni.

Nikki Erlick: Az életfonál

"Az élet lehet értelmes a hosszától függetlenül."

Fülszöveg: Nyolc ​hétköznapi ember. Egy lehetetlen választás.
Egy reggel a világ összes lakója ugyanazt a sorsfordító meglepetést találja a lakóhelye előtt: egy kis fadobozt, benne egy fonállal, amely egy égető kérdésre adja meg a választ: arra, hogy a tulajdonosa pontosan hány évig fog élni.
Minden egyes földrészen, minden embert ugyanolyan doboz vár, éljen akár egy metropolisz felhőkarcolójában vagy egy sátorban a szavannán. De honnan származnak ezek a dobozok? Vajon igaz, amit ígérnek? Mindenki ugyanazzal a súlyos döntéssel néz szembe: akarja-e tudni, meddig fog élni? És ha igen, mihez kezd ezzel a tudással?
Nyolc ember döntései és sorsa fonódik össze egy új élet hajnalán: legjobb barátok, akiknek az álmai örökre összekötik őket; levelezőtársak, akik egymásban lelnek menedékre; egy szerelmespár, akik azt hitték, az övék a jövő; egy orvos, akinek saját magát kellene megmentenie; és egy politikus, akinek a doboza puskaporos hordóvá válik, és végül mindent megváltoztat. 

Abszolút nem terveztem elolvasni ezt a könyvet, de amikor nyáron elolvastam a fülszöveget, akkor a történet rögtön felkeltette a figyelmemet. Életfonál... a görög mitológiából ismerős lehet ez a fogalom, hiszen a Moirák (a római mitológiában pedig a Párkák) voltak azok, akik fonják, kimérik, majd elvágják az ember életfonalát. Azt nem tudom, hogy az írónő vajon innen merítette-e a regény alapötletét, a téma mindenesetre hasonló. 

Te mit tennél, ha egy nap egy kis dobozt találnál a házad/lakásod ajtaja előtt benne a hátralevő életed hosszát mutató fonállal? Kinyitnád a dobozt vagy nem? Hogyan reagálnál a fonál hosszára? Mit kezdenél az életeddel, ha rövid a fonalad? És a kérdések egyre csak sorakoznának a választásodtól függően... Ez tehát az alaphelyzet, a fonalakat rejtő dobozok rögtön a könyv első oldalán feltűnnek. Ezzel együtt pedig a szereplőket (Nina, Maura, Ben, Amie, Hank, Javier, Jack, Anthony) is megismerjük. 

Természetesen a világ is megváltozik a fonalak márciusi érkezésével, látjuk, hogyan reagálja le a társadalom és milyen intézkedéseket hoznak a világ politikusai. Nagyjából az történik egyébként, mint anno a Covid idején: akkor oltottakra és oltatlanokra osztódott az emberiség, Nikki Erlick regényében pedig hosszú és rövid fonalasokra. Egy picit el is indul a szerző a társadalmi aspektus boncolgatása felé és már-már egy disztópiát vázol fel, de nagyon mélyen nem megy bele ezekbe a témákba. Arra is kíváncsi lettem volna, honnan érkeznek a dobozok, de erre sajnos nem tér ki az írónő. Helyette nyolc szereplőre és szűkebb környezetére koncentrál és azt mutatja meg, hogy ezek az emberek hogyan élik a mindennapjaikat a fonalak felbukkanása után. 

A szereplők (egyet kivéve) nagyon szimpatikusak és a rövidfonalas támogató gyűlés is nagyon tetszett. A legjobban viszont a rövidfonalas szereplők utóélete fogott meg, egyszerűen zseniálisan fűzte össze az írónő, hogy ki hogyan hatott a másik ember életére és milyen nyomot tudott hagyni a világban. A legszebb szerintem a tüdőátültetett lány sztorija volt, egészen elképesztő módon kapcsolódik a nyolcas csapathoz. De Jack imakártyájának története sem hétköznapi. Imádtam ezeket az aprólékosan kidolgozott és a nagy egészbe pontosan beleillő részleteket!

Hihetetlenül emberi volt az egész történet, gyönyörűek voltak az apró utalások és szimbólumok, az írónő pedig csodálatos lezárást adott a kiemelt karaktereknek. Kifejezetten bátor és meglepő húzásai is voltak, ugyanis nem minden szereplő sorsa alakul úgy, ahogyan azt előzetesen elképzeltem. Némelyik szereplő sorsát konkrétan meg is könnyeztem. Azt hiszem, ez az a könyv, amiről nagyon hosszasan lehet beszélni, mert rengeteg olyan kérdést és témát felvet, amin érdemes elgondolkodni. 

"Bár a fonalunkat készen kapjuk, a kezdetet és a véget nem választhatjuk meg, de hogy a kettő között mi történik, sosem előre meghatározott, azt a történetet mi szőjük és alakítjuk."