Kosztolányi Dezső: Pacsirta

„Mennyit ​szenvednek a gyermekek a szülők miatt, és a szülők a gyermekek miatt.”

Fülszöveg: Milyen élete lehet egy kisvárosi, szüleivel élő felnőtt lánynak, akit a széltől is óvnak, és akiért anyja és apja feláldozza az életét? És mi történik, ha ez a lány, akit Pacsirtának becéznek, egyetlen hétre elutazik? A Vajkay szülők napról napra visszatérnek ahhoz a színes élethez, amit a bezárkózásuk előtt éltek, mielőtt úgy döntöttek, meg kell óvniuk a lányukat a világ kegyetlenségétől. Azért, mert ők maguk is csúnyának tartják a lányukat… 

Középiskolában imádtam Kosztolányi verseit, a mai napig ő az egyik kedvenc szerzőm. Regényei közül a Pacsirtát sajnos nem olvastam, ezért nagyon örültem, hogy a NIOK márciusi témájához - egy regény, amelyben szülők a főszereplők - ez a könyv került kiválasztásra.

A fülszöveg és a regény meghatározó idézete igazából mindent elmond, amit a Pacsirtáról tudni kell. Adott egy magyar kisváros (Sárszeg), ahol a Vajkay család mindennapjaiba nyerünk bepillantást. Lányuk 35 éves és még mindig a szüleivel él. Ez manapság már nem számít kuriózumnak, a 20. század elején viszont nagyon is az volt. Azt is megtudjuk, hogy bár akadtak a lány számára kérők, idővel szép lassan elmaradoztak. A család elsőre átlagos életet él, de egy kicsit alaposabban megvizsgálva őket, nagyon sok dolog feltűnik: a lány főz, mos, intézkedik és nagyjából úgy bánik a szülőkkel, mintha azok gyerekek volnának. Ezt hívják ugye parentifikációnak és ennek oka is hamar kiderül a regényből. 

Vagyis azt látjuk, hogy a szülői és a gyerekszerepek felcserélődtek, és ez látszólag mindenki számára így kényelmes. De vajon ez tényleg így van? A választ egy váratlan utazás hozza el a család számára, ugyanis Pacsirta meghívást kap távoli rokonaihoz. Ezt pedig mind a szülők, mind a lányuk másképpen éli meg. 

Gyönyörű keretbe foglalható a regény és rengeteg olyan kimondott és kimondatlan apróság van a könyvben, ami továbbgondolásra érdemes. A kalitka-motívum szerintem zseniális és a befejezés is egyszerre volt kiszámítható és meglepő. Olvasás közben egyébként többször is eszembe jutott, hogy mennyire aktuális ez a Kosztolányi regény. Hiába keletkezett száz évvel ezelőtt, nagyon mai helyzeteket és problémákat vonultat fel. 

Emellett nagyon szép a regény nyelvezete, élvezet volt olvasni a karakterábrázolásokat, a beszédes neveket, az éttermi ebédet, vagy éppen Vajkayék és Pacsirta érzéseit. A történet könnyen követhető és  bár egy hétköznapi élethelyzetet ábrázol, Kosztolányi mégis meg tudta tölteni színekkel és értékes gondolatokkal.  

Guillaume Musso: Valaki más

"De az emberi lelket nem lehet egyenletekkel leírni. A lélek szövevényes anyag, átláthatatlan labirintus, sok ellentmondásos réteggel; négydimenziós útvesztő, méghozzá kijárat nélkül."

Fülszöveg: „Három ​igazság van: az én igazságom, a te igazságod és az igazság.”

Cannes partjainál, egy jacht fedélzetén vérbe fagyva találnak rá a milliárdos olasz család örökösnőjére, aki később a kórházban belehal sérüléseibe. Vajon kinek állt érdekében megölni Orianát?
Négyen mondják el a maguk verzióját: Adrien, az áldozat férje, a vonzó és titokzatos jazz-zongorista; a megfoghatatlan Adéle, a férj fiatal szeretője; Justine, a nyomozással megbízott rendőrnő és Oriana, aki az olvasó elé tárja élete utolsó heteinek megrázó pillanatait.
Senki sem hazudik. De az igazságaik cseppet sem hasonlítanak egymásra… 

Az ismertető alapján tűkön ülve vártam Musso új regényének megjelenését, ezért nem is késlekedtem sokat az elolvasásával. A francia riviéra üdítő helyszínnek ígérkezett és a történet gerincét képező gyilkosság utáni nyomozás is izgalmasnak tűnt. A váltott szemszögű elbeszélésmód pedig csak hab a tortán. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy a Valaki más egy nagyon jó krimi legyen. 

Ennek ellenére úgy éreztem, hogy Musso nem tudott élni ezekkel a lehetőségekkel. Kezdjük a gyilkossággal! Oriana di Pietro halála konkrétan a könyv első oldalain bekövetkezik, a nyomozás során pedig kirajzolódik előttünk a nő teljes élettörténete. Az mindenképpen jó pont, hogy a könyvben ábrák is vannak, amik segítenek elképzelni a gyilkosság helyszínét, Oriana életének utolsó napját, de a nő családfáját is megtaláljuk. A baj az, hogy ezekkel az információkkal szinte semmit nem kezdett az író. A családfát csak minimálisan érintette, pedig az Azeglio Capecchi-szál tartogatott volna érdekességeket. De a történetet sajnos nem erre fűzte fel az író. Így a nagy csavarnál értetlenül néztem és tettem fel a kérdést, hogy: "Ez most komoly? Tényleg ezt a magyarázatot kapjuk?" Mert én bizony teljesen más indítékra számítottam. 

A karakterek sem voltak igazán kidolgozottak. Justine Taillandier első blikkre nekem Szlavicsek Judit Kardos Júliájára hasonlít, de míg a balatoni kriminél Kardos múltja és személyisége előre viszi az eseményeket, Justiné nem. Az anyjával való kapcsolatát például teljesen feleslegesnek éreztem. Úgy tűnt nekem, mintha Mussonak sem lenne ötlete a gyilkosság felgöngyölítésére, ezért egy sehová sem tartó anya-lánya szállal akarná kitölteni az oldalakat. Hasonló érzésem volt Bergomival kapcsolatban. Maga a karakter rendben volt, de a fiával történteket teljesen indokolatlan volt behozni. Musso ugyanis semmit nem kezd ezzel a mellékszállal, teljesen a levegőben hagyja. Az utolsó 4-5 oldalt meg hagyjuk is... jobb lett volna nélkülük lezárni a történetet.

De hogy jót is írjak: a borító szerintem zseniális lett. Az eddig olvasott Musso kötetek közül talán ez kapcsolódik leginkább a sztorihoz és a címmel is összhangban van. Nagyon szépek a tájleírások, szinte én is ott éreztem magam a Côte d'Azur partján a szereplők között. Az újságcikkek szerepeltetése is ötletes volt, jól rávilágítanak arra, hogy egy-egy eseményt hányféleképpen lehet elmesélni.

Carlos Vila Sexto: Az utazó krónikái - A 19-es számú utas

Fülszöveg: A szabályok megváltoztak…
…az utazás azonban már elkezdődött.

Az Északi Vonat első útján száguld, körülötte tombol a Kantábriai-tenger partját ostromló hurrikán. Miguel a vonat egyik fülkéjében tér magához. Az első dolog, amit meglát, egy holttest. És az első, amire rájön, hogy semmire sem emlékszik, még a saját nevére vagy arcára sem. Nem akar mást, csak menekülni. Hamar ráébred, hogy valaki megpróbálja rákenni a gyilkosságot. Ezért – és mert mi mást is tehetne? – a vonaton marad és megpróbálja megfejteni a rejtélyt. Leszállni nem lehet, elbújni alig van hová, és hamarosan mindenki őt keresi. Néhány órája maradt csupán, míg a szerelvény befut a végállomásra. Vajon ennyi idő elég arra, hogy elfogadja azt, amit a nyomozása közben felfedez? A kérdéseire csak a 19-es számú utas tud válaszokkal szolgálni. Mert ez nem egy hétköznapi utazás. Ó, nem… Ez valami egészen más. 

Leírás alapján nagyon kíváncsi lettem erre a könyvre, mert sok olyan elemet felvonultat, amelyek már önmagukban is izgalmasak. Elsőre egyébként Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen c. krimije jutott eszembe, de a vonatos helyszínen (na meg a gyilkosságon) kívül nincs más hasonlóság az említett ikonikus művel. 

Szóval Spanyolországban vagyunk és már az első oldalakon belecsöppenünk a történet sűrűjébe. Egymás után jönnek a kérdések és ahogy haladunk előre, úgy érkeznek a válaszok is. Megismerjük Miguelt és a vonat többi utasát, valamint az is kiderül, hogy ki az áldozat és miért gyilkolták meg. Nagyon pörgős a történet, szinte minden oldalon történik valami, ami előre viszi az eseményeket. A helyszínek, a leírások és a feszült hangulat olyan volt, mintha egy filmet néznék. A karakterizáció is jó, mindenkiről annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. 

Egy idő után (egészen pontosan a templomos jelenetet követően) nekem nagyon kiszámíthatóvá vált a történet, ennek ellenére bizonyos kérdésekre nem adott konkrét választ az író, csak sejtetéseket kaptunk. Vagy még azt sem. Az például nem derült ki, hogy mi van abban a könyvben, amit Miguel megszerez. Vagy hogy kicsoda Quiroga és mit tett. A rejtélyes újságírónőről és a barna köpenyes szerzetesről nem is beszélve... Néhány oldalt szerintem még elbírt volna a könyv, hogy egy korrekt lezárást kapjunk. 

A 19-es számú utas egy könyvsorozat első része és bár önmagában élvezhető volt ez a kötet, még nem tudom, hogy a folytatást is el akarom-e olvasni. Számomra túl sok megválaszolatlan kérdés maradt ebben a történetben, a misztikus vonallal pedig egyelőre nem tudok mit kezdeni. Ugyanis azzal kapcsolatban is maradtak bennem kérdések.

Holly Williams: A szerelem ideje

Fülszöveg: Egy ​kapcsolat története három különböző időpontban: mi történne, ha ugyanaz a pár találkozna az 1940-es, 1960-as és 1980-as években?
Amikor Violet és Albert először találkoznak, mindig 20 évesek. Az adott generációt meghatározó pillanatokban jönnek össze. A háború utáni Nagy-Britannia és a jóléti állam megalapítása, a progresszív és pszichedelikus ’60-as évek vége, és a reményteli ’80-as évek acid house-szal és az ecstasy forradalommal. A nagy változások nagyon különböző korszakaiban szeretnek egymásba, és a könyv minden részében kapcsolatuk új szakaszára helyezik a hangsúlyt. 

Elég régóta várt olvasásra Holly Williams regénye, a témája miatt mindenképpen februárban szerettem volna sort keríteni rá. Borító és fülszöveg alapján érdekesnek tűnt a történet, úgyhogy nagy lendülettel kezdtem neki a könyvnek. 

Három különböző évtized, három különböző szerelem - ugyanaz a pár. Tulajdonképpen ez a könyv is a "mi lett volna, ha..." ötlet köré szerveződik, emiatt sok ponton hasonlít Laura Barnett: Variációk egy párra c. könyvére. Csak most nincsenek olyan nagy ugrások az idősíkok között, ezáltal az események is könnyebben követhetők. Ez mindenképpen pozitívuma ennek a regénynek. Az is tetszett, hogy mindegyik évtizedről kapunk egy történelmi tablót, ami azt is magával hozza, hogy a szereplőknek más-más élethelyzettel kell megküzdeniük. Még a becenevük is aszerint változik, hogy éppen melyik korban vagyunk. 

A három évtized közül nekem a '40-es évek tetszettek a legjobban, azt éreztem a leginkább valóságosnak. Sokadik példája volt annak, hogy hová vezet az, ha nem kommunikálnak egymással a szereplők. A másik kettő nagyon távol állt tőlem, a hippikorszakkal egyáltalán nem tudtam azonosulni és a szereplők is kifejezetten zavartak. A '80-as évek eseményeit pedig egyszerre éreztem elnyújtottnak és összecsapottnak. A befejezésből semmi nem derül ki, akár ki is lehetett volna hagyni, annyira nem tesz hozzá a történethez. 

Szóval összességében felemás véleménnyel vagyok erről a könyvről. Nem volt rossz, ugyanakkor sokszor untattak az események és úgy tűnt, hogy egy helyben állnak a főszereplők. Még drukkolni sem kellett Violetnek és Albertnek, mert mindhárom történet az ő szerelmüket meséli el és evidens, hogy egymás mellett képzelik el az életüket. Úgyhogy A szerelem ideje részemről sajnos csak egy egyszer olvasós történet, mert vannak jobbak is ebben a műfajban.

Sarah Turner: Stepping up - Beth felnő

Fülszöveg: Eddig senkinek nem kellett gondját viselnie.
Ezentúl másképp lesz.
Beth soha semmit nem csinált huzamosabb ideig. Össze se tudná számolni, hány munkahelyen mondott fel, hány pasival szakított, és még mindig a régi gyerekszobájában alszik. Nem mintha ne próbált volna felnőni, de eddig egyetlen kötelességét sikerült csak menetrendszerűen teljesíteni: péntek este mindig ott ül a kocsmában.
Aztán egy reggelen tótágast áll a világa – egy kimondhatatlan tragédia nyomán ott találja magát a tinédzser unokahúga és a bölcsödés unokaöccse mellett. Beth lesz a gyámjuk, és ezzel kezdetét veszi valami, ami a lány számára egészen ismeretlen: plüsselefántok és lefekvés előtti mesék. Még soha nem vállalt felelősséget senkiért – nem kell hozzá sok, hogy úgy érezze, ezt az egészet nem neki találták ki.
Mi van, ha egyszerűen alkalmatlan? Beth megmakacsolja magát. Most az egyszer nem adja fel. Ideje helyt állni.

Még a NIOK januári témájához - egy könyv, amely változásra sarkall - kezdtem el olvasni Sarah Turner regényét, aminek a befejezése februárra csúszott át. Előzetesen egy olyan könyvre számítottam, amelynek központjában a változás, egy fejlődéstörténet áll. Ez maximálisan teljesül Sarah Turner regényében, ugyanakkor ennél jóval többről is szól a Stepping up. 

Mamahotel, Pán Péter szindróma... manapság mindkét fogalmat használják ugyanarra a jelenségre: a már felnőtt gyerek továbbra is a szüleivel él és bár munkahellyel, önálló fizetéssel rendelkezik, továbbra is élvezi a szülők által biztosított, felelősségmentes kényelmet. A 31 éves Beth életére tökéletesen igaz ez a leírás. Amikor megismerjük őt, akkor épp a sokadik munkahelyén készül felmondani, szabadidejét pedig kocsmázással tölti a gyerekkori legjobb barátja társaságában. Ebben az élethelyzetben éri őt a családi tragédia és kell gondoskodnia az unokatestvéreiről. 

Beth helyzetét teljes mértékben át tudtam érezni, a veszteség és annak feldolgozása - mert mind a gyerekek, mind Beth szülei, mind maga Beth másképpen dolgozza fel a történteket - adja a történet gerincét. Ez a regény legerősebb szála, ezt éreztem a legjobban kidolgozottnak. Tetszett a sok nézőpontból bemutatott szülő-gyerek helyzet és hogy Beth hogyan küzd meg egy-egy váratlan nehézséggel. Albert szereplése nagyon jót tett a történetnek, szívmelengető volt az a törődés, ahogyan bevonták őt az eseményekbe és nem hagyták magára. Ted végtelenül cuki volt és Pollyt is sikerült megkedvelnem a történet végére. 

A szerelmi szál viszont már kevésbé tetszett. Nagyon hosszú és elnyújtott volt a Jorival való szerelmi huzavona és sokszor Beth tetteit sem igazán értettem (pl. részeges sms-ek írása). Az első perctől egyértelmű, hová fog kifutni a kettőjük kapcsolata, ennek ellenére mindketten kerülik az érett, felnőttekhez méltó kommunikációt. Néhány fordulatot simán ki lehetett volna hagyni, mert bár nem esett túlzásokba az írónő, én sokszor helykitöltésnek éreztem azokat a köröket, amiket hol Beth, hol pedig Jori futott le. Miközben a kórházi szál a levegőben maradt, pedig nagyon vártam annak a kimenetelét. 

Nem volt rossz olvasmány a Stepping up, meg tudta adni azt a lendületet, amire évkezdéskor szüksége van az embernek.

The Devil Wears Prada - Az ördög Pradát visel (2006)

Az ördög Pradát visel nem egy friss film, annak idején moziban láttam, de már jó ideje terveztem a film újranézését. Kíváncsi voltam, hogy vajon másodszorra is annyira tetszik-e, mint amikor először láttam. Annak idején ugyanis teljesen elvarázsolt a film és sokáig a 2000-es évek elejének egyik kultikus alkotásaként tartották számon. 

Miranda Priestly a divat legnagyobb hatalmú úrnője, akinek ápolt kezeitől retteg a New York-i divatipar, senkit nem tűr meg az útjában, ha a tervei kivitelezéséről van szó. Tökéletesen ellenőrzése alatt tartja a "divat bibliáját", a Runway Magazine-t, annak munkatársai életét teljesen megkeserítve. Miranda új munkatársa, Andy Sachs a frissen végzett főiskoláslány egyáltalán nem illik a képbe: szürke, jellegtelen, szöges ellentéte a cégnél dolgozó díváknak. Amikor belép a szerkesztőségbe, megdöbbenve jön rá, hogy a munka, amelyre jelentkezett, nem elszántság és céltudatosság kérdése. 

Ahogyan első megtekintéskor, úgy most is azt vallom, hogy ezt a filmet elsősorban nem a sztori, hanem a színészek viszik el a hátukon. Meryl Streep az egyik kedvenc színésznőm és fantasztikus, amit ebben a filmben alakít. A megjelenése, a hanghordozása és minden apró mozdulata hangsúlyos. Miranda személyében egy olyan karaktert hoz, akinek már a neve említésekor katonás sorban áll minden és mindenki. Ennek oka nagyon is érthető: Miranda ugyanis már mindent elért, amit a divat világában el lehet érni, éppen ezért foggal-körömmel védi azt, amit fáradságos munkával megszerzett. 

És ezáltal egy kicsit a kulisszák mögé is beláthatunk. Tinikoromban én is faltam a divatmagazinokat, de fogalmam sem volt arról, hogy mi minden kell ahhoz, hogy egy színvonalas magazin kerüljön az olvasók kezébe. Azt sem tudtam, kik és hogyan döntik el az aktuális trendeket és mi alapján születnek meg azok a ruhaköltemények, amiket a kifutókon látni lehet. Ebből a szempontból is érdekes ez a film, bár azt el kell ismerni, hogy mindenből csak egy kis szeletet mutat meg. 

Ha mindettől eltekintünk, akkor elég sok klisét felvonultat a film. Andy munkahelyén látunk undok kollégát, az elismerésért teperő dolgozót, hatalmi harcokat, bullyingot (és mellette bodyshaminget, ami annak idején fel sem tűnt!), valamint egy olyan munkakörnek az istenítését, ami teljes mértékben kizsigereli az embert. És a film egyik fő mondanivalója éppen ez: vajon megéri mindent feláldozni a munkáért? Meddig érdemes adaptálódni egy személyiségromboló környezethez? Hol van az a pont, amikor muszáj nemet mondani? Ahogyan 2006-ban, most is ez ragadott meg leginkább a filmben. 

Dicsértem már a színészeket, de Meryl Streepen kívül ki kell még emelnem Anne Hathawayt (Andy), Emily Bluntot (Emily),  Stanley Tuccit (Nigel) és Simon Bakert (Christian Thompson). Remekül hozzák a karakterüket és a kémia is nagyon jól működik közöttük. És van jellemfejlődés is, a szereplők mindegyike bejár egy ívet a film másfél órája alatt. Nem lehet elmenni a zene, a vágóképek és a ruhák mellett sem. Bár egy közel 20 éves filmről van szó, a szettek nagy része még ma is megállja a helyét. Kiemelkedő filmnek nem nevezném az Ördög Pradát viseltet, a maga műfajában viszont jó és érdemes megnézni, mert a divat világából nemcsak a csillogást mutatja meg. 

Értékelés: 8/10

Why Women Kill - 2. évad

Az ősszel látott Why Women Kill 1. évadát az egekig dicsértem, ugyanis évek óta nem láttam ilyen jól felépített és szórakoztató sorozatot. Az ünnepek lecsengése után nem is volt kérdés, hogy azonnal nekikezdek a sorozat második - és sajnos utolsó - évadjának. 

Az előző évaddal ellentétben most csak egy idősíkban vagyunk, mégpedig 1949-ben. Vagyis az események mindegyike ebben az idősávban fut, csak egyszer-kétszer kapunk kisebb flashbackeket. Mindebből pedig az is következik, hogy a sorozat második évada semmilyen módon nem kapcsolódik az elsőhöz: nincs utalás az előző évad szereplőire vagy történéseire. Az egyetlen átvezető pont a két évad között Jack Davenport narrálása, ily módon ez az évad is kiszól a nézőkhöz. 

Na de mi is történik ebben a 10 epizódban? A helyszín Los Angeles, ahol Rita Castillo a legelőkelőbb és leggazdagabb nő. A város krémjének szerves része, aki a pénzért és a hatalomért bármit hajlandó megtenni. Természetesen ő a város egyik elit klubjának az elnöke is. Alma Fillcot, a szürke kisegér háziasszony pedig nagyon szeretne ennek a klubnak a tagja lenni. Így hát meg is ragadja az alkalmat, amikor a klubban megürül egy hely. 

Alma állatorvos férje mellett Rita férjét és szeretőjét is megismerjük, majd ahogy haladunk előre, más szereplők is előtérbe kerülnek. Az évad végére gyakorlatilag nem marad senki a kisvárosban, akiről ne tudnánk valamit. De ne szaladjunk ennyire előre! Az első gyilkosság ugyanis nagyon hamar megtörténik (konkrétan már az évadnyitó epizódban), amit számtalan másik követ. Mint ahogyan elkövetőből sem csak egy van. 

Az egyértelműen látszik, hogy a második évad sokkal véresebb, mint az első (az áldozatok száma is több), nyoma sincs annak a könnyedségnek és játékosságnak, ami az előző évadot jellemezte. Ezúttal mocskosabb és durvább eszközökhöz folyamodnak a szereplők, különösen Mrs. Yost halála után. Nálam legalábbis ez volt az a pont, ahonnan a szereplők számára már nem volt visszaút. 

Ez az évad is nagyon alaposan átgondolt és következetesen végigvitt történetre épül, amihez kiváló színészi játék társult. Lana Parrilla (Rita Castillo) mellett Allison Tolman (Alma Fillcot) alakítása nyűgözött le a legjobban, de B. K. Cannon (Dee), Veronica Falcón (Catherine Castillo) és Nick Frost (Bertram Fillcot) játéka is tetszett. És meglepő módon nem a két főszereplőnek, hanem végig a Dee-Vern párosnak drukkoltam. Őket éreztem a legtisztább és legemberibb szereplőknek, akik igazán megérdemlik a boldogságot. 

Imádtam még a zenéket, a ruhákat, a színeket és a fényeket, a frizurákat, az enteriőröket, az utcaképeket, a járműveket, számomra maximálisan hozták a '40-es évek végének hangulatát. Azt is érdekes volt látni, hogy melyik szereplőt hogyan helyezik el a térben. Ki van kiemelve és ki van háttérbe szorítva. Így talán még látványosabb volt az egyes karakterek pozíciójának alakulása. 

Mindezek ellenére erre az évadra nem tudok 10/10-et adni. Tény, hogy tökéletesen működött minden, néhány történetszál viszont nagyon lassan haladt. Roccot például epizódokon keresztül nem láttuk, holott elég fontos szerepe volt az események alakulásában. De az egész Mrs. Yost körüli nyomozást említhetném, mert sokáig úgy tűnt, mintha megfeledkeztek volna róla. Ettől eltekintve az egész évad - és maga a sorozat is - szuper volt és tényleg a legjobb szériák között van a helye. 

Értékelés: 9.5/10