Shelley Read: Akár a folyó

"Hiába is próbáljuk meggyőzni magunkat az ellenkezőjéről, de életünk pillanatait nem tudjuk olyan gondosan megválogatni, mint a fáról szüretelt őszibarackot. Az önmagunk felé vezető végtelen vándorúton csak azt tudjuk leszüretelni, amit megtermeltünk."

Fülszöveg: A tizenhét éves Victoria Nash egy barackfarmon él a coloradói Iola városában, ahol a család egyedüli nőtagjaként, nehéz természetű férfiakkal körülvéve kell a háztartást vezetnie. A rejtélyes múltú fiatal vándor, Wilson Moon el kellett, hogy hagyja a szülőföldjét, így kénytelen másutt boldogulni.
Victoria teljesen véletlenül találkozik Willel az utcán. A köztük lévő ellenállhatatlan vonzalom felforgatja mindkettejük világát, szenvedélyes kapcsolatuk viszont megannyi veszélyt rejt… Amikor bekövetkezik a tragédia, Victoria maga mögött hagyja addigi életét, a környező hegyekbe rejtőzik, ahol a túlélésért küzd, és nem tudja, mit hoz a jövő. Minden erejét össze kell szednie, hogy talpra álljon a veszteségből, majd továbblépjen. Főképp, amikor a Gunnison folyó bekebelezi az otthonát, a gyümölcsöskertet és mindent, ami generációkon át a családjáé volt. 

Az ismertető alapján egy kesze-kusza, romantikus történetre számítottam. A borítón látható aranyszínű naplemente viszont nagyon hívogatott, csakúgy, mint a pozitív vélemények sokasága, amit erről a könyvről olvastam. Sok olyan könyvet olvastam idén, ami tetszett, de Shelley Read regénye eddig a legjobb, amivel 2024-ben találkoztam. 

A fülszöveg szerencsére nem lövi le a jelentősebb fordulatokat, de tény, hogy csak nagy vonalakban vázolja fel a regény cselekményét. Igen, valóban van romantikus szál a könyvben, de ahhoz, hogy ennek a mélységét megértsük, meg kell ismernünk Victoria - azaz Torie - élettörténetét. Az írónő pedig pontosan ezt teszi: a lány visszaemlékezéseiből lefesti Victoria jelenét, múltját és a családját ért tragédiákat. Nem mellesleg 1948-ban kapcsolódunk be a Nash család történetébe és a történelem alapvetően meghatározza a szereplők sorsát és gondolkodásmódját. 

Ennek tükrében nagyon is érthető Victoria és Iola város lakóinak reakciója Wil felbukkanásakor. Kettőjük találkozása a véletlennek köszönhető, ez a pillanat mégis gyökeresen megváltoztatja mindkettőjük életét. Nagyon szépen érzékelteti az írónő azokat a lelki folyamatokat és vívódásokat, amiken a lány keresztülmegy és mindez csak fokozódik, ahogy haladunk előre a történetben. Mert Victoriát folyamatos próbatételek elé állítja a sors és súlyos döntéseket kell hoznia. Mindent az ő szemszögéből látunk, így szinte a bőrünkön érezzük azokat az élményeket, amiket át kell élnie. 

Mindezt gyönyörű keretbe foglalja az őszibarack és a természet. Annyira részletgazdagok a leírások, mintha egy útikönyvet olvastam volna. És persze idővel a cím is értelmet nyert. A befejezés lehetett volna egy kicsit hosszabb, hogy ne ennyire hirtelen érjen véget a történet, de ezt leszámítva nagyon tetszett ez a regény. Nem egy cukormázas történet az Akár a folyó, de nem is a reménytelen depresszió uralja. Ellenkezőleg, leginkább arról szól, hogy minden tragédia után érdemes felállni és továbbmenni.  Mert "ifjúkorunk tájai alapozzák meg létünket. Magunkkal viszünk mindent, amit az évek során kaptunk, és a veszteségek terhét is cipeljük. Így válunk azzá, akik most vagyunk."