Farkas Anett: Ne bánts!

"Azt szeretném, ha megértenék, hogy minden, amit teszünk, számít. Minden szó mögött, amit kiejtünk, és minden bántó dolog mögött, egy történet van." 

Fülszöveg: Hat fiatal, hat történet, egy közös múlt – és egy délután, ami mindent megváltoztat.
Mi történik, ha egy tanár úgy dönt, hogy nem nézi tovább tétlenül az iskolai zaklatást, hanem egy különleges kísérletbe kezd, és szabadulószobát szervez hat kiválasztott diáknak?
Ahogy percről percre fogynak a lehetőségek, úgy kerülnek napvilágra a titkok. Ki az igazi bántalmazó? Ki az áldozat? És ki az, aki mindkét szerepben volt már? A megrázó eseteket feldolgozó történet a tanárok, a szülők és a gyerekek szemszögéből bontakozik ki, és ráébreszt arra, hogy a zaklatás soha nem csak a játszótéren vagy az iskola falai között zajlik – sokszor ott van a családi asztalnál, sőt, a tükörben is. 

Ha szeptember, akkor iskolakezdés, így evidens volt, hogy Farkas Anett könyvét idén ősszel fogom elolvasni. Korábban nem olvastam a szerzőtől, csak annyit tudtam, hogy leginkább a krimi-thriller műfajban alkot. Éppen ezért nagyon meglepett, amikor a Ne bánts! c. könyve megjelent, ugyanis ez az iskolai bántalmazásról (más néven bullying) szól. Ez pedig egy igencsak aktuális téma, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, hogy az írónő ezt hogyan közelíti meg. 

Nos, a könyv elolvasása után azt tudom mondani, hogy a Ne bánts! egy hiánypótló alkotás. Már az előszót is hasznosnak éreztem, hiszen egy témában jártas rendőr őrnagy szavait olvashatjuk. Ily módon az is képbe kerülhet a bullying jelentésével, aki nem iskolában dolgozik és/vagy nincsenek iskolás korú gyerekei. De nemcsak ennek a két csoportnak ajánlható ez a könyv, hanem mindenkinek, hiszen mindannyian voltunk gyerekek és iskolás éveink alatt valamilyen formában biztosan találkoztunk az iskolai bántalmazás különböző formáival. 

Szerencsére az írónő nem egy száraz tényadatgyűjteményt tett az olvasók elé, hanem több szereplő nézőpontjából mutat be egy bullyinggal kapcsolatos esetet. Hat diákot ismerhetünk meg, az ő élményeikből rajzolódik ki előttünk Zorka története. Nem egy habos-babos mesét kapunk, hanem a kőkemény valóság egy kis szeletét. Az események nagyon valóságosak és mivel a szereplők más-más aspektusát képviselik a bullyingnak, könnyen azonosulni lehet velük. A szabadulószoba szerintem zseniális ötlet, de hogy a valóságban mennyire (lehet) működőképes, az egy más kérdés...

Bizonyos fordulatok egyenesen sokkoltak a történetben és a zárás is tartogatott meglepetést. Csakúgy, mint a könyv végén található mini beszámolók. Olvasás közben nagyon sok "miért?"-tel kezdődő kérdés fogalmazódott meg bennem és dühített is a könyv, hiszen sok olyan helyzetet felvázol, amelyek az én gyerekkoromban is ugyanilyenek voltak. Csakhogy azóta eltelt három évtized... 

Úgyhogy én nagyon örülök, hogy ez a könyv megíródott, aktualitása miatt pedig remélem, hogy minél több emberhez eljut.

Now You See Me 2 - Szemfényvesztők 2 (2016)

A Négy Lovas, valamint az előző részben rendőrnyomozóként feltűnt, titokzatos és karizmatikus Dylan ismét feladja a közönségnek a leckét, miközben tovább feszegetik a színpadi illúziókeltés határait, és bejárják az egész földtekét. Az illuzionisták új előadással rukkolnak elő, azt remélve, hogy felfedhetik egy számítógépes guru piszkos üzelmeit. Látványos eltűnésük mögött ugyanis nem más áll, mint Walter Mabry, a zseniális informatikus, aki erőszakkal ráveszi a Lovasokat, hogy egy minden eddiginél veszélyesebb trükköt mutassanak be. Nincs más választásuk, mint végrehajtani egy utolsó, példátlanul nehéz mutatványt, hogy tisztára moshassák a nevüket és leleplezhessék a háttérben álló géniuszt. 

Több mint tíz éve láttam a Now You See Me-t, de túl mély nyomot nem hagyott bennem. A folytatás sem különösebben érdekelt (igazából azt sem tudtam, hogy készült), az ajánlójával is véletlenül találkoztam. Ennyi idő távlatából nem sok mindenre emlékeztem az előző filmből, szerencsére a második rész egy kis visszaemlékező-összefoglaló résszel indul, úgyhogy hamar fel tudtam venni az események fonalát. A színészek névsora majdnem teljesen megegyezik az előző rész színészeivel, csak Lizzy Caplan és Daniel Radcliffe neve új. 

És ha már Daniel Radcliffe neve szóba került, szerintem kifejezetten poénos volt őt ismét egy varázslatokkal teli világban látni, csak most nem varázslótanoncként. Hogy mennyire volt hihető főgonosznak? Nos, a film végére én el tudtam hinni, hogy ezúttal a rosszfiúk oldalán áll. Bár ehhez azért Michael Caine karizmatikus jelenlétére is szükség volt. A karakter motivációja már problémásabb, nekem nagyon súlytalanná tette a filmet. Nem éreztem úgy, hogy a sztori tartana valamerre, inkább az előző részben felvázolt elemeket zárták le vagy magyarázták meg. 

A trükkök közül nekem egyértelműen a chip ellopása volt a kedvencem. Azt a jelenetet szuperül összehozták és egy kis sci-fis árnyalatot kapott tőle a film. A többi mutatvány viszont nekem csalódás volt. Nem is a kivitelezésükkel volt gondom, hanem a magyarázatukkal. Kioktató és fölényeskedő lett tőle a film, mintha csak az lett volna a készítők célja, hogy mindenáron happy enddel záródjon a film. Mindegy, hogy az a fordulat hihető (logikus) vagy sem. 

A közel két órás játékidőt is soknak éreztem a rengeteg üresjárat miatt. Az előző részhez hasonlóan ezt a filmet is a casting menti meg, de az egészen biztos, hogy a harmadik részt kihagyom. Néhány részletet leszámítva sajnos elpocsékolt idő volt ennek a filmnek a megtekintése. 

Értékelés: 3.5/10

Mező Szabolcs: Gyilkos hagyaték

"Ahogy minden másodperccel egyre messzebb kerülnek a bűntettől, úgy halványodnak és válnak semmivé a nyomok, úgy fakul meg a szemtanúk memóriája, úgy törlődhetnek – akárcsak a biztonsági rendszer naplófájljai – fontos adatok. Mintha abban a pillanatban, amikor a tettes távozik a helyszínről, peregni kezdene egy láthatatlan homokóra, ahol a felfedezésre váró nyomok töltik be a homok funkcióját, s ha a detektívek nem elég gyorsak, az összes potenciális bizonyíték kiürül belőle." 

Fülszöveg: Mikor Farkas Róbert főügyészségi ügyészt és Szűcs Gábor rendőr főhadnagyot egy bizarr körülmények között elkövetett gyilkossághoz riasztják, még csak halványan kísérti őket a gondolat, hogy mindez olyan, mintha egy detektívregény lapjaira keveredtek volna.
Miután azonban a szálak az évekkel korábban tisztázatlan körülmények között meghalt, excentrikus krimiíróhoz és annak nem kevésbé különös családjához vezetnek, egyre jobban kezd elmosódni a határ a múlt és a jelen titkai, a kitalált és a valódi bűntettek között.
Az ügyész és a nyomozó mindössze két dologban lehet biztos: ha a rejtély végére akarnak járni, egy olyan ember cselszövéseit kell leleplezniük, aki már évek óta nincs az élők sorában.
És hogy az első gyilkosság csak a kezdet volt.

Teljesen véletlenül jött szembe velem Mező Szabolcs regénye és az első vélemények meglepően pozitívak voltak. Sajnos a nyári olvasmányaim közé már nem fért be ez a könyv, de soha rosszabb őszkezdést! A Gyilkos hagyaték ugyanis tényleg kiváló debütálás lett, a krimi műfaján belül is olyan olvasmányélmény volt számomra, amihez hasonlóval nem mostanában találkoztam. 

Már az első oldal berántott, a részletes gyilkossági helyszínleírás egyből felkeltette a kíváncsiságomat, a folytatás pedig hamar meggyőzött arról, hogy én ezt a történetet imádni fogom. És ez így is történt! :) Nagyon erős az alapsztori a Sullay famíliával, emellett a karakterek is hitelesek és kidolgozottak. Ezen felül a krimi műfajának minden sajátossága hibátlanul működik benne és maximálisan átjön az a feszültség és atmoszféra is, amit a szerző érzékeltetni szeretett volna. 

Száz százalékig a nyomozás van a középpontban, nincsenek felesleges kitérők vagy időhúzó lelkizések. Ennek köszönhetően a két nyomozóval együtt az én agyam is azon kattogott, hogy vajon ki lehet az elkövető. A gyilkos személyét nem sikerült kitalálnom, mivel nem állt össze a fejemben az indíték. Bárkit gyanúsítottam, nem értettem a motivációját. Úgyhogy számomra meglepetés volt az igazság kiderülése és egy nagyon teljes, minden részletre kiterjedő magyarázatot is kapunk az írótól. Én ezzel a legteljesebb mértékben elégedett voltam, mert a szerző tényleg minden apróságra kitér és logikusan bebizonyít. 

Ami egy picit kevésbé tetszett, az néhány nyelvhelyességi hiba, illetve furcsa volt betűvel leírva látni évszámokat. Az is zavart egy kicsit, hogy a szereplők a családtagjaikat is a keresztnevükön szólítják. Például nem azt mondja az unoka, hogy nagymama, hanem Erzsébet. Mindezt viszont maximálisan ellensúlyozza a könyv nyelvezete és stílusa. Annyira szép leírások és hasonlatok vannak benne, amik még klasszikus szépirodalmi művekben is megállnák a helyüket. Utoljára Hidas Bencénél találkoztam ilyen igényes kifejezésekkel. Ja és a humor is remekül működik a könyvben, jókat derültem, amikor Róbert és Szűcs egymást ugratták. 

A könyv egyébként egy sorozat első része és a szerzővel készített interjú alapján már készülőfélben van a következő kötet. 

Csobbanás Caorléban

A tavalyi nyarat egy rövid strandolással zártam a szlovén tengerparton, idén pedig Caorléban tettem ugyanezt. Az olasz városka nem volt ismeretlen számomra, mert egyszer már jártam itt, de az már legalább 15 éve volt és akkor a strandolás kimaradt. 

Caorle óvárosa a templomtoronnyal

Ezúttal rövid városnézéssel kezdtük a napot. Caorle nem nagy, gyakorlatilag két-három óra alatt az egész óváros bejárható. A színes épületeket Piranban is imádtam és Caorléban is lenyűgöztek. Ebben a városban nem pasztellszínűek a házfalak, hanem vibráló, élénk színekben pompáznak. 

hangulatos óváros

Olaszországban járva természetesen a fagyi sem maradhatott ki, ebédre pedig egy pizzát választottam. A nap fő programja azonban a strandolás volt, így a városi séta után a tengerpart felé vettük az irányt. A part homokos, a tenger pedig nagyon sekély, így kisgyerekesek számára is ideális nyaralási helyszín Caorle. De annak is tudom ajánlani, aki nem jó úszó, de nem akar kimaradni a tengeri fürdőzésből. 

Caorle tengerpartja

Majdnem az egész napot a tengerparton töltöttük, így nekem ez a nap volt a nyár egyetlen strandolós napja. Gyönyörű napos idő volt, az Adria pedig egészen nyugodt, úgyhogy igyekeztem ezeket kiélvezni. A klasszikus tengerparti naplemenete kimaradt, de a város és a tenger bőven kárpótolt, úgyhogy kellemes emlékként marad meg bennem ez a nap.  

Caorle színes házai

 

Egy szelet Franciaország

Nagy álmom volt egyszer eljutni Franciaországba, azon belül is Párizsba. Imádom az ott játszódó filmeket és könyveket, mert számomra varázslatos hangulata van a francia fővárosnak. A látnivalókról nem is beszélve! Valóságos paradicsom a múzeumok és az építészet rajongóinak. Idén pedig végre eljött az idő, hogy megismerkedjek Franciaországgal. Az egy hét borzasztó kevés volt, úgyhogy csak a fővárosból és a Loire-völgyből kaptam egy kis ízelítőt. 

Eiffel-torony a Trocadéro térről

A francia-német határt elhagyva az első állomás Reims volt, ahol a katedrálist néztük meg. Anno művészettörténet órákon részletesen tanultunk a gótikáról, de így is elképesztő élmény volt élőben látni a hatalmas székesegyházat. Az épület külseje is impozáns, belül pedig egyenesen lélegzetelállító. Az óriási ablakok között szinte megelevenedik a történelem, egy kőtáblán fel is van sorolva, melyik francia uralkodókat koronázták meg itt. 

  

Sacré Coeur

Reims után Párizsba indultunk tovább, ahol több napot is eltöltöttünk. A város felfedezését egy szajnai hajókázással kezdtük és már akkor elvarázsolt a város. A gyönyörű épületek, a kovácsoltvas erkélyek, a csodaszép hidak, a fákkal szegélyezett sétányok mind ugyanazt az élményt adták, mint amik a filmekben is visszaköszönnek. Természetesen az ismertebb nevezetességek sem maradtak ki: megnéztük az Eiffel tornyot, a Notre-Dame-ot, a Sainte-Chapelle-t (Szent Kápolna), a Concorde teret, a Louvre-t, a Sacré Coeurt és Versaillesbe is ellátogattunk. 

 

III. Sándor híd a Szajnáról fotózva 

A reimsi katedrális is hatalmas, de a Notre-Dame még annál is nagyobb és szebb volt. Amíg a hosszú sorban várakoztunk, meg tudtam figyelni a bejárat melletti szobrokat és a falakat díszítő vízköpőket. Rögtön eszembe jutott, hogy Victor Hugo mennyire részletesen írt erről az épületről és a Notre-Dame tényleg olyan, amivel egy egész regényt meg lehet tölteni. Minden négyzetcentiméteren van valamilyen érdekesség, ami előtt el lehet időzni. 

 

Notre-Dame

A Versailles-i Palota és a Louvre is gyönyörűek, de mindkét helyre érdemes legalább egy napot szentelni. A Louvre épülete már önmagában hatalmas, belül pedig kész labirintus, de annyi a látnivaló, hogy szinte lehetetlen mindent befogadni. Az ókortól egészen a 20. századig minden fontosabb műalkotás megtalálható itt. Fantasztikus élmény volt azokat a tárgyakat (festmények, szobrok, ékszerek, hieroglifák, vázák, stb.) élőben látni, amikről annak idején az iskolában tanultunk. 

 

Louvre 

 

Tükörterem a Versailles-i Palotában

A francia főváros után a Loire-völgy kastélyait fedeztük fel. Mivel ez a program is ki tud tenni egy egész napot, csak két kastély meglátogatására volt idő. Elsőként a Chambord-i kastélyt néztük meg, ami pontosan olyan, mintha egy Disney mese helyszíne elevenedett volna meg: sok-sok torony, kacskaringós folyosók, csigalépcső, rengeteg egymásba nyíló terem és hatalmas park. Másodikként a Chenonceau-i vízikastélyt jártuk végig. Nekem ez is nagyon tetszett, különösen a kastély építésének történetével együtt. A kastélyok megtekintése után megálltunk egy rövid pihenőre Amboise-ban, ami egy festői szépségű, bájos kisváros a Loire partján. 

 

Chenonceau-i vízikastély 

 

a festői szépségű Loire-völgy

Egyebek: 

- Ahogy ebből a bejegyzésből is kitűnik, az egy hét nagyon kevés Franciaországra, úgyhogy nagyon szeretnék még ide visszatérni. Már csak azért is, mert más francia régiókat is szívesen felfedeznék. 
- Párizs meglehetősen biciklibarát város. Minden nagyobb sugárúton kerékpársávok vannak kialakítva és sokszor nagyobb rajtuk a forgalom, mint az autók sávjában. 
- Szintén nagy meglepetés volt számomra, hogy Párizs mennyire mediterrán város. Mindegy, hogy hétvége van, vagy hétköznap, nyáron pezsgő élet zajlik esténként. Emellett nagyon segítőkészek is a franciák, egyáltalán nem olyan sznobok, mint amilyennek gondolják őket.  
- Párizsban rengeteg a turista. Oké, ezzel nem mondok újdonságot, de tényleg brutális és zavaró a tömeg. Versaillesban konkrétan azért nem tudtam hosszabban elidőzni egy-egy teremben, mert szinte fellöktek a látogató csoportok. Én pedig nyugisan szeretek nézelődni. 
- Az viszont nagy pozitívum, hogy mindezek ellenére mindenhol nagy a tisztaság és az épületek is szépen fel vannak újítva. Sehol egy elhanyagolt vagy romos pont. Emiatt nekem Párizs egy elegáns városként fog megmaradni. 
- Nagyon finomak a pékáruk és a sütemények (a macaron kihagyhatatlan), de kávéban szerintem sokkal jobbak az olaszok. 
- Divatot kedvelőként természetesen kíváncsi voltam, tényleg olyan sikkesek-e a franciák, mint ahogyan a magazinokban olvasni. Nos, az egy hét alatt tapasztaltak szerint igen. A férfiak és a nők is egyszerűen öltözködnek, kevés színt hordanak (de azok harmonizálnak egymással) és nem viselnek márkajelzésekkel ellátott darabokat. A pár éve népszerű quiet luxury stílus jellemző rájuk.    

Leïla Slimani: Mások ​országa

"...arra gondolt, hogy a kétely okoz szenvedést, hogy a választás szüli a fájdalmat, lelki gyötrelmet."

Fülszöveg: 1944-ben ​az alig tizennyolc éves Mathilde beleszeret az elzászi falujukban állomásozó francia csapat marokkói tisztjébe, Amin Belhadzsba. Mathilde, aki úgy érzi, hogy a háború megfosztotta fiatalságától, unalmas, szürke életre kárhoztatta, a romantikus regényekből megismert szenvedélyre, érzéki örömökre, kalandokra vágyik. A felszabadulás után követi férjét a francia protektorátusba, Marokkóba, amely ábrándjaiban a felhőtlen kék ég, a ragyogó napsütés, az illatos virágok és zamatos gyümölcsök földje. Ám csalódnia kell, egészen másmilyen valóság vár rá, új hazája hamarosan az elveszett illúziók országává változik számára. 

Az idei nyaralásomhoz kapcsolódóan olyan olvasmányt kerestem, ami Marokkóban játszódik. Nem egy tündérmese Leila Slimani regénye, a történetet a nagymamája ihlette. Tíz évig követjük nyomon Mathilde és Amin mindennapjait, láthatjuk, milyen küzdelmeket kell megvívniuk és hogy az eltérő családi háttér, neveltetés és vallás mennyire meghatározzák a gondolkodásmódjukat és az életüket. 

A fő helyszín Meknesz, de Casablancát és kisebb városokat is érintenek az események. Érdekes volt úgy olvasni ezt a családregényt, hogy én is jártam ezeken a helyszíneken. Gyönyörűek a tájleírások, magam előtt láttam a városképeket és a majorságot. A kedvencem egy tavaszi nap leírása: "Bársonyos volt a levegő, ígéretekkel teli. A városközpontot elárasztó lágy fény simogatta az épületek fehér  homlokzatát, kiemelve a muskátlik és a hibiszkuszvirágok élénkpiros színét." 

Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni, hogy miről is szól a Mások országa, akkor az a szabadságvágy lenne. Mathilde, elzászi nőként betolakodó a marokkóiak szemében. Amin, aki megjárta a háborút, európai feleséggel tér vissza szülőföldjére, amit a családja nem néz jó szemmel. Mindketten idegennek érzik magukat és próbálnak úgy élni, hogy megfeleljenek a társadalom elvárásainak. Csakhogy Marokkóban a változás szele fúj, az emberek függetlenedni szeretnének a francia uralomtól. Omart (Amin öccse) is ez a cél vezérli, Szelma (Amir húga) viszont inkább az európai kultúrával szimpatizál, ami nem könnyű egy férfiak uralta, iszlám berendezkedésű országban. 

Engem leginkább a nők helyzete fogott meg ebben a könyvben. Amin nagyon erősen uralkodik a családján, bármire képes, hogy a saját akarata érvényesüljön. A nők mozgástere minimális, szinte rabszolgaként élnek, évszázados hagyományoknak kell megfelelniük és semmi esélyük nincs, hogy ebből a helyzetből kitörjenek. 

Végig érezni a feszültséget a történeten. Minden olyan esemény konfliktust szül, ami kommunikációval, nyíltsággal vagy logikus gondolkodással elkerülhető lenne. Amin erre sokszor képtelen és ezzel tisztában is van. Néha sajnáltam Mathilde-ot, hogy mit kell eltűrnie Amintól, ugyanakkor Aisának is ezt a mintát örökíti tovább. A könyv folytatása már elérhető, kíváncsi vagyok, hogyan alakul a család - főleg a gyerekek - sorsa.

Kayvion Lewis: Thieves' ​Gambit - Tolvajok játszmája

Fülszöveg: Rosalyn ​Quest édesanyja szárnyai alatt mindössze tizenhét évesen már a mestertolvajok életét éli. Nem ismer lehetetlent, ha valahova be kell jutnia, vagy éppenséggel ki kell szabadulnia. Egy nap azonban olyan helyzetben találja magát, ahonnan még ő sem talál kiutat, a tét pedig az anyja élete. 
Rossnak alig egy hónapja van, hogy megoldja élete eddigi legnagyobb problémáját. Kétségbeesett igyekezetében részt vesz a Thieves' Gambiten, egy veszélyes, nemzetközi tolvajversenyen, ahol még a vetélytársak megölése sem tabu, és a fődíj nem más, mint egy kívánság – egy kívánság, amivel megmentheti az anyja életét. Azonban nem lesz egyszerű dolga. Nem elég, hogy szembe találja magát gyerekkori nemezisével, Noelia Boscherttel, még egy nagyon jóképű, és annál is nyomulósabb srác is igyekszik ellopni Rosalyn szívét. Ilyen vetélytársakkal szemben a Gambit megnyerése még nehezebb, mint gondolta volna. 

Most, hogy megjelent a Thieves' Gambit folytatása, elérkezettnek láttam az időt az első rész elolvasására. Már az ismertetője nagyon megfogott, pedig a young adult könyvekből rég kinőttem. A történet nagyon pörgős és magával ragadó, klassz volt belátni a tolvajok világába, ennek ellenére nem győzött meg arról ez a könyv, hogy a folytatást is elolvassam. 

Pedig a történettel nem volt bajom, sőt. Tényleg nagyon fordulatos Ross szereplése a Gambitben, az írónő telesen máshogy - jó értelemben! - alakította a történetszálakat, mint ahogyan én előzetesen számítottam. Az egész múzeumos feladatot imádtam a szarkofág ellopásának ötletétől a konkrét megvalósításig. Annyira filmszerűen ír le mindent az írónő, hogy a legapróbb mozzanatig láttam magam előtt az eseményeket. Nagyon sok a szereplő, de könnyen követhető, hogy ki kicsoda. Van némi romantika a szereplők között, de szerencsére nem válik rózsaszín cukormázassá a történet. További pozitívum, hogy bár tinik a főszereplők, a koruknál érettebben viselkednek. Nincsenek cicaharcok és kicsinyes játszmák, és a párbeszédek többsége is olyan, mintha felnőttek között zajlana.  

A könyv zárása viszont... nos, azzal már nem voltam teljesen elégedett. Furcsán jött ki a "nagy csavar" és valahogy nagyon összecsapottnak éreztem. Elképzelhető, hogy a második kötetben ez kifejtésre kerül, mert bennem elég sok kérdőjel maradt. A fordítással is voltak problémáim, nagyon sok az olyan mondat, aminél pontosan látni, hogy hogyan hangzik eredetiben angolul. Illetve néhány résznél olyan érzésem volt, mintha kimaradt volna néhány mondat vagy bekezdés. Hogy egy példát is mondjak: a szereplők egy föld alatti titkos helységben vannak, megkapják az instrukciókat, a következő bekezdésben pedig már egy múzeum előcsarnokában látjuk őket. Többször is el kellett olvasnom ezt a szövegrészt és azóta sem világos, hogyan jutottak el oda. De a könyv vége felé, a repülőgépes jelenet is ilyen. 

Nem tudom, hány kötetesre tervezi az írónő ezt a sorozatot, a Thieves' Gambit mindenesetre jó alap a folytatáshoz. Aki szereti az Ocean's Eleven filmeket, annak érdemes próbát tennie vele. 

Drop - Gyilkos randi (2025)

Violet, a megözvegyült anya évek óta nem randizott, megérkezik egy menő étterembe. Henry, a randipartnere még helyesebb és elbővülőbb, mint amire számított. Ám a köztük levő kémia kezd megdermedni, amikor Violet előbb bosszantó, majd rémisztő névtelen üzeneteket kezd kapni a telefonjára. 

Desmond blogján láttam ajánlót erről a filmről. A szinopszis nem túl bonyolult és mivel kedvelem a zárt térben játszódó filmeket, ezért adtam a Gyilkos randinak egy esélyt. Meglepő módon tetszett a film, Christopher Landon rendező elég korrekt alkotást tett le az asztalra. A kezdő jelenet meglehetősen durva, de rögtön a képernyőhöz szegezett. Szerencsére a film többi része nem ennyire véres és hatásvadász, és később ki is derül, miért annyira fontos ez az eseménysor. De ne szaladjunk ennyire előre. 

Szóval, első randi. Szingliként is nagyon izgul az ember lánya, na de gyerekkel és elhunyt férjjel még idegőrlőbb a helyzet. Ehhez adódnak hozzá az úgynevezett "drop" üzenetek - innen ered a film angol címe is -, amik minden módon próbálják megkeseríteni a randizók estéjét. A szűk teret (ami konkrétan az étterem) nagyon jól kihasználják és nekem nagyon tetszett, hogy folyamatosan lehetett agyalni, ki is a zsaroló. Nem sikerült rögtön kitalálnom, csak akkor lett gyanús az a bizonyos illető, amikor már tényleg mindenki mást ki lehetett zárni. 

A forgatókönyv jó és a színészek játéka is rendben van. Meghann Fahy alakítása volt a legerősebb, érzelmek széles skáláját jeleníti meg a film 90 perce során. Brandon Sklenar (ő Henry szerepében látható) remek partner, bár nem jut neki akkora játéktér, mint Violetnek. A pincér srác kissé idegesítő volt, de illett a sokszínű karakterek közé. 

A hangsúly végig a "nyomozáson" és a zsaroló üzenetein van, mégis nagyon sok életszerűtlen dolgot vonultat fel a film. Henry nagybetűs gentlemanként elképesztő türelemmel van megáldva, a furcsán alakuló randi ellenére is kitart Violet mellett. Az is furcsa volt nekem, hogy Violet csak a fia miatt aggódik, a húgáért már nem annyira. A mélypont viszont egyértelműen az ablakos jelenet, az rettentő bénára sikerült. A zenét is hiányoltam, a zongorajátékon kívül semmilyen dallam nem csendül fel. Nem unalmas film a Gyilkos randi, hozza azt, amit a leírás alapján várni lehet tőle, ugyanakkor lehetett volna egy kicsit bátrabb is. 

Értékelés: 7/10  

Dorosz Dávid: Mindenki lelép

"Viszont ez a hétvége most más lesz. Komfortzónán túli. Bármi megtörténhet." 

Fülszöveg: Baráti társaság. Luxusvilla a Balaton felett. Egy hétvége, amely mindent megváltoztat.

Ádám villájában minden adott egy tökéletes hétvégéhez: régi egyetemi csapat gyűlik össze a Londonból hazatérő Ági negyvenedik születésnapjára. De már semmi sem olyan, mint régen. A hazugságok és a múlt árnyékai gyorsan felszínre törnek. 
Az ártatlan ünneplés vasárnap hajnalra tragédiába fordul: egy holttest hever a parton. Ferinek, a traumáival küzdő nyomozónak alig néhány órája van kiderítenie az igazságot, mielőtt az ügyet eltussolják. Ki az, aki bármire képes, hogy a titkai ne kerüljenek napvilágra?

Már tavasszal kinéztem magamnak Dorosz Dávid regényét, de csak most volt időm elolvasni. Teljesen véletlenül még a NIOK augusztusi témájához  - egy regény, amelyben a főszereplők testvérek - is passzol, engem viszont elsősorban a borítón látható alcím fogott meg: Thriller a mai Magyarországról. Az olvasottak tükrében valamennyire helytállónak is érzem ezt a címet. A Mindenki lelép ugyanis nagyon mai regény, tűpontos helyzetképet fest a magyar valóságról. 

Adott egy hat fős baráti társaság, akik születésnapi bulit szerveznek. Az ünnepelt Ági, aki az egyetem után Londonba költözött és azóta is ott él. A buli helyszíne Tihany, a társaság összejövetelével pedig minden olyan probléma felszínre kerül, ami a szereplőket évtizedekig nyomasztotta és a jelenkori mindennapjaikat is megkeseríti. Sok szempontból olyan volt ez a könyv, mint Mészöly Ágnestől a Rókabérc: a történéseket itt is a szereplők váltott nézőpontjából látjuk és számtalan olyan titokra derül fény, amelyek események egész láncolatát indítják el.  

Nem a krimis vonalon van a hangsúly, a történet önmagában is működőképes. Feri jelenlétét és nyomozását én feleslegesnek éreztem, pedig az ő sorsa is tökéletesen beleillik a magyar rögvalóságba. Tulajdonképpen egy plusz adalék azokhoz az indokokhoz, hogy miért lép le mindenki Magyarországról. 

Ahogy már írtam, Dorosz Dávid regénye nagyon mai, szinte minden szereplő problémáját át tudtam érezni, abszolút hiteles képet fest a harmincas generáció életéről. Nem oktat ki, nem foglal állást, csak tükröt mutat az olvasónak. Számomra a lelki vívódások és a kapcsolati dinamikák adták ennek a könyvnek az erejét, ezekből fakad az a feszült hangulat, amely már a könyv első oldalaitól kezdve folyamatosan jelen van. Kezdetben nem tudjuk, kié a holttest, az író is csak lassan adagolja az információkat, a könyv végére azonban mindenre magyarázatot kapunk. Logikus és érthető a szereplők döntése, ezen a téren semmilyen hiányérzet nem maradt bennem. 

Összességében tetszett a könyv, kifejezetten bátor alkotásnak tartom. Tele van fájóan ismerős helyzettel és karakterrel, meglepő fordulatokkal, ugyanakkor látszik, hogy a cselekmény és a jellemrajzok is alaposan ki vannak dolgozva. 

Mesés Marokkó

Aki rendszeres olvasója a blognak, az megfigyelhette, hogy eddig csak Európán belüli utazásokról írtam. Idén viszont elérkezettnek láttam az időt arra, hogy tényleg világot lássak és megismerkedjek Afrikával. A lehetséges úticélok közül Marokkóra esett a választásom, mert nagyon sok érdekességet hallottam erről az országról. Egy hét kevés volt arra, hogy egész Marokkót bejárjam, de a választott körút így is nagyon sok élményt adott.  

Marrakeshi utcakép a terrakotta színű épületekkel

Marrakesh

Az út első állomása Marrakesh volt. Amint leszállt a repülőgép, rögtön megfogott a terrakotta színű épületek látványa és a rengeteg növény. Pálmák, olajfa ligetek, parkok a város több pontján. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire zöld ez a város, sokkal kopárabbnak hittem. A látnivalók közül a Majorelle kert, a Koutoubia torony és a Dar El Bacha palota tetszett a legjobban. Mindhárom egy-egy ékkő a város szívében. Természetesen a piacot sem hagytuk ki a Jemma El Fna téren, ami tényleg olyan volt, mintha az Ezeregyéjszaka meséi megelevenedtek volna: mindenféle árusok, kígyóbűvölők, táncosok, mutatványosok és mindent belengő fűszeres illatok. 

 Majorelle kert

Atlasz-hegység

Marrakesh után Fez volt a következő úticél, amihez az Atlasz-hegységen keresztül vitt az út. Maga a hegység nagyon szép, de egyes területei borzasztó kopárak. Az Atlaszból leérkező vizet igyekeznek összegyűjteni, az út során rengeteg víztározót lehetett látni. A talaj sok helyen köves és terméketlen, mégis találni itt falvakat és embereket. Mesélte az idegenvezető, hogy az itt élő berbereknek milyen küzdelmesek a mindennapjaik és a házaikat látva ezt el is tudom hinni. Ezzel szemben üde kontraszt volt Ifrane városa, ami a cédruserdők közepén fekszik, a téli évszakban pedig valóságos síparadicsom. 

 tájkép az Atlasz-hegységből

Fez

Fez három jól elkülöníthető városrészből áll. A 20. és 21. században épült negyed fehér falú villákból és modern épületekből áll, a széles sugárutakat pedig datolyapálmák szegélyezik. A 14. századi zsidó negyed (Mellah) a spanyol építészet nyomait viseli magán, míg a 9. századi óváros a szűk sikátoraival egy végeláthatatlan labirintusnak tűnik. A legtöbb időt az óvárosi részben töltöttük el, ahol egyik bazársor követte a másikat. Az egyik árus friss gyümölcsöt árult, a másik nyers húsokat szelt fel, de élő baromfit is lehetett kapni. A Bou Inania Medersa megtekintése mellett bőrcserző, kerámiakészítő és szövőműhelybe is ellátogattunk. A bazárban is nagyon intenzívek voltak az illatok, de a bőrcserzőnél csak friss mentalevelekkel lehetett elviselni. És nemcsak a szag volt sokkoló, hanem a látvány is: az ott dolgozók sokszor egészen kezdetleges eszközökkel és technológiával dolgoznak, amiket európai ember csak a történelemkönyvekben lát. Feznek ez a része tényleg olyan, mintha megállt volna az idő. 

 bőrcserző üzem Fez óvárosában

Volubilis – Meknes – Rabat 

A következő állomás Volubilis volt. Az egykor csodaszép római városnak ma már csak a romjai láthatók, de nekem így is nagyon tetszettek a mozaikok és az oszlopsorok. Meknesben csak a szultáni palotát és a városalapító mauzóleumát néztük meg. Ezután érkeztünk meg Rabatba, Marokkó jelenlegi fővárosába. A patikatisztaságú város gyönyörű, még a fűszálakon is látszik, hogy ez az uralkodó székhelye. A látnivalók közül V. Mohamed mauzóleuma és a Oudayas-i Kasbah tetszett a legjobban. Mindkét helyről rá lehetett látni az óceánra. 

Volubilis romjai

Casablanca – Essaouria

A főváros után Casablancába utaztunk. Itt az Anfa villanegyedet és a II. Hassan mecsetet néztük meg. Az épület külseje impozáns, a belseje pedig gazdagon díszített és nyugalmat árasztó. Amellett, hogy ez a világ harmadik legnagyobb mecsete, az épület kétharmada betoncölöpökön áll az óceánban. Essaouriában (a térképen Szavíra néven szerepel) a portugál erődöt néztük meg és az óceánban is megmártóztunk. Elég hűvös volt a víz és a hullámok is mások voltak, mint a tengernél. A halászhajók is másmilyen kialakításúak, mint a tengeriek. A víz közelsége miatt nagyon párás volt a levegő, az óceán kék színe csak délután volt látható. A szálláshelyet elhagyva egy kis kézműves üzemben az argánolaj készítését tekintettük meg. Kecskéket nem láttunk az argánfákon, de az olaj kinyerésének folyamata így is érdekes volt. 

 kilátás az óceánra Rabatból

Egyebek: 

- A főszezon Marokkóban szeptemberben van, a legtöbb turista akkor látogatja meg az országot. 
- A hőmérséklet nyáron 30 fok fölött van (kb. olyan, mint nálunk a kánikula), de a 40-50 fok sem ritka. A Nap nagyon erősen süt, pillanatok alatt le lehet égni. Csak az óceánpart rendelkezik egész éveben kellemes klímával. 
- A városokban nagyon körültekintően kell közlekedni. Marrakeshben rengeteg a motoros, gyalogosan nehéz átkelni az utakon, mert kevés helyen van zebra. Ezzel szemben a hegyekben teljesen megszokott látvány a szamarak használata vagy a kecskék és juhok terelgetése. 
- Csapvizet nem tanácsos inni, mert más az összetétele, mint az európai ivóvíznek. 
- A marokkói konyha nagyon sok fűszert használ (a többségük Magyarországon is beszerezhető), emiatt az ételek íze intenzív és különleges. A péksütemények nagyon finomak, a húsételek közül pedig a tagine-t érdemes megkóstolni. 
- A higiénia hagy némi kívánnivalót maga után. A piacokon teljesen normálisnak számít az állatok leölése és a hús szabadon hagyása. Bár az utcákat rendszeresen takarítják, sok helyen van szemét. 
- Rengeteg az utcákon a macska, néhány méterenként biztosan találkozik eggyel az ember. A többségük sajnos nagyon sovány és beteg, de mindenki eteti őket. Az egész országban nagy becsben vannak tartva, igazából senkit sem zavarnak. 
- A piaci árusokat elég nehéz "lerázni". Sokszor nem elég azt mondani nekik, hogy "Nem.", mert futnak az ember után. Alkudni viszont jobban lehet náluk, mint a törököknél. 
- Az egy hét alatt tapasztaltak alapján számomra Marokkó a kettősség országa. Döbbenetes különbségek vannak a városi és a vidéki élet között, de városon belül is nagyok a szélsőségek. Casablancában például a mecset környéke nagyon szép és rendezett, de néhány háztömbbel arrébb már teljesen más körülményekkel találkozik az ember.