Egy szelet Franciaország

Nagy álmom volt egyszer eljutni Franciaországba, azon belül is Párizsba. Imádom az ott játszódó filmeket és könyveket, mert számomra varázslatos hangulata van a francia fővárosnak. A látnivalókról nem is beszélve! Valóságos paradicsom a múzeumok és az építészet rajongóinak. Idén pedig végre eljött az idő, hogy megismerkedjek Franciaországgal. Az egy hét borzasztó kevés volt, úgyhogy csak a fővárosból és a Loire-völgyből kaptam egy kis ízelítőt. 

Eiffel-torony a Trocadéro térről

A francia-német határt elhagyva az első állomás Reims volt, ahol a katedrálist néztük meg. Anno művészettörténet órákon részletesen tanultunk a gótikáról, de így is elképesztő élmény volt élőben látni a hatalmas székesegyházat. Az épület külseje is impozáns, belül pedig egyenesen lélegzetelállító. Az óriási ablakok között szinte megelevenedik a történelem, egy kőtáblán fel is van sorolva, melyik francia uralkodókat koronázták meg itt. 

  

Sacré Coeur

Reims után Párizsba indultunk tovább, ahol több napot is eltöltöttünk. A város felfedezését egy szajnai hajókázással kezdtük és már akkor elvarázsolt a város. A gyönyörű épületek, a kovácsoltvas erkélyek, a csodaszép hidak, a fákkal szegélyezett sétányok mind ugyanazt az élményt adták, mint amik a filmekben is visszaköszönnek. Természetesen az ismertebb nevezetességek sem maradtak ki: megnéztük az Eiffel tornyot, a Notre-Dame-ot, a Sainte-Chapelle-t (Szent Kápolna), a Concorde teret, a Louvre-t, a Sacré Coeurt és Versaillesbe is ellátogattunk. 

 

III. Sándor híd a Szajnáról fotózva 

A reimsi katedrális is hatalmas, de a Notre-Dame még annál is nagyobb és szebb volt. Amíg a hosszú sorban várakoztunk, meg tudtam figyelni a bejárat melletti szobrokat és a falakat díszítő vízköpőket. Rögtön eszembe jutott, hogy Victor Hugo mennyire részletesen írt erről az épületről és a Notre-Dame tényleg olyan, amivel egy egész regényt meg lehet tölteni. Minden négyzetcentiméteren van valamilyen érdekesség, ami előtt el lehet időzni. 

 

Notre-Dame

A Versailles-i Palota és a Louvre is gyönyörűek, de mindkét helyre érdemes legalább egy napot szentelni. A Louvre épülete már önmagában hatalmas, belül pedig kész labirintus, de annyi a látnivaló, hogy szinte lehetetlen mindent befogadni. Az ókortól egészen a 20. századig minden fontosabb műalkotás megtalálható itt. Fantasztikus élmény volt azokat a tárgyakat (festmények, szobrok, ékszerek, hieroglifák, vázák, stb.) élőben látni, amikről annak idején az iskolában tanultunk. 

 

Louvre 

 

Tükörterem a Versailles-i Palotában

A francia főváros után a Loire-völgy kastélyait fedeztük fel. Mivel ez a program is ki tud tenni egy egész napot, csak két kastély meglátogatására volt idő. Elsőként a Chambord-i kastélyt néztük meg, ami pontosan olyan, mintha egy Disney mese helyszíne elevenedett volna meg: sok-sok torony, kacskaringós folyosók, csigalépcső, rengeteg egymásba nyíló terem és hatalmas park. Másodikként a Chenonceau-i vízikastélyt jártuk végig. Nekem ez is nagyon tetszett, különösen a kastély építésének történetével együtt. A kastélyok megtekintése után megálltunk egy rövid pihenőre Amboise-ban, ami egy festői szépségű, bájos kisváros a Loire partján. 

 

Chenonceau-i vízikastély 

 

a festői szépségű Loire-völgy

Egyebek: 

- Ahogy ebből a bejegyzésből is kitűnik, az egy hét nagyon kevés Franciaországra, úgyhogy nagyon szeretnék még ide visszatérni. Már csak azért is, mert más francia régiókat is szívesen felfedeznék. 
- Párizs meglehetősen biciklibarát város. Minden nagyobb sugárúton kerékpársávok vannak kialakítva és sokszor nagyobb rajtuk a forgalom, mint az autók sávjában. 
- Szintén nagy meglepetés volt számomra, hogy Párizs mennyire mediterrán város. Mindegy, hogy hétvége van, vagy hétköznap, nyáron pezsgő élet zajlik esténként. Emellett nagyon segítőkészek is a franciák, egyáltalán nem olyan sznobok, mint amilyennek gondolják őket.  
- Párizsban rengeteg a turista. Oké, ezzel nem mondok újdonságot, de tényleg brutális és zavaró a tömeg. Versaillesban konkrétan azért nem tudtam hosszabban elidőzni egy-egy teremben, mert szinte fellöktek a látogató csoportok. Én pedig nyugisan szeretek nézelődni. 
- Az viszont nagy pozitívum, hogy mindezek ellenére mindenhol nagy a tisztaság és az épületek is szépen fel vannak újítva. Sehol egy elhanyagolt vagy romos pont. Emiatt nekem Párizs egy elegáns városként fog megmaradni. 
- Nagyon finomak a pékáruk és a sütemények (a macaron kihagyhatatlan), de kávéban szerintem sokkal jobbak az olaszok. 
- Divatot kedvelőként természetesen kíváncsi voltam, tényleg olyan sikkesek-e a franciák, mint ahogyan a magazinokban olvasni. Nos, az egy hét alatt tapasztaltak szerint igen. A férfiak és a nők is egyszerűen öltözködnek, kevés színt hordanak (de azok harmonizálnak egymással) és nem viselnek márkajelzésekkel ellátott darabokat. A pár éve népszerű quiet luxury stílus jellemző rájuk.    

Leïla Slimani: Mások ​országa

"...arra gondolt, hogy a kétely okoz szenvedést, hogy a választás szüli a fájdalmat, lelki gyötrelmet."

Fülszöveg: 1944-ben ​az alig tizennyolc éves Mathilde beleszeret az elzászi falujukban állomásozó francia csapat marokkói tisztjébe, Amin Belhadzsba. Mathilde, aki úgy érzi, hogy a háború megfosztotta fiatalságától, unalmas, szürke életre kárhoztatta, a romantikus regényekből megismert szenvedélyre, érzéki örömökre, kalandokra vágyik. A felszabadulás után követi férjét a francia protektorátusba, Marokkóba, amely ábrándjaiban a felhőtlen kék ég, a ragyogó napsütés, az illatos virágok és zamatos gyümölcsök földje. Ám csalódnia kell, egészen másmilyen valóság vár rá, új hazája hamarosan az elveszett illúziók országává változik számára. 

Az idei nyaralásomhoz kapcsolódóan olyan olvasmányt kerestem, ami Marokkóban játszódik. Nem egy tündérmese Leila Slimani regénye, a történetet a nagymamája ihlette. Tíz évig követjük nyomon Mathilde és Amin mindennapjait, láthatjuk, milyen küzdelmeket kell megvívniuk és hogy az eltérő családi háttér, neveltetés és vallás mennyire meghatározzák a gondolkodásmódjukat és az életüket. 

A fő helyszín Meknesz, de Casablancát és kisebb városokat is érintenek az események. Érdekes volt úgy olvasni ezt a családregényt, hogy én is jártam ezeken a helyszíneken. Gyönyörűek a tájleírások, magam előtt láttam a városképeket és a majorságot. A kedvencem egy tavaszi nap leírása: "Bársonyos volt a levegő, ígéretekkel teli. A városközpontot elárasztó lágy fény simogatta az épületek fehér  homlokzatát, kiemelve a muskátlik és a hibiszkuszvirágok élénkpiros színét." 

Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni, hogy miről is szól a Mások országa, akkor az a szabadságvágy lenne. Mathilde, elzászi nőként betolakodó a marokkóiak szemében. Amin, aki megjárta a háborút, európai feleséggel tér vissza szülőföldjére, amit a családja nem néz jó szemmel. Mindketten idegennek érzik magukat és próbálnak úgy élni, hogy megfeleljenek a társadalom elvárásainak. Csakhogy Marokkóban a változás szele fúj, az emberek függetlenedni szeretnének a francia uralomtól. Omart (Amin öccse) is ez a cél vezérli, Szelma (Amir húga) viszont inkább az európai kultúrával szimpatizál, ami nem könnyű egy férfiak uralta, iszlám berendezkedésű országban. 

Engem leginkább a nők helyzete fogott meg ebben a könyvben. Amin nagyon erősen uralkodik a családján, bármire képes, hogy a saját akarata érvényesüljön. A nők mozgástere minimális, szinte rabszolgaként élnek, évszázados hagyományoknak kell megfelelniük és semmi esélyük nincs, hogy ebből a helyzetből kitörjenek. 

Végig érezni a feszültséget a történeten. Minden olyan esemény konfliktust szül, ami kommunikációval, nyíltsággal vagy logikus gondolkodással elkerülhető lenne. Amin erre sokszor képtelen és ezzel tisztában is van. Néha sajnáltam Mathilde-ot, hogy mit kell eltűrnie Amintól, ugyanakkor Aisának is ezt a mintát örökíti tovább. A könyv folytatása már elérhető, kíváncsi vagyok, hogyan alakul a család - főleg a gyerekek - sorsa.

Kayvion Lewis: Thieves' ​Gambit - Tolvajok játszmája

Fülszöveg: Rosalyn ​Quest édesanyja szárnyai alatt mindössze tizenhét évesen már a mestertolvajok életét éli. Nem ismer lehetetlent, ha valahova be kell jutnia, vagy éppenséggel ki kell szabadulnia. Egy nap azonban olyan helyzetben találja magát, ahonnan még ő sem talál kiutat, a tét pedig az anyja élete. 
Rossnak alig egy hónapja van, hogy megoldja élete eddigi legnagyobb problémáját. Kétségbeesett igyekezetében részt vesz a Thieves' Gambiten, egy veszélyes, nemzetközi tolvajversenyen, ahol még a vetélytársak megölése sem tabu, és a fődíj nem más, mint egy kívánság – egy kívánság, amivel megmentheti az anyja életét. Azonban nem lesz egyszerű dolga. Nem elég, hogy szembe találja magát gyerekkori nemezisével, Noelia Boscherttel, még egy nagyon jóképű, és annál is nyomulósabb srác is igyekszik ellopni Rosalyn szívét. Ilyen vetélytársakkal szemben a Gambit megnyerése még nehezebb, mint gondolta volna. 

Most, hogy megjelent a Thieves' Gambit folytatása, elérkezettnek láttam az időt az első rész elolvasására. Már az ismertetője nagyon megfogott, pedig a young adult könyvekből rég kinőttem. A történet nagyon pörgős és magával ragadó, klassz volt belátni a tolvajok világába, ennek ellenére nem győzött meg arról ez a könyv, hogy a folytatást is elolvassam. 

Pedig a történettel nem volt bajom, sőt. Tényleg nagyon fordulatos Ross szereplése a Gambitben, az írónő telesen máshogy - jó értelemben! - alakította a történetszálakat, mint ahogyan én előzetesen számítottam. Az egész múzeumos feladatot imádtam a szarkofág ellopásának ötletétől a konkrét megvalósításig. Annyira filmszerűen ír le mindent az írónő, hogy a legapróbb mozzanatig láttam magam előtt az eseményeket. Nagyon sok a szereplő, de könnyen követhető, hogy ki kicsoda. Van némi romantika a szereplők között, de szerencsére nem válik rózsaszín cukormázassá a történet. További pozitívum, hogy bár tinik a főszereplők, a koruknál érettebben viselkednek. Nincsenek cicaharcok és kicsinyes játszmák, és a párbeszédek többsége is olyan, mintha felnőttek között zajlana.  

A könyv zárása viszont... nos, azzal már nem voltam teljesen elégedett. Furcsán jött ki a "nagy csavar" és valahogy nagyon összecsapottnak éreztem. Elképzelhető, hogy a második kötetben ez kifejtésre kerül, mert bennem elég sok kérdőjel maradt. A fordítással is voltak problémáim, nagyon sok az olyan mondat, aminél pontosan látni, hogy hogyan hangzik eredetiben angolul. Illetve néhány résznél olyan érzésem volt, mintha kimaradt volna néhány mondat vagy bekezdés. Hogy egy példát is mondjak: a szereplők egy föld alatti titkos helységben vannak, megkapják az instrukciókat, a következő bekezdésben pedig már egy múzeum előcsarnokában látjuk őket. Többször is el kellett olvasnom ezt a szövegrészt és azóta sem világos, hogyan jutottak el oda. De a könyv vége felé, a repülőgépes jelenet is ilyen. 

Nem tudom, hány kötetesre tervezi az írónő ezt a sorozatot, a Thieves' Gambit mindenesetre jó alap a folytatáshoz. Aki szereti az Ocean's Eleven filmeket, annak érdemes próbát tennie vele. 

Drop - Gyilkos randi (2025)

Violet, a megözvegyült anya évek óta nem randizott, megérkezik egy menő étterembe. Henry, a randipartnere még helyesebb és elbővülőbb, mint amire számított. Ám a köztük levő kémia kezd megdermedni, amikor Violet előbb bosszantó, majd rémisztő névtelen üzeneteket kezd kapni a telefonjára. 

Desmond blogján láttam ajánlót erről a filmről. A szinopszis nem túl bonyolult és mivel kedvelem a zárt térben játszódó filmeket, ezért adtam a Gyilkos randinak egy esélyt. Meglepő módon tetszett a film, Christopher Landon rendező elég korrekt alkotást tett le az asztalra. A kezdő jelenet meglehetősen durva, de rögtön a képernyőhöz szegezett. Szerencsére a film többi része nem ennyire véres és hatásvadász, és később ki is derül, miért annyira fontos ez az eseménysor. De ne szaladjunk ennyire előre. 

Szóval, első randi. Szingliként is nagyon izgul az ember lánya, na de gyerekkel és elhunyt férjjel még idegőrlőbb a helyzet. Ehhez adódnak hozzá az úgynevezett "drop" üzenetek - innen ered a film angol címe is -, amik minden módon próbálják megkeseríteni a randizók estéjét. A szűk teret (ami konkrétan az étterem) nagyon jól kihasználják és nekem nagyon tetszett, hogy folyamatosan lehetett agyalni, ki is a zsaroló. Nem sikerült rögtön kitalálnom, csak akkor lett gyanús az a bizonyos illető, amikor már tényleg mindenki mást ki lehetett zárni. 

A forgatókönyv jó és a színészek játéka is rendben van. Meghann Fahy alakítása volt a legerősebb, érzelmek széles skáláját jeleníti meg a film 90 perce során. Brandon Sklenar (ő Henry szerepében látható) remek partner, bár nem jut neki akkora játéktér, mint Violetnek. A pincér srác kissé idegesítő volt, de illett a sokszínű karakterek közé. 

A hangsúly végig a "nyomozáson" és a zsaroló üzenetein van, mégis nagyon sok életszerűtlen dolgot vonultat fel a film. Henry nagybetűs gentlemanként elképesztő türelemmel van megáldva, a furcsán alakuló randi ellenére is kitart Violet mellett. Az is furcsa volt nekem, hogy Violet csak a fia miatt aggódik, a húgáért már nem annyira. A mélypont viszont egyértelműen az ablakos jelenet, az rettentő bénára sikerült. A zenét is hiányoltam, a zongorajátékon kívül semmilyen dallam nem csendül fel. Nem unalmas film a Gyilkos randi, hozza azt, amit a leírás alapján várni lehet tőle, ugyanakkor lehetett volna egy kicsit bátrabb is. 

Értékelés: 7/10  

Dorosz Dávid: Mindenki lelép

"Viszont ez a hétvége most más lesz. Komfortzónán túli. Bármi megtörténhet." 

Fülszöveg: Baráti társaság. Luxusvilla a Balaton felett. Egy hétvége, amely mindent megváltoztat.

Ádám villájában minden adott egy tökéletes hétvégéhez: régi egyetemi csapat gyűlik össze a Londonból hazatérő Ági negyvenedik születésnapjára. De már semmi sem olyan, mint régen. A hazugságok és a múlt árnyékai gyorsan felszínre törnek. 
Az ártatlan ünneplés vasárnap hajnalra tragédiába fordul: egy holttest hever a parton. Ferinek, a traumáival küzdő nyomozónak alig néhány órája van kiderítenie az igazságot, mielőtt az ügyet eltussolják. Ki az, aki bármire képes, hogy a titkai ne kerüljenek napvilágra?

Már tavasszal kinéztem magamnak Dorosz Dávid regényét, de csak most volt időm elolvasni. Teljesen véletlenül még a NIOK augusztusi témájához  - egy regény, amelyben a főszereplők testvérek - is passzol, engem viszont elsősorban a borítón látható alcím fogott meg: Thriller a mai Magyarországról. Az olvasottak tükrében valamennyire helytállónak is érzem ezt a címet. A Mindenki lelép ugyanis nagyon mai regény, tűpontos helyzetképet fest a magyar valóságról. 

Adott egy hat fős baráti társaság, akik születésnapi bulit szerveznek. Az ünnepelt Ági, aki az egyetem után Londonba költözött és azóta is ott él. A buli helyszíne Tihany, a társaság összejövetelével pedig minden olyan probléma felszínre kerül, ami a szereplőket évtizedekig nyomasztotta és a jelenkori mindennapjaikat is megkeseríti. Sok szempontból olyan volt ez a könyv, mint Mészöly Ágnestől a Rókabérc: a történéseket itt is a szereplők váltott nézőpontjából látjuk és számtalan olyan titokra derül fény, amelyek események egész láncolatát indítják el.  

Nem a krimis vonalon van a hangsúly, a történet önmagában is működőképes. Feri jelenlétét és nyomozását én feleslegesnek éreztem, pedig az ő sorsa is tökéletesen beleillik a magyar rögvalóságba. Tulajdonképpen egy plusz adalék azokhoz az indokokhoz, hogy miért lép le mindenki Magyarországról. 

Ahogy már írtam, Dorosz Dávid regénye nagyon mai, szinte minden szereplő problémáját át tudtam érezni, abszolút hiteles képet fest a harmincas generáció életéről. Nem oktat ki, nem foglal állást, csak tükröt mutat az olvasónak. Számomra a lelki vívódások és a kapcsolati dinamikák adták ennek a könyvnek az erejét, ezekből fakad az a feszült hangulat, amely már a könyv első oldalaitól kezdve folyamatosan jelen van. Kezdetben nem tudjuk, kié a holttest, az író is csak lassan adagolja az információkat, a könyv végére azonban mindenre magyarázatot kapunk. Logikus és érthető a szereplők döntése, ezen a téren semmilyen hiányérzet nem maradt bennem. 

Összességében tetszett a könyv, kifejezetten bátor alkotásnak tartom. Tele van fájóan ismerős helyzettel és karakterrel, meglepő fordulatokkal, ugyanakkor látszik, hogy a cselekmény és a jellemrajzok is alaposan ki vannak dolgozva. 

Mesés Marokkó

Aki rendszeres olvasója a blognak, az megfigyelhette, hogy eddig csak Európán belüli utazásokról írtam. Idén viszont elérkezettnek láttam az időt arra, hogy tényleg világot lássak és megismerkedjek Afrikával. A lehetséges úticélok közül Marokkóra esett a választásom, mert nagyon sok érdekességet hallottam erről az országról. Egy hét kevés volt arra, hogy egész Marokkót bejárjam, de a választott körút így is nagyon sok élményt adott.  

Marrakeshi utcakép a terrakotta színű épületekkel

Marrakesh

Az út első állomása Marrakesh volt. Amint leszállt a repülőgép, rögtön megfogott a terrakotta színű épületek látványa és a rengeteg növény. Pálmák, olajfa ligetek, parkok a város több pontján. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire zöld ez a város, sokkal kopárabbnak hittem. A látnivalók közül a Majorelle kert, a Koutoubia torony és a Dar El Bacha palota tetszett a legjobban. Mindhárom egy-egy ékkő a város szívében. Természetesen a piacot sem hagytuk ki a Jemma El Fna téren, ami tényleg olyan volt, mintha az Ezeregyéjszaka meséi megelevenedtek volna: mindenféle árusok, kígyóbűvölők, táncosok, mutatványosok és mindent belengő fűszeres illatok. 

 Majorelle kert

Atlasz-hegység

Marrakesh után Fez volt a következő úticél, amihez az Atlasz-hegységen keresztül vitt az út. Maga a hegység nagyon szép, de egyes területei borzasztó kopárak. Az Atlaszból leérkező vizet igyekeznek összegyűjteni, az út során rengeteg víztározót lehetett látni. A talaj sok helyen köves és terméketlen, mégis találni itt falvakat és embereket. Mesélte az idegenvezető, hogy az itt élő berbereknek milyen küzdelmesek a mindennapjaik és a házaikat látva ezt el is tudom hinni. Ezzel szemben üde kontraszt volt Ifrane városa, ami a cédruserdők közepén fekszik, a téli évszakban pedig valóságos síparadicsom. 

 tájkép az Atlasz-hegységből

Fez

Fez három jól elkülöníthető városrészből áll. A 20. és 21. században épült negyed fehér falú villákból és modern épületekből áll, a széles sugárutakat pedig datolyapálmák szegélyezik. A 14. századi zsidó negyed (Mellah) a spanyol építészet nyomait viseli magán, míg a 9. századi óváros a szűk sikátoraival egy végeláthatatlan labirintusnak tűnik. A legtöbb időt az óvárosi részben töltöttük el, ahol egyik bazársor követte a másikat. Az egyik árus friss gyümölcsöt árult, a másik nyers húsokat szelt fel, de élő baromfit is lehetett kapni. A Bou Inania Medersa megtekintése mellett bőrcserző, kerámiakészítő és szövőműhelybe is ellátogattunk. A bazárban is nagyon intenzívek voltak az illatok, de a bőrcserzőnél csak friss mentalevelekkel lehetett elviselni. És nemcsak a szag volt sokkoló, hanem a látvány is: az ott dolgozók sokszor egészen kezdetleges eszközökkel és technológiával dolgoznak, amiket európai ember csak a történelemkönyvekben lát. Feznek ez a része tényleg olyan, mintha megállt volna az idő. 

 bőrcserző üzem Fez óvárosában

Volubilis – Meknes – Rabat 

A következő állomás Volubilis volt. Az egykor csodaszép római városnak ma már csak a romjai láthatók, de nekem így is nagyon tetszettek a mozaikok és az oszlopsorok. Meknesben csak a szultáni palotát és a városalapító mauzóleumát néztük meg. Ezután érkeztünk meg Rabatba, Marokkó jelenlegi fővárosába. A patikatisztaságú város gyönyörű, még a fűszálakon is látszik, hogy ez az uralkodó székhelye. A látnivalók közül V. Mohamed mauzóleuma és a Oudayas-i Kasbah tetszett a legjobban. Mindkét helyről rá lehetett látni az óceánra. 

Volubilis romjai

Casablanca – Essaouria

A főváros után Casablancába utaztunk. Itt az Anfa villanegyedet és a II. Hassan mecsetet néztük meg. Az épület külseje impozáns, a belseje pedig gazdagon díszített és nyugalmat árasztó. Amellett, hogy ez a világ harmadik legnagyobb mecsete, az épület kétharmada betoncölöpökön áll az óceánban. Essaouriában (a térképen Szavíra néven szerepel) a portugál erődöt néztük meg és az óceánban is megmártóztunk. Elég hűvös volt a víz és a hullámok is mások voltak, mint a tengernél. A halászhajók is másmilyen kialakításúak, mint a tengeriek. A víz közelsége miatt nagyon párás volt a levegő, az óceán kék színe csak délután volt látható. A szálláshelyet elhagyva egy kis kézműves üzemben az argánolaj készítését tekintettük meg. Kecskéket nem láttunk az argánfákon, de az olaj kinyerésének folyamata így is érdekes volt. 

 kilátás az óceánra Rabatból

Egyebek: 

- A főszezon Marokkóban szeptemberben van, a legtöbb turista akkor látogatja meg az országot. 
- A hőmérséklet nyáron 30 fok fölött van (kb. olyan, mint nálunk a kánikula), de a 40-50 fok sem ritka. A Nap nagyon erősen süt, pillanatok alatt le lehet égni. Csak az óceánpart rendelkezik egész éveben kellemes klímával. 
- A városokban nagyon körültekintően kell közlekedni. Marrakeshben rengeteg a motoros, gyalogosan nehéz átkelni az utakon, mert kevés helyen van zebra. Ezzel szemben a hegyekben teljesen megszokott látvány a szamarak használata vagy a kecskék és juhok terelgetése. 
- Csapvizet nem tanácsos inni, mert más az összetétele, mint az európai ivóvíznek. 
- A marokkói konyha nagyon sok fűszert használ (a többségük Magyarországon is beszerezhető), emiatt az ételek íze intenzív és különleges. A péksütemények nagyon finomak, a húsételek közül pedig a tagine-t érdemes megkóstolni. 
- A higiénia hagy némi kívánnivalót maga után. A piacokon teljesen normálisnak számít az állatok leölése és a hús szabadon hagyása. Bár az utcákat rendszeresen takarítják, sok helyen van szemét. 
- Rengeteg az utcákon a macska, néhány méterenként biztosan találkozik eggyel az ember. A többségük sajnos nagyon sovány és beteg, de mindenki eteti őket. Az egész országban nagy becsben vannak tartva, igazából senkit sem zavarnak. 
- A piaci árusokat elég nehéz "lerázni". Sokszor nem elég azt mondani nekik, hogy "Nem.", mert futnak az ember után. Alkudni viszont jobban lehet náluk, mint a törököknél. 
- Az egy hét alatt tapasztaltak alapján számomra Marokkó a kettősség országa. Döbbenetes különbségek vannak a városi és a vidéki élet között, de városon belül is nagyok a szélsőségek. Casablancában például a mecset környéke nagyon szép és rendezett, de néhány háztömbbel arrébb már teljesen más körülményekkel találkozik az ember. 

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

"Az emberek hazudnak, a tények nem." 

Fülszöveg: Laurence Heywood és Eva Bianchi esküvőjére összesereglik a jegyespár illusztris családja és baráti köre a Garda-tó azúrkék vizével körülvett Fiore kastély kis szigetén. Robyn, a vőlegény öccsének barátnője izgatottan készül a hétvégére, ugyanis még sosem találkozott párja családjával és régi iskolatársaival. Mindenki gondtalan és szórakoztató napokra készül elegáns jachtokkal, hűsítő koktélokkal és a tóra nyíló páratlan kilátással.
De a szertartás még el sem kezdődik, amikor a násznép dermesztő sikolyt hall a sziget túloldaláról. A megrémült vendégek a hang irányába sereglenek, és döbbenten fedezik fel, hogy az áldozat nem más, mint maga a menyasszony. A sziget, amely szépségével korábban elkápráztatta a jelenlévőket, egyszeriben fojtogató csapdává válik, ahonnan senki sem szabadulhat, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy gyilkos van a násznép soraiban... 

Egy könnyed, nyári krimit kerestem, amihez kapóra jött a NIOK júliusi témája - egy regény, amely Olaszországban játszódik -, de összességében nem bánom, hogy erre a könyvre esett a választásom. A borító már elsőre megfogott és a fülszöveg alapján izgalmasnak tűnt a történet. 

A hangsúly végig az esküvőn és a násznépen van, amihez sokat hozzáad a helyszín. Bár én még nem jártam a Garda-tónál, könnyen el tudtam képzelni a környezetet. A víz, a kastély, a táj és az időjárás abszolút meg tudták teremteni azt a hangulatot, amit előzetesen vártam. Olaszország minden szegletét szeretem, úgyhogy számomra felüdülés volt, hogy ezúttal egy kevésbé felkapott helyszínt választott az író. 

De térjünk is rá a sztorira és a a krimi vonalra! A fülszöveg sajnos elspoilerezi az egyik fő fordulatot, véleményem szerint sokkal ütősebb lett volna a történet, ha nem derül ki rögtön az áldozat személye. Ettől eltekintve egy jól felépített és logikusan levezetett krimit kapunk. A felvezető rész tele van sejtetéssel és intrikával, az író bőven ad lehetőséget a szereplők megismerésére, így gyakorlatilag a holttest felfedezésekor már lehet tudni, hogy ki kicsoda és milyen háttérsztorival rendelkezik. 

A nyomozást Robyn, a vőlegény öccsének barátnője szemszögéből követjük, aki mindig rögzíti az aktuális tényállást. Kicsit lassan halad az ügy felgöngyölítése, de ezt betudtam annak, hogy Robyn nem hivatásos nyomozó. A gyilkos személyét és motivációját sikerült kitalálnom, de így is tartogatott izgalmakat a történet. Jó pont, hogy az ügy lezárása után megtudjuk, melyik szereplővel mi történt. Nem minden karakter volt alaposan kidolgozva, nagyon elnagyolt jellemekkel dolgozott a szerző. Ebből a szempontból kicsit csalódott vagyok, de összességében mégis élveztem ezt a krimit. Nyári kikapcsolódásnak tökéletes volt. 

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

"Mert olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell." 

Fülszöveg: Victor Hugo romantikus történelmi regénye XI. Lajos korában, pontosabban 1482-ben, a régi Párizs bámulatosan eleven milliőjében játszódik. A regény hősnője Esmeralda, a bájos cigánylány, akibe négy férfi szerelmes. A szereplők jellemében és a helyzetek beállításában a romantikus "ellentéteket" találjuk meg: Esmeralda a női eszmény, de koldusrongyokban jár, Quasimodo torzszülött, de csupa természetes, ösztönös érzés. A regény igazi főszereplője azonban a gótikus katedrális, amely Hugo regényében szimbólum és a cselekmény részese is egyben, s a kor lelkének legtökéletesebb kifejezése. Hatalmas képek és izgalmas epizódok teszik érdekfeszítővé a könyvet, mely máig az egyik legjobb francia történelmi regény. 

Régóta terveztem, hogy elolvasom Victor Hugo monumentális regényét, mert A nyomorultak az egyik kedvencem tőle.  Esmeralda és Quasimodo története annyi feldolgozást megért már, hogy tudtam, miről szól a regény. Ennek ellenére a mellékszálak jó néhány meglepetéssel szolgáltak. Gudule nővér történetét például kifejezetten szerettem, pedig rengeteg fájdalom van benne. 

Maga a szöveg könnyen olvasható és az események is jól követhetők, bár Hugo nagyon sokszor megszakítja leírásokkal, múltbéli események taglalásával vagy más, jelentéktelennek tűnő történetszálakkal. Párizs 30 oldalas leírásával kicsit nehezen birkóztam meg, soknak éreztem a terek, az utcák és az épületek részletgazdag bemutatását. Az irodalomról - és vele együtt a könyvnyomtatásról -, valamint az építészetről szóló szövegrészt viszont nagyon élveztem. Elképesztő, hogy Hugo mennyire jól látta a maga korát és a 15. század végi Párizst. Na persze ez annak is köszönhető, hogy rengeteg forrást használt a könyv megírásához. 

Ami számomra a legijesztőbb volt, az a korabeli társadalom hiedelemvilága és előítéletessége. A csordaszellem, a babonák vak követése rengeteg ártatlan életet követelt, amiben az egyház és az uralkodók is vastagon kivették a részüket. Érdekes volt olvasni erről, ugyanakkor örülök, hogy ma már másképpen működik az igazságszolgáltatás. A 650 oldalas terjedelem elsőre ijesztő, de ahhoz, hogy mindegyik szereplőt és a korra jellemző sajátosságokat megismerjük, nem éreztem indokolatlanul hosszúnak a regényt. Sőt! Az utolsó két fejezet lehetett volna egy kicsit bővebb is. Szívesen olvastam volna még Phoebus és Fleur-de-Lys életének további alakulásáról. A zárás egyszerre szép és szomorú, benne van az a tragédia és finomság, ami az egész regényt átszövi. 

Összességében nagyon tetszett A párizsi Notre-Dame, méltó helye van a nagy klasszikusok között és közel 200 évvel a megírása után is aktuális tud lenni a mondanivalója. 

Delphine De Vigan: Mindent a gyerekekért

"Ma bárki gondolhatja azt, hogy az ő élete méltó mások figyelmére, és be is gyűjtheti rá a bizonyítékot. Bárki tekintheti magát személyiségnek, celebnek, és viselkedhet is úgy…"

Fülszöveg: Mélanie Claux és Clara Roussel kamaszként mindketten rajongtak a valóságshow-kért, felnőttkorukra azonban nemcsak az életük, hanem a világhoz való viszonyuk is gyökeresen más irányt vesz. Míg a rendőrtiszti hivatást választó Clara teljesen távol tartja magát a közösségi médiától, Mélanie sosem mondott le arról a vágyáról, hogy celeb legyen. Családanyaként YouTube-csatornát hoz létre, ahol a gyermekei mindennapjait tárja ország-világ elé. A siker nem várat magára, a Happy Récrének rövidesen több millió előfizetője lesz, márkák sora köt vele szerződést. Mélanie minden álma beteljesülni látszik – mígnem egy napon a kislánya nyomtalanul eltűnik… 

Ezt a könyvet még a NIOK júniusi témájához  - egy könyv, amiben a közösségi médiának fontos szerepe van - választottam, de csak most sikerült a végére érnem. Delphine De Vigan regénye 2021-ben jelent meg, de azóta sem vesztett az aktualitásából. Sőt! Elég csak megnézni, hány híresség tesz ki napi szinten fotót vagy videót a gyerekéről a közösségi oldalakon. Vagy hány olyan influenszer anyuka van, aki Mélanie-hoz hasonlóan a tökéletes családi idillt közvetíti a rajongóinak.

A könyv kétharmada krimi, az eltűnt Kimmy Diore-t próbálják megtalálni. Látjuk, hogyan zajlik a nyomozás, de aztán az események váratlan fordulatot vesznek. Kapunk kihallgatási jegyzőkönyveket és a videoelemzéseket, amik sokat hozzátettek a történethez. Az ügy felgöngyölítése alatt engem jobban érdekelt a szereplők jelleme, amit Clara nézőpontjából meg is kapunk. Megdöbbentő volt, hogy egy külső szemlélő mennyire pontos képet tud festeni a gyerekekről a családi videók alapján. 

Nem ér véget a könyv a 2019-es nyomozással. Azt is megtudjuk, hogyan alakul a szereplők sorsa 2031-ben. Kifejezetten sajnáltam a két gyereket, rendesen sokkolt az, ahogyan Sammy éli a mindennapjait. Ebben a disztopikus kitekintésben a legégetőbb az a kérdés, hogy megéri-e kitenni a gyerekeket mindannak, amit Mélanie csinált? Bármennyire tündérinek volt bemutatva Mélanie, félelmetes volt azt végigkövetni, hogy a saját álmaiért szó szerint képes bárkit és bármit feláldozni. Valamilyen szinten persze áldozat is ő, ennek ellenére egy percig sem tudtam sajnálni. 

Izgalmas és elgondolkodtató könyv, érdemes elolvasni, mert nagyon valóságos képet tár elénk. 

Zoltán Tamás: Szerethetetlen

"Anyának nem volt ideje szeretni. Nagymama nem mert. Te pedig csak így voltál képes..."

Fülszöveg: Helga január elsején egy kórházban ébred. Pár nappal később hazatér fényűző otthonába, ahol kilencvenkét pár tűsarkú és több száz köbméternyi nyomasztó emlék várja. A párja nem élte túl a balesetet. A lány magára zárja az ajtót, hagyja, hogy egyre mélyebbre sodorják a gondolatai. Pánikrohamai miatt a terasz küszöbét is képtelen átlépni. Harminchat évesen szembesülnie kell azzal, hogy senkinek sem hiányzik. A csendet megtörő, a semmiből felbukkanó kérdések pedig azt a kevés dolgot is megkérdőjelezik benne, amiben addig biztos volt. Az azonban egyáltalán nem biztos, hogy minden régi és új traumával képes megküzdeni…

Zoltán Tamás munkásságát már jó ideje követem a közösségi médiában, ezért nem kevés kíváncsisággal vártam, hogy íróként hogyan debütál. Nos, amint elkezdtem olvasni a könyvet, alig bírtam letenni. Kunvári Helga története egyből magával ragadott és az utolsó oldalig nem eresztett el. Nagyon gyorsan peregtek az oldalak, vitt magával a sztori. 

Helga ugyebár egy kórházban tér magához január elsején és a regényben egy teljes évig követjük a sorsát. Ahogy a nő a testi és lelki gyógyulás útján halad, úgy ismerjük meg a múltját. És bizony az sem túl fényes. Egészen Helga gyermekkoráig megyünk vissza az időben és azokat a pillanatokat látjuk, amik megmagyarázzák, miért alakult így Helga élete. Kifejezetten sajnáltam őt, ugyanakkor csodáltam is a kitartásáért és a szorgalmáért. A fájdalmas emlékek mellett a jelenben Iván anyja és testvére keseríti meg Helga életét. Verát borzasztóan utáltam, sokszor elküldtem volna melegebb éghajlatra. 

Olvasás közben többször felmerült bennem az a kérdés, hogy vajon mennyire ismerjük jól a minket körülvevő embereket? Helga esetében az élettársát. Iván halála után ugyanis sorban dőlnek ki a szekrényből a csontvázak. És ezt nemcsak képletesen érti az író. Hiába élték szorosan egymás mellett a mindennapjaikat, elég durva dolgok derültek ki a pasiról. 

Szerencsére olyan embereket is látunk Helga környezetében, akik segítik őt ez alatt a nehéz időszak alatt. Gabit és Petit nagyon kedveltem és Ágotát is el tudnám fogadni barátnak. Nagyon jól működött a regényben a humor és a kulturális utalások is átjöttek. Alice Cooper: Poisonját például már biztosan nem fogom tudni ugyanúgy meghallgatni, mint eddig. 

Helga traumái és toxikus kapcsolatai ellenére felemelő élmény volt ez a könyv. Igen, ez így nagyon furcsán hangzik, de a regény végét én már széles mosollyal olvastam, mert annyira kerek egésznek éreztem ezt a történetet. A reményteljes (és kissé meseszerű) befejezéssel maximálisan elégedett voltam, talán lehetett volna egy kicsit hosszabb, mert szívesen olvastam volna még a szereplők sorsának további alakulását. A borító pedig egyszerűen zseniális, ennél jobbat nem lehetett volna alkotni ehhez a történethez. Bár a könyv címe Szerethetetlen, ez a regény szerintem nagyon is szerethető lett.