Guillaume Musso: Valaki más

"De az emberi lelket nem lehet egyenletekkel leírni. A lélek szövevényes anyag, átláthatatlan labirintus, sok ellentmondásos réteggel; négydimenziós útvesztő, méghozzá kijárat nélkül."

Fülszöveg: „Három ​igazság van: az én igazságom, a te igazságod és az igazság.”

Cannes partjainál, egy jacht fedélzetén vérbe fagyva találnak rá a milliárdos olasz család örökösnőjére, aki később a kórházban belehal sérüléseibe. Vajon kinek állt érdekében megölni Orianát?
Négyen mondják el a maguk verzióját: Adrien, az áldozat férje, a vonzó és titokzatos jazz-zongorista; a megfoghatatlan Adéle, a férj fiatal szeretője; Justine, a nyomozással megbízott rendőrnő és Oriana, aki az olvasó elé tárja élete utolsó heteinek megrázó pillanatait.
Senki sem hazudik. De az igazságaik cseppet sem hasonlítanak egymásra… 

Az ismertető alapján tűkön ülve vártam Musso új regényének megjelenését, ezért nem is késlekedtem sokat az elolvasásával. A francia riviéra üdítő helyszínnek ígérkezett és a történet gerincét képező gyilkosság utáni nyomozás is izgalmasnak tűnt. A váltott szemszögű elbeszélésmód pedig csak hab a tortán. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy a Valaki más egy nagyon jó krimi legyen. 

Ennek ellenére úgy éreztem, hogy Musso nem tudott élni ezekkel a lehetőségekkel. Kezdjük a gyilkossággal! Oriana di Pietro halála konkrétan a könyv első oldalain bekövetkezik, a nyomozás során pedig kirajzolódik előttünk a nő teljes élettörténete. Az mindenképpen jó pont, hogy a könyvben ábrák is vannak, amik segítenek elképzelni a gyilkosság helyszínét, Oriana életének utolsó napját, de a nő családfáját is megtaláljuk. A baj az, hogy ezekkel az információkkal szinte semmit nem kezdett az író. A családfát csak minimálisan érintette, pedig az Azeglio Capecchi-szál tartogatott volna érdekességeket. De a történetet sajnos nem erre fűzte fel az író. Így a nagy csavarnál értetlenül néztem és tettem fel a kérdést, hogy: "Ez most komoly? Tényleg ezt a magyarázatot kapjuk?" Mert én bizony teljesen más indítékra számítottam. 

A karakterek sem voltak igazán kidolgozottak. Justine Taillandier első blikkre nekem Szlavicsek Judit Kardos Júliájára hasonlít, de míg a balatoni kriminél Kardos múltja és személyisége előre viszi az eseményeket, Justiné nem. Az anyjával való kapcsolatát például teljesen feleslegesnek éreztem. Úgy tűnt nekem, mintha Mussonak sem lenne ötlete a gyilkosság felgöngyölítésére, ezért egy sehová sem tartó anya-lánya szállal akarná kitölteni az oldalakat. Hasonló érzésem volt Bergomival kapcsolatban. Maga a karakter rendben volt, de a fiával történteket teljesen indokolatlan volt behozni. Musso ugyanis semmit nem kezd ezzel a mellékszállal, teljesen a levegőben hagyja. Az utolsó 4-5 oldalt meg hagyjuk is... jobb lett volna nélkülük lezárni a történetet.

De hogy jót is írjak: a borító szerintem zseniális lett. Az eddig olvasott Musso kötetek közül talán ez kapcsolódik leginkább a sztorihoz és a címmel is összhangban van. Nagyon szépek a tájleírások, szinte én is ott éreztem magam a Côte d'Azur partján a szereplők között. Az újságcikkek szerepeltetése is ötletes volt, jól rávilágítanak arra, hogy egy-egy eseményt hányféleképpen lehet elmesélni.

Carlos Vila Sexto: Az utazó krónikái - A 19-es számú utas

Fülszöveg: A szabályok megváltoztak…
…az utazás azonban már elkezdődött.

Az Északi Vonat első útján száguld, körülötte tombol a Kantábriai-tenger partját ostromló hurrikán. Miguel a vonat egyik fülkéjében tér magához. Az első dolog, amit meglát, egy holttest. És az első, amire rájön, hogy semmire sem emlékszik, még a saját nevére vagy arcára sem. Nem akar mást, csak menekülni. Hamar ráébred, hogy valaki megpróbálja rákenni a gyilkosságot. Ezért – és mert mi mást is tehetne? – a vonaton marad és megpróbálja megfejteni a rejtélyt. Leszállni nem lehet, elbújni alig van hová, és hamarosan mindenki őt keresi. Néhány órája maradt csupán, míg a szerelvény befut a végállomásra. Vajon ennyi idő elég arra, hogy elfogadja azt, amit a nyomozása közben felfedez? A kérdéseire csak a 19-es számú utas tud válaszokkal szolgálni. Mert ez nem egy hétköznapi utazás. Ó, nem… Ez valami egészen más. 

Leírás alapján nagyon kíváncsi lettem erre a könyvre, mert sok olyan elemet felvonultat, amelyek már önmagukban is izgalmasak. Elsőre egyébként Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen c. krimije jutott eszembe, de a vonatos helyszínen (na meg a gyilkosságon) kívül nincs más hasonlóság az említett ikonikus művel. 

Szóval Spanyolországban vagyunk és már az első oldalakon belecsöppenünk a történet sűrűjébe. Egymás után jönnek a kérdések és ahogy haladunk előre, úgy érkeznek a válaszok is. Megismerjük Miguelt és a vonat többi utasát, valamint az is kiderül, hogy ki az áldozat és miért gyilkolták meg. Nagyon pörgős a történet, szinte minden oldalon történik valami, ami előre viszi az eseményeket. A helyszínek, a leírások és a feszült hangulat olyan volt, mintha egy filmet néznék. A karakterizáció is jó, mindenkiről annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. 

Egy idő után (egészen pontosan a templomos jelenetet követően) nekem nagyon kiszámíthatóvá vált a történet, ennek ellenére bizonyos kérdésekre nem adott konkrét választ az író, csak sejtetéseket kaptunk. Vagy még azt sem. Az például nem derült ki, hogy mi van abban a könyvben, amit Miguel megszerez. Vagy hogy kicsoda Quiroga és mit tett. A rejtélyes újságírónőről és a barna köpenyes szerzetesről nem is beszélve... Néhány oldalt szerintem még elbírt volna a könyv, hogy egy korrekt lezárást kapjunk. 

A 19-es számú utas egy könyvsorozat első része és bár önmagában élvezhető volt ez a kötet, még nem tudom, hogy a folytatást is el akarom-e olvasni. Számomra túl sok megválaszolatlan kérdés maradt ebben a történetben, a misztikus vonallal pedig egyelőre nem tudok mit kezdeni. Ugyanis azzal kapcsolatban is maradtak bennem kérdések.

Holly Williams: A szerelem ideje

Fülszöveg: Egy ​kapcsolat története három különböző időpontban: mi történne, ha ugyanaz a pár találkozna az 1940-es, 1960-as és 1980-as években?
Amikor Violet és Albert először találkoznak, mindig 20 évesek. Az adott generációt meghatározó pillanatokban jönnek össze. A háború utáni Nagy-Britannia és a jóléti állam megalapítása, a progresszív és pszichedelikus ’60-as évek vége, és a reményteli ’80-as évek acid house-szal és az ecstasy forradalommal. A nagy változások nagyon különböző korszakaiban szeretnek egymásba, és a könyv minden részében kapcsolatuk új szakaszára helyezik a hangsúlyt. 

Elég régóta várt olvasásra Holly Williams regénye, a témája miatt mindenképpen februárban szerettem volna sort keríteni rá. Borító és fülszöveg alapján érdekesnek tűnt a történet, úgyhogy nagy lendülettel kezdtem neki a könyvnek. 

Három különböző évtized, három különböző szerelem - ugyanaz a pár. Tulajdonképpen ez a könyv is a "mi lett volna, ha..." ötlet köré szerveződik, emiatt sok ponton hasonlít Laura Barnett: Variációk egy párra c. könyvére. Csak most nincsenek olyan nagy ugrások az idősíkok között, ezáltal az események is könnyebben követhetők. Ez mindenképpen pozitívuma ennek a regénynek. Az is tetszett, hogy mindegyik évtizedről kapunk egy történelmi tablót, ami azt is magával hozza, hogy a szereplőknek más-más élethelyzettel kell megküzdeniük. Még a becenevük is aszerint változik, hogy éppen melyik korban vagyunk. 

A három évtized közül nekem a '40-es évek tetszettek a legjobban, azt éreztem a leginkább valóságosnak. Sokadik példája volt annak, hogy hová vezet az, ha nem kommunikálnak egymással a szereplők. A másik kettő nagyon távol állt tőlem, a hippikorszakkal egyáltalán nem tudtam azonosulni és a szereplők is kifejezetten zavartak. A '80-as évek eseményeit pedig egyszerre éreztem elnyújtottnak és összecsapottnak. A befejezésből semmi nem derül ki, akár ki is lehetett volna hagyni, annyira nem tesz hozzá a történethez. 

Szóval összességében felemás véleménnyel vagyok erről a könyvről. Nem volt rossz, ugyanakkor sokszor untattak az események és úgy tűnt, hogy egy helyben állnak a főszereplők. Még drukkolni sem kellett Violetnek és Albertnek, mert mindhárom történet az ő szerelmüket meséli el és evidens, hogy egymás mellett képzelik el az életüket. Úgyhogy A szerelem ideje részemről sajnos csak egy egyszer olvasós történet, mert vannak jobbak is ebben a műfajban.

Sarah Turner: Stepping up - Beth felnő

Fülszöveg: Eddig senkinek nem kellett gondját viselnie.
Ezentúl másképp lesz.
Beth soha semmit nem csinált huzamosabb ideig. Össze se tudná számolni, hány munkahelyen mondott fel, hány pasival szakított, és még mindig a régi gyerekszobájában alszik. Nem mintha ne próbált volna felnőni, de eddig egyetlen kötelességét sikerült csak menetrendszerűen teljesíteni: péntek este mindig ott ül a kocsmában.
Aztán egy reggelen tótágast áll a világa – egy kimondhatatlan tragédia nyomán ott találja magát a tinédzser unokahúga és a bölcsödés unokaöccse mellett. Beth lesz a gyámjuk, és ezzel kezdetét veszi valami, ami a lány számára egészen ismeretlen: plüsselefántok és lefekvés előtti mesék. Még soha nem vállalt felelősséget senkiért – nem kell hozzá sok, hogy úgy érezze, ezt az egészet nem neki találták ki.
Mi van, ha egyszerűen alkalmatlan? Beth megmakacsolja magát. Most az egyszer nem adja fel. Ideje helyt állni.

Még a NIOK januári témájához - Egy könyv, amely változásra sarkall - kezdtem el olvasni Sarah Turner regényét, aminek a befejezése februárra csúszott át. Előzetesen egy olyan könyvre számítottam, amelynek központjában a változás, egy fejlődéstörténet áll. Ez maximálisan teljesül Sarak Turner regényében, ugyanakkor ennél jóval többről is szól a Stepping up. 

Mamahotel, Pán Péter szindróma... manapság mindkét fogalmat használják ugyanarra a jelenségre: a már felnőtt gyerek továbbra is a szüleivel él és bár munkahellyel, önálló fizetéssel rendelkezik, továbbra is élvezi a szülők által biztosított, felelősségmentes kényelmet. A 31 éves Beth életére tökéletesen igaz ez a leírás. Amikor megismerjük őt, akkor épp a sokadik munkahelyén készül felmondani, szabadidejét pedig kocsmázással tölti a gyerekkori legjobb barátja társaságában. Ebben az élethelyzetben éri őt a családi tragédia és kell gondoskodnia az unokatestvéreiről. 

Beth helyzetét teljes mértékben át tudtam érezni, a veszteség és annak feldolgozása - mert mind a gyerekek, mind Beth szülei, mind maga Beth másképpen dolgozza fel a történteket - adja a történet gerincét. Ez a regény legerősebb szála, ezt éreztem a legjobban kidolgozottnak. Tetszett a sok nézőpontból bemutatott szülő-gyerek helyzet és hogy Beth hogyan küzd meg egy-egy váratlan nehézséggel. Albert szereplése nagyon jót tett a történetnek, szívmelengető volt az a törődés, ahogyan bevonták őt az eseményekbe és nem hagyták magára. Ted végtelenül cuki volt és Pollyt is sikerült megkedvelnem a történet végére. 

A szerelmi szál viszont már kevésbé tetszett. Nagyon hosszú és elnyújtott volt a Jorival való szerelmi huzavona és sokszor Beth tetteit sem igazán értettem (pl. részeges sms-ek írása). Az első perctől egyértelmű, hová fog kifutni a kettőjük kapcsolata, ennek ellenére mindketten kerülik az érett, felnőttekhez méltó kommunikációt. Néhány fordulatot simán ki lehetett volna hagyni, mert bár nem esett túlzásokba az írónő, én sokszor helykitöltésnek éreztem azokat a köröket, amiket hol Beth, hol pedig Jori futott le. Miközben a kórházi szál a levegőben maradt, pedig nagyon vártam annak a kimenetelét. 

Nem volt rossz olvasmány a Stepping up, meg tudta adni azt a lendületet, amire évkezdéskor szüksége van az embernek.

The Devil Wears Prada - Az ördög Pradát visel (2006)

Az ördög Pradát visel nem egy friss film, annak idején moziban láttam, de már jó ideje terveztem a film újranézését. Kíváncsi voltam, hogy vajon másodszorra is annyira tetszik-e, mint amikor először láttam. Annak idején ugyanis teljesen elvarázsolt a film és sokáig a 2000-es évek elejének egyik kultikus alkotásaként tartották számon. 

Miranda Priestly a divat legnagyobb hatalmú úrnője, akinek ápolt kezeitől retteg a New York-i divatipar, senkit nem tűr meg az útjában, ha a tervei kivitelezéséről van szó. Tökéletesen ellenőrzése alatt tartja a "divat bibliáját", a Runway Magazine-t, annak munkatársai életét teljesen megkeserítve. Miranda új munkatársa, Andy Sachs a frissen végzett főiskoláslány egyáltalán nem illik a képbe: szürke, jellegtelen, szöges ellentéte a cégnél dolgozó díváknak. Amikor belép a szerkesztőségbe, megdöbbenve jön rá, hogy a munka, amelyre jelentkezett, nem elszántság és céltudatosság kérdése. 

Ahogyan első megtekintéskor, úgy most is azt vallom, hogy ezt a filmet elsősorban nem a sztori, hanem a színészek viszik el a hátukon. Meryl Streep az egyik kedvenc színésznőm és fantasztikus, amit ebben a filmben alakít. A megjelenése, a hanghordozása és minden apró mozdulata hangsúlyos, Miranda személyében egy olyan karaktert hoz, akinek már a neve említésekor katonás sorban áll minden és mindenki. Ennek oka nagyon is érthető: Miranda ugyanis már mindent elért, amit a divat világában el lehet érni, éppen ezért foggal-körömmel védi azt, amit fáradságos munkával megszerzett. 

És ezáltal egy kicsit a kulisszák mögé is beláthatunk. Tinikoromban én is faltam a divatmagazinokat, de fogalmam sem volt arról, hogy mi minden kell ahhoz, hogy egy színvonalas magazin kerüljön az olvasók kezébe. Azt sem tudtam, kik és hogyan döntik el az aktuális trendeket és mi alapján születnek meg azok a ruhaköltemények, amiket a kifutókon látni lehet. Ebből a szempontból is érdekes ez a film, bár azt el kell ismerni, hogy mindenből csak egy kis szeletet mutat meg. 

Ha mindettől eltekintünk, akkor elég sok klisét felvonultat a film. Andy munkahelyén látunk undok kollégát, az elismerésért teperő dolgozót, hatalmi harcokat, bullyingot (és mellette bodyshaminget, ami annak idején fel sem tűnt!), valamint egy olyan munkakörnek az istenítését, ami teljes mértékben kizsigereli az embert. És a film egyik fő mondanivalója éppen ez: vajon megéri mindent feláldozni a munkáért? Meddig érdemes adaptálódni egy személyiségromboló környezethez? Hol van az a pont, amikor muszáj nemet mondani? Ahogyan 2006-ban, most is ez ragadott meg leginkább a filmben. 

Dicsértem már a színészeket, de Meryl Streepen kívül ki kell még emelnem Anne Hathawayt (Andy), Emily Bluntot (Emily),  Stanley Tuccit (Nigel) és Simon Bakert (Christian Thompson). Remekül hozzák a karakterüket és a kémia is nagyon jól működik közöttük. És van jellemfejlődés is, a szereplők mindegyike bejár egy ívet a film másfél órája alatt. Nem lehet elmenni a zene, a vágóképek és a ruhák mellett sem. Bár egy közel 20 éves filmről van szó, a szettek nagy része még ma is megállja a helyét. Kiemelkedő filmnek nem nevezném az Ördög Pradát viseltet, a maga műfajában viszont jó és érdemes megnézni, mert a divat világából nemcsak a csillogást mutatja meg. 

Értékelés: 8/10

Why Women Kill - 2. évad

Az ősszel látott Why Women Kill 1. évadát az egekig dicsértem, ugyanis évek óta nem láttam ilyen jól felépített és szórakoztató sorozatot. Az ünnepek lecsengése után nem is volt kérdés, hogy azonnal nekikezdek a sorozat második - és sajnos utolsó - évadjának. 

Az előző évaddal ellentétben most csak egy idősíkban vagyunk, mégpedig 1949-ben. Vagyis az események mindegyike ebben az idősávban fut, csak egyszer-kétszer kapunk kisebb flashbackeket. Mindebből pedig az is következik, hogy a sorozat második évada semmilyen módon nem kapcsolódik az elsőhöz: nincs utalás az előző évad szereplőire vagy történéseire. Az egyetlen átvezető pont a két évad között Jack Davenport narrálása, ily módon ez az évad is kiszól a nézőkhöz. 

Na de mi is történik ebben a 10 epizódban? A helyszín Los Angeles, ahol Rita Castillo a legelőkelőbb és leggazdagabb nő. A város krémjének szerves része, aki a pénzért és a hatalomért bármit hajlandó megtenni. Természetesen ő a város egyik elit klubjának az elnöke is. Alma Fillcot, a szürke kisegér háziasszony pedig nagyon szeretne ennek a klubnak a tagja lenni. Így hát meg is ragadja az alkalmat, amikor a klubban megürül egy hely. 

Alma állatorvos férje mellett Rita férjét és szeretőjét is megismerjük, majd ahogy haladunk előre, más szereplők is előtérbe kerülnek. Az évad végére gyakorlatilag nem marad senki a kisvárosban, akiről ne tudnánk valamit. De ne szaladjunk ennyire előre! Az első gyilkosság ugyanis nagyon hamar megtörténik (konkrétan már az évadnyitó epizódban), amit számtalan másik követ. Mint ahogyan elkövetőből sem csak egy van. 

Az egyértelműen látszik, hogy a második évad sokkal véresebb, mint az első (az áldozatok száma is több), nyoma sincs annak a könnyedségnek és játékosságnak, ami az előző évadot jellemezte. Ezúttal mocskosabb és durvább eszközökhöz folyamodnak a szereplők, különösen Mrs. Yost halála után. Nálam legalábbis ez volt az a pont, ahonnan a szereplők számára már nem volt visszaút. 

Ez az évad is nagyon alaposan átgondolt és következetesen végigvitt történetre épül, amihez kiváló színészi játék társult. Lana Parrilla (Rita Castillo) mellett Allison Tolman (Alma Fillcot) alakítása nyűgözött le a legjobban, de B. K. Cannon (Dee), Veronica Falcón (Catherine Castillo) és Nick Frost (Bertram Fillcot) játéka is tetszett. És meglepő módon nem a két főszereplőnek, hanem végig a Dee-Vern párosnak drukkoltam. Őket éreztem a legtisztább és legemberibb szereplőknek, akik igazán megérdemlik a boldogságot. 

Imádtam még a zenéket, a ruhákat, a színeket és a fényeket, a frizurákat, az enteriőröket, az utcaképeket, a járműveket, számomra maximálisan hozták a '40-es évek végének hangulatát. Azt is érdekes volt látni, hogy melyik szereplőt hogyan helyezik el a térben. Ki van kiemelve és ki van háttérbe szorítva. Így talán még látványosabb volt az egyes karakterek pozíciójának alakulása. 

Mindezek ellenére erre az évadra nem tudok 10/10-et adni. Tény, hogy tökéletesen működött minden, néhány történetszál viszont nagyon lassan haladt. Roccot például epizódokon keresztül nem láttuk, holott elég fontos szerepe volt az események alakulásában. De az egész Mrs. Yost körüli nyomozást említhetném, mert sokáig úgy tűnt, mintha megfeledkeztek volna róla. Ettől eltekintve az egész évad - és maga a sorozat is - szuper volt és tényleg a legjobb szériák között van a helye. 

Értékelés: 9.5/10

Évösszegző 2024

Tudom, hogy nagyon közhelyes azt mondani, hogy ez az év is gyorsan elszállt, de tényleg olyan, mintha csak tegnap búcsúztattuk volna el az előző évet. Úgyhogy december 31-hez méltóan következzen a 2024-es évet összefoglaló bejegyzés. (A 2023-as év összegzése itt olvasható.) 

- Nem voltak nagy elvárásaim a 2024-es évvel kapcsolatban, mégis azt mondhatom, hogy egy elég jól sikerült évet tudhatok magam mögött. Pedig a január nem indult túl rózsásan, a többi hónap azonban már hozott olyan lehetőségeket, amiket hiba lett volna kihagyni.

- A tavasz intenzív munkával telt és mivel idén különösen hamar megérkezett a jó idő, minden elvirágzott addigra, mire időm lett volna gyönyörködni a virágzó fővárosban.

- Aki régebb óta olvassa a blogot, tudhatja, hogy szeretek utazni. Idén Szlovéniát fedeztem fel egy nagyobb körutazás és egy kisebb városnézős-strandolós program keretében. Szlovénia csodálatos, a látott helyszíneken kívül is van bőven látnivaló, úgyhogy egyszer majd azokat is szeretném pótolni. Egy last minute utazásnak köszönhetően pedig egy tengerparti nyaralásra is volt lehetőségem Zakynthoson. A nyári élménygyűjtésből természetesen a barátok sem maradhattak ki. Néhány év kihagyás után idén ismét csatlakoztam a Berkenyén hétvégéző csapathoz. Rendkívül tartalmasra sikerült a nyaram, gyakorlatilag idén tudtam bepótolni mindazt, ami a Covid idején kimaradt.

- Az ősz nagyon hamar eltelt. Mire feleszméltem, már október közepét mutatott a naptár, én viszont minél tovább szerettem volna kihasználni a jó időt. Úgyhogy egy rövid kirándulás erejéig Tata városába látogattam el. Az őszi színekben pompázó város nagyon tetszett, úgyhogy már most tervben van, hogy nyáron is megejtek majd egy hasonló kirándulást.  

- A lakáscsinosítás jegyében idén két olyan dolgot sikerült megvalósítanom, amelyek régóta esedékesek voltak. Először is lett két nagy könyvespolcom, így sokkal rendezettebben tudom tárolni a könyveimet. Másodszor pedig a konyhám gazdagodott egy fűszertartó polccal, amelynek köszönhetően sokkal átláthatóbbak lettek a főzéshez használt kellékeim. 

- Az adventi időszakot sajnos betegeskedéssel töltöttem, emiatt sokkal kevesebb ünnepváró programot tudtam beiktatni, mint szerettem volna. Cserébe a Karácsony nagyon békésen és pihentetően telt. Fárasztó volt ez az év, jólesett az év végi lelassulás.

- Idén nagyjából ugyanannyi bejegyzést írtam a blogra, mint tavaly. Moziba sajnos nem jutottam el, viszont a tavaly megtekintett alkotásokhoz képest 2024-ben sokkal jobb filmeket láttam a korábbi évek terméséből válogatva. A sorozatokat illetően csak két rövid évadot tudtam megnézni, azok is régebbi sorozatokból voltak (Codename: Annika és Why Women Kill). Jövőre remélhetőleg több epizódra lesz időm. 

- Még egy bekezdést szentelve a blognak: idén megszületett a 200. filmes bejegyzésem (ez volt az) és a 100. könyves tartalmú bejegyzésem (ami pedig ez volt). 

A 2025-ös évre minden olvasómnak egészségben, sikerekben és boldog pillanatokban gazdag új évet kívánok! 

 

Beth Moran: Let it snow - Szerelem karácsonyra

"Mert az embereknek mindig szükségük lesz az emberekre."

Fülszöveg: Bea ​Armstrong, a helyi időjós – miután véget ért hosszú távú kapcsolata – igyekszik kerülni a családját, ezzel együtt elkerülhetetlen „ugye megmondtam” megjegyzéseiket. Ám ahogy sebesen közeledik a karácsony, végül mégis hazafelé tart a Charis House-ba, a sherwoodi erdő mélyén megbúvó iskolába, amelyet anyja és apja vezet a régi családi otthonukban. Mindennek tetejébe az elviselhetetlen Henry Fairfax – akit a szülei a kezdetektől fogva férjének szemeltek ki – szintén meghívást kapott.
A megváltás egy utolsó pillanatban kapott meghívó formájában érkezik egy felvételi interjúra, amelyen elnyerheti álmai állását. Csak néhány apró probléma akad… Az interjú Skóciában lesz, Bea-nek nincs autója, és máris hull a hó. Az egyetlen megoldás az, hogy Henry elviszi őt. Vajon lehet ennél rosszabb ez a karácsony…?
Ám a felejthetetlen, kétnapos interjú, egy rönkházban töltött éjszaka és egy rémálomszerű, havas tájakon át vezető utazás során Henryről kiderül, hogy egyáltalán nem olyan, mint gondolta. Ráadásul, amikor Bea első szerelme, egyben friss exe is felbukkan, Bea-nek nehéz döntést kell hoznia…

Tavaly valósággal felrobbantotta az internetet Beth Moran könyve, a gyönyörű borítójával és a különleges, élfestett lapjaival gyakorlatilag lehetetlen volt kikerülni. Mivel akkor nem fért be a karácsonyi olvasmányaim közé, idén mindenképpen szerettem volna sort keríteni rá. 

Az ismertető a regény kb. kétharmadát elspoilerezi, de az azért elég egyértelmű, hogy a Let it snow nem egy hosszú körmondatokból álló, több idősíkkal operáló, veretes történet. Viszont habkönnyűnek sem mondanám, mert az Armstrong családon keresztül elég komoly témákat (pl. szülő-gyerek kapcsolat, családi titkok, elvárások, stb.) is felvonultat a regény. 

Amikor olvasni kezdtem a könyvet, nem is értettem, hogyan lehet a Bea - Henry - Adam kapcsolatmátrixszal 400 oldalt kitölteni. Bár tényleg ez a történet fő szála, a mellékszálak is kellően érdekesre sikerültek. Nekem például kifejezetten tetszett a skóciai kiruccanás és a hagyományostól teljes mértékben eltérő állásinterjú. Az viszont egy idő után zavart, hogy mindig történt valami furcsaság, ami összezavarta a szereplőket és eltérítette őket az eredeti céljuktól.

Nyilván a Let it snow nem a 100%-ig pontos valóságot tárja az olvasók elé, ennek ellenére jólesett elmerülni ebben a történetben. A szereplők nagyon sarkítottak, de alapvetően kedvelhetők és a viselkedésük is érthető. Bár Beát kedveltem meg a legnehezebben (az első néhány fejezetben borzasztóan idegesítő és ellentmondásos karakter volt), végig kíváncsi voltam, hogyan alakul a sorsa. 

A karácsonyi hangulat maximálisan átjött a könyvből, amelyre természetesen a borító is ráerősített és a történet is kellően szívmelengető volt. Amit én személy szerint egy kicsit hiányoltam, az a meghitt családi légkör. Kevés olyan alkalom volt, amikor az Armstrong család tagjai - akiknek a Karácsony amúgy kifejezetten fontos ünnep - békében és egymásra odafigyelve töltötték az időt. Én is nagyon szeretem az ünnepi időszakot, de az Armstrong család szokásaiba belelátva, ez az időszak náluk egy vastag cukormázzal és csillámporral leöntött, zsúfolt és száguldó gyorsvonatra hasonlított. Nem volt rossz olvasmány a Let it snow, de a történések arányán és a szereplők jellemén lehetett volna még finomítani.

Karácsony

Minden kedves olvasómnak nagyon boldog Karácsonyt kívánok!

Charles Dickens: Karácsonyi történetek

"… mert jó néha gyereknek lenni és sohasem jobb, mint karácsonykor, mikor az ünnep hatalmas megalapítója maga is gyermek volt."

Fülszöveg: A nagy angol mesemondó talán legismertebb műve az 1843-ban írt és most is időszerű Karácsonyi ének. Szegénység és gazdagság örök ellentétét állítja szembe és oldja föl Dickens a szívtelen, gazdag Scrooge megigazulásának meseszerű történetében, amelynek adaptációival (több tucat megfilmesítés, hangjáték, színpadi változat) évről évre találkozhatunk karácsony táján. A mű első megjelenésétől fogva óriási népszerűségnek örvend, s részben ezért Dickens a következő huszonöt évben még sok más karácsonyi-újévi történetet írt. A Karácsonyi történetek címen ismert klasszikus összeállítás, amely a Karácsonyi ének mellett négy további történetet – Harangszó (1844), Házi tücsök (1845), Az élet csatája (1846), A szellem embere (1848) – tartalmaz, magyarul utoljára 1958-ban jelent meg egy kötetben.

Charles Dickenstől már régóta szerettem volna olvasni, így amikor az Európa Kiadónál megjelent ez a gyűjteményes kötet, akkor el is határoztam, hogy ez lesz idén az adventi olvasmányom. A történetek közül csak a Karácsonyi éneket ismertem, de a többit is érdemes volt elolvasni, mert tényleg segítettek ráhangolódni az ünnepekre.

A Karácsonyi ének egy örök klasszikus, a szellemek olyan leckét adnak Ebenezer Scrooge-nak, ami szerintem mindenkinek tanulságos lehet. A Harangszó szintén csodálatos történet, nekem ez tetszett a legjobban a kötetből. Lélekre ható, elgondolkodtató és a szereplők is kedvelhetők. Kivéve persze a város gazdag elöljáróit, akiket Dickens szinte csak negatív tulajdonságokkal ruház fel. 

Érdekes olvasmány volt a Házi tücsök és Az élet csatája. Bár egyik sem kifejezetten karácsonyi vagy téli történet, nagyon szépen mutatja be a szeretet és a megbocsátás fontosságát. És a szeretet ünnepének közeledtével jólesett olyan történeteket olvasni, amelyeknek a végén elsimulnak a szereplők közötti sérelmek, a családtagok békében és boldogságban élhetik az életüket. 

A legkevésbé A szellem embere tetszett. Hiába a Karácsonyi fantázia alcím, ezt a történetet nem bírtam végigolvasni. Már az elején nagyon hosszúak a leírások, később pedig úgy éreztem, hogy egy helyben állnak az események és oldalakon keresztül nem történik semmi. Lehet, hogy ez néhány oldallal később megváltozik, én sajnos 15 oldal után feladtam a próbálkozást. 

A négy elolvasott történet mindegyike nagyon tetszett, Dickens történetei még ma is megállják a helyüket. Mindegyik tartalmaz olyan gondolatot, amit a 21. században is érdemes megfogadni.