Matthew Dicks: 21 tétel a szerelemről

Fülszöveg: "Dan és Jill a munkahelyükön ismerik meg egymást, s hamar egymásba szeretnek. Mindketten rajonganak a könyvekért és az irodalomért, így Dan úgy dönt, felmond és könyvesboltot nyit. Az üzlet azonban nem megy túl jól, s Dannek hamarosan be kell látnia, hogy az anyagi összeomlás elkerülhetetlen. Mivel nem akar csalódást okozni a feleségének, elhatározza, hogy egyedül birkózik meg a helyzettel. Hogy legyőzze szorongását, mindent listákba rendez, s ezek a hol vicces, hol szívszorító feljegyzések hűen tükrözik aktuális lelkiállapotát." 

Időről időre mindenki ír listákat, de hogy egy egész könyv listákkal legyen megtöltve? Formáját tekintve valóban egyedi a könyv, hiszen csak a Dan által írt listákból áll, sehol egy narráció vagy egy párbeszéd. Ráadásul mindent csak a férfi főszereplő nézőpontjából látunk, így az egész mű olyan, mint egy kirándulás Dan elméjében és érzelemvilágában. 

Ezt leszámítva viszont én többet vártam ettől a könyvtől. Az elején viszonylag tempósan olvastam, mert lekötött a formátum és kíváncsi voltam, hogyan oldja meg a főszereplő az elkerülhetetlen anyagi csődöt, de be kellett látnom, hogy Danből nagyon hiányzott ez a tulajdonság. Tény, hogy a történet végül happy enddel zárul, de ez csak egy hirtelen ötletnek köszönhető, Dan semmit nem tett az ügy érdekében. Illetve mégis, de azt is a lehető legszerencsétlenebb módon próbálja összehozni. A felesége előtti folyamatos titkolózás, valamint a folyamatos múltba révedés (aminek csúcsa a Jill előző férje iránt érzett féltékenység) szintén bosszantottak. Emiatt a könyv végén úgy éreztem, hogy Dan abszolút nem egy életrevaló alkat, a környezetében bárki jobb döntéseket tud hozni nála. 

A címben szereplő 21 tételes listát is megkapjuk a szerelemről - ami tényleg csak a könyv elolvasása után nyer értelmet -, valamint menet közben is szerepelnek érdekes, megfontolandó gondolatok Matthew Dicks regényében. Nekem mégis kevés volt ez így összességében és biztosan nem ez a könyv lesz az, amit tíz év múlva lelkesen fogok leemelni a könyvespolcról.

 

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub

Fülszöveg: "Egy békés nyugdíjasotthonban négy valószínűtlen barát minden csütörtökön összeül, hogy megoldatlan gyilkosságokról beszélgessenek. Amikor kegyetlen gyilkosság történik a saját  otthonukban, a csütörtöki nyomozóklub hirtelen egy aktív nyomozás középpontjában találja magát. S bár Elizabeth, Joyce, Ron és Ibrahim már a nyolcvanhoz közelítenek, van még pár trükk a tarsolyukban, amire senki sem számít. Vajon képes ez a furcsa, de végtelenül imádnivaló csapat elkapni a gyilkost, mielőtt túl késő lenne?"

A krimiket és a fordulatos történeteket nemcsak mozgóképen, hanem könyvben is kedvelem, ezért is figyeltem fel erre a műre. Már a borítóján Agatha Christie-hez hasonlították a szerzőt, így kíváncsi voltam, vajon tényleg felér-e ez a mű a krimi nagy asszonyának alkotásaihoz. Nos, a két szerzőt nem lenne sok értelme összehasonlítani, mert mind a történetvezetésük, mind a karakterábrázolásuk más, azt viszont el kell ismernem, hogy A csütörtöki nyomozóklub nem rossz olvasmány, sőt! Könnyen követhető a cselekmény - bár az eleje kicsit döcögősen indult -, a szereplőket alaposan megismerjük és a motivációk is érthetőek.

Az egyetlen dolog, ami kevésbé tetszett, az Joyce naplószerű kitekintése, ami időről időre megszakítja az eseményeket. Az író nyilván egy kicsit személyesebbé szerette volna tenni vele a művet, de sokszor úgy éreztem, hogy feleslegesen szakítják meg ezek a monológok az események fonalát. Ráadásul az sem világos, hogy kinek írja ezeket Joyce. A lányának, Joannának? Vagy csak simán az utókornak? Véleményem szerint ezeket simán el lehetett volna hagyni, mert elég látványosan megtörték a történetvezetés dinamikáját. 

Az viszont nagy pozitívuma a műnek, hogy a szerző szépen ír benne az időskorról és azokról az emberekről, akik próbálják méltósággal viselni az idő múlását. A nyugdíjasok nyomozása tulajdonképpen jó példa arra, hogy a szereplők a lehető legteljesebben megéljék életük alkonyának napjait. Szerencsére Richard Osman nem rágja ezt lépten-nyomon az olvasók szájába, de jó néhányszor kihangsúlyozza azt, hogy Coopers Chase lakói már nem fiatalok. A krimis vonal az apró hibák és kidolgozatlanságok ellenére korrekt volt és a regény végére a szereplőket is sikerült megkedvelnem. 

Első könyves szerzőként azt mondanám, hogy Richard Osman ügyesen ötvözte a krimi karakterjegyeit a modern korral (pl. darkweb, Tinder, stb.) és a szereplők szerethetőségével. Az biztos, hogyha lesz ennek a történetnek folytatása, akkor azt biztosan el fogom majd olvasni.

Viszkok Fruzsi: Tedd rendbe az életed!

Fülszöveg: "Üdv rendezett életed első napján! A környezeted nagyban befolyásolja hangulatodat és hatékonyságodat, a káosz, a szervezetlenség pedig kihat az életed minden területére.

Viszkok Fruzsi, a közkedvelt vlogger átfogó önfejlesztő és életvezetési könyvében megmutatja, hogyan tehetsz rendet az otthonodban és a gondolataidban egyaránt. A konyha, a ruhásszekrény rendszerezésével, a feladatok rangsorolásával, a munka-magánélet egyensúlyának megteremtésével végre elegendő időd jut mindenre, és harmóniát teremthetsz a mindennapokban. A hasznos tanácsok és a jól bevált tippek segítenek céljaid elérésében, a felesleges stressztől megszabadulva pedig azt az életet élheted, amire mindig is vágytál."

Viszkok Fruzsi csatornáját ugyan nem a kezdetektől követem, de a régebbi (5-6 évvel ezelőtti) videóihoz képest látványos változás figyelhető meg mind a tartalmat, mind a megvalósítást illetően. Természetesen pozitív irányba. Egy vele készült korábbi interjúban Fruzsi már említette, hogy valamikor a jövőben szeretne könyvet írni, ennek ellenére igencsak meglepett ennek a kiadványnak a megjelenése. A téma viszont nem, sőt, igazából pont a rendszerezés és a tervezés az, amiben számomra Fruzsi a leghitelesebbnek tűnik. 

Fruzsi könyve alapvetően két részre osztható: a fizikai környezet rendbetétele, valamint a mentális szféra letisztázása, amelyhez szervesen kapcsolódik a produktivitás és a hatékonyság növelése. Két éve már olvastam egy hasonló témájú könyvet Marie Kondotól, amit bár hasznosnak éreztem, nem minden pontja tűnt megvalósíthatónak. A tedd rendbe az életed tulajdonképpen kiegészíti a KonMari által kifejlesztett módszereket, ugyanakkor sokkal kivitelezhetőbb és kevésbé merev "szabályokat" sorol fel. 

A könyv logikus felépítésű és bár nem én vagyok a fő célcsoport - hiszen az évek folyamán én magam is kialakítottam a számomra megfelelő rendszert, amivel menedzselni tudom az életemet -, a kiégésről szóló részben én is találtam újdonságot. A legtöbb életvezetési könyv csak felsorolja a lehetséges problémákat, ebben a könyvben viszont konkrét megoldások és tippek is találhatók szép számmal. Ez mindenképpen jó pont. Az egész könyv egyébként könnyen olvasható és a kivitelezése is igényes. Összességében azt kaptam ettől a könyvtől, amit vártam és néhány fejezetet biztosan át fogok még lapozgatni a későbbiek folyamán. 

Saját fotó a könyvbemutató utáni dedikálásról. :)

Fruzsival egyébként személyesen is lehetőségem volt találkozni, ugyanis részt vettem a könyv bemutatóján, ahol egy hosszabb interjú erejéig Szabados Ági kérdezte Fruzsit a könyv megírásának körülményeiről és számos egyéb érdekességről. Nagyon tetszett ez az interjú, mert korábban még sosem voltam ilyen jellegű könyvbemutatón és Fruzsi is olyan volt, amilyennek a videóin keresztül ismerhetjük.

Tavaszi kedvenceim

Ismét eltelt három hónap, úgyhogy sorra venném azokat a dolgokat, amiket nemrég szereztem be és a kedvenceimmé váltak. (A bejegyzés nem szponzorált.) 

- Akik régebb óta olvassák a blogot, tudják, hogy szeretem a növényeket. Idén tavasszal elhalálozott az egyik anyósnyelv, ezért szerettem volna egy másik növényt a helyére. A Peperomia polybotrya már régóta szerepelt a kívánságlistámon, de üzletben ritkán találkoztam vele. Amikor egy tárolódobozért beszaladtam az Ikeába, akkor ez a növény is velem jött. A hazafuvarozás kissé megviselte a leveleit, de amúgy nagyon szép növény és jól is érzi magát. 

- Az elmúlt években mindenféle konyhai eszközből felszerelkeztem, de szükségét éreztem egy nagyobb vágódeszka beszerzésének. A Pepcoban találtam is egy megfelelő nagyságút, ami nagyban megkönnyíti a főzés közbeni munkálatokat. 

- Bögremániás vagyok, aminek csak a konyhaszekrényem tárolókapacitása szab határt. Ennek a szép tavaszias mintájú bögrének azonban nem tudtam ellenállni, így muszáj volt megvennem. :) 

- Tavaly már tartottam egy nagyobb szelektálást a sminkcuccaim között, idén pedig azoktól a daraboktól váltam meg, amiket már nagyon régóta nem használok. Utánpótlásként jó pár palettával és körömlakkal bővült a gyűjteményem, így most jó néhány évre el vagyok látva ezekből.

Don't breathe - Vaksötét (2016)

Két fiatal srác és egy lány a környékbeli házak fosztogatásával egészíti ki a zsebpénzét. Ügyesek, gyorsak, gátlástalanok, így aztán egyre sikeresebbek. Amikor kinéznek maguknak egy, a világtól visszavonultan élő vak férfit, akiről az a hír járja, hogy milliókat rejteget otthon, azt hiszik, még az eddigieknél is könnyebb dolguk lesz. Tévednek: az eddigieknél sokkal nehezebb feladattal találják szembe magukat: életben kell maradniuk. A férfi ugyanis őrült. Kegyetlen, gátlástalan pszichopata és a három betörő fogollyá válik a házában. Attól kezdve a túlélésért küzdenek. A vak férfi azonban mintha olvasna a gondolataikban, mintha látna a sötétben, mindig előttük jár és mindig okosabbnak bizonyul náluk. Játszik a támadóival. Mégpedig egy nagyon kegyetlen játékot. 

Meglehetősen régen néztem thrillert, ezért rögtön felcsillant a szemem, amikor belefutottam ebbe a filmbe. Nem friss alkotásról van szó és a sztori sem túl bonyolult, ennek ellenére simán lekötött a film másfél órája. Az alapkoncepció itt is az, hogy néhány ember - jelen esetben fiatal betörők - egy szűk helyre terelődik, ahonnan aztán a megmenekülés lesz a cél. Ezt kiválóan hozza a film, gyakorlatilag néhány perc alatt felvázolódik a kiinduló helyzet és a kezdeti feszült hangulat a film végéig meg is marad. 

Nagyon jó a fényképezés, gyakorlatilag olyan, mintha mi is a szereplőkkel egy légtérben lennénk, így még jobban átjön a képernyőn az érzelem és a lelkiállapot. Érdekes abban a film, hogy tulajdonképpen bűnözőket láthatunk, mindegyik szereplő sáros a maga módján, így persze rögtön felvetődik az, hogy kinek is kellene szurkolni. A film elején a vak férfi a szimpatikusabb, de ahogy haladunk előre a cselekményben, a fiatalok sorsa lesz érdekesebb.  

A szereplőkkel egyébként nincs baj, gyakorlatilag hozzák azokat a formaságokat, amiket a műfaj megkíván. Könnyen ki lehet találni, melyik szereplő éli túl az eseményeket és melyik nem. A magyarázat viszont szolgált némi meglepetéssel, de végeredményben beleillett a képbe és a vak férfi motivációját is könnyebb volt így megérteni. A színészek közül egyértelműen kiemelkedik a vak férfit játszó Stephen Lang, aki minden egyes pillanatban uralja a képernyőt. Legutóbb a Salemben láttam őt, de ebben a filmben sokkal jobban tetszett az alakítása. 

Tetszett, hogy nincs tele a film öncélú jelenetekkel és értelmetlen high-tech trükkökkel, inkább a hangulatra akar hatni, a látvány csak másodlagos. A befejezés is kellőképpen ütős lett, szépen megágyaztak a folytatásnak (ami egyébként el is készült már). Összességében nem mondanám rossznak a filmet, de akkor sem vesztettem volna sokat, ha kihagyom. A thriller műfajának kedvelőjeként tetszett és lekötött, de ennél a filmnél készültek már sokkal jobb alkotások is. 

Értékelés: 8/10

The Curious Case of Benjamin Button - Benjamin Button különös élete (2008)

"Szinte mindig egyedül vagy... ha más vagy, mint a többiek, egyedül maradsz... Elárulok neked egy titkot: a kövérek, a soványak, a magasak vagy a fehérek, ők is ugyanúgy egyedül vannak. Csak ők nagyon félnek tőle."

Évek óta szerettem volna megnézni a Benjamin Button különös életét, mert annak idején lemaradtam róla. Idén viszont már nem akartam tovább halasztani, mert az utóbbi hónapokban sokszor szembejött velem valamilyen formában ez a film, úgyhogy most érkezett el az idő a pótlásra.

Nem mindennapi életet él Benjamin. Nyolcvan esztendősen született, az idő múlásával pedig egyre fiatalabb lesz. 1918-ban látja meg a napvilágot New Orleansban, az első világháború bejezésének pillanatában. Hosszú és különleges élete egészen a 21. századig tart. A világ számos helyén megfordul, miközben beleszeret Daisybe, akivel az egyre növekvő korkülönbség miatt csak néhány évet tölthet. 

Nos, a film alapját képező F.Scott Fitzgerald regényt nem olvastam, így csak a film megnézése után derült ki számomra, hogy a filmben jó pár dolgot megváltoztattak. Ettől függetlenül a film nagyon tetszett és a 166 perces terjedelme ellenére végig lekötött. Már maga az alapötlet is tetszett, hiszen nem szokványos az, hogy valaki "visszafelé" öregszik. És bár elsőre jónak tűnik a dolog, a film számos ponton rávilágít arra, hogy ezt bizony megsínyli az ember.  

Az eseményeket egyébként Benjamin naplójából tudjuk, amit az idős Daisy lánya olvas fel. Az öregedéssel/fiatalodással járó történéseknek főleg az érzelmi oldalát mutatja a film, a testi változásokról csak elvétve esik szó. Benjamin élete egyébként végig meseszerűnek tűnik, bár ebben a véletleneknek is nagy szerepe van. Apja ugyan a születése napján lemond róla, így Benjamin egy öregek otthonában nő fel, egész életében szerető közeg veszi körül. A nagyobb konfliktusok elkerülik, a karrierje is szépen ível felfelé, élete végefelé azonban egyre többször kerül szóba a magány és azok a változások, amiket Daisynek kellene megtapasztalnia, ha együtt maradnak. Talán ezért is annyira megindító a film zárása. 

A színészgárda parádés, Brad Pitt és Cate Blanchett alakítása elsőrangú és a mellékszereplőkre sem lehet panasz. A sminket és a zenét szintén dicséret illeti, nagyon sok jelenet megmaradt bennem a film megnézése után. Közel jár a film a tökéleteshez, ha néhány jelenetet érzelmileg egy kicsit jobban kidolgoztak volna, akkor habozás nélkül megadnám a tíz pontot.

Értékelés: 9/10

Húsvét

 Minden kedves olvasómnak kellemes Húsvétot kívánok!

Beoltva!

A 2020-as évösszegző posztomat azzal zártam, hogy egyre több cég fejleszt védőoltást a koronavírus ellen, közülük is a Pfizer-BioNTechet említettem meg. Ha nem is az elsők között, de még januárban regisztráltam azon a honlapon, ahol az oltásra lehetett jelentkezni. Aztán vártam... és vártam... egészen március végéig, amikor is kaptam egy sms-t, hogy mehetek oltásra. 

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy évek óta nem vártam ennyire értesítést, mint ezt. Még azon sem bosszankodtam, hogy vidékre kellett utaznom érte. Szóval április 1-jén tényleg megkaptam az első oltást (Pfizer-BioNTech gyártmányút) és bár mindenféle kellemetlen mellékhatást ígértek, egy kis izomfájdalmon kívül semmit nem éreztem utána. A következő oltást május elején kapom majd és számomra továbbra is a reményt jelenti a vakcina, hogy minél hamarabb túljutunk ezen a járványon és visszatérhetünk a korábbi életünkhöz.

Margitszigeti tavasz

Lassan már úgy fogom ismerni a Margitszigetet, mint a tenyeremet, annyiszor látogatok el oda. Először tavaly nyáron sétáltam körbe, aztán ősszel is végigmentem a sétányokon, hogy gyönyörködhessek az őszi színpompában. Tervben volt, hogy télen is megnézem a Margitszigetet, de mivel nem esett hó (az a pár centis januári fehérség el is olvadt, mire véget ért a munkanapom), ez a program kimaradt. Idén tavasszal viszont nagyon vártam már, hogy felébredjen a természet és virágba boruljanak a fák. Így aztán csak március végén érkezett el az alkalom a tavaszi Margitsziget megcsodálására. Hoztam is róla néhány képet:

rengeteg a magnóliafa a szigeten és csodálatos, ahogy virágoznak

 közeli képen még szebbek ezek a hatalmas rózsaszín virágok

aranyesőből is van egy pár a szigeten

tavaszi kontraszt: zöld és rózsaszín

 

mondom: a sziget minden pontján ilyen szépségeket lehet látni :)

törpenárcisz

és egy kakukktojás, mert a Gellérthegyre is felmentem, hogy a virágzó mandulafával megörökíthessem ezt a kilátást

Mi legyen veled, Twitter?

Pár hónapja megragadott Dentorel egyik blogbejegyzése, ahol is arról írt, miért törölte magát a kék madaras mikroblogról. Én ugyan még nem töröltem a saját Twitter-oldalamat, viszont elgondolkodtam azon, hogy mihez is kezdjek vele.

A Twitterre még 2009-ben regisztráltam és nagyon hamar meg is kedveltem. Tetszett a pörgés és az információáradat, mindenből naprakésznek éreztem magam. Nem mellesleg nagyon jó közösség tudott kialakulni, sok kedves emléket köszönhetek a 140 karakteres üzeneteknek és azoknak az embereknek, akikkel lehetőségem volt személyesen is találkozni. A legpraktikusabb azonban kétségtelenül a sorozatfordítások ideje alatt volt a Twitter, hiszen gyorsan hírt tudtam adni az adott sorozatepizód feliratának állapotáról és én is tudtam követni másokét.  

2017-ben azonban kifutott az utolsó általam fordított sorozat (a Salem 3. évada volt az), amivel fordítói pályafutásomat is lezártam. Utána még jó ideig csiripeltem a velem való történésekről, de kezdtem úgy érezni, hogy már nem akarok annyi mindent megosztani magamról a nagyvilággal. Emellett akkoriban éppen egy OKJ-s tanfolyamot csináltam, aztán munkahelyet váltottam, így egyre kevesebb időt tudtam áldozni arra, hogy esténként átfussam a napi történéseket. Ráadásul sokszor volt olyan, hogy reagáltam valamelyik tweetre, ami már a visszaolvasás pillanatában abszolút nem volt aktuális. 

2018. szeptemberében aztán új telefonom lett, amire egész egyszerűen már nem telepítettem Twitter klienst. A 10-12 órás munkanapok mellett ugyanis nem maradt már kapacitásom arra, hogy Twittert böngésszek (napközben ez amúgy is esélytelen lett volna) és világmegváltó gondolataim sem voltak, amikről úgy éreztem volna, hogy mindenképpen világgá kell kürtölnöm. A napjaim is egyhangúan alakultak, ezért úgy gondoltam, tartok egy kis szünetet és majd akkor csiripelek újra, ha történik velem valami említésre méltó. Nos, az utolsó tweetem 2018. szeptember 19-i, és bár azóta rengeteg dolog történt velem, Twitterre azóta sem írtam. Néha azért felnézek az oldalra, mert érdekel, mi történik, de 10-20 tweetnél többet nem tudok elolvasni, mert lefagy az oldal. 

Ahogy látom, túl sok minden nem változott a Twitteren: még mindig azok a legaktívabbak, akik annak idején is elsőként osztották meg a fontos híreket vagy épp olyan szcénában mozogtak, hogy érdemes volt követni őket. Én viszont az utóbbi néhány évben már nem tudom követni a napi információdömpinget (sem Twitteren, sem máshol), ráadásul néhány dolog jobban felértékelődött nálam. Bár mindig is szerettem a Twittert, sokszor úgy éreztem, hogy meg van kötve a kezem és nem írhatok akármiről. Nem egyszer bontakoztak ki heves viták arról, hogy ki éppen miről és miért tweetelt, azzal kit és hogyan bántott meg és ki kivel van éppen haragban. Nekem ugyan szerencsém volt ebben a tekintetben, mert nem robbantottam ki vitát, de néhány ilyen flamewar olvasása után eszembe jutott, vajon mikor jön el egy olyan pont, amikor az én egyik tweetem miatt leszek közutálat tárgya. Sokszor rugózott ezen az agyam, egy kicsit úgy éreztem, mintha az elvárások foglya lennék. 

Mindezt végiggondolva arra jutottam, hogy ez a blog adja meg nekem azt a fajta szabadságot, amit a közösségi média nem tud. Mert itt szabadon írhatok bármiről, ha valakinek észrevétele van, azt komment formájában meg tudja írni nekem, nem kell azon görcsölnöm, hogy éppen milyen elvárásnak kellene megfelelnem. Szóval a blog biztosan marad még, a Twitter sorsában azonban továbbra is bizonytalan vagyok.