Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Fehér éjszakák / Örök férj / A szelíd teremtés

"És megkérdezem magamtól: mit csináltál az éveiddel? Hova temetted legjobb esztendeidet? Éltél vagy nem?"

Fülszöveg: Ami ​jelen kötet írásait egymáshoz láncolja, az a szerelem, illetve annak lehetőségei. Dosztojevszkij nemcsak feltárta a lélek sötét alagútrendszerét, de le is mert ereszkedni a mélyeibe. A Fehér éjszakák a beteljesületlen vágyakozást ábrázolja, monomániás, szinte az őrületig túlhabzó szövegfolyamban. Az orosz romantika zabolátlan szentimentalizmusa teljes pompájában mutatkozik meg ebben az írásban. A szelíd teremtés egy házasság anatómiája – és egyben patológiája is. Emberi játszmák, hatalmi törekvések, változó erőviszonyok, gyanakvás: Dosztojevszkij megmutatja ebben az örvényszerű műben, mitől és hogyan mérgeződnek meg legszemélyesebb kapcsolataink. Az Örök férj már a lemondás műve – a jövő jóslata egy múltbeli szerelem hamujából. Feszes, sodró, helyenként krimi-atmoszférájú elbeszélés, amelyben életre kelnek a letűnt idők kísértetei: nők és megcsalt férjek, szeretők és eltitkolt utódok kavarognak egy világvégi haláltáncban. 

Dosztojevszkij műveivel - sokakhoz hasonlóan - a középiskolai irodalomórákon találkoztam. A Bűn és bűnhődés a mai napig az egyik kedvenc regényem (érik lassan az újraolvasása), a kisregényekről viszont nem hallottam. Ha nincs a szeptemberi NIOK téma - egy regény, amely a 19. században játszódik -, akkor valószínűleg sosem olvastam volna el őket. És bizony három nagyon érdekes olvasmányélménnyel lennék most szegényebb. 

A három kisregény közül nekem a Fehér éjszakák tetszett a legjobban, ezt követi A szelíd teremtés, majd az Örök férj. A plátói szerelem nagyon szépen van ábrázolva - kis túlzással még ma is aktuális a mondanivalója. A Fehér éjszakákban gyönyörűek az álmodozó férfi és nő gondolatai, ezeket nagyon szerettem olvasni. És persze drukkolni, hogy a Nasztyenyka iránt érzett szerelem beteljesüljön. A szelíd teremtés a párkapcsolati kommunikáció hiányát és annak következményit mutatja be (más végkimenetellel, mint Colleen Hoovernél), míg az Örök férjben egy különleges szerelmi háromszöget láthatunk. Az egyetlen dolog, ami ebben a történetben nem tetszett, az a sok-sok felesleges kör, amit Velcsanyinov és Pavel Pavlovics Truszockij lefut. Ami mindhárom kisregényben közös, az az emberi kapcsolatok és viszonyrendszerek, az elhallgatott gondolatok és érzelmek, valamint mindezeknek a férfi szemszögből történő megmutatása. 

Bár közel 200 évvel ezelőtt keletkezett művekről van szó, nagyon sok ponton rezonálnak a mai korral. A nyelvezet - egész pontosan a tempó - egy kicsit zavart az elején, de viszonylag hamar rá tudott állni az agyam és könnyen követni tudtam az eseményeket. Tény, hogy jobban oda kellett figyelni a szövegre, de a 21. századi írások utáni visszaugrás a 19.-be ezzel jár. :) 

Jó volt lelassulni és három rövidebb kisregény erejéig elmerülni a klasszikus irodalmi művekben. Ez a kívül-belül csodálatos kötet meghozta a kedvemet ahhoz, hogy több klasszikust olvassak.

Moa Herngren: A válás

"Megvéded a társad, és kitartasz mellette, mert szereted azt, ami jó benne."

Fülszöveg: Niklas és Bea több mint harminc éve élnek idillinek tűnő házasságban egy jómódú stockholmi negyedben kamasz ikerlányaikkal. Éppen ezért éri Beát villámcsapásként, mikor egy családi nyaralás küszöbén, egy jelentéktelennek tűnő vita közben Niklas csapot-papot otthagyva elviharzik. Távollétének órái napokra dagadnak, felesége üzeneteire nem válaszol, magyarázattal pedig meg sem próbálkozik – mikor pedig előkerül, minden megoldási kísérlettől elzárkózva válni akar, ráadásul hamarosan az is kiderül, hogy nő is van a dologban…
Filmszerűen pörgős, mégis mélyen empatikus családi drámájában Moa Herngren mindkét főszereplő elméjébe betekintést enged, hogy megmutassa: a felszínen banálisnak látszó események mögött összetett, évtizedes, kibeszéletlen-megoldatlan kapcsolati problémák rejlenek. 

Látszólag hétköznapi helyzettel kezdődik Moa Herngren regénye: a feleség álmatlanul forgolódik, mert férje nem jött haza az esti italozásból. Bea aggodalma kézzel tapintható, visszaemlékezéseiből pedig megismerjük a Niklasszal való házasságának történetét és legfontosabb eseményeit. Az első 150 oldal nagyjából erről szól, utána viszont érdekes fordulatot vesznek az események...

Konfliktushelyzetben gyakran elhangzik az a mondat, hogy hallgattassék meg a másik fél is. Nos, a svéd írónő könyve pontosan ezt a kívánságot teljesíti. Miután megismerjük Bea nézőpontját, Niklas szemszögéből is végigkövetjük az eseményeket. Az, hogy Niklas válni akar, egyértelmű, az ehhez vezető okokat viszont csak Niklas elbeszéléséből ismerjük meg. És ez nagyon nagy pluszt ad a regénynek. Kiderül, hogy egyes helyzeteket - például egy munkahelyi előléptetést vagy éppen egy konyhafelújítást - hogyan él meg egy feleség és egy férj. És hogy az elfojtott traumák és ki nem mondott gondolatok a legbiztosabb alapokon nyugvó kapcsolatot is megingathatják.

Míg a regény elején Bea volt a szimpatikusabb, később már Niklasszal tudtam jobban együttérezni. Az egész regény (de különösen a második fele) nagyon bátor, számtalan olyan témát és kérdést érint, ami napjainkban aktuális. Mennyire számít az egyén boldogsága? Ha valaki boldog, akkor vajon a környezete is az? Jobb 50 évesen a megszokott életet élni, vagy érdemes fejest ugrani az ismeretlenbe és új életet kezdeni? Miért nem figyelünk egymásra és miért nem tudjuk félretenni néha a saját egónkat, hogy a másik ember is levegőhöz juthasson?

A választ az írónő már az olvasó fantáziájára bízza, de egyik szereplő mellett sem foglal állást. Hiszen Bea és Niklas tulajdonképpen úgy élt le három évtizedet egymás mellett, hogy soha nem voltak őszinték egymáshoz és nem beszéltek az érzéseikről. Ebből a szempontból nagyon hasonlított Moa Herngren könyve Colleen Hoover: All your perfects-ére. Nekem mindenesetre nagyon tetszett a svéd írónő könyve, úgyhogy biztosan fogok még tőle olvasni a későbbiekben.

Goran Vojnović: A fügefa

Fülszöveg: Szerelem, ​szabadságvágy, magány és a közelmúlt történelmi eseményei elválaszthatatlanul fonódnak össze egy soknemzetiségű „jugoszláv” család különböző generációinak történetében. A harmincas éveiben járó Jadran igyekszik kibogozni a felszín alatt mindent átszövő viszonyokat. Miért sétált ki az életéből a felesége a közös gyermeküket is elhagyva? Vajon van-e valamilyen összefüggés nagyszülei páros magánya és saját szabadság iránti vágya között? Hogyan tűnt el az apja egyik napról a másikra, és ez miért érte váratlanul az anyját is? Miért burkolódzott hallgatásba a nagyanyja már jóval azelőtt, hogy demenciába süllyedt volna? Jadran, hogy megértse a jelent, az emlékek töredékeiből rakja össze a családja történetét, eközben pedig arra is rájön, hogy a múlt nem menti fel a jövőért való felelősség alól. A Balkán zűrzavaros világában, ahol a megszűnő, majd újonnan keletkező államok és határok a családok sorsát is végzetesen átírják, csak a nagyapja kertjében álló fügefa éli túl sértetlenül a viharokat.

Mivel idén nyáron kétszer is voltam Szlovéniában, kíváncsi voltam, van-e olyan szlovén szerző, akinek már megjelent regénye magyar fordításban. Így találtam rá Goran Vojnović könyvére, a fülszövege pedig csak fokozta a kíváncsiságomat. Amikor viszont elkezdtem olvasni ezt a könyvet, fokozatosan fogyott a lelkesedésem és alig vártam, hogy a könyv végére érjek. 

Ha nagyon röviden össze akarnám foglalni Goran Vojnović regényének lényegét, akkor leginkább Légrádi Gergely: Alkalomadtán c. művéhez tudnám hasonlítani. Itt is szó esik a transzgenerációs traumákról, a ki nem mondott gondolatokról, az identitáskeresésről, a megértés iránti igényről, a szabadságvágyról, a menekülésről, a magányról és a szerelemről. Ami pluszt ad ehhez, az a Balkán sokszínűsége. Bár a délszláv háború csak érintőlegesen kerül említésre, a fügefa pedig csak a regény utolsó harmadában válik teljes értékű szereplővé, szépen szimbolizálják a gyökértelenséget és a biztos pontok fontosságát. 

Kifejezetten nehéz volt olvasni ezt a könyvet. Egyrészt: tele van borzasztó hosszú mondatokkal. Az első néhány fejezetben nem egy olyan mondat van, ami - nem túlzok - oldalakon keresztül terjed. Mire a végére értem, addigra el is felejtettem, miről szólt az eleje. Ezek nagy része egyébként Jadranhoz kapcsolódik, az ő gondolatai és érzelmei ennyire terjengősek. Másrészt: rengeteg az időbeli és térbeli ugrálás, a könyv feléig nem is tudtam követni, hogy ki kicsoda. Harmadrészt: folyamatosan ugyanazokat a köröket futja az író, emiatt sokszor szájbarágósnak éreztem a történetet. Szerintem fele ekkora terjedelemben is át tudott volna jönni Goran Vojnović mondanivalója. 

Pedig a kezdés nagyon biztató volt. Megismerjük a nagyszülőket, Aleksandart és Janát, akik a második világháború után próbálják kialakítani a közös életüket az isztriai Momjanban. Eltérő családi hátterük és értékrendjük nem egyszer próbára teszi őket. Pár fejezettel később a lányuk, Vesna életébe nyerünk bepillantást. Safet eltűnéséig majdhogynem idilli a házasságuk, de aztán egyre több probléma kerül a felszínre. Végül Jadranról is mesél az író, akin a családja által megtapasztalt és halmozott problémák lecsapódnak. Akkor ismerjük meg őt, amikor a felesége Anja elhagyja. Tulajdonképpen három generáció félresikerült házasságát mutatja be az író.  

Az okokat Jadran emlékein és nézőpontján keresztül értjük meg, a könyv végére szépen össze is áll a kép. Abból a szempontból nem bántam meg a könyv elolvasását, hogy megismerhettem egy szlovén családregényt és hogy az emberek hogyan élték meg Jugoszlávia megszületését, majd szétesését. Az írásmód miatt viszont nem tudom mindenkinek jó szívvel ajánlani Goran Vojnović regényét. 

Egy szép idézetet azért itthagyok belőle zárásként: "Talán mindannyian annyira vonzódunk a szabadsághoz, hogy folyamatosan menekülünk azok elől, akiket szeretünk, talán éppen ezért a szerelem soha nem csak szerelem, mert a szerelem szép, de nem szabadság, mert összeláncol minket azokkal, akiket szeretünk, a szerelemben néha úgy érezzük, hogy röghöz vagyunk kötve, hogy a szárnyainkat nyesegetik."

Bereczki Enikő: A rejtélyes Z generáció - Együttműködés a mai tizen- és huszonévesekkel

Fülszöveg: Miként ​kezelhetjük a generációs ellentéteket szülőként vagy tanárként?

Hogyan dolgozzunk együtt a Z generáció tagjaival?

Miért érik el könnyeben a youtuberek és a tiktokerek a fiatalokat?

A Z generációról, a mostani 13–25 évesekről kialakult sztereotípiák – például, hogy nehezen motiválhatók, érdektelenek, csak a telefonjukat nyomkodják, képtelenek a kitartó erőfeszítésre, nem akarnak felnőni, és még hosszan sorolhatnánk – abból is fakadnak, hogy keveset tudunk a világukról. Szülőként, pedagógusként, munkaadóként vagy munkatársként azonban elengedhetetlen, hogy együttműködjünk velük, túl tudjunk lépni az előítéleteinken, megoldjuk az esetleges konfliktusokat, és ne mélyítsük tovább a generációs szakadékot. 

Pár éve már olvastam Steigervald Krisztián könyvét a ma együtt élő generációkról és már akkor nagyon vártam egy olyan átfogó írást, ami a Z generációt részletesebben is bemutatja. Hogy miért pont ezt a korosztályt? Egyrészt azért, mert a sajátomat már jól ismerem. Másrészt pedig azért, mert nap mint nap sok helyen találkozom velük - iskolában, munkahelyen, boltban, járműveken - és szerettem volna jobban megismerni a gondolkodásmódjukat. Az ugyanis egyértelmű, hogy a Z generáció nagyon más, mint az azt megelőző korosztályok és én hiszek abban, hogy ehhez a társadalmi csoporthoz is meg lehet találni azt a hidat, amivel kapcsolódni tudnak a náluk idősebb generációkhoz. 

A könyv pontosan ezt kísérli meg. Nagyon részletesen mutatja be a Z generációt és minden velük kapcsolatos helyzetre próbál magyarázatot adni. Többek között arra, hogy miért akarnak mindent azonnal és hogy miért jellemző rájuk az elidegenedés. Emellett a mindennapi életet megkönnyítő tippeket is ad a szerző, amik segíthetik a fiatalok és az idősek közötti együttműködést.

Tetszett a könyv felépítése, a szerző minden témát alaposan körbejár. A bevezetőben tisztázásra kerülnek a fontosabb fogalmak - nagyrészt azok, amiket Steigervald Krisztián is megemlít -, aztán az online teret vizsgáljuk meg, majd a szerző a munka világára és az oktatásra is kitér. Elég vaskos szakirodalom van a könyv mögött, a szöveg mégis könnyen érthető és befogadható. Nem egyszer bólogattam olvasás közben, hogy: "Jé, ez tényleg ezért van!" Szóval nagyon sok olyan jelenségre rávilágított ez a könyv, amire korábban nem találtam megfelelő magyarázatot. 

Amit én hiányoltam, az egyrészt a társadalom felelőssége, másrészt azoknak a foglalkozásoknak a megemlítése, amik "kütyümentesek". Minden Z generációsból nem lehet influenszer, vagy social mediához értő szakember. Jó lett volna arról is olvasni, hogy fizikai vagy emberekkel foglalkozó szakmákban hogyan tud majd érvényesülni ez a korosztály. Ugyanis orvosokra, tanárokra, műszaki szakemberekre, szerelőkre és kőművesekre a jövőben is szükség lesz. Nyilván ezt majd később fogja megtapasztalni ez a korosztály, hiszen ennek a generációnak a nagy része ma még az iskolapadban ül...