"A művészet olyan, mint a tűzvész, azokból születik, akiket eléget."
Fülszöveg: Párizs, egy zöldellő fasor végén megbúvó műteremlakás.
Madeline azért bérelte ki, hogy félrevonuljon és kipihenje magát. Egy félreértés miatt azonban a fiatal londoni rendőrnő mellé betoppan Gaspard, az emberkerülő író az Egyesült Államokból, aki magányt keres az íráshoz. Nincs más választásuk, mint néhány napig osztozni a lakáson.
A műhelyt még mindig áthatja korábbi tulajdonosa, a híres festő, Sean Lorenz színek és fények iránti szenvedélye. A művész, aki képtelen volt talpra állni, miután a kisfiát meggyilkolták, egy éve halt meg, három festményt hagyva maga után, amelyeknek nyoma veszett. A festő páratlan tehetsége és tragikus sorsa nem hagyja nyugodni Madeline-t és Gaspard-t, akik közösen erednek a remekművek nyomába.
Ahhoz azonban, hogy megfejtsék Sean Lorenz valódi titkát, saját démonaikkal kell megküzdeniük egy drámai nyomozás során, amely örökre megváltoztatja az életüket.
Mivel Mussonak ez a regénye az Angyal hív folytatása, nem véletlen, hogy ezt a könyvet választottam következő olvasmányomul. Érdemes egyébként ezt az olvasási sorrendet tartani, mert A párizsi apartman nem egy ponton hivatkozik az előző regény eseményeire.
Két nagy részre bontható A párizsi apartman: az elsőben Sean Lorenz festményei után folyik a keresés, a másodikban pedig a festő kisfiával történtek felderítésén van a hangsúly. A tempó is ennek megfelelően alakult és bár sokára találják meg Sean Lorenz festményit, nekem kifejezetten tetszett, ahogy Madeline és Gaspard a képek nyomára bukkan. A Julian utáni nyomozás viszont... nos, nem mondanám rossznak, de gyakorlatilag olyan volt, mintha Musso korábbi krimijeit olvasnám újra. Nem éreztem úgy, mintha én is a nyomozás részese lennék, igazából csak sodródtam az eseményekkel. Ez persze nem feltétlenül baj, csak egy kicsit más felépítésű történetvezetésre számítottam.
És volt még valami, ami kicsit furcsa volt nekem. Míg az Angyal hívban tökéletesen érthető a karakterek motivációja, itt eléggé erőltetettnek tűnt. Tény, hogy Madeline és Gaspard más-más okból köt ki ugyanabban a párizsi apartmanban, de Madeline mindent megtesz azért, hogy továbblépjen és maga mögött hagyja a múltat. Ezért volt nekem érthetetlen, hogy szinte az első hívószóra hajlandó volt csapot-papot otthagyni és belecsöppenni egy olyan nyomozásba, ami nem sok eredménnyel kecsegtet. Gaspard pedig képes 180 fokos fordulatot venni és más bőrébe bújni, hogy aztán a végén semmi se emlékeztesse őt a korábbi önmagára. Igaz, hogy a regény folyamán Gaspard járja be a nagyobb fejlődési ívet, de ezt a fordulatot én nagyon életszerűtlennek és önzőnek éreztem. Még úgy is, hogy végeredményben jól alakult a szereplők sorsa.
A karakterábrázolástól eltekintve jó volt olvasni ezt a krimit, érdekes volt, ahogy a művészet és a nyomozás összefonódik. Ja és egy apró momentum erejéig Arthur Costello is feltűnik a könyvben. Erre egyébként a szerző magyarázatot is ad a regény végén, egyfajta kedves gesztusnak szánja az olvasók felé. A fejezetek előtti idézetek is tetszettek, emellett a főszöveg is jócskán tartogat sötét és borúlátó, valamint felemelő és optimista gondolatokat. Ez a kettősség pedig az egész művön végigfut.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése