Egy szelet Franciaország

Nagy álmom volt egyszer eljutni Franciaországba, azon belül is Párizsba. Imádom az ott játszódó filmeket és könyveket, mert számomra varázslatos hangulata van a francia fővárosnak. A látnivalókról nem is beszélve! Valóságos paradicsom a múzeumok és az építészet rajongóinak. Idén pedig végre eljött az idő, hogy megismerkedjek Franciaországgal. Az egy hét borzasztó kevés volt, úgyhogy csak a fővárosból és a Loire-völgyből kaptam egy kis ízelítőt. 

Eiffel-torony a Trocadéro térről

A francia-német határt elhagyva az első állomás Reims volt, ahol a katedrálist néztük meg. Anno művészettörténet órákon részletesen tanultunk a gótikáról, de így is elképesztő élmény volt élőben látni a hatalmas székesegyházat. Az épület külseje is impozáns, belül pedig egyenesen lélegzetelállító. Az óriási ablakok között szinte megelevenedik a történelem, egy kőtáblán fel is van sorolva, melyik francia uralkodókat koronázták meg itt. 

  

Sacré Coeur

Reims után Párizsba indultunk tovább, ahol több napot is eltöltöttünk. A város felfedezését egy szajnai hajókázással kezdtük és már akkor elvarázsolt a város. A gyönyörű épületek, a kovácsoltvas erkélyek, a csodaszép hidak, a fákkal szegélyezett sétányok mind ugyanazt az élményt adták, mint amik a filmekben is visszaköszönnek. Természetesen az ismertebb nevezetességek sem maradtak ki: megnéztük az Eiffel tornyot, a Notre-Dame-ot, a Sainte-Chapelle-t (Szent Kápolna), a Concorde teret, a Louvre-t, a Sacré Coeurt és Versaillesbe is ellátogattunk. 

 

III. Sándor híd a Szajnáról fotózva 

A reimsi katedrális is hatalmas, de a Notre-Dame még annál is nagyobb és szebb volt. Amíg a hosszú sorban várakoztunk, meg tudtam figyelni a bejárat melletti szobrokat és a falakat díszítő vízköpőket. Rögtön eszembe jutott, hogy Victor Hugo mennyire részletesen írt erről az épületről és a Notre-Dame tényleg olyan, amivel egy egész regényt meg lehet tölteni. Minden négyzetcentiméteren van valamilyen érdekesség, ami előtt el lehet időzni. 

 

Notre-Dame

A Versailles-i Palota és a Louvre is gyönyörűek, de mindkét helyre érdemes legalább egy napot szentelni. A Louvre épülete már önmagában hatalmas, belül pedig kész labirintus, de annyi a látnivaló, hogy szinte lehetetlen mindent befogadni. Az ókortól egészen a 20. századig minden fontosabb műalkotás megtalálható itt. Fantasztikus élmény volt azokat a tárgyakat (festmények, szobrok, ékszerek, hieroglifák, vázák, stb.) élőben látni, amikről annak idején az iskolában tanultunk. 

 

Louvre 

 

Tükörterem a Versailles-i Palotában

A francia főváros után a Loire-völgy kastélyait fedeztük fel. Mivel ez a program is ki tud tenni egy egész napot, csak két kastély meglátogatására volt idő. Elsőként a Chambord-i kastélyt néztük meg, ami pontosan olyan, mintha egy Disney mese helyszíne elevenedett volna meg: sok-sok torony, kacskaringós folyosók, csigalépcső, rengeteg egymásba nyíló terem és hatalmas park. Másodikként a Chenonceau-i vízikastélyt jártuk végig. Nekem ez is nagyon tetszett, különösen a kastély építésének történetével együtt. A kastélyok megtekintése után megálltunk egy rövid pihenőre Amboise-ban, ami egy festői szépségű, bájos kisváros a Loire partján. 

 

Chenonceau-i vízikastély 

 

a festői szépségű Loire-völgy

Egyebek: 

- Ahogy ebből a bejegyzésből is kitűnik, az egy hét nagyon kevés Franciaországra, úgyhogy nagyon szeretnék még ide visszatérni. Már csak azért is, mert más francia régiókat is szívesen felfedeznék. 
- Párizs meglehetősen biciklibarát város. Minden nagyobb sugárúton kerékpársávok vannak kialakítva és sokszor nagyobb rajtuk a forgalom, mint az autók sávjában. 
- Szintén nagy meglepetés volt számomra, hogy Párizs mennyire mediterrán város. Mindegy, hogy hétvége van, vagy hétköznap, nyáron pezsgő élet zajlik esténként. Emellett nagyon segítőkészek is a franciák, egyáltalán nem olyan sznobok, mint amilyennek gondolják őket.  
- Párizsban rengeteg a turista. Oké, ezzel nem mondok újdonságot, de tényleg brutális és zavaró a tömeg. Versaillesban konkrétan azért nem tudtam hosszabban elidőzni egy-egy teremben, mert szinte fellöktek a látogató csoportok. Én pedig nyugisan szeretek nézelődni. 
- Az viszont nagy pozitívum, hogy mindezek ellenére mindenhol nagy a tisztaság és az épületek is szépen fel vannak újítva. Sehol egy elhanyagolt vagy romos pont. Emiatt nekem Párizs egy elegáns városként fog megmaradni. 
- Nagyon finomak a pékáruk és a sütemények (a macaron kihagyhatatlan), de kávéban szerintem sokkal jobbak az olaszok. 
- Divatot kedvelőként természetesen kíváncsi voltam, tényleg olyan sikkesek-e a franciák, mint ahogyan a magazinokban olvasni. Nos, az egy hét alatt tapasztaltak szerint igen. A férfiak és a nők is egyszerűen öltözködnek, kevés színt hordanak (de azok harmonizálnak egymással) és nem viselnek márkajelzésekkel ellátott darabokat. A pár éve népszerű quiet luxury stílus jellemző rájuk.    

Leïla Slimani: Mások ​országa

"...arra gondolt, hogy a kétely okoz szenvedést, hogy a választás szüli a fájdalmat, lelki gyötrelmet."

Fülszöveg: 1944-ben ​az alig tizennyolc éves Mathilde beleszeret az elzászi falujukban állomásozó francia csapat marokkói tisztjébe, Amin Belhadzsba. Mathilde, aki úgy érzi, hogy a háború megfosztotta fiatalságától, unalmas, szürke életre kárhoztatta, a romantikus regényekből megismert szenvedélyre, érzéki örömökre, kalandokra vágyik. A felszabadulás után követi férjét a francia protektorátusba, Marokkóba, amely ábrándjaiban a felhőtlen kék ég, a ragyogó napsütés, az illatos virágok és zamatos gyümölcsök földje. Ám csalódnia kell, egészen másmilyen valóság vár rá, új hazája hamarosan az elveszett illúziók országává változik számára. 

Az idei nyaralásomhoz kapcsolódóan olyan olvasmányt kerestem, ami Marokkóban játszódik. Nem egy tündérmese Leila Slimani regénye, a történetet a nagymamája ihlette. Tíz évig követjük nyomon Mathilde és Amin mindennapjait, láthatjuk, milyen küzdelmeket kell megvívniuk és hogy az eltérő családi háttér, neveltetés és vallás mennyire meghatározzák a gondolkodásmódjukat és az életüket. 

A fő helyszín Meknesz, de Casablancát és kisebb városokat is érintenek az események. Érdekes volt úgy olvasni ezt a családregényt, hogy én is jártam ezeken a helyszíneken. Gyönyörűek a tájleírások, magam előtt láttam a városképeket és a majorságot. A kedvencem egy tavaszi nap leírása: "Bársonyos volt a levegő, ígéretekkel teli. A városközpontot elárasztó lágy fény simogatta az épületek fehér  homlokzatát, kiemelve a muskátlik és a hibiszkuszvirágok élénkpiros színét." 

Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni, hogy miről is szól a Mások országa, akkor az a szabadságvágy lenne. Mathilde, elzászi nőként betolakodó a marokkóiak szemében. Amin, aki megjárta a háborút, európai feleséggel tér vissza szülőföldjére, amit a családja nem néz jó szemmel. Mindketten idegennek érzik magukat és próbálnak úgy élni, hogy megfeleljenek a társadalom elvárásainak. Csakhogy Marokkóban a változás szele fúj, az emberek függetlenedni szeretnének a francia uralomtól. Omart (Amin öccse) is ez a cél vezérli, Szelma (Amir húga) viszont inkább az európai kultúrával szimpatizál, ami nem könnyű egy férfiak uralta, iszlám berendezkedésű országban. 

Engem leginkább a nők helyzete fogott meg ebben a könyvben. Amin nagyon erősen uralkodik a családján, bármire képes, hogy a saját akarata érvényesüljön. A nők mozgástere minimális, szinte rabszolgaként élnek, évszázados hagyományoknak kell megfelelniük és semmi esélyük nincs, hogy ebből a helyzetből kitörjenek. 

Végig érezni a feszültséget a történeten. Minden olyan esemény konfliktust szül, ami kommunikációval, nyíltsággal vagy logikus gondolkodással elkerülhető lenne. Amin erre sokszor képtelen és ezzel tisztában is van. Néha sajnáltam Mathilde-ot, hogy mit kell eltűrnie Amintól, ugyanakkor Aisának is ezt a mintát örökíti tovább. A könyv folytatása már elérhető, kíváncsi vagyok, hogyan alakul a család - főleg a gyerekek - sorsa.

Kayvion Lewis: Thieves' ​Gambit - Tolvajok játszmája

Fülszöveg: Rosalyn ​Quest édesanyja szárnyai alatt mindössze tizenhét évesen már a mestertolvajok életét éli. Nem ismer lehetetlent, ha valahova be kell jutnia, vagy éppenséggel ki kell szabadulnia. Egy nap azonban olyan helyzetben találja magát, ahonnan még ő sem talál kiutat, a tét pedig az anyja élete. 
Rossnak alig egy hónapja van, hogy megoldja élete eddigi legnagyobb problémáját. Kétségbeesett igyekezetében részt vesz a Thieves' Gambiten, egy veszélyes, nemzetközi tolvajversenyen, ahol még a vetélytársak megölése sem tabu, és a fődíj nem más, mint egy kívánság – egy kívánság, amivel megmentheti az anyja életét. Azonban nem lesz egyszerű dolga. Nem elég, hogy szembe találja magát gyerekkori nemezisével, Noelia Boscherttel, még egy nagyon jóképű, és annál is nyomulósabb srác is igyekszik ellopni Rosalyn szívét. Ilyen vetélytársakkal szemben a Gambit megnyerése még nehezebb, mint gondolta volna. 

Most, hogy megjelent a Thieves' Gambit folytatása, elérkezettnek láttam az időt az első rész elolvasására. Már az ismertetője nagyon megfogott, pedig a young adult könyvekből rég kinőttem. A történet nagyon pörgős és magával ragadó, klassz volt belátni a tolvajok világába, ennek ellenére nem győzött meg arról ez a könyv, hogy a folytatást is elolvassam. 

Pedig a történettel nem volt bajom, sőt. Tényleg nagyon fordulatos Ross szereplése a Gambitben, az írónő telesen máshogy - jó értelemben! - alakította a történetszálakat, mint ahogyan én előzetesen számítottam. Az egész múzeumos feladatot imádtam a szarkofág ellopásának ötletétől a konkrét megvalósításig. Annyira filmszerűen ír le mindent az írónő, hogy a legapróbb mozzanatig láttam magam előtt az eseményeket. Nagyon sok a szereplő, de könnyen követhető, hogy ki kicsoda. Van némi romantika a szereplők között, de szerencsére nem válik rózsaszín cukormázassá a történet. További pozitívum, hogy bár tinik a főszereplők, a koruknál érettebben viselkednek. Nincsenek cicaharcok és kicsinyes játszmák, és a párbeszédek többsége is olyan, mintha felnőttek között zajlana.  

A könyv zárása viszont... nos, azzal már nem voltam teljesen elégedett. Furcsán jött ki a "nagy csavar" és valahogy nagyon összecsapottnak éreztem. Elképzelhető, hogy a második kötetben ez kifejtésre kerül, mert bennem elég sok kérdőjel maradt. A fordítással is voltak problémáim, nagyon sok az olyan mondat, aminél pontosan látni, hogy hogyan hangzik eredetiben angolul. Illetve néhány résznél olyan érzésem volt, mintha kimaradt volna néhány mondat vagy bekezdés. Hogy egy példát is mondjak: a szereplők egy föld alatti titkos helységben vannak, megkapják az instrukciókat, a következő bekezdésben pedig már egy múzeum előcsarnokában látjuk őket. Többször is el kellett olvasnom ezt a szövegrészt és azóta sem világos, hogyan jutottak el oda. De a könyv vége felé, a repülőgépes jelenet is ilyen. 

Nem tudom, hány kötetesre tervezi az írónő ezt a sorozatot, a Thieves' Gambit mindenesetre jó alap a folytatáshoz. Aki szereti az Ocean's Eleven filmeket, annak érdemes próbát tennie vele. 

Drop - Gyilkos randi (2025)

Violet, a megözvegyült anya évek óta nem randizott, megérkezik egy menő étterembe. Henry, a randipartnere még helyesebb és elbővülőbb, mint amire számított. Ám a köztük levő kémia kezd megdermedni, amikor Violet előbb bosszantó, majd rémisztő névtelen üzeneteket kezd kapni a telefonjára. 

Desmond blogján láttam ajánlót erről a filmről. A szinopszis nem túl bonyolult és mivel kedvelem a zárt térben játszódó filmeket, ezért adtam a Gyilkos randinak egy esélyt. Meglepő módon tetszett a film, Christopher Landon rendező elég korrekt alkotást tett le az asztalra. A kezdő jelenet meglehetősen durva, de rögtön a képernyőhöz szegezett. Szerencsére a film többi része nem ennyire véres és hatásvadász, és később ki is derül, miért annyira fontos ez az eseménysor. De ne szaladjunk ennyire előre. 

Szóval, első randi. Szingliként is nagyon izgul az ember lánya, na de gyerekkel és elhunyt férjjel még idegőrlőbb a helyzet. Ehhez adódnak hozzá az úgynevezett "drop" üzenetek - innen ered a film angol címe is -, amik minden módon próbálják megkeseríteni a randizók estéjét. A szűk teret (ami konkrétan az étterem) nagyon jól kihasználják és nekem nagyon tetszett, hogy folyamatosan lehetett agyalni, ki is a zsaroló. Nem sikerült rögtön kitalálnom, csak akkor lett gyanús az a bizonyos illető, amikor már tényleg mindenki mást ki lehetett zárni. 

A forgatókönyv jó és a színészek játéka is rendben van. Meghann Fahy alakítása volt a legerősebb, érzelmek széles skáláját jeleníti meg a film 90 perce során. Brandon Sklenar (ő Henry szerepében látható) remek partner, bár nem jut neki akkora játéktér, mint Violetnek. A pincér srác kissé idegesítő volt, de illett a sokszínű karakterek közé. 

A hangsúly végig a "nyomozáson" és a zsaroló üzenetein van, mégis nagyon sok életszerűtlen dolgot vonultat fel a film. Henry nagybetűs gentlemanként elképesztő türelemmel van megáldva, a furcsán alakuló randi ellenére is kitart Violet mellett. Az is furcsa volt nekem, hogy Violet csak a fia miatt aggódik, a húgáért már nem annyira. A mélypont viszont egyértelműen az ablakos jelenet, az rettentő bénára sikerült. A zenét is hiányoltam, a zongorajátékon kívül semmilyen dallam nem csendül fel. Nem unalmas film a Gyilkos randi, hozza azt, amit a leírás alapján várni lehet tőle, ugyanakkor lehetett volna egy kicsit bátrabb is. 

Értékelés: 7/10  

Dorosz Dávid: Mindenki lelép

"Viszont ez a hétvége most más lesz. Komfortzónán túli. Bármi megtörténhet." 

Fülszöveg: Baráti társaság. Luxusvilla a Balaton felett. Egy hétvége, amely mindent megváltoztat.

Ádám villájában minden adott egy tökéletes hétvégéhez: régi egyetemi csapat gyűlik össze a Londonból hazatérő Ági negyvenedik születésnapjára. De már semmi sem olyan, mint régen. A hazugságok és a múlt árnyékai gyorsan felszínre törnek. 
Az ártatlan ünneplés vasárnap hajnalra tragédiába fordul: egy holttest hever a parton. Ferinek, a traumáival küzdő nyomozónak alig néhány órája van kiderítenie az igazságot, mielőtt az ügyet eltussolják. Ki az, aki bármire képes, hogy a titkai ne kerüljenek napvilágra?

Már tavasszal kinéztem magamnak Dorosz Dávid regényét, de csak most volt időm elolvasni. Teljesen véletlenül még a NIOK augusztusi témájához  - egy regény, amelyben a főszereplők testvérek - is passzol, engem viszont elsősorban a borítón látható alcím fogott meg: Thriller a mai Magyarországról. Az olvasottak tükrében valamennyire helytállónak is érzem ezt a címet. A Mindenki lelép ugyanis nagyon mai regény, tűpontos helyzetképet fest a magyar valóságról. 

Adott egy hat fős baráti társaság, akik születésnapi bulit szerveznek. Az ünnepelt Ági, aki az egyetem után Londonba költözött és azóta is ott él. A buli helyszíne Tihany, a társaság összejövetelével pedig minden olyan probléma felszínre kerül, ami a szereplőket évtizedekig nyomasztotta és a jelenkori mindennapjaikat is megkeseríti. Sok szempontból olyan volt ez a könyv, mint Mészöly Ágnestől a Rókabérc: a történéseket itt is a szereplők váltott nézőpontjából látjuk és számtalan olyan titokra derül fény, amelyek események egész láncolatát indítják el.  

Nem a krimis vonalon van a hangsúly, a történet önmagában is működőképes. Feri jelenlétét és nyomozását én feleslegesnek éreztem, pedig az ő sorsa is tökéletesen beleillik a magyar rögvalóságba. Tulajdonképpen egy plusz adalék azokhoz az indokokhoz, hogy miért lép le mindenki Magyarországról. 

Ahogy már írtam, Dorosz Dávid regénye nagyon mai, szinte minden szereplő problémáját át tudtam érezni, abszolút hiteles képet fest a harmincas generáció életéről. Nem oktat ki, nem foglal állást, csak tükröt mutat az olvasónak. Számomra a lelki vívódások és a kapcsolati dinamikák adták ennek a könyvnek az erejét, ezekből fakad az a feszült hangulat, amely már a könyv első oldalaitól kezdve folyamatosan jelen van. Kezdetben nem tudjuk, kié a holttest, az író is csak lassan adagolja az információkat, a könyv végére azonban mindenre magyarázatot kapunk. Logikus és érthető a szereplők döntése, ezen a téren semmilyen hiányérzet nem maradt bennem. 

Összességében tetszett a könyv, kifejezetten bátor alkotásnak tartom. Tele van fájóan ismerős helyzettel és karakterrel, meglepő fordulatokkal, ugyanakkor látszik, hogy a cselekmény és a jellemrajzok is alaposan ki vannak dolgozva.