Az országos sorozatfinálékat idén a Raising Hope kezdte. 22 rész után vonult pihenőre a sorozat, ami csak azért ért váratlanul, mert valamiért 24 részes évadra számítottam. Annyira hozzátartozott a Raising Hope a szerdáimhoz, hogy furcsa lesz őszig nélküle.
Tavaly nagyjából egyenletes színvonalat nyújtott a Raising Hope, egy-két gyengébb epizód volt csak. Az idei évről ez sajnos nem mondható el. Gyengén indult az évad, az 5. rész hozta először azt a színvonalat, amit szeretek. Aztán sokáig hullámvölgybe került a sorozat és akkor még az is megfordult a fejemben, hogy kaszálom a sorozatot. Míg az előző évadra az ötletesség volt jellemző, addig a 2. évad első felében (leszámítva az 5. részt) kimerülni látszott ez a végtelennek tűnő tárház. Sótlanok voltak az epizódok, a poénok pedig olyan dolgokra voltak kihegyezve, amiken jobbára csak szörnyülködni tudtam.
Aztán jött a tarot kártyás rész és onnantól egyenesbe jött a sorozat. Nem egy olyan epizód volt, amit hangosan végignevettem. Ráadásul Maw Maw karakterét is egyre jobban kihasználták. Az évad elején nem igazán tudtak vele mit kezdeni és sokszor erőltetettnek éreztem a szerepeltetését. Idővel viszont annyira jó egysorosakat és jeleneteket adtak neki, hogy az epizódok nézése közben jó párszor meg kellett állítanom a felvételt, hogy néhány jelenetet visszanézzek. A vakvezető malac (ez is mennyire elborult ötlet, persze jó értelemben) házi feldolgozása például önmagában is ütött, Maw Maw-val meg pláne.
Kicsi Hope nagyot nőtt tavaly óta, a castingja viszont nem sikerült a legjobban. Az előző kisgyerek aranyos volt, míg a mostaninak meglehetősen ijesztő volt időnként az arca. Csak az utolsó epizódokban tudtam megbarátkozni vele. Mégsem vele történt a legnagyobb fordulat, hanem Sabrinával. Már az első évadban is voltak jelei, hogy ő és Jimmy össze fognak jönni, de nem gondoltam volna, hogy ezt már a második évadban meglépik. Az pedig külön dicsérendő, hogy utána is érdekesek maradtak a szereplők. A karaktereket sikerült elmélyíteni az évad során, gyakorlatilag mindenkit megismerhettünk. A gyengébb részek viszont rávilágítottak arra, hogy jó forgatókönyv nélkül ők sem tudják megmenteni az adott epizódot.
A finálé kapott egy dokumentalista felvezetést, ami ugyan szokatlan volt a sorozattól, mégis működött. A csattanó viszont meglepett és mérges is voltam a készítőkre, hogy ilyen hatásvadász eszközhöz folyamodnak. Az évadzáró nagy része erre a szálra épült és csak az utolsó két perc mentette meg a finálét. Nem örültem volna neki, ha más lezárást kap az évad. Természetesen ez az évad is tele volt popkult utalásokkal, le sem tagadhatná a sorozat, hogy a My name is Earl készítője jegyzi.
Értékelés: 7.5/10, ami nagyrészt a már említett hullámvölgynek köszönhető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése