Guillaume Musso: Valaki más

"De az emberi lelket nem lehet egyenletekkel leírni. A lélek szövevényes anyag, átláthatatlan labirintus, sok ellentmondásos réteggel; négydimenziós útvesztő, méghozzá kijárat nélkül."

Fülszöveg: „Három ​igazság van: az én igazságom, a te igazságod és az igazság.”

Cannes partjainál, egy jacht fedélzetén vérbe fagyva találnak rá a milliárdos olasz család örökösnőjére, aki később a kórházban belehal sérüléseibe. Vajon kinek állt érdekében megölni Orianát?
Négyen mondják el a maguk verzióját: Adrien, az áldozat férje, a vonzó és titokzatos jazz-zongorista; a megfoghatatlan Adéle, a férj fiatal szeretője; Justine, a nyomozással megbízott rendőrnő és Oriana, aki az olvasó elé tárja élete utolsó heteinek megrázó pillanatait.
Senki sem hazudik. De az igazságaik cseppet sem hasonlítanak egymásra… 

Az ismertető alapján tűkön ülve vártam Musso új regényének megjelenését, ezért nem is késlekedtem sokat az elolvasásával. A francia riviéra üdítő helyszínnek ígérkezett és a történet gerincét képező gyilkosság utáni nyomozás is izgalmasnak tűnt. A váltott szemszögű elbeszélésmód pedig csak hab a tortán. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy a Valaki más egy nagyon jó krimi legyen. 

Ennek ellenére úgy éreztem, hogy Musso nem tudott élni ezekkel a lehetőségekkel. Kezdjük a gyilkossággal! Oriana di Pietro halála konkrétan a könyv első oldalain bekövetkezik, a nyomozás során pedig kirajzolódik előttünk a nő teljes élettörténete. Az mindenképpen jó pont, hogy a könyvben ábrák is vannak, amik segítenek elképzelni a gyilkosság helyszínét, Oriana életének utolsó napját, de a nő családfáját is megtaláljuk. A baj az, hogy ezekkel az információkkal szinte semmit nem kezdett az író. A családfát csak minimálisan érintette, pedig az Azeglio Capecchi-szál tartogatott volna érdekességeket. De a történetet sajnos nem erre fűzte fel az író. Így a nagy csavarnál értetlenül néztem és tettem fel a kérdést, hogy: "Ez most komoly? Tényleg ezt a magyarázatot kapjuk?" Mert én bizony teljesen más indítékra számítottam. 

A karakterek sem voltak igazán kidolgozottak. Justine Taillandier első blikkre nekem Szlavicsek Judit Kardos Júliájára hasonlít, de míg a balatoni kriminél Kardos múltja és személyisége előre viszi az eseményeket, Justiné nem. Az anyjával való kapcsolatát például teljesen feleslegesnek éreztem. Úgy tűnt nekem, mintha Mussonak sem lenne ötlete a gyilkosság felgöngyölítésére, ezért egy sehová sem tartó anya-lánya szállal akarná kitölteni az oldalakat. Hasonló érzésem volt Bergomival kapcsolatban. Maga a karakter rendben volt, de a fiával történteket teljesen indokolatlan volt behozni. Musso ugyanis semmit nem kezd ezzel a mellékszállal, teljesen a levegőben hagyja. Az utolsó 4-5 oldalt meg hagyjuk is... jobb lett volna nélkülük lezárni a történetet.

De hogy jót is írjak: a borító szerintem zseniális lett. Az eddig olvasott Musso kötetek közül talán ez kapcsolódik leginkább a sztorihoz és a címmel is összhangban van. Nagyon szépek a tájleírások, szinte én is ott éreztem magam a Côte d'Azur partján a szereplők között. Az újságcikkek szerepeltetése is ötletes volt, jól rávilágítanak arra, hogy egy-egy eseményt hányféleképpen lehet elmesélni.

Carlos Vila Sexto: Az utazó krónikái - A 19-es számú utas

Fülszöveg: A szabályok megváltoztak…
…az utazás azonban már elkezdődött.

Az Északi Vonat első útján száguld, körülötte tombol a Kantábriai-tenger partját ostromló hurrikán. Miguel a vonat egyik fülkéjében tér magához. Az első dolog, amit meglát, egy holttest. És az első, amire rájön, hogy semmire sem emlékszik, még a saját nevére vagy arcára sem. Nem akar mást, csak menekülni. Hamar ráébred, hogy valaki megpróbálja rákenni a gyilkosságot. Ezért – és mert mi mást is tehetne? – a vonaton marad és megpróbálja megfejteni a rejtélyt. Leszállni nem lehet, elbújni alig van hová, és hamarosan mindenki őt keresi. Néhány órája maradt csupán, míg a szerelvény befut a végállomásra. Vajon ennyi idő elég arra, hogy elfogadja azt, amit a nyomozása közben felfedez? A kérdéseire csak a 19-es számú utas tud válaszokkal szolgálni. Mert ez nem egy hétköznapi utazás. Ó, nem… Ez valami egészen más. 

Leírás alapján nagyon kíváncsi lettem erre a könyvre, mert sok olyan elemet felvonultat, amelyek már önmagukban is izgalmasak. Elsőre egyébként Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen c. krimije jutott eszembe, de a vonatos helyszínen (na meg a gyilkosságon) kívül nincs más hasonlóság az említett ikonikus művel. 

Szóval Spanyolországban vagyunk és már az első oldalakon belecsöppenünk a történet sűrűjébe. Egymás után jönnek a kérdések és ahogy haladunk előre, úgy érkeznek a válaszok is. Megismerjük Miguelt és a vonat többi utasát, valamint az is kiderül, hogy ki az áldozat és miért gyilkolták meg. Nagyon pörgős a történet, szinte minden oldalon történik valami, ami előre viszi az eseményeket. A helyszínek, a leírások és a feszült hangulat olyan volt, mintha egy filmet néznék. A karakterizáció is jó, mindenkiről annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. 

Egy idő után (egészen pontosan a templomos jelenetet követően) nekem nagyon kiszámíthatóvá vált a történet, ennek ellenére bizonyos kérdésekre nem adott konkrét választ az író, csak sejtetéseket kaptunk. Vagy még azt sem. Az például nem derült ki, hogy mi van abban a könyvben, amit Miguel megszerez. Vagy hogy kicsoda Quiroga és mit tett. A rejtélyes újságírónőről és a barna köpenyes szerzetesről nem is beszélve... Néhány oldalt szerintem még elbírt volna a könyv, hogy egy korrekt lezárást kapjunk. 

A 19-es számú utas egy könyvsorozat első része és bár önmagában élvezhető volt ez a kötet, még nem tudom, hogy a folytatást is el akarom-e olvasni. Számomra túl sok megválaszolatlan kérdés maradt ebben a történetben, a misztikus vonallal pedig egyelőre nem tudok mit kezdeni. Ugyanis azzal kapcsolatban is maradtak bennem kérdések.