Petőfi Sándor: A hóhér kötele

"Ki ne ismerné az első szerelmet, e váratlan kedves vendéget, ki véletlenül betoppan, és egy kizsákmányolt tündérvilágnak minden csillagát és virágát körülöttünk hinti el; s a csillagok elveszik szemünk fényét, s a virágok illata lerészegít, elbódít."

Fülszöveg: Szerelem, szenvedély, bosszú... Petőfi Sándor egyetlen regényét, A hóhér kötelét, mely egy árulás miatti bosszú története, ez a három szó jellemzi legpontosabban. Petőfit elsősorban költőként tartjuk számon, és csak kevesen tudják, hogy vannak prózai művei is, többek közt novellák és A hóhér kötele. Regényének főhőse, Andorlaki Máté halálosan beleszeret egy Róza nevű lányba, azonban az esküvőjük napján barátja, Ternyei Boldizsár olyan terhelő információt hoz nyilvánosságra, ami miatt nemcsak meghiúsul az esküvő, hanem tragédiák sorozata indul el. 

Sokakhoz hasonlóan Petőfi nevét én is a költészettel tudom összekapcsolni, így nagyon meglepődtem, amikor ez a kötet szembejött velem. A hóhér kötele számomra teljesen ismeretlen volt, de mivel a költő születésének 200. évfordulója alkalmából 2023-ban újra kiadásra került, kíváncsian vettem a kezembe. 

1800-as évek eleje, szerelem, romantika, barátság, hűség, bujdosás, temető és síron túli kötődés, párbaj, szerencse, bosszú... nagyjából ezek azok a szavak, amik a regény olvasása közben eszembe jutottak. Főszereplőnkről, Andorlaki Mátéról nem sok mindent tudunk meg, csak azt látjuk, hogyan reagál a vele történtekre. Még az sem egyértelmű, hogy pozitív vagy negatív karakter ő. Egyébként az egész regényben megfigyelhető, hogy a szereplőkről csak egy-két jellemvonást kapunk, a részletesebb karakterábrázolások hiányoznak. 

Maga a bosszú nem rossz, bár a véletleneknek túl nagy szerepe van az események alakulásában.  Ternyei Boldizsár esküvő-szabotálása egy folyamatos adok-kapokot indít el, amelyben Ternyei és Andorlaki egymást akarják felülmúlni, miközben egyre durvább eszközökhöz folyamodnak. Ez a bosszú évtizedeket ölel fel és sem a főszereplők, sem a mellékszereplők nem érezhetik magukat huzamosabb ideig biztonságban: mire megszokjuk az aktuális status quot, addigra biztosan történik egy olyan esemény, ami tragédiával végződik. Ennek köszönhetően elég pörgős a regény tempója, egy pillanatra sem ül le a sztori. 

A régies nyelvezetet kifejezetten élveztem, könnyedén bele tudtam képzelni magam a regény környezetébe. Nincs semmi túlbonyolított körítés és cicoma, csak a lényeg. Egyszerűen. A cím is értelmet nyert a regény végére és ugyan végig a bosszú áll a történet középpontjában, mellékszálként egy kis tablót is kapunk a korabeli társadalomról. Van itt gazdag-szegény ellentét, szerencsejáték, könnyen szerzett és elvesztett vagyon, szülő-gyerek kapcsolat, a nők helyzetéről már nem is beszélve. 

Nagyon érződik a regényen a kidolgozatlanság - Petőfi mindössze egy hónap alatt írta meg -, ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, mert sok gondolata még ma is aktuális. Arról nem is beszélve, mennyi műfajt és mennyi témát érint ez az alig 140 oldalas írás! Kár, hogy ilyen kevés idő állt rendelkezésre ennek a zsengének a megírásához, ugyanakkor ez a mű is azt bizonyítja, hogy Petőfi nagyon értett az íráshoz és nem véletlenül tartjuk számon a legnagyobb költőink között.

Tasmina Perry: Az utolsó vacsora

Fülszöveg: Viggo Widlund a gasztrovilág dédelgetett kedvence. Kluven nevű étterme, amely messze, a svéd vidéken található, az exkluzív konyhák minden toplistáját vezeti. Csak egyetlen út visz oda, és egyetlen asztal található a Kluvenben, amelyet tizenkét szerencsés kiválasztott ülhet körül.
Lara Stone, az oknyomozó újságíró is megkaparint egy foglalást, és biztos benne, hogy emlékezetes este elébe néz. De az étlapon a gyilkosság szerepel.
Viggót holtan találják, mindenki gyanúsított, aki a hólepte pihenőhelyen töltötte a hétvégét. Ki tudja bogozni Lara a hazugságok szövedékét? Megtalálja a gyilkost, mielőtt őt is megölik? 

A gyilkosság a karácsonyi expresszen felbuzdulva szerettem volna egy télen játszódó történetet olvasni. A krimi műfaj csak egy plusz adalék volt a csábító borító és fülszöveg mellett. Szóval: ebben a krimiben Svédország északi részén vagyunk, Kiruna környékén és a Kluven nevű luxuséttermet ismerjük meg közelebbről. Néhány ponton nagyon hasonlított a történet A menühöz, csak itt nem a kulináris élmények kerültek előtérbe. 

Tasmina Perry regénye egy jól felépített és szépen kifejtett történet, minden érvényesülni tudott benne, amit előzetesen vártam. A hófedte skandináv táj csodálatos, szinte a bőrömön éreztem a mínuszokat, ahogyan a havazást és a csontig hatoló hideget részletezte az írónő. A két főszereplő - Lara és Alex - az írónő korábbi regényében, a Jachtpartiban is feltűnik, de annak a könyvnek az ismerete nélkül is kellő mennyiségű információt tudunk meg róluk. Elég sok idő telik el a gyilkosságig, de mindenképpen szükségszerű volt a hosszú felvezetés, hiszen mind a szereplőket, mind az alaphelyzetet meg tudjuk ismerni. 

A nyomozás remekül működik, ebben a krimiben megkaptam azokat a csavarokat és red herringeket, amiket a már említett Gyilkosság a karácsonyi expresszenből hiányoltam. Jó a karakterizáció is, minden szereplő háttérsztoriját és motivációját megismerjük. Együtt tudtam nyomozni a két főszereplővel - akik amúgy oknyomozó újságírók - és a gyilkos személye és indítéka is logikusan lett levezetve. Természetesen nem sikerült kitalálnom az elkövetőt, csak a kört tudtam leszűkíteni, de ez semmit nem von le a könyv élvezeti értékéből. A nyomozás végső fázisa így is izgalmas volt és a regény zárása is nagyon tetszett.

Alexandra Benedict: Gyilkosság a karácsonyi expresszen

Fülszöveg: Karácsony előestéjén a Londonból a Skót-felföldre induló éjszakai, hálókocsis vonat utasai már erősen ünnepi hangulatban múlatják idejüket, mikor a hófödte hegyek között kanyargó szerelvény kisiklik, egy csapásra hazavágva a hazatérni készülők hangulatát. Ha ez még nem volna elég, az ismert influenszert holtan találják a fülkéjében, majd egy másik útitársuk is elhalálozik. Aztán még egy…
Az unokája születésére a lányához igyekvő Roz Parker nyugalmazott rendőrnyomozónak nemcsak a hideggel, az egymást vádló utasokkal és a rejtélyes bűntettekkel kell megbirkóznia, hogy gátat szabjon a további gyilkosságoknak, de saját gyötrő emlékeivel és lelkiismeretével is meg kell küzdenie, hogy minden tekintetben épségben szálljon le a halálvonatról. 

Már akkor el akartam olvasni Alexandra Benedict könyvét, amikor először találkoztam a címével. A borítón Agatha Christie neve is szerepel és a fülszöveget olvasva elég sok a hasonlóság a Gyilkosság az Orient expresszennel. 18 utas, 7 megálló, 1 gyilkos... minden adott volt, hogy ez a karácsonyi krimi jó legyen. 

Az alapanyag remek: miután egy sínre dőlt fa miatt kisiklik a hálókocsis vonat, odakint pedig hóvihar tombol, a szereplők egy térbe kényszerülnek. Fűtés nincs és a tea is fogytán van. Az első gyilkosságra ugyan elég sokáig kell várni, de utána felpörögnek az események és Rozzal párhuzamosan lehet találgatni, hogy ki lehet a gyilkos. A nyomozás korrekt volt, a kedvenc részem egyértelműen a szemcseppes nyom volt, azt nagyon szépen levezették. Szerencsére a szerző nem másolja le egy-az-egyben Agatha Christie klasszikusát, hanem egy teljesen más történetet írt, ami önállóan is megállja a helyét.

Tetszett a társadalomkritika, a 21. századi eszközök, emellett a gyilkosság indítéka is megrázó és elgondolkodtató. Roz karaktere is tetszett, végig drukkolni tudtam neki és a lányának. Bár a két mű teljesen más, akaratlanul is eszembe jutott a Vörös posztó Laurája. Annak is örültem, hogy a nyomozás befejeztével Roz családi történetszála is méltó lezárást kapott. Ha csak néhány oldal erejéig, de volt egy kis karácsonyi hangulata a történetnek. A karácsonyi kvízlista és a karamellás recept szintén dicséretet érdemelnek.

Ami kevésbé tetszett, az a gyilkos személye. Számomra egyszerre volt meglepő és csalódást keltő. Olvasás közben végig figyeltem és próbáltam kitalálni, hogy ki lehet az elkövető, de szinte semmilyen utalás vagy jelenet nem volt, ami segített volna. Nekem nagyon ad hoc megoldás volt az, amit az író alkalmazott és bár teljesen érthető, hogy miért végzett a gyilkos az áldozattal, gyakorlatilag bármelyik másik szereplő lehetett volna helyette. Nem is igazán ismerjük meg őt, összesen talán két jelenetben bukkant fel a neve. A "nagy csavarral" is ugyanez a bajom: úgy éreztem, mintha az író egy random nevet húzott volna ki egy kalapból, akihez hozzá lehetett igazítani az események mozgatórugóit. Emiatt nekem nem volt túl izgalmas ez a krimi, részletesebb karakterizációval és több sejtetéssel, félrevezetéssel vagy nyommal sokkal jobban tudott volna működni.

Freya Berry: Madárkalitka könyvtár

"Azt hiszem, az a borzalmas a kalitkákban, hogy egyszerre jelentenek szabadságot és bezártságot."

Fülszöveg: A kalandor és növényvadász Emily Blackwood megbízást fogad el a különc Heinrich Vogeltől, aki egykor egzotikus állatokkal kereskedett Manhattan szívében lévő üzletében, most pedig hátborzongató gyűjteményével egy elszigetelt, ódon skót kastélyban él.
Emily egy rég eltűnt kincs nyomába ered, ám a kincs helyett Hester Vogel naplójának elrejtett lapjaira bukkan, melyeknek a sorai között titkos nyomok bújnak meg, akár egy rejtvény darabkái.
Hester naplója egy régi, ütött-kopott könyvhöz vezeti Emilyt, s ezzel kezdetét veszi egy egészen másfajta, izgalmakkal, fordulatokkal teli kincsvadászat. A nyomok veszélyes ösvényre terelik a lányt, arra kényszerítve, hogy szembenézzen élete legsötétebb titkával is… 

Még sosem került a kezembe élfestett kiadvány, nem is vadászom rájuk, mert nekem ez nem mérvadó egy könyvnél. Az élfestés számomra csak egy extra adalék, én a könyveket elsősorban a tartalmuk miatt szeretem. Na de amikor szembejött velem Freya Berry regénye, akkor egyszerűen nem tudtam elmenni mellette. Meseszép a borítója, szabályosan vonzza a tekintetet, az élfestés miatt pedig az egész könyv úgy néz ki, mint egy dobozka. A fülszöveg elolvasása azonnal felkeltette a kíváncsiságomat, úgyhogy nagyon szerettem volna tudni, mi rejtőzik egy ilyen impozáns külső alatt. 

Nos, a történet összhangban van a borítóval, úgyhogy számomra nem okozott csalódást és az első oldaltól az utolsóig lekötött. Azt viszont el kell ismerni, hogy egy kicsit zsúfolt volt ez a regény. Nemcsak a műfajok tekintetében - mert egyszerre volt romantikus regény, krimi, gótikus horror, kalandregény és történelmi regény -, hanem az idősíkok és a tér tekintetében is. Az 1930-as évek végén kezdődik a cselekmény és egészen az 1800-as évek második feléig megyünk vissza. Ha a helyszíneket nézzük, akkor kis túlzással az egész világot bejárjuk. Emellett pedig megismerjük Emily és a Vogel család múltját is, szóval elég komplex történetet ad a Madárkalitka könyvtár. 

A hangulat minden helyszínen remek, a Párras-kastély minden elemében taszító, ugyanakkor kellőképpen rejtélyes és bizarr hely. Egy kicsit hasonlított a Pendragon legenda színhelyére. Pápua olyan részletes bemutatást kap, hogy olvasás közben szinte éreztem a párás, fülledt levegőt és a kúszónövényeket. A Vogel fivérek üzletében pedig az állatok nyűgöztek le. Remekül működött a könyv a könyvben szerkezet, élvezet volt követni a kulcsok megfejtését és a kincshez vezető utat. 

Az egyetlen dolog, ami kevésbé tetszett, az a "csavar" Emily életében. Elég hamar rá lehetett jönni, ráadásul később még egyszer elsüti a szerző és másodjára már nem ütött akkorát. Már csak azért sem, mert azt a fordulatot is könnyen ki lehetett találni. Ami viszont igazán megdöbbentett, az az írónő utószava. Az már Hester naplójában is feltűnt, mennyire nem tisztelték a természetet abban a korban, de az őszintén megdöbbentett, hogy a könyvben szereplő adatok valósak. Ijesztő belegondolni, milyen sok állatnak kellett értelmetlenül meghalnia és hogy ma, másfél évszázaddal később sem jobb a helyzet. Sőt. 

Rengeteg értékes gondolatot tartalmaz a könyv és bár csak Emily és Hester életét köti össze, szerintem a mai kor emberéhez is sok ponton tud kapcsolódni.
"A fajunk hibája, hogy amint ámulatba ejt minket valami, azonnal birtokolni akarjuk, a birtoklással pedig megkezdődik a pusztítás."
"Az emberi faj egyszerűen képtelen értékelni azt, amit arra valóban érdemes. Folyton a külsőségekhez, a felszínhez vonzódunk, jobban foglalkoztat minket az, mit mutatunk a külvilág felé, mint az, hogy mit tapasztalunk meg a szívünkben."

Évösszegző 2023

Ismét eltelt egy év, úgyhogy következzen a 2023-as évet összefoglaló bejegyzés. (A 2022-es év összegzése itt olvasható.) 

- A tavalyi posztomat azzal a kívánsággal zártam, hogy az idei év ne legyen rosszabb az előzőnél. Ezúttal nem írtam fogadalom-listát, mert nem tűztem ki nagy célokat magam elé. Ennek ellenére izgalmasnak ígérkezett az év. Gyűltek szépen a programok és a tervek a naptáramba, én pedig igyekeztem megvalósítani őket. Utoljára 2019-ben jártam külföldön, úgyhogy az idei évem egyik legszebb élménye egyértelműen az isztambuli utazás volt. Az elmúlt években nagyon hiányzott az utazás, ezért szerettem volna az út minden percét kihasználni. Külön öröm volt az, hogy ezt azzal a kórussal tehettem meg, amelyben már negyedik éve énekelek.

- A nyár másik nagy élménye a Balatonon töltött hét volt, mert turistaként élvezhettem a strandolást és a kirándulást. Bár azon a környéken nőttem fel, így is tartogatott érdekességeket a Balaton-felvidék. Egy nap erejéig még Bécsben is jártam, de mivel aznap délután hatalmas eső volt, nagyon keveset láttam a városból. Jövőre ismét tervben van az osztrák főváros nevezetességeinek felfedezése, remélhetőleg akkor az időjárás is kegyes lesz hozzám. 

- Az ősz mozgalmasan telt és a szeptemberi jó időnek köszönhetően olyan volt, mintha nem akarna véget érni a nyár. Október végére aztán megérkezett az évszaknak megfelelő időjárás, a tél pedig hosszú idő után idén hóval érkezett. Gyerekkoromból persze jól emlékszem a havas telekre és a fehér karácsonyokra, de 2013 óta most először láttam nagyobb mennyiségű havat a fővárosban. 

- Az év többi részében sem unatkoztam. Idén rengeteget kirándultam és a párommal Budapest számos nevezetes pontját bejártuk. A sok közös program és a nyári utazások miatt idén éreztem egyértelműen azt, hogy visszatért a Covid előtti állapot. Mindenhol nagy volt a tömeg és újra élettel teltek meg a terek. Viszont a vírus továbbra is jelen van, novemberben át is vonult a szervezetemen, de a legutóbbi alkalomhoz képest sokkal enyhébb formában. Ezt leszámítva idén szerencsésen elkerültek a betegségek.

- Bejegyzések tekintetében majdnem olyan aktív volt ez az év, mint a tavalyi. Júniusban volt egy kis megtorpanás, mert a monitor előtti munkavégzés nem tett jót a szememnek, ezért kénytelen voltam egy kisebb szünetet beiktatni. Nagyon sok jó és értékes könyvet olvastam és moziba is sokszor eljutottam, de kevés film nyerte el igazán a tetszésemet. Hátha jövőre több szerencsével járok ezen a téren is. :) 

Boldog, egészségben és sikerekben gazdag 2024-et kívánok minden olvasómnak! 

J.K. Rowling: A karácsonyi malac

”A veszteség az élet része - súgta a fülébe a malac, miközben orrával Jack hajába túrt. - De vannak dolgok, akik elvesznek, mégis élhetnek. Erre képes a szeretet.”

Fülszöveg: A hétéves Jack mindennél jobban szereti a plüssmalacát. Undok mostohanővére azonban Karácsony napján kidobja Püsmacot az autóból! Hiába kap helyette a fiú egy sokkal szebb plüsst, imádott kedvencét nem pótolhatja. Ám karácsony éjjele a csodák ideje, amikor minden életre kelhet… Így aztán Jack és bosszantó új játéka, a karácsonyi malac kockázatos utazásra indul az Elveszettek Birodalmába, hogy kimentsék a fiú legjobb barátját a szörnyűséges, játékpusztító Veszejtő markából.

Ezt a mesekönyvet már tavaly el akartam olvasni, de csak az ünnepek után sikerült beszereznem, addigra pedig már elvesztette az aktualitását. Idén viszont már nem akartam kihagyni a karácsonyi olvasmányaim közül. A karácsonyi malac alapvetően gyerekeknek íródott, de nekem felnőttként is nagyon tetszett ez a történet. Jacket kiskorában ismerjük meg és hét éves koráig követjük őt. Kiderül, milyen trauma számára a szülei válása és hogy miért annyira fontos számára Püsmac. A fejezetek rövidek, így elég gyorsan eljutunk ahhoz a ponthoz, amikor Jack elveszíti szeretett plüssmalacát. A kaland pedig csak ezután kezdődik... 

J.K. Rowling már a Harry Potter könyvekben is csodálatos világot teremtett és ez a Karácsonyi malacban sincs másként. A Szenteste különleges jelentőséggel bír és ha valaki már elgondolkodott azon, hogy hová kerülnek azok a tárgyak, amiket "elnyelt a föld", az ebből a történetből megtudhatja. Az Elveszettek Birodalmáról igencsak részletgazdag leírást kapunk, a benne található városok és tájak bemutatásakor pedig szinte tapintható a ridegség, a kietlenség, a hideg vagy éppenséggel az aranyszínben tündöklő melegség. Elképesztően logikus a szereplők háttértörténete és hogy miért éppen oda kerülnek az emberek által elveszített tárgyak, ahol Jackék találkoznak velük. Itt mindenképpen ki kell emelnem a magyar fordítást, Tóth Tamás Boldizsár ebben a regényben is frappáns és találó elnevezésekkel ruházta fel a helyszíneket és a szereplőket. 

Az illusztrációk gyönyörűek, olvasás közben pont úgy képzeltem el a jeleneteket és a szereplőket, ahogyan Jim Field ábrázolta őket. A cselekmény nagyon pörgős és izgalmas, egyáltalán nem kiszámítható az események alakulása. Engem teljes mértékben lekötött és magával ragadott Jack és a karácsonyi malac története. Alig tudtam letenni a könyvet, annyira kíváncsi voltam a végére. És nem kellett csalódnom sem a befejezésben, sem az odáig vezető útban. Egyszerre bájos és szívmelengető a történet, a szeretet mellett pedig olyan emberi értékek is megjelennek, amik nemcsak Karácsonykor fontosak. Emiatt kortól és nemtől függetlenül bátram tudom ajánlani mindenkinek J.K. Rowling könyvét.

Karácsony

Minden kedves olvasómnak nagyon boldog Karácsonyt kívánok!

 

Michala Ries: 24 nap karácsonyig

"Szeretni valakit, azt jelenti, hogy számolsz a fájdalommal, ha mégsem jön össze. Szeretni valakit, azt jelenti, hogy felfeded neki az igazi arcod. Nincsenek játszmák, nincsenek álarcok."

Fülszöveg: Úgy tűnik, Ninának bejött az élet, látszólag nem hiányzik neki semmi. Jó állás, megbízható partner, remek kollégák, zökkenőmentes hétköznapok, szerető család, közelgő előléptetés… Mi másra vágyhatna egy fiatal, ambiciózus nő? Aztán egyszer csak rájön, hogy ez nem elég. Egyik pillanatról a másikra mindent felborít maga körül, kilép a komfortzónájából, szakít a vőlegényével, és hátrahagyja, ami unalmas, ami megszokott. Karácsonyig van 24 napja, hogy teljesítse őrültebbnél őrültebb titkos kívánságait, családi csontvázakat húzzon elő a szekrényből, fájdalmas igazságokat ismerjen be, régi hibákat hozzon helyre, és megvalósítsa álmait.
Mivel a karácsonyi időszak tele van csodákkal, egy vonzó idegen is keresztezi az útját, aki minden alkalommal megdobogtatja a szívét, amikor csak rápillant. Dominik kedves, sármos, vicces és őrülten szexi. Nina úgy érzi, jó társa lehet a különösebbnél különösebb kalandokban. Ő lehet a legszebb ajándék, amit valaha kapott. Ha a férfi elég bátor ahhoz, hogy megszelídítse. 

A leírás alapján olyan történetre számítottam, mint amilyen a Mr. Téves Szám volt, de már néhány oldal után látszott, hogy ez a könyv teljesen másról fog szólni. A 24 nap karácsonyig nem egy egyszerolvasós történet, hanem jóval több annál. Ha meg kellene neveznem egy könyvet, ami egyszerre humoros, elgondolkodtató, szívmelengető, érzelmileg felkavaró, emellett segít az ünnepekre hangolódni, akkor biztosan Michala Ries regényét mondanám példának. Annyira szerethető és annyira emberi volt ez a történet!

Ninával akkor ismerkedünk meg, amikor nagy változások előtt áll szakmailag és magánéletileg egyaránt. Aztán amikor kihallgat egy jegyespárt a parkban arról, hogy mit sajnálna a legjobban, ha ma lenne élete utolsó napja, akkor belé hasít a felismerés: "Sajnálnám, hogy nem úgy éltem, ahogy szerettem volna." Ez adja meg neki a végső löketet a különleges adventi kalendárium elkészítéséhez. A napokra lebontott feladatlista ötlete nagyon tetszett és még ami első olvasatra bugyutának tűnt (pl. a mozgólépcsős), az írónő abból is kihozta a maximumot. Nagyon mások ezek a feladatok, mint Lilla bakancslistája az Élni akarokban, de a céljuk hasonló. 

Bár Nina személyisége sokszor volt túl sok nekem, alapvetően kedveltem őt. Az viszont tény, hogy ezentúl soha nem fogom tudni ugyanúgy hallgatni Bruno Mars dalait, mint eddig. :) Dominikkal a tökéletességét leszámítva nem volt bajom, remekül kiegészítette Ninát a 24 nap során. A regény humora kissé szokatlan volt számomra, de néhány szituációnál zseniálisan tudott működni. A gyógyszertári párbeszédek például egytől egyig hangosan röhögősek voltak.  

A történet egyébként Szlovákiában játszódik és a könyv minden egyes oldaláról süt, hogy nem egy amerikai, szirupos szappanoperát tart a kezében az olvasó. A karakterek igazi hús-vér szereplők a maguk esendőségével és hibáival. Nina feladatain keresztül jobban meg tudjuk ismerni őket és persze Nina is jobban meg tudja ismerni önmagát. Az adventi kalendárium olyan emberi értékekre világít rá, amelyek nemcsak karácsonykor, hanem az év és az élet bármely szakában fontos szereppel bírnak - ilyen például a megbocsátás, a múltbéli hibák belátása, az elfogadás vagy éppen az elengedés. 

A könyv utolsó fejezete pedig olyan volt számomra, mint a csúcsdísz a karácsonyfán. Tökéletesen lezárta és összefoglalta ezt a szeretetteli történetet. 

Taylor Jenkins Reid: Egyetlen szerelmeim

"Nem hiszem, hogy az igaz szerelem egyetlen szerelmet jelent. Szerintem az igaz szerelem annyit jelent, mint igazán szeretni. Tiszta szívvel. A lelked mélyéből."

Fülszöveg: Mit ​jelent igazán szeretni?
Emma Blair huszonévesen feleségül megy a gimnáziumi szerelméhez, Jessehez, és maguk mögött hagyva az otthonukat és az otthoni elvárásokat, kitalálják a saját életüket. Belevetik magukat az utazásba, élveznek minden boldog pillanatot, megragadnak minden izgalmas kalandot.
Az első házassági évfordulójuk napján Jesse éppen a Csendes-óceán felett forgat, amikor nyoma veszik a helikopterének és neki is. Azt hiszik, meghalt.
Emma, szakítva addigi életével, hazaköltözik, és megpróbál újra magára találni. Évekkel később, már túl a harmincon, összefut egy régi barátjával, Sammel, és újra szerelmes lesz. Amikor Sam eljegyzi, úgy érzi, újabb esélyt kapott a boldogságra. Egészen addig, amíg fel nem bukkan Jesse...

A színpompás borító és az izgalmas fülszöveg miatt mindenképpen szerettem volna elolvasni Taylor Jenkins Reid könyvét még az ünnepek előtt. Sok szerelmi történetet olvastam már, de ez a regény nagyon különleges olvasmányélmény volt. Emma története ugyanis sokkal több egy habkönnyű romantikus sztorinál, egy valóságos lelki utazásnak lehettem a tanúja. 

Merthogy Emma nem kis dilemmával szembesül, amikor kiderül, hogy Jesse életben van. Hogy kit választ a történet végén, ki is lesz az ő egyetlen szerelme, az nagyon szépen és logikusan van levezetve, teljes mértékben meg tudtam érteni a döntését és annak nehézségét.

A történet mellett a karakterek jellemfejlődése is nagy erőssége a regénynek. Jesse ominózus telefonhívása után egészen Emma kamaszkoráig megyünk vissza az időben és nyomon követhetjük, ahogy a lázadó tinédzserből szép lassan egy felelősségtudatos, komoly nő lesz. A testvérével, Marie-val való kapcsolatának alakulása is figyelemre méltó, örültem, hogy végül sikerült megtalálniuk a közös hangot. A szülőkkel való kapcsolat is nagy hangsúlyt kap, úgyhogy a szerelem mellett Taylor Jenkins Reid regénye a család fontosságáról is szól. 

Maga az írásmód egyszerű, nincsenek többszörösen összetett és túlbonyolított mondatok, pont ezért éreztem hihetőnek Emma történetét. Máshogy dolgozza fel a Jesse elvesztése utáni gyászt, mint a Másodvirágzás Violette-je és a Manon virágai Amande-ja, mindenesetre nekem így is érthetőek voltak a reakciói és azok a gyászfeldolgozási fázisok, amelyeken Emma végigment. A Sammel való kapcsolatáért sem tudtam őt "hibáztatni". 

Bár egy kicsit meseszerűen alakulnak az események és mindegyik szereplővel szimpatizálni lehet, az érzelmi sokszínűség miatt nagyon tudtam szeretni ezt a regényt. A nagy felismeréseket és az egymás iránti empátiát és szeretetet tudom magammal vinni belőle. 

"Csak akkor kötözöd hozzá magad valamihez vagy valakihez, ha félsz, hogy elsodródhatsz."

Bauer Barbara: Vörös posztó

"Az élet annál sokkal nagylelkűbb, mint hogy megmutassa a fordulatokat. Azok csak utóbb látszanak, csak utóbb mutatják meg, hányféleképpen lehetett volna dönteni."

Fülszöveg: Körösi ​Laura háromgyermekes, boldog házasságban élő ötvenes nő. Az élete ugyan izgalmaktól mentes, de talán éppen ezért gondolja úgy, hogy ennél többet nem is kívánhatna magának.  Laurának nincs más dolga, mint egyengetni a gyerekei útját, és segíteni férje munkáját. Nagy ritkán mégis rátör egy sosem élt élet utáni nosztalgikus vágy. Ilyenkor elmegy a nagyanyjához, és szétnéz a dédnagymama festményei között a padláson.
Hosszú évek teltek el, mire Laura teljesítette egykori ígéretét, és a dédnagymama festményeiből kiállítást szervezett. Arra azonban nem számított, hogy minden egyes kép a saját múltjának egy darabja, minden egyes szín egy emléktöredék, a képekhez tartozó elbeszélések pedig lassan kibontakozni engednek egy évtizedekre hallgatásba burkolódzott történetet.
Titkok, elhallgatás. Vajon mi okoz nagyobb lelki terhet: a kíméletes csend, vagy a kimondott, olykor kegyetlen valóság?

Bauer Barbara nevével már sok helyen találkoztam, de eddig még nem olvastam az írónőtől. A Vörös posztó már a fülszövege (amit egy kicsit lerövidítettem) alapján érdekesnek tűnt. Négy nőt ismerhetünk meg: Deniset, Flórát, Irént és Laurát. A négy nő négy generációhoz tartozik és az a közös bennük, hogy mindegyikőjük élete másképp alakult, mint ahogyan szerették volna. 

A könyv elején még zavartak Laura elkalandozásai, de aztán hozzászoktam, hogy egy-egy apróságról egy sok évtizeddel korábbi emlék jut a nő eszébe. És meg is értettem, hogy ez miért van így. A regény egyetlen nap eseményeit meséli el, de a dédi festményeinek segítségével sokkal nagyobb időtávot járunk be és persze minden dolog értelmet nyer, ami Laurát jelenleg nyomasztja. A Vörös posztó ugyanis hasonló történetet tár az olvasók elé, mint Légrádi Gergely az Alkalomadtán c. regényében. Vagyis olyan transzgenerációs traumákkal találkozunk, amik a feldolgozatlanság miatt Laurán "csapódnak le". 

"Hamar megtanulta, hogy a csend a legbiztonságosabb. Az sosem mond mást, mint amit hallani akar. Az úgy veszi körbe, hogy közben soha nem változik. Az olyan, mint a sötét. Abban sem lehet csalódni. Nem vet más árnyékot az idő múlásával." A csend tehát itt is központi elem és amikor kiderül ennek a csendnek - ami sokkal inkább elhallgatás - az oka, akkor érthető lesz Laura felmenőinek a döntése. Nekem egyébként hamarabb összeállt a kép, mint Laurának, mert eszembe jutott, hogy Orvos-Tóth Noémi írt ugyanerről az Örökölt sorsban. 

Laura mellett Ádám a Vörös posztó főszereplője, na meg Denise festményei. Ádám egyfajta mediátorként van jelen és el is kel a segítsége. Támogatja és végigvezeti Laurát a múlt és az önismeret útján, de nem lépi túl a szerepét. Érdekesség, hogy a festményeket nem "látjuk", csak a hozzájuk kapcsolódó történetet kapjuk meg. Pontosabban azt, hogy az adott szín (pl. tintakék, selyemfűszőke, ködfehér) milyen szereppel és jelentőséggel bír a dédi visszaemlékezéseiben. "Minden színnek van egy története. Amitől életre kel. Mert történet nélkül nem lenne múltja, múlt nélkül nem lenne miről meséljen, akinek pedig nincs miről mesélnie, az nem is élt. A színek pedig élnek." Tetszett ez a vezérelv, kiválóan át tudta adni az írónő a történetek mögötti érzelmeket és hangulatokat. A tükörről nem is beszélve! Minden aspektusa ki lett használva és remekül illett a történetbe.

Összességében sokkal többet adott nekem ez a könyv, mint azt előzetesen vártam tőle. Nagyon tanulságos Laura jelenlegi helyzete és múltbeli utazása, a korábbi generációk által őrzött titkokkal való szembenézés és az, ahogyan megfogalmazódik benne a változásra való igény. Nagyon szépek és találóak a festmények előtti F. D. Bonfini gondolatok is, sokat hozzátettek a történethez. Emiatt a Vörös posztó nemcsak egy családregény, hanem az önismeret útján való elindulást is segíti.