Peter Swanson: Kilenc levél

Fülszöveg: Kilenc embernek hozza ugyanazt a levelet a postás. Kap egyet a híres színész, a megbecsült professzor, az átlagos családapa és még hatan mások. A levelek címzettjei hamarosan eltűnnek az élők sorából. Van, akit lelőnek. Van, akit megfojtanak. Van, akivel méreg végez.
Jessica Winslow FBI-ügynök is birtokosa egy ilyen halált hozó küldeménynek. Meggyőződése, hogy egy őrült terve áll mögötte. Valaki elkezdte véghez vinni Agatha Christie híres művének, a Tíz kicsi négernek bámulatosan agyafúrt gyilkosságait. Ám az áldozatok nem bűnözők. Akkor vajon mi a közös bennük? Mert az már biztos: akinek a neve ott a listán, azt valaki halálra jelölte. Ezért az FBI-ügynök nekilát az ördögi kirakósjátszmának, mielőtt még őt is elkapja a gyilkos. 

Ehhez a könyvhöz egyértelműen Agatha Christie krimije volt a hívószó, a fülszöveg pedig csak fokozta a várakozásomat. Amikor elkezdtem olvasni Peter Swanson könyvét, még a Rókabérc is visszaköszönt, ugyanis a könyv elején a szerző felsorakoztatja a szereplőket és némi információt is elhint róluk. Az alaphelyzet gyorsan felvázolódik: a kilenc szereplő szép sorban megkapja a borítékot, benne - a sajátjukkal együtt - kilenc nevet tartalmazó listával, majd ezek az emberek egymás után kezdenek távozni az élők sorából. 

A nyomozás nem indul be azonnal, előbb a szereplőket próbálja meg bemutatni az író. Minden szereplőre egy kisebb alfejezet jut - ami gyakorlatilag néhány oldalt tesz ki -, emiatt nagyon felületesnek éreztem őket. Lényegében a főbb ecsetvonásokat látjuk belőlük, csak azokról tudunk meg egy kicsivel többet, akiket nem a könyv elején likvidál a gyilkos. A szereplők nagy része egyáltalán nem volt szimpatikus, csak a Caroline - Ethan párost sikerült megkedvelnem.

Az ügy felderítése kifejezetten lassú és akkor derül ki a megoldást jelentő információ, amikor már alig marad élő ember a kilences listáról. A gyilkos személyét nem volt nehéz kitalálni és tulajdonképpen a motivációja is érthető volt, de valahogy mégsem hozta ez a krimi azt a hatást és feszültséget, mint amit vártam tőle. Ezt a könyvet már a borítón a Tíz kicsi négerhez hasonlítják (ami azért feltételezi, hogy az olvasó ismeri ezt a művet), mégis nagyon sok idő elmegy azzal, hogy Sam Hamilton nyomozó a szánkba rágja az Agatha Christie könyv cselekményét. Ez már önmagában kiábrándító volt, a szereplők logikátlan viselkedése legalább ugyanennyire bosszantott. Az utolsó fejezetet is feleslegesnek éreztem, sokkal jobb lett volna a levéllel lezárni ezt a történetet. 

Egynek jó volt ez a krimi és nem bántam meg, hogy elolvastam, de nem tartozik a műfaj kiemelkedő darabjai közé.

Mészöly Ágnes: Megrajzolt gyilkosságok

"Elütni a többitől könnyű, kitűnni a többi közül nehéz."

Fülszöveg: Bizarr gyilkosságsorozat borzolja a kedélyeket Budapesten. Az elkövető szabályos időközönként csap le felnőtt, erejük teljében lévő férfiakra, akiket sportolás közben ragad el. A helyszíneken másnap rejtélyes dobozok tűnnek fel, melyekben a rendőrség nemcsak hamvakat, hanem testrészeket is talál, sőt tehetséges művészre valló rajzokat, amelyek az eltűnt személyt és halála körülményeit ábrázolják. A nyomozók tehetetlenek, az idő pedig ellenük dolgozik. Amikor a gyilkos következő áldozata egy olyan rendőr lesz, aki addig elszántan az ügyön dolgozott, Pataki százados úgy határoz, felkeresi Szabó Ágota egykori sztárügyészt, az öt évvel korábbi rókabérci mészárlás túlélőjét, hogy tapasztalatával segítse a munkájukat. Bár Gota épp csak kilábalt a haláltúra sokkjából, beleveti magát a nyomozásba, és a nem hétköznapi arcokból verbuválódott csapat elkezdi a versenyfutást az idővel. 

Teljesen más könyvet terveztem olvasni a Rókabérc után, de annyira kavargott a fejemben a történet, hogy muszáj volt előre vennem a Megrajzolt gyilkosságokat. A Rókabérc olvasásakor egyébként fogalmam sem volt arról, hogy ez a krimi megjelent, csak akkor futottam bele ebbe az információba, amikor a poszthoz kerestem borítóképet. Úgyhogy örömmel és lelkesedéssel kezdtem ennek a könyvnek az olvasásába. 

Mielőtt kitérnék a részletekre, mindenképp el kell mondanom, hogy a Megrajzolt gyilkosságok tulajdonképpen a Rókabérc "folytatása", így aki most ismerkedve Mészöly Ágnes krimijeivel, az ne ezzel a művel kezdje az olvasást, mert nagyon sok benne a spoiler és a visszautalás az erdei vadászházban történt eseményekre. 

Szóval 4 évvel vagyunk Rókabérc után és először Gotával találkozunk. Közjegyzőhelyettesként dolgozik a Vincze és Vinczénél, épp érettségizik a lánya és próbálja maga mögött hagyni a múltat. Nem túl izgalmas az élete, egy véletlen folytán keveredik bele a rendőrségi munkába és rögtön fel is ébred benne a mindenre elszánt nyomozóösztön. A regény negyedéig lényegében alapozás történik: megismerjük a gyilkosságsorozat főbb paramétereit, a nyomozásban résztvevőket és a Rajzolóról eddig kialakított profilt. Lassan építkezik a regény, minden a szemünk előtt bontakozik ki, emiatt nem lehetett találgatni, hogy ki lehet a gyilkos és mi vezérli őt.

Az egész cselekmény napjainkban játszódik, szóba kerül a Covid, néhány közéleti aktualitás és a budapesti helyszínek is ismerősek. A nyomozás most is izgalmas volt, tetszett, ahogy fokozatosan leszűkült a kör és a végén összeállt a kép. Mégsem vagyok teljes mértékben elégedett az olvasottakkal, mert rengeteg volt a bosszantó logikátlanság a rendőrség részéről. Furcsa volt, hogy bizonyos hibáknak nincs felelőse, titoktartás szinte nem létezik vagy hogy egy olyan ember is részt vesz a nyomozásban (méghozzá főparancsnoki támogatással), akinek semmi keresnivalója nem lenne a csapatban.

Az új szereplők érdekesek voltak, Doma és Bogi párosát kedveltem a legjobban, de annak is örültem, hogy a rókabérci társaság néhány tagját is viszontláthattuk. Zsófival most nem sok mindent lehetett kezdeni - ugyanis semmilyen szinten nem kapcsolódott a nyomozáshoz -, Ricse viszont jobban belefolyt az eseményekbe. A jellemfejlődése is tetszett, Rókabércen még közel sem viselkedett érett felnőttként. 

A nyomozási hibák ellenére mégis élveztem ezt a krimit, mert a karakterek nagyon jól meg lettek írva  és végeredményben ismét egy mindent alaposan kitervelő gyilkost kaptunk. A két krimi közül viszont nekem egyértelműen a Rókabérc tetszett jobban, de a folytatás sem sokkal marad le tőle. 

Mészöly Ágnes: Rókabérc, haláltúra

"Beskatulyáztuk egymást és nem vesszük a fáradságot, hogy felülvizsgáljuk a begyepesedett álláspontjainkat."

Fülszöveg: Nem mindig az a gyilkos, akit a legjobban gyűlölsz.
Összeszokott baráti társaság érkezik a Rókabérc alatti völgyben megbúvó, mindentől elzárt vadászházba. Tizennégy egykori gimnáziumi osztálytárs, akik huszonnyolc éve minden ősszel együtt töltenek egy hosszú hétvégét. A találkozót a csapat egyik tagja sem hagyja ki, csak az idő előtti elhalálozás számít igazolt hiányzásnak.
Az idei találkozó azonban már az első estén különös fordulatot vesz. A kedélyes, pálinkázással induló beszélgetésekben egyre több a feszültség. Ezt talán magyarázza a különlegesen pocsék, esős idő, ami mindenkit ingerültté tesz. Reggelre látszólag minden visszatér a megszokott kerékvágásba, csak Zozó alszik előző éjszaka óta a terasz asztalára dőlve. Ám amikor megpróbálják felébreszteni, megdöbbenve szembesülnek vele, hogy a férfi halott. Egykori szerelme, az azóta ügyésszé lett Gota gyanakodni kezd... 

Mészöly Ágnes korábban gyermekeknek és kamaszoknak írt, a Rókabérc az első felnőttekről/felnőtteknek szóló regénye. Nem ismertem az írónő korábbi munkásságát, a fülszöveg azonban nagyon ígéretesnek tűnt, ezért mindenképp szerettem volna elolvasni ezt a könyvet.

Már a kezdés is szokatlan, ugyanis az első fejezet előtt a szereplők névsora fogadja az olvasót. Tizennégy személy becenévvel, hivatalos névvel és foglalkozással feltüntetve. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, mert mindig vissza tudtam lapozni, ha valamelyik szereplővel nem voltam teljesen képben. Erre egyébként nem sűrűn volt szükség, mert elég hamar meg tudtam jegyezni, hogy ki kicsoda. A narráció is érdekes, ugyanis mindig más szereplő nézőpontjából látjuk a hosszú hétvége egy-egy napszakának eseményeit, de a regény végére mind a tizennégy karakter életét és háttértörténetét megismerjük. 

A történet egy kicsit lassan indul be, de mihelyst megérkezik a csapat az erdei vendégházba, felpörögnek az események. Zozó monológjából kiderül, mi is az az Emléktúra és hogy mi köti össze a huszonnyolc éve érettségizett egykori osztálytársakat. Egy osztálytalálkozóról általában kellemes élményekkel távozik az ember, erre a krimire viszont nem ez a jellemző. Már az első reggel eljutunk a holttestig, Gota vezényletével pedig megkezdődik a nyomozás és a szálak felgöngyölítése.

A mindentől távol eső, térerő nélküli erdei helyszín és a folyamatos esőzés kemény akadályok elé állítja a csapatot, de Gota, Zsófi és Pisti igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni a körülmények biztosította lehetőségekből, Ricse pedig humorral próbálja oldani a feszültséget. A gyilkos személyét sokáig nem sikerült kitalálnom, a nyomok előkerülésével sorra dőltek meg a teóriáim és lett egyre több - majd egyre kevesebb - szereplő gyanús. Csak az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy mégiscsak az a bizonyos illető lehet a tettes és nem más. Szóval az írónő sokszor vezetett az orromnál fogva, de én nagyon élveztem azt az alaposságot, ahogyan a történet minden darabkája a helyére került és értelmet nyert a végén. Olyannyira, hogy néhány részletet újraolvastam és sehol nem lógott ki a lóláb, tényleg annak a bizonyos illetőnek volt oka és módja elkövetni a gyilkosságokat.

A krimis vonal tehát teljesen rendben van, de nemcsak ezért volt élvezetes számomra a Rókabérc olvasása. A nyomasztó hangulat hamar rátelepszik a társaságra, a három nap alatt minden olyan dolog kiderül, amivel egy sokepizódos szappanoperát meg lehetne tölteni. Az elsőre barátságos szereplők súlyos titkokat hordoznak, hazudnak, vagy éppenséggel évtizedes sérelmek miatt esnek egymásnak. Mindez teljesen logikusan és hihető módon van tálalva, nem volt olyan szereplő, akinek a gondolkodásmódját vagy a tettét erőltetettnek éreztem volna. A jellemük és a problémáik tökéletes összhangban vannak a társadalmi státuszukkal.

Szóval nagyon-nagyon tetszett a Rókabérc - ami egyébként egy létező helyszín Erdőbénye külterületén -, aki szereti a krimiket, annak bátran tudom ajánlani.

Agatha Christie: Mert többen nincsenek

 "Egy sziget körül mindig van valami varázslatos: már maga a "sziget" szó is megmozgatja az ember fantáziáját. Elveszítjük a kapcsolatot a külvilággal: egy sziget külön világ." 

Fülszöveg: Agatha Christie leghíresebb és legnépszerűbb krimijében, amely korábban Tíz kicsi néger címen jelent meg magyarul, nyolc ember kap meghívást egy kis szigetre - ahol aztán az időjárás szeszélye elvágja őket a külvilágtól, a szakácsnővel és az inassal együtt.
Rejtélyes meghívójuk furcsa módon nem bukkan fel, de a vendégeket ez eleinte nem zavarja: a szakácsnő remekül főz, és a portói bor kiváló. A vacsora után azonban megszólal egy hang, amely mindannyiukat megvádolja. Éspedig azzal, hogy gyilkosságban vétkesek. Egyikük nem sokkal később meghal... és az ebédlőasztalon a tíz kicsi katonafigurából egy eltűnik.
Vajon igazak a vádak? Mindannyian bűnösök? És ki lehet az, aki úgy döntött, a szigetre csalja őket, és egyenként, művészi tökéllyel végrehajtja rajtuk a lehető legszigorúbb ítéletet? 

Agatha Christie klasszikus krimijével meg is kezdem a 2023-as évet. Sokszor írtam már a blogon, hogy a krimi műfaján belül nagyon szeretem azokat a műveket - legyen az film, sorozat vagy könyv -, amelyekben bizonyos számú szereplő egy szűk helyszínre kerül, egy gyilkos pedig rájuk vadászik. Hogy néhány filmes példát említsek, ilyen a Fermat szobája, a Szoba, a Cloverfield Line 10, a Life, az Evil Dead, a Vaksötét, az Escape room, a Follow me, vagy éppen a Kocka trilógia. De az egy hete látott Üveghagymát is ide sorolnám. Nyilván tovább lehet bővíteni ezt a listát, de ez is azt mutatja, hogy ez bizony kedvelt téma. 

Visszatérve a könyvhöz, a sztorit már ismertem, de így is remek élmény volt elolvasni. A cselekmény végig izgalmas és a halálnemek is kellőképpen kreatívak. A gyilkos ugyebár egy gyermekmondókát követ, amire minden holttest felfedezése után utalást kapunk. Semmiféle erőltetettség nincs benne, a krimi királynője egyszerűen zseniálisan használja fel a sziget és az épület adottságait, eszközeit. Az áldozatok számának növekedésével pedig egyre nő a még életben levők között a feszültség és a félelem. Ezeket a részeket is imádtam, mert sokat hozzátett az eddig megismert szereplők jelleméhez. 

A szereplők kidolgozottak és a cselekmény előrehaladásával párhuzamosan a múltjukból is kapunk egy-egy szeletet, hogy megértsük, miért is kerültek erre a szigetre. Az nem kérdés, hogy mindannyian bűnösök, Christie mégis úgy alkotta meg a karakterüket, hogy némelyikük kifejezetten szimpatikus és lehet nekik drukkolni, hogy túléljék.

A gyilkos személyét elsőre nem találtam ki, olyasvalakire gyanakodtam, aki túl nyilvánvaló lett volna. Aztán egy ponton sikerült rájönnöm az elkövetőre, ugyanis a szereplők egy nagyon triviális kérdésről megfeledkeznek, a gyilkos pedig folyamatosan eltereli erről a többiek figyelmét, mi több, teljesen más irányba viszi a nyomozást. Arra, hogy miért végzett ezzel a kilenc emberrel, egyértelmű a magyarázat. A hogyanra pedig egy beismerő levelet kapunk magától a gyilkostól a könyv végén, ami alapján minden értelmet nyer. Hibátlan benne a logika és jobban belegondolva a tettesnek tényleg volt módja a gyilkosságok kivitelezésére. Ez a krimi az elsőtől az utolsó betűig zseniális és alaposan megtervezett, megérdemelten tartják Agatha Christie egyik legjobb művének. 

Két sorozatadaptáció készült eddig ebből a krimiből: egy brit és egy francia. A brit könyvhűbb, a francia pedig modernebb. Számomra mégis a könyv működött a leghatásosabban. Sokkal látványosabban "éltek" a szereplők a lapokon, mint mozgóképen, ráadásul a könyvben a gyilkos gondolatait is olvashatjuk (természetesen a többi szereplő gondolata közé rejtve). Emellett a gyilkos is szerves része az eseményeknek, míg a sorozatoknál olyan érzésem volt, hogy csak sodródik az árral és csak a végén kerül reflektorfénybe. Szóval érdemes először a könyvet elolvasni és csak utána megnézni a feldolgozásokat.

Glass Onion: A Knives Out Mystery - Tőrbe ejtve: Az üveghagyma (2022)

Szinte napra pontosan egy éve néztem meg a Tőrbe ejtve c. krimit, 2022 decemberében pedig megérkezett a folytatás. Pontosabban a következő film Benoit Blanc nyomozásával, ugyanis az Üveghagyma teljesen különálló alkotás, semmilyen módon nem kapcsolódik a korábbi filmhez. 

Ezúttal nem egy vidéki kúria a helyszín, hanem egy görög sziget, ahová a dúsgazdag Miles Bron meghívja a barátait egy könnyed, nyaralós hétvégére. A társaság az Üveghagyma nevű épületben egy megrendezett nyomozásban is részt vesz, de Blanc hamar rájön, hogy a látszólagos vidámság ellenére a társaság bármelyik tagjának jó oka lenne megölnie a házigazdát. 

Nagyon hosszan építkezik a film, mire eljutunk a tényleges gyilkosságig, majd félidőnél szokatlan fordulatot vesz a film és egy új szemszöget figyelembe véve jutunk el a végkifejletig. A gyilkos személyét nem volt nehéz kitalálni (minden mozdulata tisztán kivehető az adott jelenetben), a film második fele igazából a miértet és a hogyant magyarázza meg. Nekem emiatt csalódás volt ez a film, Benoit Blanc okfejtése túlságosan elnyújtott és szájbarágós volt. Nyomozásból sem kapunk túl sokat, a "játéknyomozás" számomra sokkal érdekesebb volt, mint a valódi gyilkos leleplezése.

A karakterek nem túl izgalmasak, az azonban rögtön látszik rajtuk, hogy mennyire felszínesek, könnyen manipulálhatók és bármire hajlandóak a sikerért. A barátságuk is csak látszólag erős, valójában mindegyikőjüket az egyéni érdek vezérli. Ebből a szempontból kifejezetten tetszett a film, hiszen a kiöregedő modell, a buta szőke, az influenszer és a politikai pályára készülő családanya ugyanúgy megkapja a maga görbe tükrét, mint az Elon Muskra hajazó techguruk. Társadalom- és napjaink trendjeinek kritikájaként nekem sokkal jobban tudott működni ez a film, mint krimiként. 

Nem beszélve arról, hogy még a Covid idején tapasztalt karantént is ügyesen bele tudták építeni a filmbe. A szereplők a szigetre lépésig maszkot hordanak és egymástól is tisztes távolságot tartanak. A színészek végig lubickolnak a szerepükben és a sziget adottságait is jól kihasználják az épületekkel együtt, de hiába az illusztris névsor és a pazar cameók, színvonalban ez a film sajnos elmarad a korábbitól. 

Értékelés: 7/10

Évösszegző 2022

Nagyon gyorsan eltelt a 2022-es év, mintha csak tegnap írtam volna a tavalyiról. (A 2021-es év összegzése itt olvasható.) 

Egy évvel ezelőtt egyszerre voltam pesszimista és optimista az új évet illetően és néhány dologtól eltekintve minden úgy alakult ebben az évben, ahogyan arra számítottam. Január elsején - ahogy egyébként minden évben szoktam - leültem az íróasztalomhoz és listát írtam a 2022-es terveimről. Ez a lista a következőképpen nézett ki:

• több minőségi idő eltöltése a szeretteimmel és a barátaimmal
• toxikus kapcsolatok felszámolása
• pénzügyi tudatosság
• több pihenés, torna és egészségesebb életmód
• elromlott dolgok megjavítása a lakásban
  
• új munkahely
• több olvasás és filmnézés
• legalább annyi programon részt venni, mint 2021-ben
• utazás

Szóval csak az ilyenkor szokásos dolgok, amiket minden év elején megfogad az ember. :) Ebben az évben viszont végre el is kezdtek megvalósulni a kitűzött célok. 

- A 2021-es évet jelentős túlsúllyal zártam. Nagyon stresszes időszakot tudhattam magam mögött, amire az ünnepi lakomázás csak rátett egy lapáttal. A 160 centis magasságomra jutó 64 kg nem tűnik drasztikusnak, de kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Fel voltam fúvódva, nehezebben mozogtam és kezdtek szűkek lenni a ruháim. Úgyhogy januárban belevágtam a Veganuárba, ami meghozta a várva várt eredményt. Elkezdtek lemenni a kilók és 30 nap elteltével már sokkal jobban éreztem magam, mint a hónap legelején. Az év folyamán a rendszeres mozgást is be tudtam iktatni a mindennapokba, ennek eredményeképpen a 2022-es évet 57 kg-mal tudom zárni. Nem sok ez a 7 kilónyi súlyleadás, én viszont elégedett vagyok vele. Évek óta nem éreztem magam ilyen jó formában, mint most. 

- Februárban átvettem a diplomámat. Az OKJ-hoz hasonlóan ezt a képzést is munka mellett végeztem el és nem bántam meg, hogy belevágtam. Olyan szemléletet és tudást kaptam, amit napi szinten tudtam/tudok kamatoztatni. Pár nappal később már a nyaralásomat kezdtem tervezni és Szlovénia volt az úticél, de aztán... 

- ...aztán február 24-én kitört a háború Ukrajnában. Napokig ennek a hírnek a hatása alatt voltam, fogalmam sem volt, hogy ez az egész milyen hatással lesz az életünkre, úgyhogy a teljes bizonytalanság miatt végül nem foglaltam le utazást a nyárra. Minden háború véget ér egyszer, az úticélok is megvárnak.

- Márciusban elkaptam a Covidot. Hetekig lappangott a szervezetemben, extrém magas lázzal és erős fájdalmakkal ment át rajtam, brutálisan legyengített, de szerencsére hamar felépültem belőle. És mostanra már az utótünetek is megszűntek.

- A tanév végeztével meghoztam egy olyan döntést, ami már régóta érlelődött bennem és sajnos időszerű volt: kilenc év tanítás után elhagytam a tanári pályát. Hogy mikor térek vissza a katedrára, azt majd az idő eldönti, de fél év távlatából sem tudom azt mondani, hogy megbántam a döntésemet. Mert a helyzet nem lett jobb, sőt.

- A nyár folyamán sajnos kevesebb programon tudtam részt venni, mint szerettem volna. Fárasztó és eseménydús volt az utolsó tanévem, volt mit kipihenni. Na meg rendszerezni. Az elmúlt években nem tartottam alapos szelektálást a tanári dolgaim között, úgyhogy most eljött ennek az ideje. Rengeteg papír gyűlt fel, úgyhogy szükség volt az átválogatásra. Ezzel párhuzamosan sikerült pontot tennem két ügy végére, amik már régóta húzódtak. Mindkét illetőben csalódtam, nem volt értelme tovább folytatni velük a barátságot. 

- Az ősz az új munkahellyel szürkévé tette a hétköznapokat, a tanításhoz képest 180 fokos fordulatot vettek a munkanapok. Két dolgot azért megtartottam a tanári életemből (mert teljesen nem tudok hátat fordítani ennyi évnek és mindannak, amit felépítettem): az egyik az emelt szintű érettségiztetés, a másik pedig a tanári kórus. A vizsgáztatás szellemi felfrissülés nekem, a kórussal pedig két év kihagyás után idén ismét felléptünk Karácsony előtt. 

- A blog tekintetében nagyon termékeny volt ez az év. Ezzel az évösszegző bejegyzéssel együtt 55 posztot írtam 2022-ben, amire legutóbb 2013-ban volt példa. A sorozatos és a filmes bejegyzések száma kissé megfogyatkozott, mert egyre nehezebben találok olyan alkotást, amire megéri rászánni az időt. Úgyhogy idén inkább a könyvek felé fordultam, amikor akadt néhány szabad órám. Kimondottan élvezem, hogy nem kötelező olvasmányokat és szakkönyveket kell olvasnom, hanem olyat, amit én választhatok ki. 

Az új évtől azt várom, hogy ne legyen rosszabb 2022-nél. Boldog, egészségben és sikerekben gazdag 2023-at kívánok minden olvasómnak! 

E. T. A. Hoffmann: Diótörő és Egérkirály

Fülszöveg: Szenteste nagy a sürgés-forgás a Stahlbaum-házban. A kis Marika és testvérei izgatottan várják a karácsonyt - leginkább az foglalkoztatja őket, vajon milyen meglepetésekre számíthatnak. Az ünnep fénypontjai mindig az ajándékok, és a sok becses kincs közül előbukkan egy furcsa fababa is, egy vitézt mintázó diótörő. Marikának egyből a kedvence lesz a színes figura, s miután az a nagy diótörésben megsérül, odaadó szeretettel ápolja. Éjjel aztán Diótörő és az üvegszekrényben lakó népes babasereg életre kel, és ezzel kezdetét veszi a kalandok sora. Elsőként a harc a gonosz, hétfejű Egérkirály és a bátor Diótörő között.
Marika képzelete szárnyain, Diótörő kíséretében beutazza Babaország csodás tájait, Diótörőnek pedig meg kell szabadulnia az átoktól, hogy életre kelhessen.
A Diótörő és Egérkirály a világ egyik leghíresebb karácsonyi meséje, a német romantika különleges alkotása, ami a gyerekek nyelvén szól a félelem legyőzéséről és az odaadó, áldozatkész szeretetről. 

A Diótörő figurája minden Karácsonykor kikerül a polcokra, nekem viszont mindig is ijesztőnek tűnt. A Diótörő története emiatt nem igazán vonzott, idén viszont a Libri gyönyörű díszkiadásban jelentette meg Hoffmann művét, ami kedvet csinált az olvasáshoz. A White Christmas mellett ez volt a másik olyan könyv, amit szerettem volna elolvasni Karácsonykor és a két könyv együtt maximálisan hozta is az ünnepi hangulatot. 

Ahogy a fülszöveg is írja, Hoffmann meséje a gyerekek világába repíti az olvasót, a szemünk előtt elevenednek meg a játékok. A csata már-már eposzi, de csak később derül ki, hogy miért is vívják. És mivel meséről van szó, természetesen a végén a jó győz és elnyeri jutalmát. A Diótörő mellett Marika ennek a történetnek a főszereplője, rajtuk kívül pedig Drosselmeier keresztapa alakja kap nagyobb hangsúlyt, a többiek (Marika szülei és testvérei) majdhogynem elhanyagolhatók. 

Hoffmanntól egyébként még középiskolában olvastam az Arany virágcserepet és a Diótörőben is látványosan összemosódik az álom és a valóság a történet folyamán. Nem lett a kedvencem a Diótörő,  de mivel eddig ismeretlen volt számomra ez a történet, egy régi hiányosságomat sikerült pótolni a könyv által. A díszkiadás gazdagon illusztrált, úgyhogy gyerekkönyvként is szuper, bár kisgyerekeknek lehet, hogy túl félelmetes ez a történet. Illetve nem tudom, hogy a többi fordítás milyen, ennél a kiadásnál régies a nyelvezet és több részt is újra el kellett olvasnom, mert elsőre túl kacifántosnak tűnt a szöveg. Szóval nagyon kis gyerekek nem biztos, hogy mindent meg fognak érteni a könyvből.

Karácsony

Minden kedves olvasómnak nagyon boldog Karácsonyt kívánok! 

Michelle Marly: White Christmas - A legszebb karácsonyi dal története

Fülszöveg: Egy elbűvölő szerelmi történet és minden idők legsikeresebb karácsonyi dalának története.
Irving Berlin, híres hollywoodi filmek és a Broadway ünnepelt zeneszerzője, az 1937. év decemberét a családjától távol kénytelen tölteni. A forró, napsütéses Kaliforniába utazik egy filmforgatásra, ahol hiába is várná a havas karácsony eljövetelét. A magány szenteste letaglózza, csakúgy, mint a fájdalom már hosszú évek óta. Egyetlen fiát évekkel ezelőtt ekkortájt veszítette el, és azóta a szép, meghitt ünnep csupán a gyász és a veszteség időszaka a számára. A szeretett felesége és a kislányai utáni vágyakozás ülteti le a zongorához, és egy olyan dalt álmodik meg a hóesés varázsolta fehér karácsonyról, amely karácsonyi csodaként vigaszul hat a bánatára. A nevét pedig világszerte híressé teszi. 

Az ünnepek közeledtével szerettem volna egy karácsonyi történetet olvasni, így amikor megláttam ezt a könyvet, úgy éreztem, hogy tökéletes lesz az ünnepre való ráhangolódáshoz. Ráadásul a White Christmas az egyik kedvenc karácsonyi dalom és érdekelt, hogy milyen körülmények között született. Szóval nem kevés várakozással vettem a kezembe ezt a könyvet. 

Irving Berlin neve számomra teljesen ismeretlen volt, olvasás közben azonban nagyon sok dalával találkoztam, amiket már hallottam (pl. There's no business like show business, Puttin' on the Ritz), így nagyjából be tudtam lőni a hozzájuk kapcsolódó dallamvilágot. A '20-as és '30-as évek elképzelhetetlenek ezek nélkül a dalok nélkül, így könnyen el tudtam merülni a könyv idősíkjaiban. A könyv elején 1900 decemberében a kis Izzyt látjuk, ahogy átfagyva újságot árul az utcán és arról álmodozik, hogy egyszer híres énekes lesz. Ezután ugrunk az időben és hol az 1924-es év eseményeit látjuk, hol pedig 1937-ben találkozunk a zeneszerzővel. 

Ellin Mackay történetünk másik főszereplője és a könyv tulajdonképpen az Irvinggel való megismerkedését, majd szerelmét mutatja be. Persze a White Christmas és a karácsony is fel-felbukkan, de alapvetően nem ezeken van a hangsúly. Az ikonikus dal keletkezési körülményei sem annyira rendkívüliek, de ahhoz, hogy átérezzük Irving helyzetét, szükség van az előzmények ismeretére. Így tehát a könyv végére nemcsak a White Christmas szövege és dallama születik meg, hanem két ember egymásra találását és szerelmének alakulását is nyomon követhetjük. Cím alapján mást vártam ettől a könyvtől, de összességében tetszett ez a rövid történet.

Bár nem kifejezetten karácsonyi regény a White Christmas, Ellin és Irving szerelme és kitartása mégis ünnepélyessé teszi. Első olvasatra Ellin borzasztó naivnak tűnik, de hamar kiderül, hogy nincs könnyű helyzetben, ugyanis az apja mindent megtesz, hogy az Irvinggel való kapcsolata meghiúsuljon. Az áthidalhatatlan akadályok (korkülönbség, vallás és társadalmi rang) ellenére végül az idő mégis Ellint és Irvinget igazolja, az Utószóban pedig egészen a halálukig elkísérjük őket. 

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa

Fülszöveg: Mafalda kilenc éves, nagy vastag, sárga keretes szemüveget visel, és kívülről fújja Italo Calvino művét, A fára mászó báró kalandjait. Elszökik a tanárai elől és felmászik az iskola bejáratánál álló cseresznyefára Ottimóval, hűséges, tarka macskájával együtt, aki mindenhová követi. Arról álmodozik, hogy egyszer majd felköltözik erre a fára, ám néhány hónap múlva nem fogja már látni, mert a szeme fénye napról napra kihunyóban van: lassacskán megvakul.
Kíváncsi kislány és megrémíti a gondolat, hogy sötétben fog maradni, ezért naplót vezet, amelyben feljegyzi azokat a dolgokat, amelyeket már nem fog tudni többé csinálni. De a családja és a barátai segítségével Mafalda azt is megérti, hogy másképpen is lehet látni és új lista írásába fog: feljegyzi azokat a dolgokat, amelyek fontosak neki és amelyeket továbbra is tud csinálni. 

Könnyedebb olvasmányra vágytam, ezért a már régóta elolvasásra váró Én és a cseresznyefa mellett döntöttem. Alapvetően gyerekeknek íródott Paola Peretti könyve, de felnőttként is nagyon különleges olvasmány volt. Főleg annak tudatában, hogy a cselekmény önéletrajzi ihletésű: a szerzőnő súlyos szembetegségtől szenved, ezért lényegében az ő történetét követhetjük nyomon egy kilenc éves kislány szemszögéből. 

Nagyon tetszett a gyermeki látásmód és azoknak a dolgoknak a fontossága, amik egy gyereknek a biztonságot jelentik a világban: család, barátok, macska, illatok, zene, álmok, szeretet, játék. Tárgyak szinte alig szerepelnek Mafalda listáin, hiszen vakként nem azok lesznek számára a legfontosabbak. Nem tudom, én hogyan reagálnék, ha hasonló helyzetben lennék, de szerintem az én listám is hasonló lenne. Bár Mafalda látásának romlása és fokozatos elvesztése sajnos visszafordíthatatlan, az egész regényt átszövi az optimizmus és az életigenlés.

Érzelmileg valóságos hullámvasút volt ez a könyv. Mafalda látásmódja sokszor kifejezetten vicces volt (pl. az úttest lávájában élő krokodilok), de néhány ponton a saját emlékeim is előjöttek. A sötétben ólálkodó szörnyektől például én is sokáig féltem, de Mafalda félelme egészen más. Sajnálatos, ha az ember elveszíti a látását, de még szomorúbb, ha ez egy olyan gyerekkel történik, akinek mindössze 9-10 év adatott meg, hogy a világ színeit és fényeit lássa. 

Bár szerető és odafigyelő környezet veszi körül a kislányt, nekem sokszor tűnt magányosnak, aki a macskáján és Cosimón kívül senkivel sem tudja megbeszélni a gondolatait és érzéseit. A szüleivel például nagyon keveset beszél, a költözésnél is kész tények elé kerül, pedig azért egy ennyi idős gyereket jobban is bele lehet avatni a folyamatokba. Szerencsére Filippo és Estella végig támogatják Mafaldát és utat mutatnak neki, ami nagy segítséget nyújt a kislánynak. Mindkét szereplőt kedveltem, de kettejük közül Estella lett a kedvencem. Nagyon tetszett, ahogy a kislány fantáziavilágához viszonyult és hogy "gyereknyelven" próbálta megmagyarázni Mafaldának a világ dolgait. A kislányhoz írt búcsúlevelét meg is könnyeztem, annyira szép és őszinte volt.