Guillaume Musso: A szajnai ismeretlen

Fülszöveg: Egy viharos decemberi éjszakán fiatal nőt húznak ki a Szajnából. Meztelen, a nevére sem emlékszik, de él. A Párizsi Rendőr-főkapitányság orvosi ügyeletére viszik, ahonnan néhány óra múlva megszökik. A DNS-tesztek és a fotók szerint nem lehet más, mint Milena Bergman, a híres zongoraművész. Csakhogy ez lehetetlen. Milena több mint egy éve repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt, holttestét azonosították és eltemették.
Raphaël, a lány egykori vőlegénye és Roxane, a nemrégiben félreállított rendőr szenvedélyesen veti bele magát a nyomozásba, elszántan próbálnak fényt deríteni a rejtélyre: ki játszik velük egyre ijesztőbb macska-egér harcot? A szálak messzire vezetnek, a párizsi művészvilág, egy radikális színház és a Dionüszosz-kultusz kulisszái mögé...

Nagyon vártam Musso legfrissebb regényének megjelenését, mert a fülszöveg alapján izgalmasnak ígérkezett és az író néhány művét olvasva is elég magasak voltak az elvárásaim. Ennek ellenére nekem ez a regény nem tetszett annyira. Nem olvastam még Musso összes könyvét, így nem mondanám, hogy a Szajnai ismeretlen a legrosszabbul sikerült, de tény, hogy nem a kedvenceim között fogom számon tartani. 

Pedig a történet biztatóan indult, Musso szépen felvázolta az alaphelyzetet és a szajnai ismeretlen megtalálásának körülményeit. Aztán a nyomozás is elkezdődik, gyakorlatilag Roxane-nal együtt ugrunk fejest a szálak felgöngyölítésébe. Egy darabig vittek előre az események és csak kapkodtam a fejem, ahogyan egymás után álltak össze a kirakós darabjai. Ekkor még viszonylag gyorsan haladtam az olvasással és úgy éreztem magam, mint a Brooklyni lány olvasása közben: kíváncsi voltam, ki, hogyan és miért követte el a dolgokat. 

Aztán egy ponton alábbhagyott a lelkesedésem és már csak azért pörgettem az oldalakat, hogy minél hamarabb a történet végére érjek. Kedvelem az ókori mitológiát és a görög színházat, de bevallom, ebben a regényben nagyon idegennek és erőltetettnek tűnt a Dionüszosz köré épített történetszál. Ráadásul a szajnai ismeretlen "eredettörténete" sem volt túl különleges, hiába érthető meg maximálisan Raphaël tette. 

A szereplőket sem sikerült megkedvelnem ebben a regényben, ami nagyban köszönhető annak, hogy kevés információt tudunk meg róluk. Vártam, hogy kiderüljön, miért állítják félre Roxane-t, de sajnos nem kaptunk rá magyarázatot. Valentine sokáig fontos szereplő, mégis olyan hirtelen eltűnt, hogy csak azt vettem észre, hogy már nem része az eseményeknek. Raphaëlről és családjáról már jóval több dolgot megtudunk, ugyanakkor Marc visszaemlékezéseit néha feleslegesnek éreztem, mert Roxane és Raphaël szemszögét követve is összerakhatók az események. Vera jelenléte mindvégig hangsúlyos volt, emiatt számomra egyértelmű volt, hová fut ki a történet. A váratlan csavart ezúttal nem hiányoltam, mégsem éreztem ezen a regényen azt az alaposságot és kidolgozottságot, mint amit Mussotól megszoktam. Azért persze fogok még olvasni a szerzőtől, de egy időre pihentetem a műveit.

C .J. Cooke: A világítótorony boszorkányai

Fülszöveg: Liv, a három lányát egyedül nevelő anya új élet kezdete előtt áll: megbízást kap egy freskó megfestésére a távoli skót sziget világítótornyának belső falára. Ám nemsokkal a szigetre érkezés után lányai - Luna, Sapphire és Clover - közül kettőnek nyoma vész...
Huszonkét év telik el, de a magára maradt testvér nem adja fel a reményt, hogy eltűnt családtagjainak nyomára bukkan. Végül egy napon az állapotos Luna hírt kap: egyik testvére, Clover előkerült. Ám a kórházba érve olyan meglepetés várja, amire legvadabb álmaiban sem számított. Ki ez a hét év körüli gyermek, aki a 22 évvel ezelőtt eltűnt húgának kiköpött mása?
Valóban a rég elveszett kislány került elő valamilyen csoda folytán? Vagy egy gonosz szándékú, alakváltó vadonc, az egykor máglyán elégetett boszorkányok bosszújának álnok teremtménye? 

Kedvelem a boszorkányos alkotásokat, anno ezért is lelkesedtem az Eastwick, majd a Salem c. sorozatok iránt. Erre a könyvre a fülszöveg miatt figyeltem fel és úgy gondoltam, hogy tökéletesen illik majd a ködös, esős, sötét és hideg novemberhez. A cselekmény összefoglalóját olvasva félelmetes olvasmányra számítottam, de néhány ijesztőbb részt leszámítva nem azt a hátborzongató élményt nyújtotta, mint amit előzetesen vártam. 

Ennek ellenére nem volt rossz olvasmány a Világítótorony boszorkányai, sőt. Három idősíkon zajlanak az események: 2021-ben, 1998-ban és az 1600-as évek végén. A váltakozó szemszögeknek köszönhetően folyamatosan kapjuk az információkat, így mindhárom idő érdekes tudott maradni. Kedvenc időm nem volt, az viszont nagyon tetszett, hogy az események összefüggtek és ami a regény elején furcsa volt, az szép lassan értelmet nyert. És persze az is kiderült, hogy a Saffy által olvasott könyv hogyan kapcsolódik a jelen eseményeihez. 

Múlt, jelen és jövő. Liv és a lányok életét ugyanúgy meghatározza ez a három idősík, mint Lón Haven lakóiét. Liv a múltja és a betegsége elől próbál menekülni és új életet kezdeni, a sziget lakói viszont még mindig hisznek a régi babonákban és hiedelmekben, emiatt egészen hajmeresztő dolgokra képesek. Még a 21. században is. A sziget közösségének összetartása és zártsága egyszerre jelent menedéket és veszélyt, Amy és Patrick szerelme pedig egyáltalán nem mondható mindennapinak. Érdekesség, hogy az 1662-es események valóban megtörténtek, a könyv utószavában az írónő külön kitér a regény hátteréül szolgáló történet kutatómunkájára és Amy Hynsmannre. 

A fő csattanóra és magyarázatra elég hamar rá lehetett jönni - főleg úgy, hogy a regény hasonlít Musso: Most! c. regényére - és a könyv zárásával sem volt különösebb bajom. Volt néhány dolog, ami az olvasottak tükrében erőltetettnek tűnik (pl. Clover fura cselekedetei a szálláshelyeken, a túl sok "véletlen"), de ha az egész művet nézzük, akkor el lehet siklani ezek felett. A boszorkányos vonal mellett egyébként kifejezetten "emberi" volt ez a regény, hiszen alapvetően egy család történetét követhettük nyomon. Liv nehézségeit könnyen át lehetett érezni, mint ahogy Saffy lázadását, vagy éppen a kisebb lánytestvérek félelmeit. 

Helyszínként a sziget is nagyon jól tudott működni, a regény során minden zegét-zugát megismerjük. Basil, az óriáscápa kifejezetten aranyos volt és tökéletesen illett a gyerekek világához. A borongós és rejtélyes hangulat maximálisan érvényesülni tudott C.J. Cooke könyvében és a történet is nagyon egyben volt.

Mörk Leonóra: Ködkirálynő

Fülszöveg: Mihez kezdjen egy nő, ha hamarosan ötvenéves lesz, a házassága tönkrement, a lánya felnőtt és külföldön él, az anyja érzelmi zsarolással tartja őt sakkban, és ráadásul még a munkahelye is megszűnt? Megpróbálja maga mögött hagyni a múltját, és új életet kezdeni. A tolmács és nyelvtanár Kriszta hátat fordít magányos hétköznapjainak, a világtól elvonulva beköltözik a Türingiai-erdő közepén álló kolostorba és ott fordítani kezd egy bő kétszáz évvel korábban született német mesekönyvet. Ám ahogy halad előre a munkával, egyre erősödik benne a meggyőződés, hogy a történetekben a szerző saját életének fájdalmas eseményeit rejtette el. 

A tavasszal olvasott Törött tulipánok nagyon tetszett, ezért az írónő más műveire is kíváncsi voltam. A Ködkirálynő a címe és a fülszövege miatt az őszt juttatta eszembe, ezért vettem le most a polcról. Érdekes módon pont az ősz nem szerepelt ebben a regényben, csak a másik három évszak. Na de sebaj. 

A Törött tulipánoktól eltérően ezt a regényt nem éreztem annyira zsúfoltnak, pedig most is sok témát érint az írónő. Először is a főszereplőn, Érsek Krisztán keresztül belelátunk egy zátonyra futott házasságba és a generációs problémákba - az idősebb, a fiatalabb és a kortárs nemzedék is képviselteti magát -, másrészt az utazásokon keresztül a szerelem különböző formáit is megismerhetjük. A feminizmus és a társadalomkritika ugyancsak megtalálható a regényben.

Két idősíkon haladnak az események: a jelenben (2018-ban) és a múltban (az 1700-as évek végén), Kriszta és Charlotte életének egy-egy szegmensébe nyerünk bepillantást. A váltott szemszögű elbeszélésben az idősíkok csak Charlotte mesekönyvén keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Időutazás nincs, a múlt történései nem változnak meg, igazából csak a 200 évvel korábbi eseményeket deríti ki Kriszta. Ennyire minimális a nyomozás a regényben, a fő hangsúly Kriszta és Charlotte sorsán van. Kriszta kap egy második esélyt az élettől és Paul mellett megtalálja a boldogságot, a 18. század végén pedig Charlotte és Friedrich egymásra találását és törékeny kapcsolatának alakulását követhetjük nyomon. 

Nagyon tetszett a remény és az életigenlés, ami átszövi ezt a történetet. Az ötvenéves Krisztát nem egy megkeseredett és a sorsába beletörődő nőként látjuk, hanem egy olyan embernek ismerjük meg, aki folyamatosan rácáfol arra, ami a reklámokból ránk ömlik. Nem esik kétségbe, amikor elveszti a munkáját, nem akar mindenáron megfelelni a környezetének, keresi és él a kínálkozó lehetőségekkel és mindenről megvan a véleménye. Charlotte legalább ilyen bátor, őt is kemény próbatételek elé állítja az élet. Mindkét idősík tetszett és bár számítottam rá, hogyan fognak alakulni az események, néhány fordulat igencsak meglepett. 

A leírások most is gyönyörűek, szinte láttam magam előtt a türingiai tájat és a szereplőket. Minden természetesnek tűnt, a 18. századot ugyanúgy el tudtam képzelni, mint a jelenkori eseményeket. Nem volt túlzó a romantika és a humor sem. Egyedül a sok kitekintés és mellékszál zavart. Kriszta ugyanis még egy csésze kávé elfogyasztásakor is órákig tartó anekdotázásba kezd valamelyik ismerőséről vagy családtagjáról. Ezt egy kicsit soknak éreztem, ettől eltekintve viszont nagyon jó élmény volt olvasni a Ködkirálynőt.

Valérie Perrin: Másodvirágzás

"A múlt megmérgezi a jelent. Ha túl sokat rágódik rajta az ember, szép lassan felemészti."

Fülszöveg: Violette egy francia kisváros temetőgondnoka. Férje tizenkilenc éve eltűnt az életéből, de a nő nem kerestette, hiszen már rég nem volt mit mondaniuk egymásnak. A férfi minden nap felpattant a motorjára és mogorván, idegen nők illatát árasztva jött haza - ha egyáltalán hazajött.
Violette békében és nyugalomban él a temetőben: ápolja a veteményesét, feljegyzést készít minden temetésről, a gyászbeszédekről, gondozza a sírokat és a temetőkertet éppúgy, mint a hozzá betérő gyászolók lelkét. Egy nap beállít hozzá egy nyomozó, aki anyja végakaratát teljesítve az asszony urnáját jött elhelyezni egy számára ismeretlen férfi nyughelye mellé. Különös kapcsolat alakul ki közöttük, és lassan megismerjük nemcsak a nyomozó édesanyjának különös szerelmét, de Violette, férje és a kislányuk történetét is. 

Dióhéjban így foglalható össze ennek a csodálatos könyvnek a tartalma, pedig elsőre nem is tűnt olyan érdekesnek Valérie Perrin regénye. A borító sokkal jobban vonzotta a szememet. Nagyon szeretem a tavasszal nyíló magnólia látványát, nem tudom elképzelni a kedvenc évszakomat nélküle. Miután hozzáolvastam a fülszöveget, kíváncsi lettem, vajon hogyan kapcsolódik ez a borító a történethez, van-e jelentősége annak, hogy ez a gyönyörű rózsaszín virág szinte leugrik a képről és ennyire uralja a sírkövekkel teli szürke hátteret. 

Nem egy vékonyka könyv Valérie Perrin regénye, a maga 600 oldalával jóval nagyobb terjedelmű, mint amit általában olvasni szoktam. Mégis amint belekezdtem, rögtön rá tudtam hangolódni a történetre és amikor a könyv utolsó mondatához értem, szomorúan konstatáltam, hogy elfogytak a betűk és el kell engednem a szereplőket. Annyira magával ragadott ugyanis ez a történet, hogy folyamatosan az olvasottak jártak a fejemben és alig vártam, hogy újra elmerülhessek benne. Ráadásul a hosszúsága és a hangulata miatt nyugodt körülmények között akartam elolvasni ezt a könyvet, nem akartam ide-oda cipelni. 

Bár a temető kiemelt helyszín a könyvben, egyáltalán nem a nyomasztó oldala van kihangsúlyozva. Sőt, a "lakóit" is úgy ábrázolja a szerző, mintha még mindig élnének. Vagy az életművükön, vagy a rájuk emlékező szereplőkön keresztül. Érdekesség, hogy a regény 94 fejezetének mindegyike egy-egy rövid idézettel kezdődik, amik akár sírfeliratként is megállják a helyüket. Néhány elhunytnak egész fejezeteket szentel az írónő, Iréne és Gabriel kapcsolata azonban különleges helyen áll. Julien Seul megjelenésével ugyanis olyan eseményláncolat indul el, aminek az eredete ebben a szerelemben keresendő.

A regény nagy része Violette élettörténetét mutatja be a gyermekkorától kezdve. Nem egy tündérmesébe illő sors az övé, mégis minden helyzetét át lehetett érezni. A kislánya iránt érzett szeretete szívmelengető és sok ponton (pl. esti meseolvasás, felfújható úszómedencében pancsolás) a saját gyerekkoromra emlékeztetett. Léonine a boldogságot és a fényt hozza Violette életébe, aki igyekszik mindent megadni a kislányának, amiből ő annak idején nem részesülhetett. Aztán a regényben eljön az a bizonyos pont, amire én nem voltam felkészülve... Nagyon finoman vezeti be az írónő, mégis nagyon megérintett. És itt kétfelé ágazik a történet: hogyan lehet egy ilyen eseményen túllépni és tovább folytatni az életet, illetve hogyan lehet magyarázatot találni a történtekre. 

Violette az előbbit választja és örömteli, hogy vannak segítői, akikre támaszkodhat. A férje, Philippe Toussaint viszont a másik oldalon indul el. Teljesen érthető, hogy melyikük miért dönt így, a regény végén mégis Philippe-t sajnáltam jobban. Az ő élettörténetét is nyomon követhetjük és az olvasottak tükrében nekem ő tűnt a valódi áldozatnak. 

A sok fájdalom ellenére a történet minden pontján érződik, hogy a boldogtalanság egy mulandó állapot és a jelen lehetőségeit kell megragadni. A regény utolsó szavai is ezt a reményt sugallják, így a bevezetőben felvetett kérdésem is megválaszolásra került: a borító tökéletes összhangban van az olvasottakkal. A címről nem is beszélve. Ennél tökéletesebben nem is lehetett volna átültetni magyarra az eredeti címet (Changer l'eau des fleurs = Másodvirágzás). 

Az egész könyv nyelvezete gyönyörű és tele van olyan gondolatokkal, amiket érdemes magunkkal vinni belőle. Olvasás közben jelölgettem ezeket és benne is hagyom a könyvben a post iteket. Az év legjobb könyve volt számomra a Másodvirágzás, illusztris helyre kerül a könyvespolcomon.

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Fülszöveg: 1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója és szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták között. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina.
A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg... A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete. Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik. 

Zafón nevével már sokszor találkoztam és szerettem volna mielőbb megismerkedni a műveivel. A Marina a fülszöveg mellett a borítójával hívta fel magára a figyelmemet. Sötét, misztikus, titokzatos... pont illik a novemberhez. Zafón ráadásul már a bevezetőben bevallja, hogy ezt a regényét tartja a legnehezebben bekategorizálhatónak és a legszemélyesebbnek. Ez szintén növelte a kíváncsiságomat. 

Olvasás után azt kell mondanom, hogy ez a regény maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Már néhány oldal után beszippantott a történet, teljesen belemerültem az Óscarral történt eseményekbe és szinte együltő helyemben olvastam el az egész könyvet. Nem hosszú ez a regény - csupán 265 oldal -, mégis rengeteg réteget tudtam benne felfedezni. Tetszett az érzelmek finomsága, a Germán és Marina közötti szeretet, a visszaemlékezések, a fiatalok között kibontakozó szerelem és a rejtélyes szállal is elégedett voltam. A sztori abszolút filmre kívánkozik, Zafón nagyon jól lefesti a helyszíneket, a szereplőket és a tárgyakat. 

A temetői látogatóhoz kapcsolódó történetszál nagyon részletesen kidolgozott és néhány részletnél konkrétan libabőrös voltam olvasás közben. Az üvegház sötétben himbálózó tárgyai, a kísérteties lények és Mihail Kolvenik története egy thrillerben is megállná a helyét. Tényleg csak az eső kopogása és a villámlás hiányzott a tökéletes olvasmányélményhez. 

Rémtörténetként tehát nagyon jól tudott működni a regény, de alapvetően Óscar és Marina kapcsolata áll a középpontban. A Marina az ifjúsági regények sorába is beleillik, miközben a könyv gerincét képező kaland is izgalmas a maga nemében. Zafón tökéletesen egyensúlyoz a műfajok között, emiatt jóval terjedelmesebbnek és tartalmasabbnak éreztem a könyvet, mint amilyennek első látásra tűnt. A karakterek aprólékosan meg vannak rajzolva (a mellékszereplők is), így tényleg komplexnek éreztem ezt a művet. Tetszett az is, hogy Zafón minden történetszálat lezár, Eva és Mihail történeténél ugyanúgy nem volt hiányérzetem, mint Marina és Óscar történeténél. Folyamatos figyelmet igényelt a könyv, a legkisebb részlet is komoly jelentőséggel bírt, emellett a hangulat is nagyon jól átjött az oldalakon. Biztos, hogy fogok még olvasni Zafóntól, mert engem teljesen elvarázsolt ez az írásmód.

Scary Stories to tell in the Dark - Lidérces mesék éjszakája (2019)

Bár nem ünneplem a Halloweent, a tökfaragás és a horrorfilmnézés rendszeres program nálam október utolsó napján. Nem rajongok kifejezetten a horrorfilmekért, ezért próbálok a jobban sikerült alkotások közül válogatni. Idén a 2019-es Lidérces mesék éjszakája került terítékre. 

1968-at írunk, Amerikában járunk. Szinte mindenütt a változás szele fúj, a metropoliszokban zajló felfordulásoktól távol, Mill Valley kisvárosában azonban generációk óta a Bellows család árnyéka vetül a helyiek életére. A család városszéli kúriájában élt Sarah, egy fiatal lány szörnyű titkokkal, aki gyötrelmes életét félelmetes történetek sorozatává formálta, és ezeknek nagyon is valóságos következményei lesznek egy csapat kamasz számára, akik rábukkannak Sarah könyvére. 

Teljesen véletlenül Halloweenkor indul a film és minden olyan klisét felvonultat, ami a műfaj jellegzetessége: ódon házat, rejtély övezte családot, misztikus mesekönyvet, egy csapat kalandvágyó tizenévest, na és persze ijesztő szörnyeket. Igen, az eddig látott horrorfilmekhez képest ezúttal más-más lény végez az áldozatokkal, de természetesen a film során összeáll a kép és kiderül, hogy ki és hogyan mozgatja a szálakat. Sok elemében hasonlít ez a film az Evil deadre, így aki azt látta, annak nem sok újdonsággal szolgálnak az események.

A hangulat teljesen rendben van, bár nagyon félelmetes jelenetekre nem kell számítani. A szörnyek olyanok, mintha gyurmából lettek volna megformálva (a pufók és sápadt nőnél ez különösen látványos), esélytelen elmenekülni előlük és dolguk végeztével el is tűnnek. A pattanásos rész ellenben tényleg durva volt, konkrétan sokkolt, pedig számítottam rá, hogy nem lesz kellemes, amit látok. 

A történet '60-as évekbe való helyezése nagyon jót tett a filmnek. A zene rögtön berántott, tényleg olyan érzésem volt, mintha visszautaztam volna az időben. A számítógépek és mobiltelefonok hiánya miatt a szereplőknek csak az akkori kor eszközei állnak rendelkezésre a nyomozáshoz és a meneküléshez, emellett a vietnámi háború is fontos szerepet kap. A színészek között nincsenek nagy nevek és hozzák azt, amit a szerepük megkíván. Összességében tisztes iparosmunka a Lidérces mesék éjszakája, nem emelkedik ki a horrorfilmek sorából, egyszeri kikapcsolódásnak jó volt. 

Értékelés: 6/10

J.P. Delaney: Believe me - Játssz velem!

"Nincs párja annak az érzésnek, amikor őszinte lehet az ember olyasvalakihez, akiben megbízik." 

Fülszöveg: Claire Wright mindenre elszánt. Egy angol lány, aki New Yorkban tanul színjátszást, és nincsen zöldkártyája, de elfogadja az egyetlen állást, amelyet kaphat: beáll külsősnek egy válóperes ügyvédi irodához, ahol azt a feladatot kapja, hogy hotelek bárjaiban játssza a könnyűvérű nőcskét, hogy csapdába csalhassa a kikapós férjeket. Ám a játék egyszer csak komolyra fordul.
Amikor az egyik célszemély gyanúsítottja lesz egy gyilkosságnak, a rendőrség ráveszi Claire-t, hogy drámai tehetségét bedobva csalogassa ki a férfiból a vallomást. Claire az első perctől kételkedik saját szerepében. Valóban gyilkos Patrick Fogler? Vagy sokkal több van ebben a csapdában annál, amit neki mondtak? A lánynak hamarosan rá kell jönnie, hogy élete legveszélyesebb szerepét osztották rá. 

Wow, wow és wow! Pontosan azt hiányoltam a mostanában olvasott regényekből, amit ettől a könyvtől megkaptam. Már az első fejezet felkeltette a kíváncsiságomat és kisebb megszakításokkal, de szinte egy ültő helyemben kiolvastam J. P. Delaney krimijét/pszichológiai thrillerét. Abszolút letehetetlen könyv volt számomra.

Az eseményeket Claire szemszögéből látjuk és ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy ismerjük meg őt is egyre jobban. A történet végig izgalmas, amint egy picikét leülne a sztori, rögtön történik valami, ami aztán továbblendíti az eseményeket. Bár a fülszöveg alapján nagyjából számítottam rá, hogy mi vár rám és hová fut ki a történet, valójában azonban sosem tudtam előre, hogy mi lesz a következő lépés, mi a valóság és mi a képzelet szüleménye. Szóval ez az elme játékának és a határok elmosódásának is a könyve.  

Tetszett az is, hogy a könyv Charles Baudelaire: A romlás virágai c. verseskötete köré lett szervezve. Annak idején nekem ezek a versek kimaradtak (legalábbis nem rémlik, hogy irodalomórán bármelyiket is olvastuk vagy elemeztük volna), úgyhogy most be tudtam pótolni őket. Azt nem mondom, hogy tetszettek (némelyik inkább ijesztő és groteszk), de tény, hogy mindegyik vers és idézet kulcsfontosságú szereppel bír, hiszen ez az egyetlen nyom, amit a gyilkos maga után hagy. 

Rengeteg utalást és kulisszatitkot kapunk a színház világából, a párbeszédek egy része is úgy van megírva, mintha egy forgatókönyvet olvasna az ember. Az egyébként többször is eszembe jutott, mennyire jól működne ez a történet filmen. A karakterek jól kidolgozottak és a cselekmény is pörög, de valójában az egy-két brutális részt leszámítva ez a krimi inkább a hangulatával tudott igazán hatni. A temetős jelenettől fogva konkrétan libabőrös volt a karom.

A szereplők közül senkit sem kedveltem meg igazán, de a fordulatos történet és a fokozatosan adagolt feszültség bőven kárpótolt ezért. Olvasás után jöttem rá, mennyire találó ennek a könyvnek a címe - az angol és a magyar egyaránt - és a borítója: tökéletes összhangban vannak J. P. Delaney regényének tartalmával és üzenetével.

Lynn Painter: Mr. Téves Szám

Fülszöveg: A balszerencse mindig is üldözte Olivia Marshallt..., vagy csak lehet, hogy ő tényleg az a csődtömeg, aminek a családja tartja. De amikor egy random telefonszámról érkező "Mi van rajtad?" üzenetből élete legérzékibb, legszórakoztatóbb - ámbár névtelen - kapcsolata lesz, azt hiszi, hogy a dolgok talán felívelőben vannak...
Colin Beck mindig is a legjobb barátja idegesítő kishúgának tartotta Oliviát, ám amikor a lány élete egyik legdurvább pechszériája után hozzájuk költözik, rájön, hogy átalakult egy egészen más és izgatóbb figyelemeltereléssé. Biztos benne, hogy meg tudja tartani a távolságot, egészen addig a pillanatig, amíg rá nem jön, hogy a lány az ellenállhatatlan Miss Félretárcsázás, akivel hetek óta afféle szextinget folytat - és most el kell döntenie, hogy felpörgeti-e a hangulatot, vagy megszakítja a virtuális kapcsolatot, mielőtt a dolgok összekuszálódnak. 

A Szellemek után teljesen véletlenül futottam bele ebbe a könyvbe, ami témájában hasonló, de sokkal könnyedebb hangvételű. Olyannyira, hogy ezt a regényt tipikus nyári olvasmánynak mondanám. Szórakoztatni akar, nem tartalmaz magvas gondolatokat vagy nehéz sorsokat, romantikát viszont annál többet. A cselekmény is kiszámítható, szóval ha ki akar kapcsolódni az ember, akkor Lynn Painter könyve tökéletesen megfelel ennek a célnak. 

Tetszett a regény indítása, az írónő rögtön belecsap a dolgok közepébe: Olivia lakása leégett, a barátja megcsalta és a munkáját is elvesztette, ezért kénytelen a bátyjához és annak lakótáráshoz költözni. Jó volt a váltott nézőpont (ahol nem ugyanazt a szituációt látjuk két különböző szemszögből), hiszen így mind Oliviát, mind Colint meg tudjuk ismerni. A szituációk sokszor reálisak és a két főszereplő mellett a családjaikat is megismerjük. A cselekmény pörgött, sehol nem volt üresjárat.

Mégsem tudok szuperlatívuszokban beszélni erről a regényről, mert számomra ez csak egyszer olvasós élményt nyújtott. Amit szeretett volna, azt el tudta érni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy én már kinőttem ezekből a történetekből. Számomra túl könnyed és "limonádé" volt ez a sztori. A humor nekem sajnos nem jött át, talán csak egyszer-kétszer tudtam elmosolyodni olvasás közben. Olivia szerencsétlenségei sem voltak annyira extrémek és Colin meg is fogalmazza, hogy mi a magyarázata a lány balszerencséjének. A két főszereplő közül számomra inkább Colin volt a szimpatikusabb és a tettei is racionálisabbak voltak. 

Ami mellett viszont nem tudok elmenni, az a magyar fordítás minősége. Gyanítom, angolul sem túl bonyolult a könyv nyelvezete, mégis sok magyartalansággal és furcsa mondatszerkezettel találkoztam. A legjobban viszont a "szemforgatás" bosszantott, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a fordító minden értelmes szinonimát mellőz a "roll one's eyes" magyarra ültetésénél. És ezt nem kevés helyen tapasztaltam, hanem konkrétan a regény egyik leggyakoribb kifejezéséről van szó. Nem akarom bántani a fordítót, de ezek jócskán levontak nálam ennek a könyvnek az élvezhetőségéből.

Dolly Alderton: Szellemek

Fülszöveg: Nina Dean a harmincas éveinek első felét tapossa, sikeres gasztroíró, szeretik őt a barátai és a családtagjai, új lakásba költözött, a város másik kerületébe. Amikor találkozik Maxszel, az elbűvölő romantikus hőssel, aki az első randin közli vele, hogy feleségül fogja venni, Ninának úgy tűnik, minden terv szerint megy.
Az új kapcsolat a legjobbkor jött - mióta betöltötte a harmincat, messze nem érezte magát olyan jól a bőrében, mint arra előzőleg számított. Bármerre nézett, a dolgok az idő múlására, a lehetőségek fogyatkozására emlékeztették. A baráti szálak meglazultak, az ex-pasik továbbléptek, és ami a legrosszabb, mindenki távoli kertvárosokba költözött. A szülők se jelentenek támaszt, Nina apja lassan átadja magát a leépülésnek, az anyja új névvel, meglepő frizurával és ruházattal kísérletezik.
Tényleg Max lenne a megoldás?

Ritka az a könyv, ami már az első oldalával megfog, de a Szellemeknek sikerült. A főszereplő Nina ugyanis pont abban az évben született, mint én. Ez már egy jó kiindulópont volt, de gyakorlatilag a regény végéig folyamatosan azt éreztem, hogy ez a könyv rólam szól és Nina az én gondolataimat önti szavakba. Dolly Alderton könyve ugyanis rengeteg olyan helyzetet felsorakoztat, ami egy harmincas éveiben járó, egyedül élő nő életében előfordulhat: vágyódás a párkapcsolatra, a közeli barátok házassága, a gyermekvállalással járó nehézségek, idősödő szülők, mindennapok egy kiállhatatlan szomszéddal... Igazából azt mutatja meg ez a könyv, hogy nem vagyunk egyedül az efféle problémákkal.

Maga a történet Nina 32. születésnapjával indul és pontosan egy év eseményeit ismerjük meg. A társkeresés mellett fontos szerepet kapnak a baráti és a családi kapcsolatok, amelyek az idő előrehaladtával látványos változásokon mennek keresztül. Mindezt a szerző nagyon életszagúan mutatja be és számomra ez volt a regény legnagyobb húzóereje. Itt nincs finomkodás és szépítés, Nina kendőzetlenül és őszintén kimondja, amit gondol. Szóval ez a könyv nem egy rózsaszín álomvilágban játszódik, pont emiatt tudtam sokszor azonosulni a főszerelő helyzetével. Szerethető és nehezen letehető olvasmány volt Dolly Alderton regénye, sokkal többet kaptam tőle, mint azt előzetesen vártam.

Guillaume Musso: Visszajövök érted

Fülszöveg: A harmincas éveiben járó Ethan Whitaker gazdag, híres, jóképű pszichiáter. Keményen megdolgozott a sikerért. Boston szegénynegyedében nőtt fel, ahol kilátástalannak látta a jövőjét. Huszonharmadik születésnapján döntő lépésre szánta el magát: egy New York-i kiránduláson hátat fordított addigi életének, és egy forgalmas utca sarkán örökre eltűnt legjobb barátja és menyasszonya szeme elől.
Tizenöt évvel később Ethan szédelegve ébred manhattani luxusjachtján egy ismeretlen, vörös hajú nővel az oldalán, és kezdetét veszi egy őrült, rejtélyekkel teli nap, amelynek végén egy ismeretlen férfi lelövi. És ezután... 

Nagyon vártam ezt a Musso kötetet, mert a fülszöveg alapján izgalmasnak ígérkezett a cselekmény. És nem is kellett csalódnom: egyszerűen sodortak magukkal az események, egymás után faltam az oldalakat és két nap alatt a könyv végére jutottam. Nem olvastam még Musso összes magyarul megjelent kötetét, így nem tudom rangsorolni őket, de a Visszajövök érted mindenképpen az élmezőnyben helyezkedne el. 

Szeretem Mussoban, hogy mindig olyan kérdéseket helyez a regényei középpontjába, amelyek elgondolkodtatják az embert. Ebben a könyvben Ethannek ugyanis arra kell választ találnia, hogy egy nap alatt jóvá lehet-e tenni az életben elkövetett hibákat. Merthogy a siker és gazdagság ellenére Ethan kiüresedett és boldogtalan, és bár a páciensei életét egyenesbe tudja hozni, a sajátja kezd kicsúszni a kezei közül. 2007. október 31-én aztán fenekestül felfordul az élete, amikor találkozik a végzettel és a karmával. Sors, végzet és karma: bár hasonló jelentéssel bírnak, egészen egyedi értelmet kapnak Musso regényében.

Meg is kezdődik ezzel az utazás Ethan lelkében, múltjában és jelenlegi életében. Számos váratlan helyzetet kell megoldania és közben levonni az esetleges tanulságokat. Sok szereplőt mozgat a regény, de mindegyikük sorsa érdekes. Minden arra fut ki, hogy Ethan megtanulja vállalni a felelősséget a tetteiért, vonatkozzanak azok a múltra vagy a jelenre. Három forgatókönyvet látunk - Ethan ugyanis egy időhurokba kerül - három, szinte egyforma végkifejlettel. Bár Ethan nem lett a kedvencem, végig drukkolni tudtam neki. A regényzárás is ezért lett számomra tökéletes a maga keserédességével. 

Nincs Musso könyv értékes és megfontolandó gondolatok nélkül, és ebben a regényben rendkívül sok ilyen található. Ahogy olvastam a könyvet, úgy éreztem, hogy a történet mellett rengeteg "tanácsot" is kaptam, amit magammal tudok vinni belőle. És ez nemcsak a fejezetek előtti idézetekre igaz.

"Meg kell tanulnunk, hogy a jelenben éljünk. Ha túl sokszor tekintünk a múltba, újra meg újra szembesülünk a lelkiismeret-furdalásainkkal és a fájdalmainkkal. És ha túl sokat remélünk a jövőtől, illúziókba ringatjuk magunkat. Az egyetlen élet, amely igazán megérdemli, hogy megéljük, a jelen pillanat."

"A szerelem váratlanul állít be hozzánk, mint egy besurranó tolvaj. Egy pillanat, és már nem létezik semmi más. Egy csapásra minden kívül kerül az időn és a normális világon. És többé nem félünk semmitől."

"Egyedül gyorsabban halad az ember, de kettesben messzebbre jut el."

"Amikor az ember még gyerek, azt hiszi, a szülei tökéletesek, és vakon imádja őket. Később azt hiszi, hogy gyűlöli őket, mert nem olyan tökéletesek, mint hitte, mert csalódnia kellett bennük. Még később az ember megtanulja elfogadni a hibáikat, mert ő maga sem hibátlan. Talán ez jelenti azt, hogy felnőttünk."