Szlavicsek Judit: Hullámsír

Fülszöveg: Kardos Júlia, a keszthelyi rendőrség nyomozója éppen túl van élete ügyén. Boldognak és elégedettnek kellene lennie, mégis az egyik gimnáziumi barátjától kölcsönkapott siófoki luxusapartmanban tölti a napjait, és igyekszik számot vetni a múltjával és még inkább a jelenével.
Amikor holttestet találnak a Balatonban, Júlia mindent megtesz, hogy a végére járjon a dolgoknak. Pedig az ügy nem hozzá, hanem egy fiatal rendőrtiszthez kerül, aki először magabiztosan vág bele a nyomozásba, később azonban elbizonytalanodik. Vajon elfogadja Kardos segítségét? Elfogadhatja-e egyáltalán? Mert mi van, ha Júlia esetleg érintett az ügyben? És mi van, ha épp ő a kulcs a megoldáshoz? 

Számomra a nyár szerves része a Balaton és az utóbbi időben egyre többször jött velem szembe ez a könyv. A fülszöveg mellett a darkos hangulatú borító is felhívta a figyelmemet erre a krimire, így nem vártam sokat az elolvasásával. Gyorsan peregtek az oldalak, tetszett az ügy és a nyomozás, úgyhogy hamar végeztem a Hullámsírral. 

Egy kerek egész történetet kapunk és bár elsőre egyszerűnek tűnt a megoldás, nekem is csak akkor állt össze a teljes kép, mint Kardos Júliának. Miután minden a helyére került, néhány részhez visszalapoztam a könyvben és az újraolvasás alapján is egyértelmű a gyilkos kiléte. Sehol nincs logikai bukta, erőltetett fordulat vagy hatásvadász red herring, ebben a krimiben tényleg minden a helyén van. Még az 1994-es visszaemlékezések is, pedig először nem volt világos, hogy a fonyódligeti táborban történtek hogyan kapcsolódnak a jelenkori eseményekhez. 

Ahogy haladunk a nyomozással, úgy ismerjük meg egyre jobban a szereplőket. Kifejezetten tetszett, hogy nem egydimenziós karaktereket kaptunk, hanem hús-vér átlagembereket, akik egyáltalán nem tökéletesek. A főszereplő bár határozott és bátor nő, nagyon sokszor esendőnek és magányosnak tűnik. A nyomozás kezdetekor éppen a felfüggesztését tölti és próbál kigyógyulni a kezdődő alkoholizmusából. Emellett megismerjük az anyjával és egykori kórustársaival való viszonyát is, így a regény végére tényleg egy komplex és érdekes karaktert kapunk. A mellékszereplőket már nem árnyalja ennyire az író, de így is elég jól megismerjük őket. A kedvencem a Júliát segítő Horváth lett, nagyon bírtam a stílusát és a felfogását. Forraiban az tetszett, hogy félre tudta tenni az egóját és az ügy megoldása érdekében hajlandó volt együttműködni Kardossal. 

A helyszíneket nagyon jól kihasználják és annak is örültem, hogy nemcsak a Balaton-part kap fontos szerepet, hanem Hévízre, Keszthelyre és Kaposvárra is eljutunk a nyomozás során. A helyszínek egyébként a maguk valójában szerepelnek, nemcsak a napos és kellemes oldalukat látjuk. A Balaton például sokszor ölt sötét színeket és kap vihar által felkorbácsolt hullámokat. Szintén jó pont az Imre Csabához kapcsolódó celebvilágról és bulvárról megfogalmazott kritika, ami abszolút természetesnek hat ebben a környezetben. Sok más társadalmi téma is előkerült a regényben, úgyhogy a jól felépített krimi mellett egy hiteles lélektani ábrázolást és elgondolkodtató nézőpontokat is felvonultat a Hullámsír. A regény egyébként a szerző egy korábbi művének folytatása, én azonban nem éreztem annak a hiányát, hogy nem olvastam el a Légy/ott-ot, a Hullámsír önmagában is élvezhető.

Guillaume Musso: Most!

Fülszöveg: "Sose feledd, hogy két életed van. A második akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egyszer élsz."

Lisa és Arthur évente egyszer találkoznak. Arthur mégis egész életében őt keresi. Lisa pedig csak őrá vár. Lisa álma, hogy színésznő legyen. Egy manhattani bárban dolgozik, hogy fizetni tudja művészeti tanulmányait. Egy este megismerkedik Arthur Costellóval, a fiatal orvossal. Azonnal érzik, hogy egy nyelvet beszélnek. Lisa bármire kész, hogy lenyűgözze a férfit. A város könyörtelen útvesztőjében mindent kockára tesz érte. Arthur azonban más, mint a többiek. Hamarosan felfedi Lisa előtt a szörnyű titkot, ami szerelmük útjába áll: "Ami történik velem, felfoghatatlan, mégis igaz…"  

Musso legutóbbi könyve, a Brooklyni lány olvasása után a szerző korábbi műveivel is meg akartam ismerkedni, ezért elsőként a Most!-ra esett a választásom. Az idézett fülszöveg egy kicsit csalóka, ugyanis a regény azzal indul, hogy Arthur Costello megörökli a családja tulajdonában álló 24 Winds Lighthouse világítótornyot egy tiltott szobával együtt. És innen gyorsan fel is pörögnek az események, gyakorlatilag egymás után faltam az oldalakat, mert annyira kíváncsi voltam, mi történik Arthurral, Lisával és Sullivannel. 

A regény gerincét Arthur utazásai adják, amiken keresztül nemcsak New Yorkot barangoljuk be, hanem az 1991 utáni éveket is. Nagyon tetszettek az adott évet meghatározó zenékre, filmekre, politikai eseményekre vagy sporttörténeti eseményére tett popkult utalások. Némelyik dátum nekem is emlékezetes és a mai napig tudom, hogy akkor hol voltam, mit csináltam és milyen gondolatok jártak a fejemben. 

Arthur utazásai kapcsán fontos szerepet kap a család, a szeretet, az emberi kapcsolatok, a bizalom, a sors és a végzet. Arthur igen komoly jellemfejlődésen megy keresztül, de a legszimpatikusabb szereplő számomra a nagypapa (Sullivan) volt. Simán el tudok képzelni egy előzménytörténetet, ahol az ő fiatalkorát és utazásait követhetjük végig. Már csak emiatt is kíváncsi voltam, hogyan alakul Arthur élete és mi is fog történni a 24. utazás után.

A csavar nagyon váratlanul ért és elsőre nem tetszett. Valahogy úgy éreztem, mintha Musso ezzel le akarta volna nullázni a szépen felépített sztorit. Aztán második olvasásra már összeállt a kép és rájöttem, hogy helyén van ez a bizonyos fordulat és így nyer értelmet a történet. Egyébként a Brooklyni lányhoz hasonlóan ez a regény is tele van fontos és megszívlelendő gondolatokkal. Például azzal, hogy igenis érdemes megélni a pillanatokat és küzdeni a céljainkért, mert az élet rövid és gyorsan elszállhat mellettünk.

Catherine Steadman: Zavaros vizek

Fülszöveg: Markra, a jóképű bankár férjre fényes jövő vár. Erinre, a tehetséges filmrendező feleségre ígéretes karrier. Nászútjuk fantasztikusan kezdődik a trópusi Bora Bora szigetén. Koktélok, lustálkodás, napozás az óceánparton. Aztán búvárkodás közben rátalálnak egy hatalmas zsák készpénzre és ékszerre. Úgy döntenek, senkinek sem szólnak a csomagról. Hiszen ha más nem tud a vagyonról, miért ne tartanák meg? És ezzel kezdetét veszi a pokoli eseménysorozat, amelyről végig nem tudni, vajon ki mozgatja a szálait a háttérből és mi a szerepe benne az orosz maffiának. 

Krimikedvelőként az érdekesnek tűnő fülszöveg miatt nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre. A kezdés is nagyon biztató volt, ugyanis az első fejezet egy sírgödör ásásával indul. Csak egy-két információmorzsát kapunk, utána pedig visszamegyünk az időben és a regény nagy része azt meséli el, hogy mi is vezetett el ehhez a kezdőjelenethez. Erin és Mark szimpatikus párnak tűnnek, a megismerkedésük története után rögtön Bora Borán találjuk magunkat. A sziget leírása csodálatos, már-már úgy éreztem, mintha én is ott lennék a szereplőkkel. Viszont a könyv első felét ez teszi ki, és bár nem untatott a cselekmény, a táska felbukkanása sajnos később sem gyorsította jelentősen az eseményeket. 

Igazából egyfajta huzavona kezdődik meg Erin és Mark között: mihez kezdjenek a táska tartalmával és hogyan csinálják mindezt feltűnés nélkül? Megkezdődnek a titkolózások és a kisebb-nagyobb hibázások. A bankszámlanyitás logikus lépés volt, Erin óvatlanságán és ostoba húzásain viszont sokszor a fejemet fogtam. A krimis vonal emiatt sok ponton hiteltelennek tűnt és izgalomból is jóval többet vártam. A fő csavar nem volt rossz (kifejezetten érdekes lenne ennek tükrében újraolvasni a regényt), de nem válaszolt meg minden kérdést. 

A befejezés egész korrektre sikerült és bár nem pont azt kaptam ettől a könyvtől, amire előzetesen számítottam, összességében kellemes olvasnivaló volt. Könnyed nyári olvasmányként nagyon jól tudott működni, a karakterek fejlődését is szépen nyomon lehet követni, de lehetett volna bátrabb történetszálakat is beleszőni.

Eplényi kirándulás

Legutóbb ősszel volt lehetőségem kirándulni (akkor a Börzsönybe látogattam el), de tavasszal is szívesen járom a természetet. Éppen ezért nagyon vártam, hogy beköszöntsön a jó idő és kizöldüljenek az erdők. Az úticél ezúttal a Veszprémhez közeli Eplény volt és ezúttal is egy osztályt (egy 36 fős 7. osztályos csapatot) vittünk el kirándulni a kolléganőmmel. 

A nap sajnos esővel indult, de mire elhagytuk Budapestet, eloszlottak a felhők és kisütött a nap. Eplény neve egyébként a téli sportok kapcsán lehet ismerős, de hó nélkül is csodaszép kistelepülés. Tiszta, rendezett és a környező hegyek miatt egy alpesi falucskára hasonlít. A kirándulást libegőzéssel kezdtük, ami a gyerekeknek és nekem is nagy élmény volt. A friss levegőt szinte harapni lehetett, körülvett minket a zöldellő erdő és a madárdal. 

Utunkat ezután egy kisebb erdei túrával folytattuk. A reggeli eső miatt nagyon csúszós volt az ösvény, cserébe viszont kárpótolt minket a mindent elborító medvehagyma-szőnyeg. Az illatuk is érződött, de mivel már elmúlt a szezonja, nem szedtünk belőle. A túra során egy kilátóba is felmentünk, ahonnan még a Balatont is látni lehetett. 

A hegy megkerülése után egy tisztásra értünk, ahol lehetőség volt szalonnasütésre. A gyerekek nagy része még sosem csinált ilyesmit, úgyhogy megmutattuk nekik, hogyan tűzzék a szalonnát a nyársra, hogyan tartsák a parázs fölé és hogyan itassák fel kenyérrel a lecsöpögő szalonnazsírt. Ami számomra a legérdekesebb volt, az az, hogy egyik gyereknél sem láttam okostelefont vagy hasonló technikai kütyüt. Beszélgettek egymással, fociztak a füvön, illetve jóízűen falatoztak. Olyan volt az egész, mintha visszautaztam volna a saját gyerekkoromba. :) 

A hazafelé vezető út is hasonlóan telt, a kellemes fáradtság mellett mindenkinek tetszett a kirándulás és szép élményekkel gazdagodott. Mutatok is néhány képet erről a csodás napról. 

a reggeli eső még látszott a növényeken

 

 

ennél a tisztásnál volt a szalonnasütés és a focizás 

 

 

medvehagyma, ameddig a szem ellát...

 

libegő

Szerb Antal: A Pendragon legenda

Fülszöveg: Dr. Bátky János, egy fiatal magyar tudós 18. századi misztikusok után kutat a British Museum könyvtárában. Earl of Gwynedd, a Pendragon család feje meghívja várába, hogy tanulmányozza a család könyvtárát. Mrs. Eileen St. Claire, egy csodálatos fiatal nő, titokzatos gyűrűt küld az Earlnek az ifjú tudóssal. A llanvygani kastélyba érkezése után azonban különös dolgok történnek.. Így kezdődik Szerb Antal egyedülállóan izgalmas, nagyszerű szatirikus detektívregénye, amely a legendákkal teli, varázslatos walesi tájra viszi el az olvasót, ahol a képzelet szülte kísértetvilág a kor valóságos kísérteteivel ütközik össze egy hatalmas örökségért folyó izgalmas hajsza keretében. 

Szerb Antaltól korábban már olvastam az Utas és holdvilágot, és mivel az nagyon tetszett, kíváncsi voltam erre a regényre is. A fülszöveg alapján a Pendragon legenda egyszerre tűnt történelmi regénynek, kriminek és misztikus műnek. Az olvasottak tükrében tényleg nem lehet egy konkrét műfajba besorolni a regényt, de talán a kalandregény áll hozzá a legközelebb. Sokszor olyan érzésem volt, mintha a Rózsa nevének magyar verzióját olvasnám. Pedig Szerb Antal regénye jóval korábban íródott (1934-ben adták ki először), mint Umberto Eco műve (1980-ban jelent meg). 

Bár nekem az Utas és holdvilág jobban tetszett, a Pendragon legendát is jó volt olvasni. A műfajok keveredése mellett a szereplőkről is részletes ábrázolást kapunk, ugyanakkor az eseményeket nem mindig volt egyszerű követni. Például amikor Lene, Bátky, Osborne és Cynthia az Earl keresésére indulnak és Bátky fogságba esik, akkor elsőre nem volt egyértelmű, hogy amit átél, az éppen álom vagy valóság. Csak akkor váltak világossá a dolgok, amikor másodszorra is elolvastam ezt a fejezetet. Az idő sem lineáris: a jelen eseményeit sokszor megszakítja egy-egy múltbéli történet vagy visszaemlékezés. 

A fő cselekményszálnak tekinthető nyomozás megadja a kellő lendületet, de emellett a Rózsakeresztesek történetszála is érdekes. A kedvenc jeleneteim azok, ahol ez a két szál összefonódik. Imádtam a pendragoni felfedezőtúrát a rejtélyes termekkel és a vadregényes tájjal. A tudományok mellett a romantika is nagyon jól illett ebbe a regénybe és még a humor is teret tudott kapni. Mindez nagyon intelligens módon van tálalva, több részt is azért kellett újraolvasnom, mert elsőre a nyelvezete vagy a stílusa ragadta meg a figyelmemet. A regény végén kicsit sok volt nekem a misztikum, viszont örültem neki, hogy tisztességes és méltó lezárást kapott a mű.

The Snowman - Hóember (2017)

Amikor leesik az első hó és Harry Hole, az elit nyomozóosztag vezető detektívje egy eltűnt áldozatról értesül, arra gyanakszik, hogy egy rejtélyes sorozatgyilkos lépett újra akcióba. Egy éles elméjű újonc segítségével Harrynek több évtizedes régi ügyeket kell összekötnie ezzel a brutális új üggyel, ha túl akar járni a felfoghatatlanul gonosz gyilkos eszén a következő hóesés előtt. 

Kedvelem a skandináv krimiket, ezért örültem neki, hogy Jo Nesbø műve megfilmesítésre került. A könyvet ugyan nem olvastam, de az ajánló alapján rögtön kedvet kaptam a filmhez. Pár éve már láttam a Wind rivert és ennél a filmnél is hasonló élményre számítottam. Nos, nem akarom kerülgetni a forró kását, de a Hóember sajnos nagyon nem tetszett. 

A legnagyobb problémám az volt, hogy a Hóemberben nyoma sem volt annak a feszültségnek és izgalomnak, amit egy krimitől várna az ember. A gyilkos személyét már a film elején ki lehet találni, így a film egésze felér egy időhúzással. Különösen úgy, hogy közel 2 órás a játékidő. Emellett a gyilkos tettének indítékára csak részben kapunk magyarázatot: sokszor mutatják a gyerekkorát meghatározó traumát, azt viszont nem tudjuk meg, hogy miért éppen hóembert hagy a tett helyszínén. Lehet, hogy a könyvből kiderül, én arra tudtam gondolni, hogy a havas norvég tájon ez tűnt kézenfekvőnek. 

A(z indokolatlanul) hosszú játékidő és a feszültség hiánya miatt kifejezetten vontatottnak éreztem a történetvezetést. A fordulatok kiszámíthatók voltak és mintha a szereplők sem igazán találták volna a helyüket. A főszereplő Harry Hole végtelenül szét van csúszva, mind rendőrnyomozóként, mind apaként megkérdőjelezhető módon viselkedik. A társa, Katrine, esetében pedig sokáig nem világos, hogy mi hajtja őt a nyomozásban. Pedig a színészgárda rendben van (Michael Fassbender, Rebecca Fergusson, Val Kilmer és J.K. Simmons játssza a fő szerepeket, sőt, még a Bronból ismert Sofia Helin is feltűnik), de sajnos a forgatókönyv hiányosságait nem tudják kitölteni. 

Értékelés: 3.5/10

Guillaume Musso: A brooklyni lány

Fülszöveg: "Mindenki titkol valamit.
A titkaink is hozzánk tartoznak.
Meghatározzák, hogy kik vagyunk, honnan jövünk és mit hozunk magunkkal."

Sosem felejtem el azt a pillanatot. Előttünk a tenger. A fény megcsillant a végtelen horizonton. És akkor Anna azt kérdezte tőlem:
- Ha valami szörnyűséget követtem volna el, akkor is szeretnél?
Mit válaszoltam volna?
Anna volt életem szerelme. Három hét volt hátra az esküvőnkig. Persze, hogy szeretném, bármit tett is. Abban a pillanatban legalábbis így gondoltam. Ő azonban remegő kézzel kotorászott a tabletjén és egy fényképet mutatott:
- Én tettem ezt.
Hogy mondhatjuk, hogy szeretünk valakit, ha képtelenek vagyunk megvédeni?

Musso neve a könyvrajongók körében már jól ismert, az eddig megjelent műveit mindenhol dicsérik. Az idén megjelent Brooklyni lány jó apropót adott, hogy megismerkedhessek a Musso-jelenséggel és az író stílusával.

Krimikedvelőként rögtön megakadt a szemem a fülszövegen és a néhány kiragadott mondat alapján kíváncsi lettem a történetre. És nem is kellett csalódnom, ugyanis egy nagyon jól felépített detektívregényt olvashattam és maximálisan megkaptam azt, amit előzetesen vártam. A főszereplőt, Raphäel Barthélémyt (aki egyébként író) elég hamar megismerjük, az alapszituációt gyakorlatilag az első néhány oldal után felvázolja Musso, így miután Anna eltűnik, megkezdődik a nyomozás. 

Nagyon rövid időt ölel fel a regény cselekménye - konkrétan négy nap eseményeit követjük végig -, viszont a szálak évtizedekkel korábbi eseményekig visszavezetnek. Érdekes volt a nyomozás (főleg, amikor Raphäel és Marc egymással párhuzamosan próbálja kideríteni New Yorkban és Franciaországban, mi és hogyan történt) és mivel előttünk bontakozik ki az ügy minden részlete, nem lehetett találgatni. Végig sodródtam az árral, hogy megtudjam, ki, miért és hogyan követte el a dolgokat. Minden információt "készen kapunk", ugyanakkor néha úgy éreztem, hogy egy kicsit sok a szereplő ebben a történetben. Mivel nem tudtam egyhuzamban magamévá tenni a regényt, többször is vissza kellett lapozzak, hogy képben legyek, melyik szereplő kicsoda is pontosan és hogyan kapcsolódik a történtekhez. 

Tetszettek a fejezetcímek és az irodalmi idézetek, mindegyik nagyon jól passzolt az adott fejezethez és nyomozási fázishoz. A karakterek szépen ki vannak dolgozva, miközben olvastam a könyvet, szinte láttam őket magam előtt. A szálak és a múlt titkainak felgöngyölítése logikus, látszik, hogy Musso alaposan végiggondolta és kidolgozta ezt a történetet. Ennek ellenére a regény végefelé volt egy pont, aminél úgy éreztem, mintha pár mondat kimaradt volna és hirtelen kerültek ki a szereplők az adott szituációból. Az utolsó csavart egy kicsit erőltetettnek éreztem, de az is lehet, hogy ha most nekiállnék és újraolvasnám a könyvet, akkor biztosan találnék olyan részletet, amire első olvasáskor nem figyeltem fel. Ezt leszámítva nagyon tetszett és végig lekötött a regény, és sok gondolat megragadott. A legjobban talán ez a néhány sor:
"Mert sokakban mindent elhomályosít a múlt, az elveszett ártatlanság, az eltemetett szerelem. Semmibe nem remeg bele jobban a gyomrunk, mint az elszalasztott lehetőségek emlékébe és a boldogság illatába, amit hagytunk elillanni.[...] A gyerek a nosztalgia és a megkopott frissesség ellenszere. Ha az ember egyszer szülővé vált, nem veszhet el a sötét múltban, a jövő felé kell tekintenie. A gyermeke jövője fontosabb lesz a szemében, mint a saját múltja. Ő a záloga annak, hogy a múlt sosem győzedelmeskedhet többé a jövő felett."

Mörk Leonóra: Törött tulipánok

Fülszöveg: 1651, Hollandia. A köztársaság virágkorát éli, hajói bejárják az óceánokat, a világ négy sarkából szállítják haza távoli tájak kincseit. Jant, a fiatal festőt, Rembrandt egyik tanítványát egy gazdag amszterdami kereskedő vidéki udvarházába szólítja a megbízatása. Nem sokkal később azonban váratlanul nyoma vész, és nem marad utána más, mint egy tulipános képekkel teli album és egy ismeretlen, cinóberruhás fiatal nőt ábrázoló festmény. A hír hallatán a húga, Leentje azonnal útra kel a kastélyba és mialatt megpróbálja kideríteni, mi történt a bátyjával, magával ragadja a ház egyszerre vonzó és nyugtalanító légköre. Miről árulkodik a selyemruhás lány portréja? Mit üzen a kertben épülő labirintus? És mi köze Jan eltűnéséhez az erdélyi magyar diáknak, Gábornak? Miközben a fivére után nyomoz, a lánynak arra a kérdésre is választ kell találnia, mit érez iránta egykori gyerekkori játszótársa, Christiaan. Még mindig csak barátságot, vagy viszonozza azt a szenvedélyes szerelmet, amivel ő szereti már régóta a fiút? 

Mörk Leonóra nevével akkor találkoztam először, amikor kislányként a Nők Lapját olvasgattam. Emlékeim szerint tetszettek az írásai, de azt nem tudtam, hogy regényeket is írt. Emiatt meglepetésként ért ez a könyv és nemcsak a borító, hanem az izgalmasnak ígérkező történet miatt is figyeltem fel rá. 

Elég sok mindent zsúfolt az írónő a könyv 318 oldalába, de összességében tetszett ez a történet. Bár nyomozós kalandregényre számítottam, a Törött tulipánok sokkal inkább egy fejlődésregény.  Hollandia aranykorában járunk, amikor virágzik a kereskedelem és a művészetek, megjelennek az első botanikus kertek és nemesített növények, a végtelennek tűnő tulipánmezők és a kisebb-nagyobb utazások is teljesen megszokottak. Nagyon tetszett ennek a korszaknak a bemutatása, a részletgazdag leírások abszolút közel tudták hozni a helyszíneket, a szereplőket és a különböző élethelyzeteket. És persze mindent átjár a festészet és a szimbólumok, a regény fejezeteinek címeit ugyanis Vermeer palettájának színei adják. 

Nem mozgat sok szereplőt a könyv (Jannal és Gáborral csak más szereplők elbeszélésein keresztül találkozunk), ennek köszönhetően alaposan meg tudjuk ismerni őket. Természetesen a fókusz végig a főszereplőn, Leentjén van, ugyanakkor Dorothea és John karakterét is sikerül árnyalni, pedig ők csak mellékszereplői az eseményeknek. Érdekes, hogy a könyv szinte minden szereplője pozitív, nincsenek ellenszenves és velejéig romlott alakok a műben. Ettől egy kicsit meseszerűnek éreztem a regényt. A szerelmi szálak mellett a tudomány is megjelenik a regényben Christiaanon és Johnon keresztül, a nők helyzetéről is kapunk képet és a szabadság - a szabad akarattal együtt - is központi témája a műnek. Ezzel egy kicsit túlmutat a regény a 17. századon, ugyanakkor fontos üzenettel zárul: végső soron mindenki a saját életéért felelős. 

A színek és az érzelmek részletes leírása ellenére kifejezetten olvasmányos a regény, és gyorsan lehetett haladni vele, mert minden fejezet tartogatott valamilyen izgalmat. A lélekábrázolás mellett a holland nyelv finomságaiból is kapunk ízelítőt, de az aprólékosság egyáltalán nem megy a történetvezetés élvezhetőségének rovására. Egyébként a szereplők egy része valóban létezett és a helyszínek között is találni olyat, ami valódi, úgyhogy a regény utószavát is érdemes elolvasni. 

Magpie Murders - 1. évad

Alan Conway híres krimiíró legújabb könyvének megjelenésére készül. Magpie Murders című detektívregényének kéziratát elküldi a kiadójának, ám amikor Susan Ryland szerkesztő a kézirat végére ér, észreveszi, hogy az utolsó fejezet hiányzik. Susan nagyon szeretné tudni, hogyan végződik a történet, de ezt már nem tudja megkérdezni Alantől, ugyanis az írót meggyilkolják. Susan feltett szándéka megtalálni a hiányzó fejezetet és Alan Conway gyilkosát, ezért nyomozásba kezd.

A hat epizódos sorozat Anthony Horowitz krimijén alapul és bár a művet nem olvastam, a szerző neve nagyon is ismerős. Anthony Horowitz írta ugyanis - többek között - az Agatha Christie feldolgozások forgatókönyvét, így mondhatni a kisujjában van minden, amit a krimiről tudni kell. Ez a Magpie Murdersben vissza is köszön, minden olyan jellegzetesség feltűnik a sorozatban, amit Agatha Christie-nél megszokhattunk: vidéki kúria, titkok, intrika, nyomozás és olyan szereplők, akiknek indítéka és módja volt a gyilkosság elkövetésére.

Ez már önmagában is érdekes alapanyag lenne, Horowitz azonban csavar egyet rajta és Alan Conway krimijét is a sorozat szerves részévé teszi. Vagyis a Magpie Murders tulajdonképpen egy könyvbe foglalt könyv cselekményét meséli el, amelyben Atticus Pünd nyomoz. Ennek megfelelően két idősíkon zajlanak az események: a jelenben, Alan Conway gyilkosa után kutatva és a múltban, egy 1950-es évekbeli fiktív történetben. Bár a jelen eseményei izgalmasabbak, a múltbeliekre is szükség van, ugyanis a gyilkos utáni hajsza szorosan kapcsolódik Alan művéhez. 

A narráció mindkét idősíkban jól működik, kellő mennyiségű red herringet és cliffhangert kapunk, na meg persze lezárást és magyarázatot az utolsó epizódban. Az események végig jól követhetők, így számomra a gyilkosok kiléte is egyértelmű volt. Annak ellenére, hogy mindkét elkövetőt ki tudtam találni, tetszett a logikus levezetés és a történések rekonstruálása. Látszik, hogy Anthony Horowitz mindent alaposan végiggondolt és a legapróbb részletekig tudatosan építette fel és mozgatta a történetszálakat. 

Mindehhez jól kidolgozott karaktereket kapunk. A főszereplő Susan Ryelandot ismerjük meg a legjobban, aki amellett, hogy szakmai előrelépés előtt áll, a családi problémákat is menedzselnie kell. Összetett karakter és az őt alakító Lesley Manville kiválóan megbirkózott a feladattal. Az Alan Conwayt alakító Conleth Hill neve a Game of Thronesból ismerős (ott Varys szerepében láthattuk) és a Magpie Murdersben is remekel. Atticus Pünd szerepében Tim McMullan hozza a kimért és alapos detektívet. Pünd alakja egyszerre hasonlít Poirot-ra, Sherlock Holmesra és Columbora. A többi színész számomra ismeretlen, de senkinél sem éreztem azt, hogy kilógna a sorból. 

Összességében nagyon kellemes meglepetés volt ez a sorozat. Nincs benne annyi csavar, mint a Knives outban, inkább a klasszikus Agatha Christie történetekre hasonlít a Magpie Murders. Imádtam benne a zenét (amivel egyébként jól tudták érzékeltetni az idősíkokat is) és Pünd sajátos humorát. Még Sophie Hannah neve is felmerül a sorozatban, akit a Poirot-folytatások kapcsán sokan Christie méltó utódjának tartanak. Kíváncsi voltam, hogy a szarkák hogyan kapcsolódnak a történethez, de csak annyi szerepük van, hogy minden epizódban annyi madár látható a faágon, ahányadik résznél tartunk. Szóval aki kedveli a klasszikus krimiket, annak mindenképpen ajánlani tudom ezt a sorozatot.

Értékelés: 10/10