Shelley Read: Akár a folyó

"Hiába is próbáljuk meggyőzni magunkat az ellenkezőjéről, de életünk pillanatait nem tudjuk olyan gondosan megválogatni, mint a fáról szüretelt őszibarackot. Az önmagunk felé vezető végtelen vándorúton csak azt tudjuk leszüretelni, amit megtermeltünk."

Fülszöveg: A tizenhét éves Victoria Nash egy barackfarmon él a coloradói Iola városában, ahol a család egyedüli nőtagjaként, nehéz természetű férfiakkal körülvéve kell a háztartást vezetnie. A rejtélyes múltú fiatal vándor, Wilson Moon el kellett, hogy hagyja a szülőföldjét, így kénytelen másutt boldogulni.
Victoria teljesen véletlenül találkozik Willel az utcán. A köztük lévő ellenállhatatlan vonzalom felforgatja mindkettejük világát, szenvedélyes kapcsolatuk viszont megannyi veszélyt rejt… Amikor bekövetkezik a tragédia, Victoria maga mögött hagyja addigi életét, a környező hegyekbe rejtőzik, ahol a túlélésért küzd, és nem tudja, mit hoz a jövő. Minden erejét össze kell szednie, hogy talpra álljon a veszteségből, majd továbblépjen. Főképp, amikor a Gunnison folyó bekebelezi az otthonát, a gyümölcsöskertet és mindent, ami generációkon át a családjáé volt. 

Az ismertető alapján egy kesze-kusza, romantikus történetre számítottam. A borítón látható aranyszínű naplemente viszont nagyon hívogatott, csakúgy, mint a pozitív vélemények sokasága, amit erről a könyvről olvastam. Sok olyan könyvet olvastam idén, ami tetszett, de Shelley Read regénye eddig a legjobb, amivel 2024-ben találkoztam. 

A fülszöveg szerencsére nem lövi le a jelentősebb fordulatokat, de tény, hogy csak nagy vonalakban vázolja fel a regény cselekményét. Igen, valóban van romantikus szál a könyvben, de ahhoz, hogy ennek a mélységét megértsük, meg kell ismernünk Victoria - azaz Torie - élettörténetét. Az írónő pedig pontosan ezt teszi: a lány visszaemlékezéseiből lefesti Victoria jelenét, múltját és a családját ért tragédiákat. Nem mellesleg 1948-ban kapcsolódunk be a Nash család történetébe és a történelem alapvetően meghatározza a szereplők sorsát és gondolkodásmódját. 

Ennek tükrében nagyon is érthető Victoria és Iola város lakóinak reakciója Wil felbukkanásakor. Kettőjük találkozása a véletlennek köszönhető, ez a pillanat mégis gyökeresen megváltoztatja mindkettőjük életét. Nagyon szépen érzékelteti az írónő azokat a lelki folyamatokat és vívódásokat, amiken a lány keresztülmegy és mindez csak fokozódik, ahogy haladunk előre a történetben. Mert Victoriát folyamatos próbatételek elé állítja a sors és súlyos döntéseket kell hoznia. Mindent az ő szemszögéből látunk, így szinte a bőrünkön érezzük azokat az élményeket, amiket át kell élnie. 

Mindezt gyönyörű keretbe foglalja az őszibarack és a természet. Annyira részletgazdagok a leírások, mintha egy útikönyvet olvastam volna. És persze idővel a cím is értelmet nyert. A befejezés lehetett volna egy kicsit hosszabb, hogy ne ennyire hirtelen érjen véget a történet, de ezt leszámítva nagyon tetszett ez a regény. Nem egy cukormázas történet az Akár a folyó, de nem is a reménytelen depresszió uralja. Ellenkezőleg, leginkább arról szól, hogy minden tragédia után érdemes felállni és továbbmenni.  Mert "ifjúkorunk tájai alapozzák meg létünket. Magunkkal viszünk mindent, amit az évek során kaptunk, és a veszteségek terhét is cipeljük. Így válunk azzá, akik most vagyunk." 

Complètement cramé! - Vendég a francia kastélyban (2023)

A nemrég megözvegyült Andrew Blake elhagyja Londont, hogy visszatérjen arra a franciaországi birtokra, ahol egykor megismerte a feleségét. A boldogabb idők emlékeihez vezető út azonban egyáltalán nem a tervek szerint alakul... Blake kénytelen eljátszani a komornyik szerepét, hogy a Beauvillier-birtokon maradhasson. A ház különös úrnőjén, Madame Beauvillier-n kívül megismeri Odile-t, a határozott szakácsnőt, a park végében remeteként élő, makacs házmestert, Philippe-et és Manont, a fiatal takarítónőt. Blake hamarosan rájön, hogy új ismerősei éppoly elveszettek, mint ő maga. A férfi, aki már semmit sem várt az élettől, új esélyt kap arra, hogy mindent elölről kezdjen... 

A 2023-as év filmtermése közül szemezgetve bukkantam rá erre a francia filmre. Mind az előzetese, mind a története megfogott, nem beszélve John Malkovichról, aki egyértelműen a húzóneve ennek a filmnek. Anno nem szólt túl nagyot ez a film, a mozis plakátjára sem emlékszem, de ez nem jelenti azt, hogy a Vendég a francia kastélyban rossz lenne. Csak kevés figyelmet kapott.

És hogy miről is szól ez a film? Szerintem magáról az életről. A főszereplőnk, Andrew Blake a felesége halála után új életet akar kezdeni, amihez egy számára ikonikus helyre utazik. Alapvetően a nosztalgia vezérli, de hamar belátja, hogy a Beauvillier-kastélytól nem kapja meg azt, amit szeretne. Ennek ellenére nem keseredik el, sőt. Ál-inasként jó pár fura szituációba kerül, de minden helyzetből igyekszik kihozni a legjobbat. Optimizmusa és életigenlése pedig ragadós, a kastély minden lakóján megpróbál segíteni a maga módján. 

Alapvetően tehát egy vígjátékkal van dolgunk, komolyabb témák csak érintőlegesen kerülnek említésre. Sok újdonság nincs ebben a filmben és a cselekmény is kiszámítható, mégsem válik unalmassá és gagyivá a film, ami a szerethető szereplőknek köszönhető. Az egyedüli kivétel Madame Beauvillier. Az egyik percben kimért és rideg házigazda, a másikban társra és szeretetre vágyó nő, a harmadikban pedig döntésképtelen és álomvilágba menekülő kastélytulajdonos. Andrew Blake mellett ő lehetett volna a történet fő mozgatórugója, de egyszerűen annyira súlytalan karakter ő, hogy még a macska sorsa is jobban érdekelt, mint az övé. 

A humor viszont jól működik és sokszor a britek és franciák közötti kulturális ellentétekre is rájátszanak, de semmit nem visznek túlzásba. A zárás nagyon szép volt, jó volt látni, hogy a film elején még idegen és zárkózott emberek hogyan kovácsolódnak össze egy egymással törődő, nagy családdá. Franciásan bájos film lett Gilles Legardinier alkotása, még karácsonyi filmként is megállja a helyét. 

Értékelés: 7.5/10

No mires a los ojos - Idegen a szekrényben (2023)

Damián 20 év után veszti el állását. Elbocsátásának hírére dühösen távozik főnökétől és fejébe veszi, hogy az első szembejövő lehetséges búvóhelyet meglátva elvonul a világ elől. Egy furgonon heverő szekrényt megpillantva meg is találja céljához az ideálisnak vélt lehetőséget, azonban a kocsi útnak indul. A gardrób Lucía és Fede othonába érkezik, belsejében Damiánnal, aki meglapulva várja a bútor elhelyezését. Hősünk így aztán a vele nagyjából egykorú házaspár és tinilányuk, María életének részévé válik, ugyanis még aznap este megfogalmazódik benne az ötlet, hogy velük marad egy rejtélyes, az árnyakban mozgó jelenségként. De vajon milyen szándék vezérli? 

A nemrég látott Farkas a bárányok között után kíváncsi voltam erre a spanyol filmre, mert az ismertető alapján izgalmasnak tűnt. Anélkül, hogy egy percet is láttam volna belőle, rögtön a 2011-es - szintén spanyol - Amíg alszol jutott eszembe. Az alaphelyzet ugyanis hasonló: egy kívülálló személy része lesz egy család életének anélkül, hogy ezt az érintettek tudnák. Ebben a filmben a szekrény jelenti a különlegességet, ugyanis remek búvó- és megfigyelőhelyként funkcionál Damián számára. 

A család elsőre átlagosnak tűnik, de idővel feltárulnak előttünk a problémáik. Egyébként először nem is látjuk az arcukat, csak a végtagjaikat mutatják és a hangjukat halljuk. Ennek ellenére nem volt hiányérzetem. Mivel mindent Damián nézőpontjából látunk, természetesnek tűnt, hogy a család tagjai csak később kaptak arcot. 

Ezzel párhuzamosan Damián egy tévéfelvétel során beszámol arról, hogy melyik pillanatot hogyan élte meg, miközben rejtőzködött. A tévéfelvételre hamar magyarázatot kapunk és még jobban meg tudjuk érteni Damián személyiségét. Ahogy haladunk előre, úgy avatkozik be egyre látványosabban a férfi a család életébe. A legdurvább tettét egyszerre értettem is, meg nem is. Amellett, hogy önös érdek (is) vezérelte, nem derül ki, hogy mi a terve ezután.  

Nem mondom, hogy rossz film az Idegen a szekrényben, de közel sem hozta azt az élményt, amit vártam tőle. Furcsa volt nekem, hogy a szokatlan dolgok észlelésekor nem néz alaposabban körbe a család - ami azért is ijesztő, mert sok jelenet akár a valóságban is megtörténhet -, hanem éli tovább az életét. Ha ezt a vonalat is behozták volna, akkor lett volna egy kis feszültség és dinamika a filmben. Így viszont csak azon lehetett "agyalni", hogy vajon mi lehet Damián motivációja és terve. A valóság és a képzelet határa sem mindig különíthető el, így sokszor zavarosnak éreztem ezt a filmet. 

Értékelés: 5/10

Jennifer Rosner: A sárga madárka énekel

"Maga az élet is apró, törött darabok egyben tartásából áll."

Fülszöveg: Amikor a náci katonák összegyűjtik a zsidókat, Róża és ötéves kislánya, Shira elmenekülnek a városukból, és egy ismerős gazda pajtájában keresnek menedéket. Éjjel-nappal a szénapadláson rejtőzködve Shirának nagyon nehezére esik csendben maradnia, ráadásul állandóan lüktet benne a zene, és hívogatja a pajtán kívüli élet. Róża, hogy megnyugtassa a gyermekét, egy elvarázsolt kertben élő kislányról mesél: a kislánynak megmukkannia sem szabad, ezért a sárga madárka énekel helyette. Mindent eldalol, amit a kislány fejben komponál, és a történetben a dallam segít a virágoknak szirmot bontani.
Róża ebben a fantáziavilágban tudja megvédeni Shirát az őket körülvevő világ borzalmaitól. Eljön azonban a nap, amikor a menedékük tovább már nem biztonságos, és Różának lehetetlen döntést kell hoznia: maga mellett tartja Shirát, vagy megadja neki az esélyt, hogy tőle elszakítva élje túl a háborút. 

Nem rajongok a zsidókról szóló történetekért - egyszerűen azért, mert mai szemmel nézve is borzasztó dolgok történtek velük a holokauszt idején -, de erre a könyvre kíváncsi voltam. Rövid, könnyen olvasható fejezetekből áll a regény, így gyorsan elfogytak az oldalak. Na persze a történet is vitt magával. A németek elöli bujkálás, rejtőzködés és az állandó veszélyérzet folyamatosan jelen van, ugyanúgy, mint a remény, hogy Róża és Shira viszontlátják egymást. 

A könyv elején egy pajtában találkozunk Różával és a kislányával. A háború elején vagyunk, de már így is sok viszontagságon mentek keresztül és a pajtában sem könnyű az életük. Sokáig azt hittem, hogy végig ott fognak maradni, de aztán másképp alakulnak az események és el kell szakadniuk egymástól. Amíg együtt voltak, akkor is lehetett sajnálni őket, de igazán akkor izgultam értük, amikor külön-külön próbálnak túlélni és boldogulni. Elképesztő az a fizikai és lelki erő, ami Różának volt. Olvasás közben sokszor belegondoltam, hogy hasonló helyzetben vajon én hogyan döntenék/döntöttem volna és hogy mennyire lennék/lettem volna kitartó.

Sok elemében hasonló ez a könyv a Döntéshez, emiatt hasonló gondolatokat tudok magammal vinni belőle. Tetszett, hogy nincs túlbonyolítva a történet, az írónő rövid, egyszerű mondatokkal vázolja fel az eseményeket és az érzelmeket. A zene szépen belesimul a történetbe, keretet is ad neki, Shira számára pedig az életet jelenti. A sárga madárka szereplésével nem volt gondom, sőt, tökéletesen illett a kis Shira gyermeki világához. A befejezéssel teljes mértékben elégedett vagyok, számomra így lett kerek ez a történet. 

"A múltbéli életből kiemelkedés azzal jár, hogy az ember új dolgokat tesz magáévá, távol tartja magát mindattól, ami emlékeket idézne."

Kasivai Hiszasi: A Kamogava Kifőzde

"A dolgok ízét jelentősen befolyásolja a pillanatnyi hangulatunk."

Fülszöveg: Melyik az az étel, amiért bármit megtennél, csak hogy még egyszer megkóstolhasd?

Egy csendes kiotói mellékutcában van egy különleges étterem. A Koisi és édesapja, Nagare által vezetett kifőzde csodálatosan extravagáns ételekkel kényezteti a vendégeit. Ám nem ez a fő ok, amiért érdemes hozzájuk betérni…
Az apa-lánya páros ugyanis másféle szolgáltatást is nyújt. Zseniális nyomozói képességeik birtokában képesek újraalkotni egy-egy ételt a vendégeik múltjából: olyan fogásokat, amelyek a kulcsot jelenthetik az elfeledett emlékek felidézéséhez vagy a jövőbeli boldogság megtalálásához. Legyen az marharagu vagy makrélás szusi – az idő homályába vesző receptek étterme kapcsolatot teremt a múlttal, és utat mutat egy szebb élethez. 

Idén szerettem volna ázsiai szerzőktől is olvasni, így elsőként egy Japánban játszódó regényre esett a választásom. A Kamogava kifőzde ismertetője izgalmasnak tűnt és mivel érdekel a gasztronómia, kíváncsi voltam erre a könyvre. Hat rövid történetet olvashatunk, így akár egy délután is elég ahhoz, hogy megismerkedjünk a Kamogava kifőzde és Nyomozóiroda működésével. 

Maga a téma tetszett, hiszen az ételekhez emlékek társulhatnak - Czecz Fruzsina többek között erről is ír a könyvében -, de csak az első történetben éreztem azt a "fűszert", amit ettől a regénytől vártam. A cserépedényben főtt udon elkészítése és az ízek felkutatása zseniális, a többi ételnél viszont nem tapasztaltam ezt az alaposságot. Pedig van itt alapanyag bőven - szó szerint is -, a többségükről egy európai csak nagy ritkán vagy sosem hall. A bőségtálaknál például szorgalmasan gugliztam, hogy el tudjam képzelni, hogyan is néznek ki ezek a japán fogások. 

A borító csodaszép és a novellákból is a finomság és a visszafogottság árad. A szereplők mindegyike kedvelhető, szinte tapintható az a fajta tisztelet, ahogyan egymáshoz viszonyulnak. Jó volt hat étel erejéig elmerülni a japán kultúrában, de én kicsit többet vártam ettől a könyvtől. A gasztronómiai vonalat sokkal hangsúlyosabbnak éreztem, mint az érzelmi töltetet. Pedig a hat betérő vendég története  is kellőképpen érdekes. A kifőzde lényegében megoldást vagy megnyugvást ad a múltbéli vagy jelenlegi problémáikra az ételeken keresztül, mintha csak egy pszichológiai regényt olvasnánk. Ennek tükrében kíváncsi lettem volna, hogyan alakul a szereplők sorsa a későbbiekben, de az áhított étel elfogyasztása után már nem találkozunk velük. Nem derül ki, hogy rendeződik-e az életük vagy csak ideiglenes megoldást kaptak a problémáikra. Így egy kicsit olyan érzésem volt, mintha a vendégek futószalagon érkeznének és csak addig fontosak, amíg Kamagaváék felkutatják és elkészítik az ételeket. 

A konkrét nyomozómunkára is kíváncsi lettem volna. Hogyan dolgoznak Kamagaváék, milyen közöttük a munkamegosztás, mit csinál Koisi, amíg az apja úton van, stb. Nagyon tárgyilagos és száraz volt nekem az, ahogyan Nagare felsorolja, hogy egy-egy étel elkészítése kapcsán hová utazott és kiket kérdezett meg.

Felemás véleménnyel vagyok tehát a könyvről, mert kaptam is tőle valamit, meg nem is. Különleges olvasmány volt és meghozta a kedvemet a japán irodalomhoz, de a szerző következő könyvéhez már nem. 

„Az ember már csak olyan, hogy egykettőre hozzászokik mindenhez. Hiába talál valamit kezdetben finomnak, idővel természetessé válik számára. Nem szabad elfelejteni a kezdeti lelkesedést.”

"Különös dolog a sors, ami összehoz másokkal, mert akivel találkozni kell, azzal találkozni is fogunk. Ugyanígy kétség sem fér hozzá, hogy akinek dolga van velünk a világban, az ide fog találni."

Come pecore in mezzo ai lupi - Bárány a farkasok között (2023)

A 2023-as filmtermés finoman szólva nem nyűgözött le, kevés igazán jó filmet láttam. Az egyedüli kivétel a Magyarázat mindenre volt. Így elkezdtem csemegézni a nem angol nyelvű alkotások között, ekkor bukkantam rá erre az olasz filmre. Tetszett az ismertetője és mivel eddig kevés olasz filmet láttam ebben a műfajban, kíváncsian vártam, milyen lesz. 

Két, egymástól elszakadt testvér belecsöppen ugyanabba a bűnügybe, csak az egyikük rendőrként, a másik bűnözőként. A régi sebek újra felszínre kerülnek és olyan döntéseket kell meghozniuk, amelyek veszélybe sodorják céljaikat. 

Ha nem tudtam volna előzetesen, hogy ez egy olasz film, akkor simán skandinávnak mondtam volna. Leszámítva persze a helyszíneket. Az olaszokra jellemző latinos temperamentum ugyanis teljes mértékben hiányzik, erőszakból viszont nincs hiány. Mindezt nagyon jól visszaadják a színek, szinte az egész film szürke és depresszív környezetben játszódik. Csak a családi jelenetek kapnak világosabb és melegebb tónusokat, de ennek is megvan az oka. 

A krimi műfaj ellenére ugyanis egy elég kemény családi drámát mutat be a film. Egy szétszórt családot látunk erősen vallásos apával, bűnöző fiúval és egy nővérrel, aki a rendőrség oldalán áll. A családnak megvan a maga problémája; az, hogy Bruno és Vera ellentétes oldalra kerül, csak tetézi a bajt. Ebben a helyzetben csak Bruno kislányát, Martát tudtam sajnálni. Alkoholista anyával és bűnöző apával nem egy tündérmese az élete, Bruno számára ugyanakkor ő jelenti a reményt egy boldogabb és jobb életre. Csakhogy ezt nem egyszerű elérni. 

Az események alakulása nem lepett meg, Vera döntésének viszont örültem, mert így tiszta lappal kezdhet új életet. A színészi játék nagyon jó, különösen a Verát alakító Isabella Ragonese alakítása tetszett. Látszólag kevés mimikával dolgozik, de valójában mindenfajta érzelem kiül az arcára. Verát emiatt sokáig nem tudtam hová tenni, csak a film második részében lett szimpatikus karakter. Maga a film nem volt rossz és a címe is találó, de kiemelkedő alkotásnak nem mondanám.

Értékelés: 7/10

The First Wives Club - Elvált nők klubja (1996)

Hosszú kihagyás után jöjjön ismét egy filmes bejegyzés. A friss alkotások helyett egy régebbi, mára már klasszikusnak számító filmet néztem meg, ami eddig kimaradt a filmes listámról. A sztori és az előzetes alapján jó kis vígjátéknak ígérkezett az Elvált nők klubja, úgyhogy kíváncsi voltam, mit hoznak ki ebből az alapanyagból. 

1969-ben egyszerre diplomázik le négy lány: Cynthia, Elise, Brenda és Annie. Négy elválaszthatatlan jóbarát, akik örök segítséget és barátságot fogadnak egymásnak. Az évek múlásával azonban messze kerülnek egymástól és egy szomorú tragédia hozza ismét őket össze. Kiderül, hogy nagy szükségük van egymásra. Mindhárman elváltak és mind lelkileg, mind anyagilag csúnyán rászedték őket. A közös katasztrófa egységbe kovácsolja őket, elmés bosszúra készülődnek az ex-férjeik ellen. Mivel az asszonyok saját karrierjükön túl nem csekély szerepet vállaltak férjeik üzleti életének felépítésében, tisztában vannak gyenge pontjaikkal. Az örökre megbélyegzett "első feleségek" támadásba lendülnek volt férjeik ellen, hogy "visszafizessenek" nekik mindent, kamatostól. 

Úgy tartja a mondás, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Na de mi történik akkor, ha a sikeres férfi otthagyja a biztos hátországot jelentő nőt egy fiatalabb jelölt kedvéért? Nos, a film kiindulópontja pontosan ez. Bár egy közel 30 éves filmről beszélünk, sok tekintetben aktuális a mondanivalója. Az öregedés megélése - férfi és női oldalról egyaránt -, valamint Cynthia öngyilkossága ellenére az Elvált nők klubja egy vígjáték, ennek megfelelően humorral próbálja meg feldolgozni ezeket a témákat. 

Hogy ez mennyire sikerül neki, az már egy más kérdés. A forgatókönyv sajnos nem túl erős, a három nő a film harmadában szembesül azzal, hogy a férjeik el akarnak válni tőlük, így a "bosszú" elég összecsapott és kidolgozatlan lett. Ezt ellensúlyozandó igazi sztárparádét vonultat fel a film - konkrétan 6 Oscar díjas színész játszik benne! -, számomra csak ők mentették meg ezt az alkotást. A vígjátéki elemek csak a revansban jelennek meg, de egyik sem volt emlékezetes vagy hangosan nevetős. Sőt, mai szemmel már inkább kínosnak mondanám őket.

Elise, Brenda és Annie triója működőképes, de azért vannak benne döccenők. És számomra pont itt jöttek ki a film legnagyobb negatívumai. Több filmet is láttam már Diane Keatonnal, de ebben a filmben borzasztóan idegesítő volt az alakítása. A trió veszekedését sem igazán tudtam hová tenni. Az érthető volt, hogy miért ugrottak egymásnak, de nagyon fura volt látni, hogy ötvenévesek tinilányok módjára viselkednek.  

Nyilván a volt férjek iránti bosszú nem folytatható a végtelenségig, amit a szereplők is belátnak. A film vége ezért is tetszett, mert van karakterfejlődés és a három nő olyasmit hoz létre, ami túlmutat a személyes sérelmükön és veszteségükön. Ez tetszett a legjobban ebben a filmben; enélkül és a színészek nélkül egy könnyen felejthető film lett volna az Elvált nők klubja. 

Értékelés: 6.5/10

Laura Barrow: Hívd haza a kanárikat

"Időnként bele kell néznünk a visszapillanó tükörbe, hogy teljes egészében láthassuk a múltat és rájöhessünk, hogyan kötöttünk ki ott, ahol éppen vagyunk."

Fülszöveg: Savannah még csak négyéves volt, mikor ikertestvére, Georgia eltűnt, és azóta sem került elő. Ennyi évvel később talán erre a rejtélyre is fény derül. Savannah meggyőzi nővéreit, hogy ássák ki az időkapszulát, melyet még gyermekkorukban rejtettek el a régi házuk udvarán. Ám a három lánynak a hazatéréssel együtt szembe kell néznie a múlt kísérteteivel és makacs nagyanyjukkal, Mamóval is.
Az előásott emlékek között kutakodva egy fényképre bukkannak, mely Georgia eltűnésének napján készült, és felfedeznek rajta egy ismeretlen nőt a háttérben. Míg a nővérei tovább akarnak lépni, Savannah elhatározza, hogy megkeresi a titokzatos nőt, és így talán az igazsághoz is közelebb kerül.
Mikor a régi feszültségek, versengések és emlékek a felszínre törnek, mindannyian kénytelenek átgondolni, mit tudnak arról a sorsdöntő napról, egymásról és önmagukról. Miközben próbálják kideríteni, mi történhetett Georgiával, mindegyikük felismeri azt, amit Mamó mindvégig tudott: az összetartás és egymás támogatása a legfontosabb.

Amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, a borítója és az élfestés fogott meg. Viszont a fülszöveget elolvasva egyáltalán nem érintett meg a történet, túl elcsépeltnek éreztem. Le is húztam a végtelen hosszú olvasmánylistámról, de időközben több pozitív véleménybe is belefutottam, úgyhogy végül mégiscsak adtam egy esélyt Laura Barrow regényének. És milyen jól tettem!

Merthogy nagyon sok témát érint ez a könyv: az ikreket, a gyereknevelést, a szeretetet, a gyászt és annak feldolgozását, a bűntudatot, de leginkább a családi kötelék erejét és fontosságát. Lényegében azt mutatja be az írónő, hogy egy tragédia hogyan hat egy család életére és milyen hosszú út vezet el ennek feldolgozásához. Bár Clara Dupont-Monod is hasonló témákat dolgoz fel, Laura Barrow regényében teljesen más a kiindulópont. Mindig egy-egy szereplő nézőpontjából látjuk a történéseket - a múltban és a jelenben játszódókat egyaránt. Nem minden szereplőt tudtam megkedvelni, de ez a fajta írásmód segített megérteni a jellemüket és a gondolkodásmódjukat. 

Sorsfordító pillanat az időkapszula elásása, majd 25 évvel később a kinyitása. Negyed évszázad nagy idő és ami gyerekként fontosnak tűnt, az felnőttként már nem feltétlenül az. És ugyanez fordítva is igaz: aminek gyerekként nem tulajdonítunk nagy jelentőséget, felnőttként nagyon is érdekes lehet. Jelen esetben ez egy fénykép és a rajta szereplő ismeretlen nő. A Celia utáni nyomozás összekovácsolja az egymástól eltávolodott testvéreket, ugyanakkor mélyen eltemetett sérelmeket is a felszínre hoz. 

A lányok részéről ez a hétvége egy önismereti út kezdete, Mamó visszaemlékezéseiből pedig nagyon sok dolog értelmet nyert. Bár meg tudtam érteni a helyzetét, szó szerint agyonnyomta a szeretetével a családtagjait. Nem csoda, hogy a fiai, valamint Rayanne és Sue Ellen is Marylynntől távol állapodott meg. Mamó karaktere jó példa arra, hogy a túlzott szeretet és féltés is lehet káros. A visszaemlékezések alapján számomra egyértelmű volt, hogyha másképp viselkedik és nem szól bele folyamatosan a lánya életébe, akkor egész máshogy alakultak volna az események. 

Tetszett, hogy alaposan kidolgozott, hús-vér szereplőket kapunk ebben a regényben, a hibáikat ugyanúgy látjuk, mint a pozitív tulajdonságaikat. A humor is nagyon jól volt adagolva, a kedvencem a lakókocsit elvontató jelenet volt. Bár a könyv befejezése kicsit szirupos lett, én nagyon élveztem az odáig vezető utat és azt, hogy a könyv elejéhez képest mindegyik karakter képes volt belátni a hibáit, megbocsátani és továbblépni. 

Helena Dixon: Gyilkosság a Dolphin hotelben

Fülszöveg: Rejtélyek ​egy (eddig) békés, angol szállodában. Kitty Underhay, egy éles eszű, ifjú hölgy rövid időre átveszi a bájos, tengerparti hotel vezetését. Mindezt pont 1933 nyarán, amikor hamarosan ide utazik a híres, amerikai jazz-díva. Micsoda izgalmas feladat! Az csak természetes, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie.
Ám váratlanul furcsa események sora veszi kezdetét – titokzatos, fenyegető üzenetek érkeznek, és több szobába betörnek. Szárnyra kel a pletyka, hogy mindez egy értékes rubin miatt történik. Ám amikor gyilkosságra is sor kerül, Kitty eldönti: kideríti, vajon a vendégei között van-e a tettes. 

Ezt a könyvet még tavaly néztem ki magamnak és akkor szerettem volna elolvasni, amikor már kora nyárias az idő. A borító nagyon nyári hangulatú, emellett az Agatha Christiehez való hasonlítás is sokat nyomott a latba. A történet abszolút összhangban van a borító színvilágával, ugyanis a Gyilkosság a Dolphin hotelben egy habkönnyű, visszafogott, de minden elemében a nyarat idéző krimi. 

A sztori egy holttest felbukkanásával kezdődik, majd ahogy haladunk előre az időben, úgy növekszik az áldozatok száma és válik szerteágazóbbá az ügy. Az események sajnos igen lassan indulnak be, a könyv harmada tulajdonképpen csak alapozás, utána már gyorsabb a tempó. 

Maga az ügy egyszerű - a rubin lelőhelyére már sok fejezettel korábban rájöttem, mint ahogy előkerült volna -, a nyomoknak és az elhintett információknak köszönhetően nem volt nehéz kitalálni a gyilkos személyét. Ennek ellenére élveztem a nyomozást, jó volt a szereplőkkel együtt összerakni a kirakós darabjait. A karakterek nagy része sajnos eléggé egysíkú lett, pár mondat után rögtön tudni lehetett róluk, hogy a pozitív, a negatív vagy a semleges kategóriába tartoznak-e. 

Csak Kitty és Matthew jelleme van alaposabban kidolgozva és bár más-más személyiségűek, remek párost alakítotnak. A viszonyuk nagyon visszafogott és tiszteletteljes, az Ida regényében volt ilyen finom a szereplők modora. Ezt leszámítva viszont nem érződik a regényen a korszellem, pár apróságtól eltekintve minden olyan, mintha napjainkban játszódnának az események. 

Végeredményben nem volt rossz ez a krimi, de az igazán jótól sajnos messze van. Ha valaki egy ízig-vérig szórakoztató könyvet keres, ami hasonló környezetben és korban játszódik, annak inkább a Vesztegzár a Grand Hotelben c. Rejtő Jenő regényt ajánlanám.

Húsvét

Minden kedves olvasómnak kellemes Húsvétot kívánok!