Barabási Albert-László: Behálózva - A hálózatok új tudománya

Fülszöveg: A könyv, mint minden igazi tudomány, látszólag egyszerű kérdést kutat egy detektív szívósságával: Hogyan kapcsolódik minden egymáshoz, és mit jelent ez a tudományban, az üzleti és a mindennapi életben? „A világunkban meglévő hálózatok valódi természetének megértésével olyan, az emberiséget foglalkoztató kérdésekben kerülhetünk közelebb a válaszhoz, mint a vírusok leküzdése, a gazdasági válságok kezelése, a terrorizmus visszaszorítása vagy akár az emberi társadalom gondjainak megoldása."

A Képlet olvasása után kíváncsi voltam a szerző más műveire is, ráadásul az ismertető alapján is érdekesnek tűnt a Behálózva. Stílusában ugyanolyan igényesen megírt műről van szó, mint a Képlet és bár jóval egyszerűbb témájúnak gondoltam, sokkal időigényesebb volt az olvasása. A matematikai összefüggéseken keresztül (az első fejezet konkrétan a gráfelmélettel indít) a biológián át, az üzleti életet és az internet topológiáját is alaposan megvizsgálja és bemutatja a szerző. Ebből kifolyólag a könyv megköveteli a figyelmet, így nem igazán lehet könnyű esti olvasmánynak tekinteni. 

A két Barabási-könyv közül egyébként a Behálózva jelent meg korábban, a Képlet pedig 15 évvel később, mégis mindkét mű ugyanolyan érdekes és érthető a nagyközönség számára. Ráadásul a Behálózva még ábrákkal is igyekszik szemléltetni a leírtakat. Ettől a könyvtől is egy szemléletmódot kaptam és mivel körülöttünk annyi minden működik hálózatként, sok gondolatot érdemes megfogadni a könyvben taglaltak közül. 

Once Upon a Time... in Hollywood - Volt egyszer egy... Hollywood (2019)

1969, Los Angeles. Egy munka nélkül maradt, western tévésorozatából kikerült, munkanélküli színész és jó barátja, kaszkadőre együtt próbálnak boldogulni Hollywood kegyetlen világában. Ez a világ azért kegyetlen, mert változik: Rick és Cliff eddig kiismerte magát a showbizniszben, de most bármerre járnak, arra kell rácsodálkozniuk, hogy minden megváltozott: a szabályok, a főnökök és a nők is...

Idén egyetlen filmet vártam nagyon: Tarantino kilencedik filmjét, a Volt egyszer egy Hollywoodot. Több Tarantino-moziról írtam már a blogon (pl. a Ponyvaregényről, illetve a legutóbb látott Aljas nyolcasról), amiket a formabontó történetmesélés mellett a remek forgatókönyv és a felvonultatott színészek miatt (is) szeretek. Mindezek a Volt egyszer egy Hollywoodra is igazak, bár a Mester ezúttal a lineáris történetmesélés eszközével élt, ami egyáltalán nem vált a film hátrányára. 

Olyan ez a film, mint egy remek időutazás a '60-as évekbe: zajlik a vietnami háború, tombol a hippiőrület, Hollywood pedig minderről tudomást sem vesz. A zene mindenképp a film egyik erőssége, gyakorlatilag ahol nem dialógusokat hallunk, azokat a jeleneteket zenével töltötték ki. És nem is akármilyenekkel! Deep Purple, Mamas & Papas, Rolling Stones... hogy csak a legismertebbeket említsem, de igazi kuriózumok is felfedezhetők. 

Rengeteg a kocsikázós jelenet és az elidőzés egy-egy helyszínen, amik szintén a kor hangulatát hivatottak visszaadni. Cseppet sem éreztem soknak a majdnem 3 órás játékidőt, sőt. Igazából sokkal többet is el tudtam volna tölteni a '60-as évek Amerikájában. Kapunk kulisszák mögötti jeleneteket is szép számmal, amiken keresztül nemcsak Rick és Cliff munkájába látunk bele, hanem kikacsintásokként és kulturális utalásokként is szolgálnak.

Na de ami igazán elviszi ezt a filmet, az a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Brad Pitt. Mindketten lubickolnak a szerepükben: Leo élvezi, hogy egy színészt alakíthat (a rosszfiús szerep kifejezetten jól áll neki), Brad Pitt pedig a lazaságával lesz emlékezetes. A mellékszereplők névsora is ígéretes, többek között Al Pacino és a Justifiedból ismerős Timothy Olyphant is felbukkan, bár ezúttal nem Raylan Givensként látjuk. 

Tarantino filmje abszolút beváltotta a hozzá fűzött reményeket, még úgy is, hogy végeredményben nem ezt tartom a legjobb alkotásnak tőle. Valami még hiányzott belőle, hogy olyan legyen, mint a Ponyvaregény vagy a Becstelen Brigantyk. 

Értékelés: 9/10

Chernobyl - 1. évad

"What is the cost of lies? It's not that we'll mistake them for the truth. The real danger is that if we hear enough lies, then we no longer recognize the truth at all. What can we do then?" 

1986. április 26. a csernobili nukleáris katasztrófa napjaként vonult be a történelembe, az HBO és a Sky Atlantic pedig úgy döntött, hogy egy minisorozat keretében megfilmesíti a 33 évvel ezelőtti eseményeket. Nagyon sokan ajánlották a sorozatot, amit már a témája miatt sem akartam kihagyni, mivel én a szóban forgó atomszerencsétlenség után két és fél héttel születtem...

Szóval rettentő kíváncsi voltam, hogyan mutatják be azokat a dolgokat, amikről eddig hallottam és olvastam. A sorozat öt epizódja minden momentumra kitér, ami a katasztrófához kapcsolódik. A nyitórész egyből a robbanással indít, majd az ezt követő intézkedéseken keresztül arra is választ kapunk, milyen okok vezettek a csernobili atomerőmű 4-es reaktorának felrobbanásához. Olyan részletességgel magyarázzák el és mutatják be, hogy laikusként is könnyen meg lehet érteni. Teszik mindezt úgy, hogy konkrétan megmutatják az atomerőművet, a még sugárzó atomot és a füstölő reaktort. Nyilván mindent rekonstruálva, de ez akkor sem kis munka.

Olyan hangulatot és feszültséget tudtak teremteni, hogy az első képkockától az utolsóig végig a monitoron volt a szemem. És nem egyszer átfutott az agyamon, hogy úristen, mi lett volna, ha Magyarországot nem kerüli el az, ami Pripjatyot telibe kapta... Kifejezetten dühített, mennyire semmibe vették a tudományt a sorozat elején és hogy mennyire durván átszövik az életet az államhatalom csápjai. A politikai háttérből pont annyit kapunk, amennyi szükséges és szerencsére nem a nyugati világ feljebbvalóságára lett kihegyezve. Ami igazán megragadt és elszomorított, az az, hogy bizonyos dolgok azóta sem változtak meg. A hataloméhes politikusok és karrieristák pontosan ugyanazokat a hibákat követik el napjainkban is, amik 33 évvel ezelőtt egy ekkora katasztrófát eredményeztek.

A dokumentalista jelleg egyébként az egész sorozaton érződik, amit próbáltak egyéni sorsokkal is erősíteni, de sem a tényeket, sem az érzelmeket nem vitték túlzásba. Megmutatták azt, amit csak lehetett (sugárfertőzöttek, állatok leölése), bizonyos dolgokat pedig a nézők fantáziájára bíztak. Nagyon aprólékosan kidolgoztak mindent, a helyiségek minden csempéjén és bútorán érződik, hogy a '80-as években járunk. Ezt annak idején az Americans kapcsán is megjegyeztem, de ennél a sorozatnál konkrétan még a linóleum és a dohányfüst szagát is éreztem, ahogy a kamera mutatta őket.

A színészek játékát is elismerés illeti, Jarred Harris és Stellan Skarsgard minden apró rezdülésével nagyszerűen tudta érzékeltetni azokat az érzelmeket, amin a karakterek keresztülmentek. Ennek csúcsa az ötödik epizód tárgyalásos nagyjelenete, ami a két főszereplő kerti beszélgetésével volt teljes. A párbeszédeket ugyanígy ki lehetne emelni, mert sokszor nem a képi világ, hanem az elhangzott gondolatok érnek fel egy-egy jókora gyomrossal.

Ki kell még emelnem a fényképezést, ami szintén sokat emel az összhatáson. A legapróbb közeli képektől kezdve a nagytotálokig minden a helyén volt. Az a jelenet is nagyon tetszett, ahogy az emberek a hídon a robbanás fényét nézik. Egyszerre szép és szívbemarkoló. A sorozat is ilyen lett: egy mementó az eseményeket közelről átélőkről és azokról az emberekről, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy egy nagyobb katasztrófa ne következzen be. Meg is könnyeztem a végén levő zenés montázst. Számomra az tette fel az "i"-re a pontot.

Értékelés: 10/10, tökéletes mestermű

Under the Tuscan Sun - Napsütötte Toszkána (2003)

Frances sikeres és boldog írónő egészen addig, amíg házassága zátonyra nem fut. Az alkotói válságát is képtelen legyűrni, ezért barátnője ajándékként elküldi Olaszországba pihenni és feltöltődni. Frances beleszeret egy elhanyagolt, ódon villába és hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy hátat fordít eddigi életének és megvásárolja. Az átalakítás körüli mediterrán megoldások az elején majdnem meghátrálásra késztetik, de mikor egyre közelebb kerül az ott élőkhöz, elvarázsolja a környezet szépsége, a kisváros és lakóinak melegsége.

Évekkel ezelőtt már láttam a Napsütötte Toszkánát, de most az olasz nyaralás alkalmából újranéztem, mert nem sokra emlékeztem a filmből. A helyszínek gyönyörűek és ismerősek voltak (a film első megnézésekor még nem jártam Olaszországban), a történet pedig az első perctől magával ragadó. Semmilyen felesleges részen nem időzik el túl sokat, ugyanakkor bizonyos jeleneteknél lelassít a tempó. 

A színészgárda soraiban kevés a nagy név, de egy ilyen filmhez nem is biztos, hogy kell. A főszereplőt alakító Diane Lane minden percben remekel, hihetetlen könnyedséggel játssza az írónőt. Abszolút hitelesnek tűnik, simán el tudtam hinni, hogy magát az írónőt látom a vásznon. Mellette még Sandra Oh neve volt ismerős, aki szintén egy szimpatikus karaktert hoz.

Ugyan a történet meseszerűnek tűnik, meg kell jegyezni, hogy szinte teljes egészében meg is történt. Frances Mayes könyvet is írt róla, ez szolgáltatta a film alapját. Igazi lélekmelengető alkotás lett a Napsütötte Toszkána, ami tele van élettel és tanulságos gondolatokkal. Engem teljesen elvarázsolt, a sok öldöklős film között felüdülés volt látni egy olyan alkotást, ami nemcsak kikapcsolja, hanem fel is tölti az embert. 

Értékelés: 10/10

The Tourist - Az utazó (2010)

Az amerikai Frank Tupelo matektanár, aki azért utazik Velencébe, hogy a szerelmi csalódását kiheverje. Az élete azonban fenekestől felfordul, amikor a vonaton megismerkedik a gyönyörű Elise-szel. Frank csakhamar azon kapja magát, hogy zsaruk és maffiózók lihegnek a nyomában. Kiderül, hogy Elise valójában bábuként mozgatta, fel- és kihasználta a saját céljai érdekében. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy túléli mindezt. 

Teljesen random módon bukkantam erre a filmre. Az előzetesére még halványan emlékeztem, mert annak idején nagyon sok helyen belefutottam. Könnyed szórakozás céljából indítottam el Florian Henckel von Donnersmarck filmjét, de nem egészen azt kaptam, amit vártam tőle. 

A sztorival még nem lett volna gond (bár süt róla az amerikaiság), a megvalósítással azonban már annál több. A cselekményben sorozatosak a logikai bukfencek és az egymásnak ellentmondó fordulatok. Ha a színészek játéka kimagasló lenne, azt mondanám, hogy üsse kő, ebből még lehet jó film. Sajnos azonban itt a színészek sincsenek formában, főleg a két főszereplő alakítása súlytalan. Angelina Jolie a királynői vonuláson kívül semmit nem mutat, Johnny Depp pedig egy átlagos bamba naiva karaktert hoz. A másfél órás játékidő alatt nincs egyetlen olyan jelenet, ami egy kicsit is javítana a filmen. Egyedül Velence mutatkozik teljes pompájában, így legalább a helyszínekre nem lehet panasz. 

Értékelés: 4/10

Maszat

Tavaly, 16 év után szeretett kiskutyám távozott az élők sorából, nélküle pedig feltűnően üres és csendes lett a ház. Azt mondják, hogy egy kutya hiányát csak egy másik kutya tudja feledtetni, de én egy darabig még nem akartam új házi kedvencet. Öcsém azonban addig-addig győzködött, míg végül beadtam a derekamat. A fajta kiválasztása okozott némi fejtörést, ugyanis én kis testű kutyát szerettem volna, az öcsém viszont közepeset. Így esett a választásunk a golden retrieverre. Egészen Nyíregyházáig kellett elmennünk a kis kölyökért, akit Maszatnak neveztünk el. 

Jöjjön róla néhány kép, már csak azért is, mert nem sokáig marad ilyen kicsi.

két kölyök közül tudtunk választani

a fehér foltos nyerte el a tetszésünket, a nevét is innen kapta

a kiskutya szülei: a sötétebb szőrű az apa, a világosabb szőrű az anya

egy nagyobb kartondobozba téve tudtuk hazahozni az ebecskét

ez már a kertünkben készült

itt már boldogan élvezi az új otthonát

Itáliai vakáció

Van, hogy az ember hosszú évekig reménykedik valamiben, ami aztán vagy bekövetkezik, vagy nem. Még gimnazistaként volt szerencsém eljutni Olaszországba és persze rögtön bele is szerettem az országba és a kultúrába. Az ezt követő években nagyon szerettem volna visszatérni a megtekintett helyszínekre, de ennek sajnos mindig volt valamilyen akadálya. Idén azonban ráakadtam egy last minute ajánlatra és rövid mérlegelés után úgy döntöttem, hogy 2005 után 2019-ben jött el az ideje az olasz csizmára való visszatérésemnek.

 Colosseum

Az út Szlovénián keresztül vezetett, ahol még szemerkélő esőben utaztunk. Viszont amint átléptük az olasz határt, már napsütés és kellemes nyári idő fogadott minket. Az első állomásunk Róma volt és mivel most nem egy nap alatt rohantunk át rajta, kellemes tempóban és egy nagy tudású idegenvezetővel néztük meg az olasz főváros főbb nevezetességeit: a Lateráni bazilikát, a Fórum Romanumot, a Colosseumot, a Trevi-kutat, a Pantheont, az Angyalvárat és a Vatikánt. Annak idején is tetszettek az ókori, a reneszánsz és a barokk építmények, de most még jobban lenyűgöztek. Elképesztő az a precizitás és mérnöki munka, ahogyan megépítették ezeket a csodálatos létesítményeket.

 Angyalvár a Tevere partjáról

Róma után Nápoly és a Sorrentói-öböl következett. Nápoly sajnos nem sokat változott, ugyanúgy szembeötlő volt a szegénység, a lepusztultság, a kosz és a káosz, mint a 2000-es évek elején. A négytornyú Castel Nuovot, a köteleken száradó színes ruhákat és a főbb tereket természetesen nem hagyhattuk ki, mint ahogy a méltán híres nápolyi pizzát sem. Még egy énekessel is találkoztunk, aki nápolyi dialektusban adta elő nekünk az O sole miót.

 a nápolyi Castel Nuovo 

Nápoly városa után ellátogattunk az Amalfi-partra és egy nap erejéig Capri-szigetére. Mindkettő gyönyörű volt, olyan helyszíneket láttunk, amiket én eddig csak képeslapokon (vagy még ott sem) láttam. A ravellói Villa Rufolo (ami egyébként egy páratlan kilátással rendelkező virágoskert) és a capri Augustus császár kertje közül nem tudnék választani, mindkét helyszín meseszép volt.

 a Faraglioni-sziklák Capri szigetén

Az utolsó program Pompei és a Vezúv megtekintése volt. Pompei érdekes volt a maga módján, hamar magával ragadott a hangulata. Nagy része persze romos, de szerencsére egyre több részét tárják fel és sok helyen eredetiben és épségben megmaradtak a 2000 éves falfestmények és épületrészletek, amik egytől egyig látogathatók.

 Pompei

Pompei kapcsán persze meg kell említeni a Vezúvot is (a róla szóló ismertetőt most hanyagolnám), aminek a tetejéhez meredek szerpentinek vezetnek fel. Az utolsó egy kilométer csak gyalogosan tehető meg, de a fenti látványért bőven megéri a fél órás túra. A Vezúv krátere teljesen körbejárható és bár szinte mindenhonnan ugyanaz látszik, érdemes végigjárni. A kráterbe lenézve észrevehető egy-két vékonyka füstcsík, ami azt mutatja, hogy a most békésnek tűnő vulkán nagyon is aktív.

 a Vezúv és környéke

1300 méteres magasságban gyakorlatilag a felhők szintjén jártunk, a meleg kráter mágnesként vonzotta a felhőket (néhol még bele is álltam a felhők útjába, mert a melegben kifejezetten jólesett a hűvös, koncentrált vízpára). Annyira sűrű volt a felhősáv, hogy a tájból szinte semmit nem lehetett látni, csak a fehérséget, kis idő elteltével azonban eloszlottak a felhők, kisütött a Nap és az egész Sorrentói-öblöt be lehetett látni a Vezúv tetejéről. Csodás volt!

Egyebek:

- Nagyon gyorsan eltelt az egy hét, sokkal több időt is el tudtam volna tölteni Olaszországban.

- Döbbenetes, milyen helyekre építkeztek az olaszok. A legmeredekebb/sziklásabb/magasabb hegyek és hegyoldalak sem jelentettek nekik akadályt.

- A 2000-es évek elejéhez képest nagy változás, hogy egyre több olasz beszél angolul és németül. Ezen a két nyelven szinte minden információ ki is van írva a forgalmasabb helyekre.

- Gyorsan fel tudtam eleveníteni az olasztudásomat, 3 nap után már olyan szavak is eszembe jutottak, amiket annak idején sem sűrűn használtam.

- Az árak a magyarországiakhoz hasonlóak.

Random nyaralás Rovinjban

Idén mindenképp szerettem volna nyaralni menni, ezért is lepett meg, amikor az öcsém június közepén váratlanul előállt egy rövid horvátországi nyaralás ötletével. Az isztriai Rovinjban (olasz nevén Rovigno) már jártunk, egész pontosan 14 évvel ezelőtt, így nem kellett sokáig gondolkodnom a válaszon. 

látkép Rovinjról a Santa Katrerina-szigetről

Nyílegyenesen haladva röpke hat óra alatt meg is érkeztünk a szállásra és miután elfoglaltuk, nyakunkba is vettük a várost. Emlékeztem, hogy anno nagyon sokat kellett gyalogolni a városközpontig, ez most sem volt másként. Most viszont könnyebben kiismertük magunkat és térkép nélkül is kiválóan tudtunk közlekedni a kacskaringós utcácskákban. A város egyébként szinte semmit sem változott 2005 nyarához képest, ugyanolyan hangulatos volt, mint amilyenre emlékeztem. 

Rovinji városkép

Az öt nap alatt alaposan bejártuk a környéket, így sikerült a legjobb standokat megtalálni. A víz mindenhol tiszta és sekély volt, a part viszont köves, ami kissé megnehezítette a vízbe jutást. Az időjárás is az aktív pihenésnek kedvezett, minden nap 35 fokos kánikulában és szikrázó napsütésben élvezhettük a tengert és a városnézést. 

Szent Euphemia templom és harangtorony

Tekintettel a mediterrán vidékre, a tengeri finomságokat is megkóstoltuk, amiből hatalmas választék volt az éttermekben. Legjobban a garnélarák és a kagyló ízlett. Természetesen a pizza és a különféle saláták sem maradhattak ki és mivel alapból a mediterrán diétát követem, nem volt nehéz megszoknom az ételeket. 

garnélarák és tenger gyümölcsei saláta

Utolsó nap hajókirándulás volt a program a közeli szigetre, Santa Katarinára. Bár ez Rovinj legnagyobb szigete, kényelmes tempóban gyakorlatilag másfél óra alatt körbesétálható. Gyönyörű volt onnan a kilátás és a partszakasz, úgyhogy szebbnél szebb fotókat tudtam készíteni. A szigeten egy nagyobb szálloda és egy étterem található, a többi részt erdő borítja, így nem tűzött minket a Nap. 

partszakasz Santa Katerina szigetéről

Hamar eljött a hazaindulás ideje és bár az öt nap alatt közel 60 kilométert tettünk meg gyalogosan, sikerült kipihennünk magunkat és feltöltődve tértünk haza. Érdekes volt egyébként a nyaralás abból a szempontból, hogy most a szüleink nélkül mentünk és felnőttként sokkal tartalmasabban el tudtuk tölteni az időt, mint annak idején gyerekként. 

a tiszta tengervízben még kis halakat is lehetett látni

További érdekességek:

- A szállásadónktól megtudtuk, hogy Rovinj és a környező települések kétnyelvűek, az iskolákban a horvát mellett az olaszt is tanítják. 

- A több ezer turista ellenére a város minden pontja tiszta és rendezett volt.

- Sok éttermet kipróbáltunk, az árak mindenhol hasonlóak voltak és az ételekkel sem volt gond. 

- Rengeteg a vadregényes, növényekkel borított rész (ez annak idején nem tűnt fel), amik kerékpárral is jól megközelíthetők. Lényegében a teljes partszakaszon végig lehet menni biciklivel.

Barabási Albert-László: A képlet - A siker egyetemes törvényei

Ismét volt időm olvasni, jöjjön is róla a beszámoló.

Fülszöveg: Az életben gyakran tapasztaljuk, hogy a kimagasló teljesítmény és a siker nem feltétlenül jár kéz a kézben. Barabási Albert-László, a hálózatok világhírű kutatója legújabb könyvében a tudósokra jellemző kíméletlen logikával tárja fel előttünk a siker kollektív természetét, azaz hogy a siker valójában annak függvénye, hogy mit gondolnak rólunk a többiek, és hogyan reagálnak a cselekedeteinkre.

A KÉPLET című könyv a mindennapi életből vett példák segítségével világítja meg a siker törvényszerűségeit: azokat a törvényeket, amelyek alapján megdöbbentő pontossággal jósolható meg, hogy adott feltételek között ki lesz valóban sikeres, és miért. Barabási Albert-László révén megismerhetjük a siker titkos képletét, s ezáltal választ kapunk arra is, mi magunk hogyan lehetünk sikeresek.

Rengeteg könyv szól a sikerről és az önmenedzselésről, én viszont nem(csak) emiatt olvastam el ezt a könyvet. Az egyetemi gazdaságpszichológia kurzuson hívta fel a figyelmünket a tanár Barabási Albert-László nevére és a szerző életrajzát elolvasva kíváncsi voltam, milyen törvényszerűségeket lehet megfogalmazni a sikerrel kapcsolatban és milyen újfajta gondolatokat mond a sikerről, amiket más művekben nem említenek.

Azt már az elején le kell szögeznem, hogy egy nagyon komoly tudományos munka lett papírra vetve, így a könyv egyfajta értekezésnek is felfogható, de annyira olvasmányos a stílusa, hogy nagyon hamar lecsúszott ez a 280 oldal. Nagyon jók a példák, majd ezeket alaposan körbejárja a szerző és a vizsgálat folyamatait is leírja, majd egy-egy velős konklúzióval zárja a fejezetek végét. Sokféle tudományterületet felölel a könyv (a pszichológiától kezdve a matematikán keresztül a szociológiáig), így voltak benne olyan eszmefuttatások, amelyeket én is tanultam vagy a mindennapi életben is alkalmazok. Például azt, hogy miért nem jó elsőként megmérettetni egy versenyen vagy állásinterjún. Már csak ezért is jó volt olvasni a Képletet, mert alapból szeretem az effajta tudományos műveket. Konkrét gyakorlati útmutatót nem ad a könyv (annyi területet érint a siker, hogy nem is igazán lehet), viszont sokszor elgondolkodtatja az embert, hogy min érdemes változtatnia ahhoz, hogy sikert érhessen el. 

Röviden összefoglalva Barabási Albert-László egy misztikus témát választott, amit érdekesen, igényesen és érthetően dolgozott fel. Élmény volt olvasni.   

Game of Thrones - 8. évad

"Stories. There’s nothing in the world more powerful than a good story."

8 év telt el a Game of Thrones indulása óta, ami nagyon sok idő. A pilot bemutatásakor még egyetemista voltam, azóta pedig rengeteg dolog történt velem.  A szakmai és magánéleti változások mellett a sorozatok is jöttek-mentek, így 2019-re a Game of Thrones maradt az egyetlen olyan sorozat, amit követek. Idén viszont a záróévadához érkezett a sorozat. 

Az egyik legszembetűnőbb változás a korábbi évadokhoz képest a megújult főcím. Monumentálisabb lett és sok olyan elemet felvonultat, ami eddig nem volt, a zene viszont változatlan maradt. Nekem ez az új is tetszett, csakúgy, mint a "régiek". Erre az évara hat epizódot kaptunk, amik 60 perces játékidővel (vagy még annál is többel) rendelkeznek. A hetedik évad már felvázolta a nyolcadik évad fő eseményvonalait, így túl sok meglepetést nem tartogatott a történet. Három nagy kérdés megválaszolása maradt erre az évadra: Sikerül-e legyőzni a Másokat? Mi lesz Cerseivel? Ki lesz végül Westeros ura a Vastrónuson? 

 

Az évad a pozíciók felvázolásával és némi seregszemlével kezdődött, ami két évnyi hiátus után kifejezetten hasznos volt, ugyanakkor indokolatlanul sok időt töltöttek vele. Az előző évad végén a Mások szédületes tempóban törik át a Falat és robognak dél felé, így már kifejezetten vártam, mikor érkeznek meg végre. A csatára egy teljes epizódot szenteltek és a korábbi évadok összecsapásaihoz hasonlóan, most is monumentálisra sikerült. Érdekes, mennyire sötétben játszódtak az események és közben olyan feszültséget sikerült teremteniük a készítőknek, hogy alig mertem levegőt venni az epizód megnézése közben. 

 

A gigantikus csata persze rengeteg áldozattal járt és sok olyan szereplő elesett, akiket a sorozat kezdetétől ismerhettünk. Örültem, hogy - noha csak néhány perc erejéig - megemlékeztek róluk a túlélők, mert mindegyiküknek fontos szerepe volt a Trónok harcában. Másrészről viszont mégiscsak időszerű volt ez a kaszabolás, hogy a Királyvári események bemutatása előtt letisztuljon a terep. 

Királyvár és Cersei személye elég régóta összefonódott a sorozatban, Dany sárkányával szemben azonban nem sok esélye volt a Vörös Toronyba zárkózott királynőnek. Dany győzelme így borítékolható volt, az viszont nem tetszett, hogy habozás nélkül felégette az egész várost és annak minden lakóját. Amikor a hamuesőben a romokat mutatják, nekem rögtön az itáliai Pompeii jutott eszembe. Ugyanolyan megrázó volt itt is az a sok elszenesedett ártatlan áldozat. Arra viszont jó példa volt, hogy Dany megőrülését lássuk és ízelítőt kapjunk a távolabbi terveiből. 

A finálé is ennek fényében alakult, de nem akarom elspoilerezni. Számomra elég keserédesen végződött a sorozat, de akárhogy agyalok, nem tudok elképzelni egy olyan alternatívát, ami minden szereplőnek egyformán pozitív és igazságos lenne. Furcsa módon így is a lehető legjobb befejezést kaptuk: Tyrion érvelését figyelembe véve a legalkalmasabb személy lett Westeros ura, Aryából nem csináltak gyilkológépet, ugyanakkor a szirupos happy endtől is megkíméltek minket a sorozat készítői. 

Nem a legjobb GoT évadok közé sorolnám ezt a hat részt, mert egyszerre érzem elnyújtottnak és összecsapottnak. Az első két epizód sok helyen vontatottnak tűnt, néhány jelenetet viszont kifejezetten hiányoltam. A Stark lányok reakcióját például szívesen megnéztem volna, miután Jon és Bran elmondják nekik az igazat Jon származásáról. Cserébe kaptunk végre nagyon jó dialógusokat, amik a sorozat korai évadaira emlékeztettek. Nagyon rég volt olyan, hogy egy apró elejtett szónak újra sorsfordító jelentősége legyen. Jó pár évada hiányoltam az ilyesmit, úgyhogy nagyon jó volt látni, hogy az írók a párbeszédek terén kitettek magukért.

Összességében elégedett vagyok a látottakkal és örülök, hogy ebben a formában elkészülhetett ez a sorozat. Nagy űrt töltött be és hagy maga után, és a hibái ellenére kihozták belőle azt, amit lehetett. Nem utolsósorban olyan színészeket vonultatott fel, akik nagyszerű alakításokkal ajándékoztak meg minket. A nyolcadik évadot 8/10-re tudom értékelni.