We are men - pilot

A sok gyenge vagy nekem nem tetsző komédia után a We are men személyében végre megérkezett az első idei szitkom, amitől azt kaptam, amit vártam. Világot persze ez a pilot sem váltott meg (sőt, tele volt olyan húzásokkal, amiket már más filmekben és sorozatokban ellőttek), mégis egészen szórakoztató lett a végeredmény. 

Négy olyan férfi a főszereplő, akik nem nevezhetők sikereseknek a nők terén. Mindegyikük tönkrement szerelmi kapcsolatokkal "büszkélkedhet", amik miatt egy ideiglenes luxusapartman-komplexumban kénytelenek tengetni a napjaikat. Közben pedig javítani próbálnak a csajozási technikáikon. Hogy ezzel hogyan fogják kitölteni a 22 epizódos évadot, azt nem tudom, de ha megmarad a nyitórész színvonala, akkor stabil nézős lesz a sorozat. 

Nem sok időt szenteltek az alaphelyzet felvázolásának, inkább a karaktereket mutatták be. Pontosabban azt, hogy hogyan jutottak idáig. Carter a legfiatalabb közülük, őt az oltár előtt hagyja faképnél a menyasszonya, mire a többiek azonnal a szárnyuk alá veszik. Frank sikeres üzletember, aki négy ex-feleséggel a háta mögött továbbra is a boldogságot keresi. Gil egy kisvállalkozás tulajdonosa, akit a felesége rajtakap. Stuart nagy kanállal eszi az életet, de szerencsétlen választásai miatt mindegyik házassága zátonyra futott. 

A színészgárda telitalálat, Chris Smith, Tony Shalhoub, Kal Penn és Jerry O'Connell összeszokott négyesnek tűnik. Ugyan a sorozat által képviselt humor néhol már inkább sértő, mint vicces, de megbocsátható, mert egy maszkulin sorozathoz mégiscsak illik. A vízválasztó az apácás jelenet volt, onnantól éreztem, hogy szeretni fogom ezt a szitkomot. A medencés környezet és az állandó napfény alapból jól megy egy ilyen sorozathoz, a dolce far' niente stílussal viszont hihetetlen feelgood hangulatot kölcsönöz az egész epizódnak. Fapofával vágtam neki a pilotnak, a végét pedig mosolygással fejeztem be. Jöhet a folytatás! 

Értékelés: 6.5/10

The Crazy Ones - pilot

Csak a színészek miatt jegyeztem fel májusban magamnak a sorozatot, hosszabb távon nem fogok számolni vele. A pilot ugyanis eléggé felemás lett: egyes pontjai tetszettek, mások viszont inkább elriasztottak a folytatástól. Munkahelyi komédia a Crazy Ones, a színhely pedig egy reklámügynökség, amit egy apa-lánya páros vezet. A kiinduló helyzet az, hogy a McDonald's ott akarja hagyni őket, ami padlóra küldené a céget. Az ügynökség feladata tehát maradásra bírni őket, a cél érdekében pedig mindent bevetnek. 

Teljes egészében a munkahelyi dolgokra koncentráltak a pilotban, a karakterek magánélete egy az egyben kimaradt. Így nem is ismertük meg őket, ráadásul néhányuknak csak pár másodperc játékidő jutott. Nem halmoztak el minket poénokkal, amit egy szitkomtól elvárnék, inkább olyan érzésem volt, mintha egy bakiparádét néznék 20 percen keresztül. Az epizód gerincét ugyanis a szereplők hülyéskedése adta. Ez a fajta humor viszont nem igazán jött be nekem. 

Robin Williams, aki a sorozat húzóneve, sosem tartozott a kedvenc színészeim közé és a pilotban is ugyanolyan karaktert hoz, mint a régebbi filmjeiben. Reklámügynökségi vezetőként egyszerre gyerekes és érett gondolkodású, mégis azokban a jelenetekben tudott a legjobban hatni, ahol társa is akadt. Az éttermes "éneklés" James Wolkkal (Zack) például remek volt. 

Sarah Michelle Gellar az apját kordában tartani próbáló szakemberként rokonszenvesnek tűnik és az alakítása is jobb, mint amit két éve a Ringerben láthattunk tőle. A másik két reklámszakember nem sok szerephez jutott, de ezt nem is bántam. Így is kissé kapkodós volt a tempó, a plusz két karakter csak rontott volna a helyzeten. Ennek ellenére nem érzem kidobott időnek a Crazy Ones pilotját, de nem ez a szitkom lesz az, amit az idei felhozatolból figyelemmel fogok kísérni.  

Értékelés: 5/10

The Blacklist - pilot

Nem vártam tűkön ülve a Blacklist pilotját (pedig az előzetes még tetszett is), de azt sem gondoltam volna, hogy ekkora csalódás lesz. Adva van egy "mesterbűnöző", aki besétál az FBI központjába és feladja magát. A kihallgatása során információmorzsákat hint az FBI legkeresettebb bűnözőiről, akiket csak az ő segítségével lehet elkapni. Ehhez persze feltételeket is szab, többek között csak Elizabeth Keennel, egy kezdő profilozó ügynöknővel hajlandó beszélni. És hogy jó pontot szerezzen, rögtön segít is hűvösre tenni egy szerb gazfickót. 

Az epizód nézése közben a Castle, a White Collar és a Person of Interest ugrott be és az, hogy ezekben a sorozatokban mennyivel kreatívabban valósították meg a külső szakértős nyomozást. A Blacklist legnagyobb baja ugyanis az, hogy unalmas. Semmi meglepő nincs benne, minden fordulatot előre lehet látni. Még a szerb pasas indítékát is könnyedén kitalálhatta az, aki csak három krimit látott egész életében. 

Belebegtették a "most lekapcsolt bűnöző csak egy kis hal a nagyok között" elemet is, de az már most látszik, hogy inkább a heti feketelistás alak elkapásán lesz a hangsúly a folytatásban. Épkézláb karakterek nélkül viszont ez nehezen lesz élvezhető. Az unalmas sztori mellett ugyanis bosszantóan jellegtelenek a szereplők. Egyedül a James Spader által alakított Reddington olyan, akire építeni lehet, a többiek eltörpülnek mellette. 

Mindezek mellé kapunk némi titokzatosságot is Elizabeth Keen férjét illetően, amivel nyugodtan várhattak volna pár részt. Helyette árnyalhatták volna a szereplőket vagy odafigyelhettek volna arra, hogy az FBI ne tűnjön annyira töketlen szervezetnek egy akció közben. Sajnos nem igazán tudnám dicsérni a Blacklistet, úgyhogy nálam már a nyitórészével feketelistára került. 

Értékelés: 3.5/10

Brooklyn Nine-Nine - pilot

Egy sima, egy fordított: a Sleepy Hollowt nem vártam és bejött, a Brooklyn Nine-Nine-t vártam és nem jött be. Legalábbis nem annyira, mint az az előzetesek alapján tűnt. Pedig rendőrös szitkomokból nem túl nagy a felhozatal, ráadásul még potenciált is látok a sorozatban. 

Az egyik problémám a pilottal a túl sok szereplő. Oké, most kell bemutatni őket, de ez annyira felületes lett, hogy hiába néztem meg fél órája az epizódot, már most nem tudnám felsorolni a szereplőket. Van Jake Peralta, a felnőni nem akaró hiperaktív rendőr, aki a "legtöbb bűnözőt lekapcsoló rendőr" listáját vezeti. Versenytársa Amy Santiago, aki mindenkinek be akarja bizonyítani, hogy egy nő is lehet kemény. A többi karakter elég sablonos, mintha csak egy irodai szitkomból ugrottak volna át. A csapat új kapitánya az az Andre Braugher, aki a Last Resortban is hasonló karaktert hozott. 

Nincsenek összeszokva a szereplők, ami nem feltétlenül baj, hiszen ez még csak az első epizód volt, lesz még idejük rá. A humor viszont... hát nem mondom, hogy rossz, de meglehetősen idejét múlt. Tíz éve valószínűleg jót nevettem volna a látottakon, de most el se mosolyodtam. Hasonló poénokkal próbálkoztak, mint az angol Vexedben és Spyban, de azokban a sorozatokban sokkal jobban ütöttek. És ezen a fronton nem biztos, hogy javulás lesz, mert a heti rendőrségi ügyek a későbbiekben is maradni fognak. 

Szóval a Brooklyn Nine-Nine nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem rossz szitkom és idővel talán a hibáit is ki fogja nőni, de a pilot alapján nem én vagyok a sorozat célközönsége. 

Értékelés: 5/10 

Sleepy Hollow - pilot

Elkezdődött. Az új évad és vele együtt a pilotok is megérkeztek. Az elsőt, a Sleepy Hollowt például egyáltalán nem vártam, de mivel jobbára pozitív vélemények érkeztek róla, úgy döntöttem, teszek vele egy próbát. Azt nem mondanám, hogy hiba volt nem számolni vele májusban, de azt sem, hogy zseniális a Fox újonca. Az élvezhetőséget nézve valahol a kettő között helyezkedik el a sorozat nyitánya. 

Témáját tekintve egy természetfelötti nyomozós sorozatról van szó, ami leginkább a Grimmre emlékeztetett, de a Supernatural korábbi évadaiból is jócskán merít. Maga a történet a Fejnélküli lovas legendájára épül és Álmosvölgyben játszódik. Ichabod Crane az amerikai függetlenségi háborúban lefejez egy nagy, álarcos katonát, majd egy barlangban tér magához... 250 évvel később. Csakhogy a lefejezett katona is vele tart. 

Hogy miért és hogyan történt ez, azt nem írnám le, mindenesetre látszik, hogy értelmes koncepció van a Sleepy Hollow mögött. A fő témát ráadásul már egy sorozat feldolgozta, úgyhogy kíváncsi vagyok, hogyan valósítják meg itt. Országos sorozat lévén nem biztos, hogy merészebb jeleneteket is bevállalnak, de láttunk már rá példát, szóval nem elképzelhetetlen. A képi világ nem tartalmaz újdonságot, a misztikus elemekhez kapcsolódó köd és a visszatekintésekre jellemző homályosság ennél a sorozatnál is visszaköszön. 

A szereplők szimpatikusnak tűnnek és még némi humort is sikerült belecsempészni az epizódba. A húzónév egyértelműen a Cranet alakító Tom Mison, aki első ránézésre jó párost fog alkotni Abbie-vel, a rendőrhadnaggyal. Szép fokozatosan építkezett a pilot és az epizód végére a folytatásnak is sikerült megágyazni. Pilotként tehát jól debütált a Sleepy Hollow és ha hetente nem is, az első évadot mindenképp nézni fogom. 

Értékelés: 7/10

Stephen King: A rózsa vére - Rose Red (2002)

"Egy jó ház oltalmat, kényelmet kínál. Egy rossz ház ösztönös, kényelmetlen érzést. Gyűlöli a melegségünket, emberségünket. Az emberség vak gyűlöletére utal az, hogy 'kísértetjárta ház'.... Ha csendben vagyunk, ha figyelünk, halljuk a lélegzésüket. Néha az éjszaka mélyén halljuk a nyögésüket is, mintha rosszat álmodnának."

Pár éve már volt szerencsém ehhez a miniszériához és mivel akkor tetszett, idén újranéztem. Három, egyenként másfél órás epizódból áll, azaz közel öt óra állt a készítők rendelkezésére, hogy vászonra vigyék a történetet. Rose Red egy kísértetlakta kastély, Joyce Reardon professzor pedig fel akarja ébreszteni a házban lakó természetfeletti erőket. A feladat azonban korántsem veszélytelen, ezért a helyszínen folytatott vizsgálódásába segítőket von be, akik mindannyian rendelkeznek valamilyen paranormális képességgel. A hétvégi kutatás során azonban Rose Red lassan felébred és kellemetlen meglepetéseket tartogat a betolakodóknak. 

Több posztban is (például itt) írtam, hogy szeretem azokat a filmeket, amik rejtélyek övezte vagy kísértetjárta épületekről szólnak. Ebben a filmben sincs ez másként. Rengeteg a flashback, amiken keresztül egészen az első téglák lerakásától kezdve végigkövethetjük a ház történetét. Azt mindenképpen tudni kell, hogy Stephen King nem egy saját adaptációt dolgozott fel, hanem felkérték, hogy írja meg a Rose Red történetének forgatókönyvét. Eredetileg ugyanis az Ellen Rimbauer naplója című könyv továbbgondolása ez a mű, ami igen részletesen kitér a ház körüli jelenségekre. 

A játékidő simán elbírta ezeket a visszatekintéseket, emellett nagy mértékben hozzájárultak a film egészét átszövő misztikum érzékeltetéséhez. Fokozatosan ismerjük meg Rose Redet és bár minden helységét nem járjuk be, mindent megkapunk, amit egy ilyen témájú alkotástól várni lehet: titokzatosságot, kerek történetet és magával ragadó atmoszférát. Nem az öncélú ijesztegetések jellemzők a filmre, hanem a sejtelmes zajok és a zene adja meg az alaphangulatot. A fényképezés ugyan nem elsőrangú és néhány szellem kivitelezése is kezdetlegesnek hat, az összhatást nem befolyásolják jelentősen. 

Kevés a szereplő és bár nem mindegyiküket sikerül megismerni (ilyen Vic és Pam), a lehetőségekhez mérten kidolgozottnak tűnnek. Közülük Nick a legszimpatikusabb, ő jön rá elsőként, hogy Joyce csaléteknek hívta őket a kastélyba. Érdekes, hogy eleinte Joyce a főszereplő, később viszont az autista kislány, Annie és Steve kerül a középpontba. A köztük kialakuló telepatikus kapcsolat dönti el a ház sorsát is. A hosszú játékidő ellenére nem unalmas a film és rengeteg olyan elemet felvonultat, ami miatt a Rose Red az egyik kedvenc King filmem marad.   

Értékelés: 9/10

Új munkahely, új élet

Kicsit elcsúsztam ugyan az idővel, de mivel még csak 3. hete dolgozom az új munkahelyemen, azt hiszem, nem késő írni róla. Nem árulok zsákbamacskát, aki régebb óta olvassa a blogomat, az biztosan emlékszik ezekre az írásaimra: első, második, harmadik.

Igen, sikerült. Valóra vált, amit mindig is szerettem volna: taníthatok. Nem kis szerencse kellett hozzá, de most tényleg úgy érzem, hogy jó helyen vagyok. 

Még májusban hívtak be állásinterjúra, amit próbatanítás követett. A legjobban az tetszett ebben az iskolában, hogy nyoma sem volt annak a képmutatásnak és önfényezésnek, amire ilyenkor számítana az ember. A pozitívumok mellett ugyanis elmondták az iskola sajátosságait és azt is, hogy mi mindenre kell felkészülnöm, ha én rám esik a választás. Elsőre megleptek a hallott információk, az viszont egyértelmű volt, hogy ez a munka jóval közelebb áll hozzám, mint az előző.

A próbatanítás viszonylag jól sikerült, egy kisebb módszertani hibát vétettem csak (másfél év kihagyás után kissé kijöttem a gyakorlatból), de jó volt újra katedrán állni. Még úgy is, hogy a diákok elég félvállról vették a tanórát.

Az eredményre egy hónapot kellett várni és bár nem engem választottak a megpályázott kétszakos pozícióra, felajánlottak egy egyszakos állást, amihez ugyanúgy megfelelt a pályázatom. Én pedig elfogadtam és izgatottan vártam az augusztust. Augusztus elején aztán befutott a várva várt telefonhívás, hogy mehetek az iskolába aláírni a munkaszerződésemhez szükséges dokumentumokat. Azaz hivatalosan is felvettek. :) 

Eljött az első munkanap, ami azzal kezdődött, hogy "elfoglaltam" a helyemet a tanáriban, majd az igazgató név szerint bemutatta az új kollégákat a régieknek. Tetszett ez az apró figyelmesség és a többi tanár segítőkészsége. Körbevezettek minket az iskolában és elmondták, mikre figyeljünk oda az év folyamán. Az első hét jobbára értekezletekkel telt, utána pedig a tanítás is elkezdődött. Mindenféle osztályt kaptam: 9.-eseket, érettségire készülőket, szaknyelvi vizsgára készülőket és 10.-eseket. Más őket tanítani, mint a gimiseket, de nem olyan tragikus a helyzet, mint amilyennek először tűnt. Unatkozni semmiképpen nem fogok, azt már most látom. :)

Nyári zenék

Ritkán írok zenés posztot, de idén nyáron három olyan dal is volt, amik annak ellenére tetszenek, hogy rongyosra játszották őket a rádiók.

Az első a Can't Hold Us a Macklemore & Ryan Lewis koprodukciójában. Igazi stíluskavalkád a szám, de számomra azért emlékezetes, mert egy nagyon jól sikerült estét juttat az eszembe. Akkor szólt a legtöbbször ez a szám, amikor Wynonna hazalátogatott Vancouverből.

A másodikat azt hiszem, nem kell bemutatnom. Gyakorlatilag csak az nem hallotta, aki menekül a zenétől. Avicii Wake Me Upjáról van szó, ami azért tetszett meg, mert érdekesen ötvözi a diszkó stílust a countryval.

A harmadik pedig egy magyar szám, amit én külföldinek véltem, amikor először meghallottam a The Wanderert. A székesfehérvári Blahalouisiana szerzeménye és kifejezetten kellemes dal. A csapat többi dala is hasonló stílusú, de ez tetszik tőlük a legjobban.

Evil Dead - Gonosz halott (2013)

Ha ránézek a filmes bejegyzéseimre, akkor szembetűnik, hogy idei filmről még nem írtam. Eddig. Első filmként Sam Raimi 1981-es filmjének remake-jére, az Evil Deadre esett a választásom. A történet a klasszikus slasher filmeket idézi. Egy elhagyatott kunyhó. Egy ősi átok. Sátáni gonoszság. Öt fiatal talál egy rejtélyes és kegyetlen erejű könyvet. Egyikük képtelen ellenállni a kísértésnek és szabadjára engedi belőle a gyilkos démont. Vérszomjas hajsza veszi kezdetét, melynek ő és barátai a célpontjai. Vajon ki marad végül életben és épen, hogy megállítsa azt a pokoli erőt, amely csak egyre vágyik: a pusztításra? 

Egyetlen egy bajom volt ezzel a filmmel: hogy én ezt már tavaly láttam! Mégpedig a Cabin in the Woodsban. Még az erdei kunyhó is ugyanaz volt és azt is borítékolni lehetett, hogy ki fogja túlélni az éjszakai mészárlást. Újat tehát nem tudott mutatni ez a 2013-as feldolgozás, a maga nemében viszont nem rossz Fade Alvarez munkája. Tetszett, hogy nem másolták le egy az egyben a '81-es klasszikust, hanem a modern korba helyezték a cselekményt. A több lelki és szenvedélybetegségbeli sebből vérző főszereplőnek szervezett terápiás jellegű erdei kiruccanás jó kiindulást biztosított és egy sablonos horrorfilmes klisét is el tudtak vele kerülni. Ezután pedig a már ismert vonalakon haladt tovább a cselekmény. 

Kegyetlen brutalitás uralkodik a filmben, a finálé pedig még rá is pakol az addig sem kevés vérmennyiségre. Ezt ráadásul mindenféle CGI nélkül teszi, amiért mindenképp dicséret illeti a sminkest és a maszkmestert. A fényképezés igényes, nincs kamerarángatás vagy idegesítő éles vágás: a henteléseket a maguk naturalisztikus voltában prezentálják. Így persze nem a horror jelleg, hanem a nyers erőszak és helyenként a gusztustalanság érvényesül.  

Igazi karakterek nincsenek, a párbeszédek meglehetősen jellegtelenek és rengeteg az életszerűtlen viselkedés. A főszereplő Miát a Suburgatoryból és a Shamelessből ismert Jane Levy játssza, a többiek nem hoznak kiemelkedő alakítást. Tulajdonképpen csak a gyilkolásokhoz asszisztálnak, de egy slasher filmtől nem is vártam többet. Az effektek és az atmoszférateremtés (különösen a zene) kiválóak és bőven feledtetik az Evil Dead hibáit.  

Értékelés: 7/10

Felmondás

Egy év és majdnem két hónap után tegnap volt az utolsó munkanapom a cégnél. Tavaly nyáron kezdtem ott dolgozni és bár örültem, hogy hosszas keresgélés után sikerült munkahelyet találnom, átmeneti szükségmegoldásnak tekintettem. Jobban örültem volna, ha a szakmámban tudok elhelyezkedni, de ha már "ezt dobta a gép", igyekeztem a lehető legjobban elvégezni a munkámat.

Viszont hamar rájöttem, hogy ez a munka nem nekem való. Igazából már az interjúkon is volt egy-két olyan jel, amire oda kellett volna figyelnem. Az első interjún nem voltam csúcsformában és bár minden kérdésre tudtam válaszolni, meglepett, hogy visszahívtak a következő körre. A második interjú közben befutott egy telefonhívás a főnökhöz és kb. 3 mondat után olyan hangerővel szidta le az illetőt, hogy megrémültem tőle. Át is futott az agyamon, hogy "Úristen, hová kerültem?", de miután a diri elmondta, hogy csak ritkán szokott így kiabálni, valamennyire megnyugodtam.

Első nap a kollégák kedvesen fogadtak és elmondták, hogy már régóta várták, hogy felvegyenek valakit erre a pozícióra. Segítségképpen egy olasz-magyar és egy magyar-olasz szótárt, egy füzetet és egy tollat (ami 3 hét után kifogyott) kaptam. Számítógépem csak két hét után lett, így kissé nehéz volt 4-5 oldalas szerződéseket fordítani. Azelőtt sosem fordítottam szakszöveget, úgyhogy a jogi meg a műszaki kifejezésekkel nem egyszer meggyűlt a bajom. Mégsem ez volt a fő gond, hanem a szaktudás hiánya. Nem értettem azt, amit fordítok. A gépalkatrészektől kezdve az anyagtípusokig fogalmam sem volt róla, hogy mi micsoda és hogy egyáltalán hogyan is néz ki. Egy részét ugyan elmagyarázták, de a dolgok nagy részére magamtól kellett rájönnöm. (Mindenre persze így sem sikerült; főleg úgy, hogy 6 év alatt lehet megtanulni a szakma teljes szókincsét.)

Böngésztem a netet is, de azzal sem jutottam sokkal előrébb. Így már másfél hónap után el akartam jönni, csak akkor már nem volt hová. Ugyanis semmilyen más munkalehetőség nem volt kilátásban. Ősztől (a próbaidő lejárta után) pedig csak rosszabbodott a helyzet. Hozzám került a munkafelvétel intézése, aminek következtében elkezdődtek a napi szintű balhék és megaláztatások. Konkrétan mindenért én voltam a hibás. Azért is, ha a kedves munkára jelentkező nem tudta a saját gyereke életkorát és azért is, ha egy kamionszállítmányról elfelejtettek értesíteni engem.

Minden nap új problémát hozott és mire egyet nagy nehezen sikerült megoldani, lett belőle öt másik. Az alapok (pl. a munkaköri leírások) viszont sosem lettek rendesen letisztázva, úgyhogy 3-4 hetente papagáj módjára ismételgettem ugyanazt. Ez ellen persze semmit sem tehettem, ugyanis meg volt tiltva, hogy utasítsam az embereket. (Egyszer konkrétan azért szidtak le, mert csendre intettem valakit, amikor már 20-an beledumáltak a mondandómba.) Nem egy olyan nap volt, amikor reggelente felkelni sem volt kedvem, mert nem láttam értelmét a munkámnak. Azért persze minden nap bementem dolgozni, de szinte semmi sem motivált. 

A feladataim idővel megszaporodtak, de hiába dolgoztam gyorsan, minden héten két-három napot túlóráznom kellett. Amivel nem is lett volna gond, ha nem mások munkáját kellett volna végeznem. A kollégák ugyanis nekem passzoltak le olyan feladatokat, amiket éveken keresztül ők végeztek, de a traccspartik miatt mindig megcsúsztak velük. Így, hogy ezek hozzám kerültek, a munkatársaim hazamehettek a munkaidő lejártakor, nekem meg még egy-két órával tovább kellett dolgoznom. 

A 9-es ponttal rontottam el...

Tavasszal két héten keresztül volt csak nyugtom, amikor egy belga szerelőnek kellett fordítani. Akkor éreztem először azt a cégnél, hogy embernek tekintenek. Utána persze minden visszatért a "megszokott" kerékvágásba, nekem pedig elegem lett abból, hogy soha semmi nem jó, amit csinálok. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy még idén munkahelyet váltok. Annál is inkább, mert az egészségem is ráment volna hosszútávon. Ki voltak készülve az idegeim, állandó gyomorgörcsöm és alvászavarom volt, télen a hideg iroda és a penészes falak, nyáron pedig a por és a dögmeleg kínzott. Eszembe is jutott, hogy vajon tényleg azért tanultam ennyit, hogy ilyen körülmények között dolgozzak?

A május aztán érdekes helyzetet hozott. A cég ugyanis feladott a megyei újságba egy ugyanolyan szövegű álláshirdetést, mint amire én jelentkeztem anno. A mai napig nem tudom, hogy a helyemre kerestek-e új embert, de kiakasztott, hogy a hátam mögött intézkednek. Elkezdtem az álláshirdetéseket böngészni és ezúttal a szerencse is mellém szegődött. [Erről majd egy másik posztban írok bővebben.] Ezzel egy időben egy olyan lehetőség is adódott az életemben, amire már évek óta vártam. 

Írtam szépen egy felmondólevelet és bevittem az igazgatóhoz. Egészségügyi okot jelöltem indoklásul (ami tulajdonképpen igaz is volt), de a főnököt így is meglepte a felmondási szándékom. Próbált győzködni, hogy maradjak, de az elmúlt egy év fényében eszem ágában sem volt. A következő két hétben meglepően normálisan viselkedett velem a diri, aztán egy nap behívott az irodájába. Közölte velem, hogy összetépte a felmondásomat, mert ő már elkönyvelte, hogy maradok. Amikor felvilágosítottam, hogy márpedig én augusztus 1-től nem akarok a cégnél dolgozni és még egy példányt benyújtok a felmondásból, akkor azt válaszolta, hogy biztos azért akarok elmenni, mert másik munkahelyet találtam. (Ráhibázott, de mivel már láttam, hogy bánik azokkal, akik egy másik munkahely miatt hagyják ott a céget, nem akartam, hogy engem is ugyanúgy megszívasson.)

Az utódomat (feltéve ha alapból is az én helyemre szánták) már aznap felvették (természetesen a hátam mögött, egy másik kollégától értesülve), a következő héten meg már kezdhetett is. Hétfő reggel kiadták, hogy tanítsam be az új kolleginát, majd miután a fő dolgokat elmagyaráztam neki, közölte a diri, hogy nem tart igényt a munkámra és a következő naptól látni sem akar engem. Nem hagyta, hogy kitöltsem a fennmaradó napokat és hogy méltóképp elbúcsúzzak a normálisabb munkatársaktól. Helyette elvárta, hogy mindent az új kolléga feneke alá tegyek. 

Szóval egy év és másfél hónap után két munkahely között vagyok, de nem bánom, hogy így döntöttem. (Ez a bejegyzés sem panaszkodás akar lenni, hanem jó végre kiírni magamból azt a sok rosszat, ami ez alatt az idő alatt ért.) Tanulságos volt, mert rádöbbentett arra, hogy milyen munkahelyen nem szeretnék dolgozni a későbbiekben.