Bereczki Enikő: A rejtélyes Z generáció - Együttműködés a mai tizen- és huszonévesekkel

Fülszöveg: Miként ​kezelhetjük a generációs ellentéteket szülőként vagy tanárként?

Hogyan dolgozzunk együtt a Z generáció tagjaival?

Miért érik el könnyeben a youtuberek és a tiktokerek a fiatalokat?

A Z generációról, a mostani 13–25 évesekről kialakult sztereotípiák – például, hogy nehezen motiválhatók, érdektelenek, csak a telefonjukat nyomkodják, képtelenek a kitartó erőfeszítésre, nem akarnak felnőni, és még hosszan sorolhatnánk – abból is fakadnak, hogy keveset tudunk a világukról. Szülőként, pedagógusként, munkaadóként vagy munkatársként azonban elengedhetetlen, hogy együttműködjünk velük, túl tudjunk lépni az előítéleteinken, megoldjuk az esetleges konfliktusokat, és ne mélyítsük tovább a generációs szakadékot. 

Pár éve már olvastam Steigervald Krisztián könyvét a ma együtt élő generációkról és már akkor nagyon vártam egy olyan átfogó írást, ami a Z generációt részletesebben is bemutatja. Hogy miért pont ezt a korosztályt? Egyrészt azért, mert a sajátomat már jól ismerem. Másrészt pedig azért, mert nap mint nap sok helyen találkozom velük - iskolában, munkahelyen, boltban, járműveken - és szerettem volna jobban megismerni a gondolkodásmódjukat. Az ugyanis egyértelmű, hogy a Z generáció nagyon más, mint az azt megelőző korosztályok és én hiszek abban, hogy ehhez a társadalmi csoporthoz is meg lehet találni azt a hidat, amivel kapcsolódni tudnak a náluk idősebb generációkhoz. 

A könyv pontosan ezt kísérli meg. Nagyon részletesen mutatja be a Z generációt és minden velük kapcsolatos helyzetre próbál magyarázatot adni. Többek között arra, hogy miért akarnak mindent azonnal és hogy miért jellemző rájuk az elidegenedés. Emellett a mindennapi életet megkönnyítő tippeket is ad a szerző, amik segíthetik a fiatalok és az idősek közötti együttműködést.

Tetszett a könyv felépítése, a szerző minden témát alaposan körbejár. A bevezetőben tisztázásra kerülnek a fontosabb fogalmak - nagyrészt azok, amiket Steigervald Krisztián is megemlít -, aztán az online teret vizsgáljuk meg, majd a szerző a munka világára és az oktatásra is kitér. Elég vaskos szakirodalom van a könyv mögött, a szöveg mégis könnyen érthető és befogadható. Nem egyszer bólogattam olvasás közben, hogy: "Jé, ez tényleg ezért van!" Szóval nagyon sok olyan jelenségre rávilágított ez a könyv, amire korábban nem találtam megfelelő magyarázatot. 

Amit én hiányoltam, az egyrészt a társadalom felelőssége, másrészt azoknak a foglalkozásoknak a megemlítése, amik "kütyümentesek". Minden Z generációsból nem lehet influenszer, vagy social mediához értő szakember. Jó lett volna arról is olvasni, hogy fizikai vagy emberekkel foglalkozó szakmákban hogyan tud majd érvényesülni ez a korosztály. Ugyanis orvosokra, tanárokra, műszaki szakemberekre, szerelőkre és kőművesekre a jövőben is szükség lesz. Nyilván ezt majd később fogja megtapasztalni ez a korosztály, hiszen ennek a generációnak a nagy része ma még az iskolapadban ül...

Csobbanás a szlovén tengerparton

A szlovéniai utazásomról szóló bejegyzést azzal zártam, hogy még az idei nyár folyamán érkezni fog egy élménybeszámoló a szlovén tengerpartról. Nos, erre egészen augusztus közepéig kellett várni. Az augusztus 20-i hosszú hétvégén ugyanis egy nap erejéig ismét délnyugati szomszédunk volt az úti cél. Egészen pontosan Piran és Portorož. 

Tartini tér, Piran fő tere

Előzetesen semmit nem tudtam erről a két városról - még azt sem, hogy gyakorlatilag egy településnek számítanak -, mert úgy akartam megismerni Pirant, hogy semmilyen információ ne befolyásoljon. És ez így volt a legjobb, mert ez az aprócska város tele volt meglepetéssel! 

színes házak Piranban

Amikor a buszból kiszálltam, alig akartam elhinni, hogy tényleg Szlovéniában vagyok. Piran ugyanis leginkább egy olasz településre hasonlít. Ez a város történelmét megismerve nem is csoda. Velence stílusjegyei nagyon sok épületen felfedezhetők; mi több, a központban található a 15. században épült Velencei Ház, ami pont úgy néz ki, mint egy velencei palazzo. 

a Velencei Ház

Maradva az épületeknél, imádtam a színes házakat és a szűk utcácskákat! Konkrétan mindegyik ház más és más színű, nem találkoztam két egyformával, pedig a város összes utcáját bejártam. Az élénk és a pasztellszínek szinte ragyogtak a tengerrel körülvett, fehér kőlapos sétányokon. Legutóbb Rovinjban láttam hasonlókat és csakúgy, mint az Isztriai-félsziget délebbi települését, Pirant is nagyon hangulatossá tették. Az egész város olyan volt, mint egy megelevenedett képeslap. 

Piran kikötője

A várost védő erődítményről az egész várost be lehetett látni, de mivel akkor már kezdett lemenni a Nap, minden aranyszínű volt. Sebaj, az erődítmény bejárása is szuper élmény volt. Csakúgy, mint a strandolás Portorožban. Kellemesen hűsítő volt a tengervíz, a partmenti fenyők pedig a tűző Nap ellen nyújtottak védelmet. 

tengerparti naplemente

Nagyjából 12 órát tudtam eltölteni Piranban, így szerencsére a naplementét is meg tudtam örökíteni. Ennél persze sokkal több időt el lehet tölteni a városban, de most csak ennyire volt lehetőségem. Ezzel a képpel zárom a 2024-es nyarat, feltöltődve és sok szép élménnyel gazdagodva vágok neki az őszi kihívásoknak.

Miranda Cowley Heller: Papírpalota

"Az elengedés azt jelenti, hogy mindent elveszítesz, vagy azt, hogy mindent megnyersz, amit csak akartál?"

Fülszöveg: Elle ötvenéves, három gyermek anyja, boldog házasságban él. Július van, a Cape Codon található családi nyaralóban, a Papírpalotában ébredeznek. Elle gyerekkora óta itt tölt minden nyarat. Ez a reggel más, mint a többi: előző éjjel Elle és gyerekkori barátja, Jonas kisurrantak a hátsó ajtón át a sötétbe, és életükben először szexeltek egymással. Közben a házastársaik gyanútlanul beszélgettek odabent.
Most, a következő huszonnégy óra leforgása alatt Elle-nek muszáj lesz döntenie: megmarad a jelenlegi életében a férjével, Peterrel, akit őszintén szeret, vagy fejest ugrik a fantáziába, amire mindig is vágyott – Jonasszel gyerekkorukban is szerelmesek voltak, és egymáséi is lettek volna, ha nem alakul minden másképp egy tragikus baleset miatt, amely örökre megváltoztatta az életüket. 

Elég régóta állt olvasatlanul a polcomon Miranda Cowley Heller regénye, de a fülszöveg miatt mindenképpen nyáron szerettem volna elolvasni.

A kiinduló helyzet egy szerelmi háromszög, ahol Elle-nek döntenie kell: marad a férje mellett vagy gyerekkori szerelmét, Jonast választja. A helyzet nem egyszerű, de a történet végén a nőnek sikerül elhatároznia magát. Ahhoz, hogy megértsük a helyzetét és a dilemmáját, Elle visszaemlékezéseiből kirajzolódik előttünk a nő múltja. Arra is választ kapunk, miért nevezik Papírpalotának a nyaralóhelyet. 

Nem a Papírpalota az első regény, ami megcsalásról és szerelmi háromszögről szól, mégis ez tetszett nekem eddig a legkevésbé. Nagyon elnyújtottnak éreztem, fele ekkora terjedelem is elég lett volna. Rengeteg olyan embert ismerünk meg a nő múltjából, akiknek nem igazán volt indokolt a szereplése. Egy idő után én már nem is tudtam követni, hogy ki kicsoda. De ez még nem is volt annyira zavaró. Ami engem jobban bosszantott, az a rengeteg naturalista leírás. A mindenféle testnedvek, folyadékok és szagok részletes jellemzése. Nem értem, miért volt erre szükség, nagyon sokat rontott a regény élvezhetőségén. 

A tájleírások szépek voltak, így könnyen magam elé tudtam képzelni Back Woodsot. A nyári hangulat is átjött, ebből a szempontból jó választás volt ez a könyv. Sok olyan témát is érintett, ami ritkán fordul elő egy romantikusnak ígérkező történetben: mozaikcsaládok, válás, családon belüli erőszak, abúzus, haláleset(ek), traumák. De ezt is sikerült kicsit túlzásba vinni. A könyv első részében található nagypapás-unokás résznél erősen fontolgattam, hogy abbahagyom a könyvet, mert az ilyesmihez nincs gyomrom... Ellenpéldának a Kis tüzek mindenüttet tudom felhozni. Abban a regényben is kemény témák vannak, de sokkal befogadhatóbb formában.

Szóval nekem sajnos csalódás volt a Papírpalota. Azt reméltem, hogy az idei nyaram kiemelkedő olvasmánya lesz, de jobban szeretném elfelejteni.

Guillaume Musso: Mert szeretlek

"Hogy kiből válik sikeres ember, gyakran egy hajszálon múlik: egy találkozáson, egy döntésen, egy lehetőségen..."

Fülszöveg: Ahol ​szeretet van, ott sosincs sötétség.

Három ember, akinek sosem kellett volna találkoznia, egy járatra kap jegyet. És a sors furcsa tréfát űz velük. Az ötéves Layla eltűnik egy Los Angeles-i bevásárlóközpontból. Megrendült szülei a történtek után különválnak.
Öt évvel később a kislány előbukkan, méghozzá pontosan ugyanazon a helyen, ahol nyoma veszett. Életben van, de megmagyarázhatatlan némaságba burkolózik. A viszontlátás örömét egyre több megválaszolandó kérdés követi. Hol volt mindvégig Layla? Kivel? És főleg: miért tért vissza? 

Nem telhet el nyár új Musso regény nélkül, ráadásul erről a kötetről szinte csak jó véleményeket olvastam, úgyhogy amint a kezembe került ez a könyv, rögtön bele is kezdtem és két nap alatt a végére is értem. 

A Mert szeretlek a francia szerző korai művei közül való, így inkább a misztikum és a dráma dominál benne, a krimi háttérbe szorul. Három ember sorsa fonódik össze ebben a regényben: a pszichológus Marké, akinek gyermeke elvesztése után kisiklott az élete, a fiatal Evie-é, aki anyja halála után bosszúra szomjazik és a dúsgazdag botrányhős Alysoné. Mindhárman egy repülőgépen utaznak, itt találkoznak először egymással. Ez a találkozó pedig mindhármuk életében sorsdöntő lesz...

De ne szaladjunk ennyire előre! Musso eddig olvasott könyveihez hasonlóan ez a regény is hamar magával ragadott és fejezetről fejezetre kíváncsibb voltam a történet végére. Fordulatokból most sincs hiány, folyamatosan a "Mi vaaan?", "Ezt mégis hogyan?", "De nem úgy volt, hogy...?" kérdések hagyták el a számat. A regény nagy része flashback jelenetekből áll és mind a dátumokra, mind a helyszínekre oda kell figyelni, hogy követni lehessen az eseményeket. Ily módon a "legnagyobb csavart" sikerült kitalálnom és úgy már minden értelmet nyert. Addig viszont nem igazán láttam át, hová fog kifutni a történet. 

Lezárás, gyógyulás, újrakezdés, megbocsátás. A regény minden szereplőjének ez a célja és a könyv végén Musso meg is adja nekik a reményt egy jobb és boldogabb életre. Nekem ez az utazás tetszett a legjobban, mert szó szerint a szemünk előtt rajzolódott ki a szereplők életútja és jövője. Kissé idillikus lett a befejezés, ugyanakkor örültem, hogy Connor történetszálát is tisztességesen elvarrja az író. Jó ideig nem tudtam hová tenni ezt a Musso regényt, de a "nagy fordulat" miatt összességében pozitív az összkép.

Zafírkék tengerű Zakynthos

Szlovénia után nagyon szerettem volna egy tengerparti nyaralást is, ugyanis az elmúlt évek során ez kimaradt. Hála egy last minute utazási ajánlatnak, idén lehetőségem adódott pótolni ezt az élményt. A helyszín sokáig kérdéses volt, végül a Jón-szigetek egyike mellett döntöttem. 

 

kilátás a Bohari dombról a fővárosra és Laganasra

Zakynthosról nem sok előzetes információm volt. Annyit tudtam róla, hogy Ugo Foscolo szülőhelye (róla írtam az első szakdolgozatomat), gyönyörűek a tengerpartjai és a méretéből adódóan egy hét alatt bejárható. Szerencsére nem kellett több órát várakozni a reptéren, az indulás és az érkezés is gördülékenyen ment, este pedig már Laganas tengerpartjában gyönyörködhettem. 

 

Marathonisi-sziget tengerpartja

Mivel elsősorban pihenni szerettem volna ezen a nyaraláson, úgy terveztem meg a napok programjait, hogy az egy hét alatt nagyjából fele-fele arányban legyen tengerparti strandolás és szigetet felfedező kirándulás. Ezt sikerült is teljesíteni. 

 

szuvenírbolt Bougainvilleával

Az első kirándulás a Keri-barlangokat és Marathonisi-szigetet érintette. Ez a sziget az álcserepes teknős (Caretta Caretta) legnagyobb tojásrakó helye, a sziklás rész pedig búvárkodásra és tengeri fürdőzésre is alkalmas. Ezek a teknősök szinte az egész életüket a vízben töltik és viszonylag nagyra megnőnek, így a sziget környékén gyakran lehet velük találkozni. Egyet sikerült is lencsevégre kapnom. :) 

 

Caretta Caretta teknős

Cameo szigetét sem hagytam ki, Agios Sostis kikötőjéből könnyen át lehet sétálni a szigetre a fahídon. Zakynthos látnivalói közül természetesen nem hiányozhatott a Navagio-öböl. Érdekes volt a hajóroncs története, nekem azonban sokkal jobban tetszett a tenger. Láttam már igazán szép kék vízfelületet - például Cipruson -, de itt az öböl vize a kéknek olyan árnyalatában pompázott, amilyet szinte egyáltalán nem látni a természetben. Csodálatos türkizes kék volt, amit a végtelenségig tudtam volna nézni. A Kék-barlangok is szépek voltak, de mivel láttam már hasonlókat, számomra nem voltak annyira különlegesek. 

 

Navagio-öböl a hajóronccsal

A főváros fontosabb nevezetességeinek - Solomos tér, Agios Dionysios templom - megtekintése után Zakynthos "szárazföldi" részeit is felkerestem. Mivel a szigeten rengeteg az olajfa (a világ olívaolajának 6%-át Zakynthos adja!), az Aristeon manufaktúrában meg lehet nézni, hogyan történik az olajbogyó feldolgozása. Én ettől a helyszíntől egy kicsit többet vártam, bár tisztában voltam vele, hogy az olívát nem a nyári szezonban szüretelik. A kiállított eszközök csak azt mutatták meg, amit eddig is tudtam az olívaolaj készítéséről. Exo Horában érdemes megnézni a sziget legöregebb olajfáját, ami még ma is terem. Az előtte álló táblácska szerint a fa közel 2000 éves és tekintélyes mérettel rendelkezik. 

 

Zakynthos legöregebb olajfája

Kampi az onnan nyíló meseszép panorámával nyűgözött le, emellett ott tudtam megkóstolni Zakynthos hagyományos édességét, a friganiát. Ez a sütemény leginkább az olaszok tiramisújára hasonlít, ízben pedig egy finom krémesre. A szigettúra során szinte az egész szigetet be lehetett járni, csak a délkeleti és a délnyugati csücsök maradt ki. Élményben rengeteget adott Zakynthos, a tengerparti strandolás pedig segített kipihenni az elmúlt egy év fáradalmait. 

 kilátás Kampiból a Jón-tengerre

Egyebek:
- A vendégszeretet Zakynthoson is érződik, néhány étteremben még magyar nyelvű étlap is van. Az éttermi dolgozók közül sokan ismerik a "jó étvágyat", "köszönöm" és "egészségedre" szavakat.
- A csapvíz nem iható, de a szupermarketekben olcsón vásárolható ásványvíz.
- Az árak egy kicsit magasabbak a magyarországiaknál, de természetesen olcsóbb és drágább árfekvésű helyszíneket is lehet találni.
- A szlovén patikatisztaság után furcsa volt látni a rengeteg szemetet, bár a tengerpartokat igyekeznek tisztán tartani.
- Tömegközlekedés nincs, de sok helyen lehet autót, motort, illetve quadot bérelni. Közlekedésnél nem árt a fokozott figyelem, mert a görögök és a turisták közül a legtöbben nem ismerik az indexet, amiből csúnya balesetek lehetnek.
- Nagyon erős az UV sugárzás nyáron, 50 faktorosnál gyengébb naptejet nem érdemes használni. Hajókirándulásoknál pedig a szalmakalap is ajánlott.
- Számomra meglepő volt, mennyire zöld Zakynthos. A sziget lakatlan részét dús növényzet (fenyők, olajfák, kisebb cserjék) borítja.
- A szigeten gyakoriak a földrengések. Az 1953-as földrengés pusztítása miatt nagyon kevés az ókori és a középkorból fennmaradt épület. 

Cselenyák Imre: Viadukt-ének

"A titok lassan ölő toxin. Akár a cián."

Fülszöveg: Generációk a zakatoló időben.

A viadukton vonat suhan, kattog át… A viadukt alatt pedig idős házaspár indul a szokásos sétájára. Éppúgy részei ők Vörösvár mindennapi látképének, mint a vasúti híd. Életük régóta megszokott rend szerint zajlik, bágyadt monotonitásban, mígnem örömteli hírt kapnak: imádott unokájuk, Kornél, akit csak ritkán és rövid időre látnak, a nyár nagy részét náluk tölti. Ervin és Magda számára ezzel új időszámítás kezdődik, és elhatározzák, hogy a vakációt élményekkel töltik meg Kornél számára, és annyit lesznek vele, amennyit csak lehetséges. De ahogy a nyár a végéhez közeledik, meg kell találniuk az utat vissza a régi életükbe, amelynek végességével egyre inkább szembesülnek.
Mi ad értelmet az életnek? 

Nyaralás a nagyszülőknél... Gyerekként szerintem a legtöbben ezért vártuk a nyári szünetet. Annak idején szerencsére ez nekem is megadatott, a könyv olvasása közben nagyon sok emlék eszembe jutott: milyen volt fagyizni a nagypapámmal, sütit sütni a nagymamámmal és hallgatni az életbölcsességüket. Nos, a Viadukt-ének nagyjából ezt meséli el, csak éppen a nagyszülők szemszögéből. 

Amire nem tér ki a fülszöveg és a történet szempontjából fontos, az Magda betegsége. Merthogy a nő mozgásszervi betegségtől szenved (egész pontosan polineuropátiában), ezért járókeretet, mankót, illetve tolószéket kénytelen használni. Férje, Ervin pedig igyekszik maximálisan támogatni feleségét. A borító is ezt a pillanatot ábrázolja. 

De térjünk vissza a szöveghez! Rövid, mindössze 123 oldalas Cselenyák Imre regénye, ennek ellenére sok témát érint és elgondolkodtató a mondanivalója. A nagyszülők szigorú menetrend szerint élik mindennapjaikat, a (hétköz)napok szürkeségét csak a fiúk és unokájuk látogatása teszi színessé. Kornit nagyon szeretik és amikor az unoka náluk tölti a nyarat, az mindkettejük napjait bearanyozza. Érződik a lapokon a nagyszülői szeretet, nekem a regényben ez az időszak volt a kedvencem. 

Korni egyébként tipikus mai kiskamasz enyhe okoseszköz-függőséggel, ugyanakkor szívesen segít a nagyszüleinek és a szomszéd gyerekekkel is jól el tud játszani. Ez a könyv arra is jó példa, hogyan tudja megérteni egymást két ennyire eltérő korosztály. A kutyás részeket is élvezet volt olvasni, szinte láttam magam előtt az eseményeket. 

Nagyon tetszett az is, hogy az író a nyárra jellemző növényekkel és gyümölcsökkel fogja keretbe a nyarat kezdve a bodzával, majd a hárssal, cseresznyével, paradicsommal, végül a dióval és a mogyoróval zárva. A párbeszédek viszont csak macskakörmökkel vannak jelölve, emiatt egyes helyeken nem mindig volt egyértelmű, hogy ki beszél éppen. 

A zárás eléggé meglepett, hiába számítottam hasonló végkifejletre. Nagyon sajnáltam mindkét nagyszülőt, végeredményben mindkettőjük másként reagál le egy-egy traumát. Tartalmas és szép regény a Viadukt-ének, kedves emlékeket idézett fel, miközben olvastam.

Szlovénia egy kis itáliai kitérővel

#SzLOVEnia. Pár éve nagyon felkapott volt ez a hashtag, amivel délnyugati szomszédunkat igyekeztek népszerűsíteni. Eddigi utazásaim során mindig csak átrobogtunk az országon és a fánkjairól híres Trojane kivételével sehol sem álltunk meg huzamosabb ideig. Aztán egyre több utazási élménybeszámolóval találkoztam, így 2022-ben felkerült Szlovénia a bakancslistámra. Akkor több okból kifolyólag is meghiúsult ez az utazás, idén viszont elérkezettnek láttam az időt a pótlásra. 

alpesi táj a Lussari-hegyen

Először a szlovén fővárost, Ljubljanát néztük meg. A terek és az épületek nagyon tetszettek, csakúgy, mint a város fölé magasodó vár. Impozáns építmény gyönyörű kilátással és Batthyány Lajos révén még némi magyar vonatkozása is van. Ja és ami meglepett, az a rengeteg sárkány. Amellett, hogy manapság a reneszánszukat élik (lásd a Sárkányok háza, vagy a Fourth Wing könyvsorozat), jónéhány szlovén legendában is szerepelnek, így a város tele van sárkányt ábrázoló alkotásokkal - legyen az szobor, kopogtató vagy éppen falra festett sárkányszárny. 

sárkányos kopogtató Ljubljanában

A szállás közel esett a szlovén-olasz-osztrák határhoz, emiatt Ljubljana után hamarosan a Triglav Nemzeti Parkon utaztunk keresztül. Ide érve rögtön feltűntek a hatalmas hegyek, a végtelennek tűnő erdők és a kristálytiszta vizű hegyi patakok. Igazi alpesi tájra érkeztünk hegyi falucskákkal, elképesztően zöld legelőkkel és békésen legelésző tehenekkel. Természetkedvelőként már ez a kis ízelítő is nagyon tetszett, de az út folyamán több olyan helyszínre is ellátogattunk, amik lenyűgöztek. 

Bledi-tó a kis szigettel

A természeti látványosságok sorát a Bledi tóval kezdtük. Természetesen a tó közepén levő kis szigetet sem hagytuk ki, ahová pletnával mentünk át (ez egy kb. 20 személyes csónak, aminek a végében áll az evezős). A szigetről is nagyon szép volt a tavat körülölelő hegyek látványa, de igazán a Bledi várból volt magával ragadó a kilátás. Ezt az élményt csak fokozta a Vintgar-szurdok, aminek a teljes útvonalát végigsétáltuk. 

Vintgar-szurdok

A tavak és a hegyek mellett Szlovénia barlangjai is említésre méltók. Két ismertebb barlangba látogattunk el: a Postojnai cseppkőbarlangba és a Skocjani barlangba. A különböző formájú cseppkövek ugyanúgy tetszettek, mint a Reka folyó által létrehozott föld alatti kanyonrendszer. A Postojna melletti Predjamát sem érdemes kihagyni. A sziklafalba épített vár felér egy építészeti csodával és a várhoz kapcsolódó Erasmus rablólovag történetét is imádtam. 

Predjama vára

Természetesen a Bohinji-tavat, a Savica-vízesést, az Isonzo völgyét és a Vogel-hegyet sem hagytuk ki, hazafelé pedig Skofja Loka és Maribor megtekintése volt a program. Több kisebb faluba is betértünk (pl. Radovljica, Brezje), de csak egy rövid séta erejéig néztük meg őket. 

 

Postojnai cseppkőbarlang

Az út során Olaszország északkeleti részét is érintettük. Triesztben a Miramare kastélyt néztük meg, Tarvisioban pedig a helyi piacot. A legjobban viszont a Fusinei-tavak és a Lussari-hegyről elénk táruló panoráma tetszett. A tavak színe semmilyen festőpalettával nem keverhető ki, a hegyek pedig olyanok, mintha őrködnének a természeti látnivalók felett. 

Felső Fusinei-tó

Az egész út gyönyörű volt, Szlovénia minden szeglete elvarázsolt. Sokkal több élményt adott, mint azt előzetesen vártam. Arról nem is beszélve, mennyire jó választás volt nyaralási helyszínnek a júliusi kánikulában. A rengeteg erdőnek és az alpesi levegőnek köszönhetően sokkal kellemesebb volt a hőmérséklet, mint egy kopár, homokos tengerparton. 

a híres bledi krémes

 

Egyebek:
- Nagyon kedvesek és vendégszeretőek a szlovénok, a múzeumokban és a nevezetességeknél minden információ több nyelven (angol, német, olasz, francia) is ki van írva.
- Elképesztő tisztaság és igényesség jellemzi az egész országot - a nagyobb településeket és a kisebb falvakat egyaránt. A porták mindenhol nagyon szépek, nincsenek düledező melléképületek és egyéb tákolmányok. Sehol sem láttunk eldobott szemetet, kátyút vagy elhanyagolt, gazos területet. E tekintetben van mit tanulni tőlük...
- Ez nyilván abból is fakad, hogy a szlovénok tisztelik a természetet és minden lehetséges módon igyekeznek megóvni.
- Bledben érdemes megkóstolni a helyi krémest, ami ízben nagyon hasonlít az általunk ismert francia krémeshez. Szintén nagyon finom a gibanica, ami egy mákos, túrós, diós és almás rétegekből álló sütemény.
- A különböző tejtermékeket sem érdemes kihagyni, nekem a sajtok ízlettek a legjobban.
- Az alpesi tájon kívül Szlovénia egy keskeny tengerparti sávval is büszkélkedhet. A nyár folyamán erről is lesz majd élménybeszámoló. :)

Lucy Clarke: Az elveszettek

"Mert ott voltak egymásnak. A gyász vagy bebetonoz, vagy elrothaszt egy kapcsolatot."

Fülszöveg: Egy gyönyörű, távoli szigeten ébredsz. Szikrázó, kék óceán, arany naplemente, a homokban alig egy-két lábnyom.
De ez nem szokványos vakáció.
A repülőgép roncsai mellett idegen járkál. Egy másik kést élez, az egyik pálma törzsére húz rovátkákat: számolja, hányan haltak meg. Mások a tábortűz árnyékai közül figyelnek – egyikükről sem tudod, mi a sztorija. Mindnek féltve őrzött titkai vannak.
Ez nem szokványos vakáció.
Nem szokványos sziget.
Nem szokványos strandolvasmány. 

Amikor megláttam ennek a könyvnek a borítóját és elolvastam az ismertetőt, rögtön a Lost c. sorozat jutott az eszembe. Ugyanis ez a könyv is egy repülőgép-szerencsétlenség köré koncentrálódik, nevezetesen az FJ209-es gép lezuhanásához Fidzsi egyik szigetén. A hasonlóság ennyiben ki is merül, a sorozattal ellentétben Lucy Clarke regényében nincsenek misztikus elemek és megmagyarázhatatlan(nak tűnő) jelenségek. 

Egy lány testvérpár, Lori és Erin, a Fidzsi-szigetekre utazik nyaralni és kikapcsolódni, ám Erin lekési a repülőt és így elkerüli a katasztrófát. Eltelik két év, de Erin nem adja fel a reményt, hogy megtalálja a nővérét és kiderítse az igazságot. A zuhanás előtti és utáni eseményeket Lori és Erin nézőpontjából is megismerjük, így szép lassan megértjük, miért nem volt rajta Erin a gépen és hogy a nővérek hogyan töltötték az elmúlt két évet. A váltott nézőpont dinamikussá tette a regényt, mindkét lány beszámolója tartogatott izgalmakat és váratlan fordulatokat. 

A sziget szinte önálló szereplő, a könyvben minden zegét-zugát bejárjuk. Lori elbeszéléséből kiderül, kik élték túl a katasztrófát és hogyan boldogultak elzárva a világtól. A túlélők önmagukban is érdekesek voltak, mindegyikük sorsáért lehetett aggódni. A legjobban természetesen Loriért és Sonnyért izgultam, de Felix is nagyon szimpatikus szereplő volt. Az egyébként nagyon tetszett, hogy a szigeten rekedt emberek egyike sem volt 100%-ig pozitív karakter - Sonnyt kivéve -, mindegyiküknek megvolt a maga titka és sötét oldala. A köztük levő drámát és feszültséget is hitelesnek éreztem. 

Erin és Lori történetszálának összeérése is szép volt. Bár Lucy Clarke könyve alapvetően thriller, a történet mégiscsak a két testvérről szól. Éppen emiatt én a befejezéssel is elégedett vagyok, számomra az lett volna furcsa, ha Erin másként dönt. Számomra ez a könyv teljes mértékben beváltotta a hozzá fűzött reményeket és a hangulata miatt kiváló nyári olvasmány volt.

Holly Gramazio: Férjek

"[...] minden párkapcsolatnak van egy kezdeti stádiuma, amikor a szerelembe esés folyamata meglágyítja az emberek személyiségét, és olvadozni kezdenek, mint a meleg szobában a viasz. A szerelmesek egy egész kicsit megváltoznak, és ahogy a két viaszbábú összesimul, eltűnik róluk egy-egy dudor, de ilyenkor a másikon keletkezik egy kis bemélyedés."

Fülszöveg: A ​harmincas éveiben járó Lauren a szinglik kiszámítható, élvezetes életét éli. Csodás barátai vannak, imádja a munkáját, és van egy gyönyörű lakása Délkelet-Londonban – ahol egy este, a bulizásból hazatérve, egy idegen férfit talál. Michaelnek hívják, vonzó, kedves, és állítása szerint, valamint a barátok és a falon látható képek alapján ő Lauren férje. Lauren nyomozni kezd, hogy miként lehet egy olyan ember felesége, akivel, emlékei szerint, még sosem találkozott, amikor Michael felmegy a padlásra a létrán, hogy kicserélje a villanykörtét – és eltűnik. Helyette egy másik férfi mászik le, és Lauren élete valamint a lakása kisebb átalakuláson megy keresztül. Hamar rájön, hogy a padlása, rejtélyes módon, ontja a férjeket és a párhuzamos univerzumokat. 

Még a könyvhéten figyeltem fel erre a könyvre. A fülszöveg és a borító nagyon megfogott, úgy voltam vele, hogy ez egy kiváló nyári olvasmány lesz. Könnyednek és romantikusnak ígérkezett, de mégsem abból a csöpögős vagy nagyon limonádé kategóriából, amiket ösztönösen kerülök. 

Szóval itt van nekünk Lauren, aki 31 évesen egy nap arra ér haza, hogy otthon egy férj várja. Egy olyan férfi, akivel azelőtt sosem találkozott, akiről semmit sem tud, a férfi viszont jól ismeri Laurent és már évek óta a nő férje. Egy ilyen helyzetben mindenki értetlenül állna és próbálna magyarázatot keresni - Lauren is pontosan így tesz. A történtek feldolgozása és a kialakult szituációhoz való alkalmazkodás viszont már sokkal nehezebb. 

Amikor szembesültem vele, hogy Holly Gramazio regénye 400 oldalas, nem igazán tudtam elképzelni, hogy mivel fogja kitölteni az írónő ezt a történetet. Az első férj "lecserélése" ugyanis pillanatokon belül lezajlik, majd olyan gyors ütemben követik a többiek, hogy én már a könyv első néhány oldala után nem tudtam követni a férjek nevét és sorrendjét. Szerencsére nem is ezen van a hangsúly, hanem Lauren döntéseinek következményein, valamint az élet egyik nagy kérdésén: Honnan tudjuk, hogy megtaláltuk az igazit? És vajon tényleg ő a legtökéletesebb? 

Emiatt persze elkerülhetetlen, hogy néhány férj társaságában hosszabb időt is eltöltsünk. Voltak nagyon szimpatikus férjek és olyanok is, akikkel én biztosan nem tudnék együtt élni. A padlásnak köszönhetően lehetőségek széles tárháza bontakozik ki Lauren előtt, ugyanakkor egy idő után nekem úgy tűnt, hogy mindegyik férjben csak a hibákat keresi. És ugye a megoldás is egyszerű, ha egy férj nem válik be... 

Bár a kiindulópont teljesen más, sok szempontból hasonlít ez a könyv az Addie LaRue láthatatlan életére. Bohai felbukkanása üdítő volt a történet szempontjából, számomra onnantól lett igazán izgalmas a regény. Lauren karakterfejlődése jól követhető és én a végső döntésével is egyetértek. Emellett a regény nagyon jól reflektál a mai korra is. Akár a Tindert vagy a többi társkereső oldalt nézzük, akár a fogyasztói társadalom szokásait. 

Az alapötlet nagyon tetszett és a kivitelezés is jól sikerült - leszámítva néhány apró következetlenséget. Szerencsére ezek nem rontottak az élményen, mert a cselekmény nagyon pörgős volt és végig kíváncsi voltam, hogyan végződik majd Lauren kálváriája: vajon újra szingli lesz vagy egy férj mellett leli meg a boldogságot? Összességében tehát jó olvasmány volt Holly Gramazio első regénye és bármennyire könnyednek tűnt elsőre a történet, sokkal többet kihozott belőle az írónő, mint gondoltam.

Híragi Szanaka: Az elvesztett emlékek lámpása

„Az élet egy utazás, amely során apránként megválunk az emlékeinktől.”

Fülszöveg: Létezik egy különleges fotóstúdió, ahol előbb-utóbb mindenki megfordul. Ez a hely ugyanis a túlvilág felé vezető út első állomása, ahol egy titokzatos férfi, Hiraszaka fogadja az eltávozottakat. Mindenki, aki ide kerül, egy halom fényképet kap, egyet-egyet élete minden egyes napjáról. Ahhoz, hogy valaki továbbléphessen a túlvilág felé, ki kell választania a legmeghatározóbb, legkedvesebb emlékeit ábrázoló fotókat – minden megélt évből egyet. Előfordul azonban, hogy épp a legfontosabb pillanatokról nem készül kép, vagy a meglévő fotó életlen, esetleg sérült. Ilyenkor az elhunytaknak lehetőségük van Hiraszaka kíséretében visszautazni a múltba, hogy megörökítsék, és egyben újra átéljék azt a jelentőségteljes pillanatot. Van azonban egy szigorú szabály: soha, semmilyen körülmények között nem szabad beavatkozni a múltba… 

A kicsi és tavaszt idéző borítójú könyv már a megjelenésekor felkeltette az érdeklődésemet, de a Kamogava Kifőzde után kissé félve álltam neki az olvasásnak. Szerencsére ebben a könyvben nem kellett csalódnom, pontosan azt kaptam tőle, mint amit előzetesen is vártam. Sőt, talán még egy kicsit többet is annál. 

Élet, halál és a kettő közötti átmenet. Hiraszaka fotóstúdiójába a haláluk után térnek be az emberek, a férfi pedig segít elkalauzolni őket. Minden naphoz tartozik egy fénykép, a fotóstúdióba érkezőknek pedig ezekből kell kiválogatniuk a számukra legemlékezetesebbeket. Minden évből egyet. Nyilván az a legérdekesebb, amelyik homályos, életlen vagy megfakult, mert így a szereplőknek lehetőségük van visszautazni a múltba és rekonstruálni a pillanatot. A legjobban ezeket az utazásokat élveztem, mert így jobban meg tudtuk ismerni a szereplőket: egy idős óvónőt, egy középkorú bűnözőt és egy mostoha körülmények között élő kislányt. Mindhárom utazás rávilágít arra, hogy ne ítéljünk elsőre, mert sosem lehet tudni, hogy ki milyen életutat tudhat maga mögött. Az emlékek fotóiból készített szómató pedig nagyon szép szimbóluma az élet teljességének és lezárásának.

Extraként pedig Hiraszaka is itt van nekünk a maga titokzatosságával. Azt már a regény elején tudjuk, hogy ő is halott, de hogy miért nincsenek róla fényképek és hogy hová kerültek az ő emlékei, az csak később derül ki. Enélkül is tetszett a könyv és mindhárom látogató sorsa megragadott, de Hiraszaka történetszála adott egy plusz réteget a történethez. 

Olvasás közben sokszor megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy vajon én milyen képeket választanék ki életem fotóalbumából. Egy meghatározó élményt sem tudnék kijelölni, mert minden élet tele van szebbnél szebb pillanatokkal. Nehéz lenne választani, az biztos. :) 

De térjünk vissza Híragi Szanaka regényéhez! Nagyon tetszett mind a téma, mind pedig a megvalósítás. Nincsenek hatásvadász elemek, ugyanakkor számos elgondolkodtató és szívmelengető eseményt hoz a három szereplő életéből. Számomra a kislány története volt a legerősebb, könnyek nélkül nem is tudtam végigolvasni. A sors témája is előkerül, hiszen a jelenhez az általunk meghozott döntések vezetnek. Éppen ezért úgy kell élnünk, hogy életünk filmje a lehető legjobb legyen majd.