Fülszöveg: Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredettségében fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.
Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelemben, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.
Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.
Elég régóta a polcomon várakozott ez a könyv és leginkább a terjedelme miatt halasztottam az elolvasását. A fülszövege viszont nagyon csábított, úgyhogy szerettem volna még idén tavasszal megismerkedni V. E. Schwab regényével.
Ki ne szeretne fiatalon, szabadon és béklyók nélkül élni? A 23 éves Adeline csupán a kényszerházasság elől szeretne megmenekülni, kívánsága mégis értő fülekre talál. A sötétséggel kötött alku azonban tartalmaz némi "apró betűs" részt is, amit aztán a lány a későbbiekben tapasztal meg. Addie vágya tökéletesen érthető - a Ködkirálynő Charlotteja is hasonló cipőben jár - és az adott helyzetben szívesen cserélne vele az ember, V. E. Schwab azonban hol finomabban, hol durvábban az olvasó tudtára adja, hogy Addie LaRue halhatatlansága egyáltalán nem irigylésre méltó. Ez egyébként kifejezetten tetszett ebben a regényben, az írónő csupa olyan dolgot sorakoztatott fel, ami elsőre nem jutna az eszünkbe, holott nagyon is jelen van az életünkben. Addie leleményessége és optimizmusa szintén nagyon tetszett, a sok csapás ellenére nem az önsajnálat határozza meg a lány mindennapjait.
Meglehetősen sokat ugrál az időben a mű, 1714-től kezdve 2014-ig követjük Addie életének alakulását és jelentősebb fordulópontjait. Kicsit nehéz volt követni ezeket az ugrásokat és sokszor ki is zökkentettek, mert mindig valamilyen fontos történést szakított meg a múlt vagy éppen a jelen. Luc és Addie "menetrendszerű" találkozását viszont mindig nagyon vártam, mert amellett, hogy Luc-öt más-más oldaláról ismerhettük meg, a véleménye nagy hatással volt Addie-re. A kedvencem az volt, amit a művészekről fogalmazott meg: "Mert az idő mindenkivel kegyetlen, de a művészekkel a leginkább. Mert a szem elgyengül, a hang megkérgesedik, a tehetség pedig elhalványul. Mert a boldogság röpke, a történelem örök és a legvégén mindenki arra vágyik, hogy emlékezzenek rá."
Bár Addie élete és sorsának alakulása önmagában is érdekes volt, igazán Henry megjelenésével váltak izgalmassá az események. Végig kíváncsi voltam, hová fut ki a történet és bár más befejezésre számítottam, jobban belegondolva logikus a kapott végkifejlet. Egy esetleges folytatásról ugyan nincs hír, én örömmel olvasnám azt a történetet, amit Addie a könyv utolsó oldalán felvázol.
Ki kell még emelnem a gyönyörű borítót, aminek minden részlete értelmet nyer a könyvben. Rengeteg idézetet és érdekes gondolatot jelöltem meg a regényben, a filozófiai kérdéseknek pedig különösen örültem, mert ebben a könyvben maximálisan helyénvalónak éreztem őket. Addie LaRue láthatatlan élete összességében egy különleges utazás volt, bennem sikerült maradandó nyomokat hagynia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése