Colombiana (2011)

Luc Besson nevét a Nikita első évadánál említettem meg, lévén a sorozat az ő 1990-es filmjéhez nyúlik vissza. A Colombiana szintén az ő nevéhez fűződik és a témája is hasonló. A film kezdésekor 1992-ben vagyunk, amikor a 9 éves Cataleyának szeme láttára gyilkolják meg a szüleit. Ő is épp csak megússza a mészárlást és Kolumbiából az Egyesült Államokba menekül, ahol gengszter nagybátyja, Emilio fogadja be. Tizenöt évvel később bérgyilkosként dolgozik neki. A névjegye - egy az áldozatai mellkasára rajzolt orchidea - üzenet a szülei gyilkosainak. Cataleya ugyanis mindenáron bosszút akar állni. 

Az alapsztori kiszámítható, így nem is voltak nagy elvárásaim a film felé, de sajnos a Colombiana nem sikerült túl jól. Persze egy akciófilmtől nem feltétlenül minőségi szórakozást vár az ember (bár akad azért kivétel), viszont azt sem gondoltam volna, hogy ilyen sok ponton fog elcsúszni ez a film. Kezdve azzal, hogy a  főgonoszt nem lehetett komolyan venni, mert inkább tűnt egy beszari nagydumás alaknak, mint félelmetes vezérnek. Aztán az a rendőrség is megér egy misét, amelyik 22 gyilkosság után kezd érdemleges nyomozásba és még egy FBI-os ügynöknek is be kell segítenie, mert egyedül nem boldogulnak. Vagy amikor Emilio elkezd lövöldözni fényes nappal az utcán, majd lazán elsétál, mintha mi sem történt volna. És ez csak az első fél óra termése... 

Az akciójelenetek nagyjából rendben voltak, bár örültem volna, ha több olyan profin kivitelezett gyilkosságot látunk, mint a börtönben. Az a jelenetsor volt a film csúcspontja, utána szimpla lövöldözéssé, robbantássá és verekedéssé egyszerűsödnek a leszámolások. A Cataleyát alakító Zoe Saldana nem tartozik a testesebb színésznők közé (szerintem még Maggie Q-nál is vékonyabb), de így is mindent kihozott ebből a szerepből, amit lehetett. Mondjuk a fogkefével verekedős jelenetnél erősen fogtam a fejemet, hogy ezt most komolyan gondolták-e a készítők... Egy jobb írógárdával talán maradandóbb filmet lehetett volna alkotni, mert a Colombiana így egy logikai buktáktól hemzsegő, felejthető film lett. Kár érte.  

Értékelés: 4.5/10 

The Cabin in the Woods - Ház az erdő mélyén (2011)

Vannak olyan filmek, amik már a plakátjukkal megnyernek maguknak és vannak olyanok, amik után semmi kedvem nincs megnézni az adott filmet. A Cabin in the Woods szerencsére az első kategóriába tartozik. A Rubik-kockára hasonlító erdei házikó után már volt némi sejtésem a sztoriról, mégis kíváncsi voltam, mit tudnak még kihozni ebből a témából. (Megjegyzés: a trailert nem ajánlatos megnézni, mert nagyon spoileres.)

Öt fiatal egy erdei viskóban akarja tölteni a hétvégét. Útközben találkoznak egy mogorva benzinkutassal, aki kínhalállal riogatja őket. Hőseink persze nem tágítanak eredeti céljuktól és el is jutnak a házig. A ház pincéjében azonban az egyik könyv latin szövegét felolvasva olyasmit idéznek meg, amit nem lenne szabad...

Nagyjából az első fél óra eseményeit fedi le az alapsztori, ami egyébként sok más filmre emlékeztet (Péntek 13, Evil Dead). A különböző horrorfilmekből való koppintások persze ezt követően is megmaradnak, viszont úgy adagolják őket, hogy egy teljesen egyedi film lesz a végeredmény. De nemcsak ez ad pluszt a filmnek, hanem az irányítótermi megfigyelés (ami A kockából ismerős), valamint az utolsó jelenetek, amik igazi csemegét jelentenek a horrorfilmek kedvelőinek.

Néhány helyen ugyan meglátszott az alacsony költségvetés, de összességében nem lehet panasz a látványra. Sőt, egy-két jelenet kifejezetten ütősre sikerült. Főleg úgy, hogy éjjel néztem meg a filmet. A megvalósítás mellett essen szó a szereplőkről is. A többségük értelemszerűen klisés, de szimpatikus. Végig drukkolni lehet nekik, egyiküket sem éreztem soknak, feleslegesnek vagy idegesítőnek.  Az irányítótermi jelenetekről viszont már nem mondható el ugyanez. Míg a két fő irányító meglehetősen nagy játékteret kapott, a mellettük levő asszisztensek inkább csak kellékként funkcionáltak. Az év filmjének nem nevezném a Cabin in the Woodsot, de egész biztosan újra fogom még nézni, mert Joss Whedon és Drew Goddard úgy veszi sorra a slasher filmek sajátosságait, hogy a félelmetes és a komikus elemek tökéletes egyensúlyban maradnak. 

Értékelés: 8/10 

50/50 - Fifti-fifti (2011)

A cím ellenére nem a kaszinók és szerencsejátékok világában játszódik a film (pedig ez a hasonlat még el is hangzik benne), hanem egy jóval komolyabb témával foglalkozik: a rákkal. Adam (Joseph Gordon-Lewitt) 27 éves, egy rádiónál dolgozik, és bár barátnőjével vannak néha gondok, alapvetően elégedett az átlagos életével. Egészen addig a pillanatig, amíg egy rutin orvosi ellenőrzés során kiderül, rákbeteg...

Való igaz, hogy a betegségekkel nem illik viccelni, ez a film mégis a pozitív oldalát ragadja meg az életnek. Azt, hogy egy rákos ember is örülhet az örömöknek, nem kell letargiába süllyednie. Pedig amilyen komoly Adam betegsége és a kezelés mellékhatásai, inkább a szomorúság lenne a természetes reakció. Jól egyensúlyoz az 50/50 a drámai és a komikus vonalon és bár néhányszor kicsit túlzásba estek, alapvetően egy szerethető alkotással sikerült színesíteni a 2011-es év filmtermését. 

Drámai vonalon nem volt gond a filmmel. A hidegzuhanyként ható hír a hosszú nevű tumorról, a kemoterápia és a család reakciója erre a komoly betegségre abszolút átjöttek. Még arra is kitértek, mennyire idegesítő tud lenni, ha egy beteget folyamatosan arról kérdeznek, hogy jól van-e, vagy ha lépten-nyomon megsajnálják. Kyle pont az ellenkezőjét teszi: támogatja barátját, nem hagyja, hogy Adam önsajnálatba süllyedjen. A módszereivel viszont nem minden esetben szimpatizáltam. A festményégetés és az a jelenet, amikor Kyle előadja, hogy Adamet megcsalta a barátnője, nagyon nem illett bele a film atmoszférájába. 

A színészek jók, a Kyle-t alakító Seth Rogen kivételével mindegyikükre a természetesség jellemző. A terápia ugyan kicsit esetlenül indult, de pont ez adta a jelenetek báját, mert Anna Kendrick és Joseph Gordon-Lewitt remek párost alkottak. Talán a film végén lehetett volna javítani, mert a felvezetés után összecsapottnak tűnt a befejezés. 

Értékelés: 8/10

The Best Exotic Marigold Hotel - Keleti nyugalom - Marigold Hotel (2011)

Nem kísérte túl nagy reklám a Marigold Hotelt, a plakáton viszont csupa (el)ismert színész szerepel, úgyhogy biztos voltam benne, hogy jó filmet fogok látni. És szerencsére nem is kellett csalódnom.

"Sosem késő újrakezdeni!" - Akár ez is lehetne a film mottója, ugyanis egy csapat angol nyugdíjas egy színes brosúra láttán úgy dönt, hogy idős éveit egy indiai szállodában tölti. Ám amikor végre megérkeznek az áhított és meggyőzően olcsó új lakóhelyükre, egészen mást találnak, mint amit a hirdetés ígért. Kénytelenek alkalmazkodni az új helyzethez: a sok szokatlan színhez, illathoz, stílushoz, emberhez és állathoz. Van köztük, aki idegenkedik, van, aki lelkesen kíváncsiskodik - de lassanként mind megértik, hogy valami különleges, nagy ajándék vár rájuk az országban, ahol semmi sem úgy működik, ahogy várnánk.

A sztori egy kicsit meseszerűnek tűnik, mégis az életszerűség dominál a filmben. Rengeteg elgondolkodtató mondat hangzik el, amik egyáltalán nem lógnak ki a környezetből, mégis tanulságosak. Hétköznapi emberek a főszereplők átlagos problémákkal és életfelfogással, ami miatt együtt lehet velük érezni. Akkor is, ha az ember még csak huszonéves és nincs akkora élettapasztalata. És az egzotikus helyszínről még nem is beszéltem. India gyönyörű, ugyanakkor félelmetes, milyen nagy a nyomor. Itt találkozik a múlt és a jelen, a gazdagság és a szegénység. Az életszeretet viszont az ország minden szegletében egyformán erős. 

Bár alapvetően drámai jellegű a film, a humor is nagy teret kap. De persze csak annyira, hogy megmaradjon az összhang a komolyabb és a poénosabb részek között. A színészek egytől egyig fantasztikusak, nem is emelnék ki senkit, mert akkor napestig sorolhatnám az emlékezetes jeleneteket és alakításokat. Egyvalakit viszont mindenképp meg kell említeni: a szálloda tulaját játszó Dev Patelt, aki annyira természetesen mozgott ebben a szerepben, mintha a való életben is ezzel foglalkozna. Két film jutott eszembe, ami hangulatában, forgatókönyvben, tartalmában és a színészi játékban ugyanígy elvarázsolt. Az egyik a Napsütötte Toszkána, a másik pedig a nemrég megtekintett Életrevalók. 

Értékelés: 9/10

The Debt - Az adósság (2010)

A vizsga és a Tinker, tailor... után ismét egy ügynökös filmre esett a választásom. 

1965-ben három Moszad ügynöknek (Rachel, David és Stefan) fel kell kutatnia Kelet-Berlinben a közismert náci háborús bűnöst, Birkenau katonaorvosát, akit bíróság elé kell állítani. 30 évvel később azonban fény derül egy titokra, így az ügynököknek újra akcióba kell lépniük.  

Két idősíkon játszódik a film, 1965-ben és 1997-ben. Élesen elkülönül egymástól a két kor, ennek ellenére kicsit nehéz volt felvenni a történet fonalát. A film elejét emiatt kapkodónak éreztem, de a fordulópont után már követhetők voltak az események. Mindkét idősík érdekes volt és ahogy haladtunk előre az időben, úgy állt össze egységessé a film. A 60-as évek hangulatát jól vissza tudták adni és a feszültség is ugyanúgy jelen van, mint a bevezetőben említett filmeknél. Az adósságot is Budapesten forgatták, ami egyszerre szolgált helyszínül a hatvanas évek Kelet-Berlinjének és a kilencvenes évek Kijevének. Be is csúszott néhány baki (főleg a járműveknél), de jelentősen nem befolyásolták a filmélményt.

A színészek egytől egyig remek alakítást nyújtottak és a castingot is dicséret illeti. Jó idős-fiatal párosokat állítottak össze és bizony egyik generáció sem volt könnyű helyzetben. Azt például sosem gondoltam volna, hogy Jessica Chastaint és Helen Mirrent verekedni látom majd, mert a korábbi filmjeikben teljesen más karaktereket játszottak. Összességében tetszett az Adósság, de nem valószínű, hogy újra fogom nézni. Talán a film dinamikáján lehetett volna egy kicsit javítani, hogy a film eleje (is) megfogja a nézőt. 

Értékelés: 7/10

A vizsga (2011)

Eddig nem szerepelt magyar filmről kritika a blogon, úgyhogy ideje megtörni a sort. A vizsga ajánlója nem győzött meg teljesen, de mivel zömmel pozitív véleményeket olvastam a filmről, adtam neki egy esélyt, amit egyáltalán nem bántam meg. 

Meglehetősen rövid, mindössze 12 órás időtartamot ölel fel a film. 1957-ben vagyunk, amikor a zűrzavaros októberi események után az Államvédelmi Osztálynak meg kell győződnie arról, hogy ügynökei közül kiben bízhat meg a jövőben. Ezért egytől-egyig próbára teszi azok lojalitását a rendszerhez. A szép karrier előtt álló tartótisztnek, Jung Andrásnak (Nagy Zsolt) éppen a szenteste hozza el ezt a bizonyos vizsgát: nem is sejti, hogy a szemközti ház egyik ablakából többek között atyai tanítómestere, Markó Pál (Kulka János) figyeli, és értékeli minden tettét, minden mondatát... 

Mivel ahhoz a generációhoz tartozom, akik csak a történelemkönyvekből ismerik ezt a korszakot, egy kicsit dokumentumfilmként is szolgált ennek a vizsgának a bemutatása. Az atmoszférateremtés remek, az egész  filmet végigkíséri a feszültség, a félelem és a ridegség. A belső terek szűkek, a bérházak folyosóin pedig szinte érezni az omló vakolatot és a dohos szagot. Az látszik, hogy alacsony a film költségvetése, de ez semmit nem von le az értékéből. A vizsga ugyanis nem akar több lenni, mint ami: egy jól felépített és tisztességesen végigvitt korrajz a szocializmus ügynökeinek világáról. 

A rövid időív miatt nincs nagy lehetőség a jellemfejlődésre, de a színészek így is nagyszerű alakításokat nyújtottak. Kulka parádés, a Kulcsár Emilt megformáló Scherer Pétert pedig talán először láttam komoly (= nem vígjátéki) szerepben. Az is tetszett, hogy nemcsak a parancsokat teljesítő rendszolgákként, hanem civilekként is láthattuk ezeket az embereket, akik aggódnak a gyerekükért, vagy éppenséggel karácsonyi vacsorára igyekeznek. Jó volt a forgatókönyv és a kivitelezés, a csavarok és a "senki sem bízhat a másikban" légkör abszolút hitelesen hatottak.

Értékelés: 8.5/10

Intouchables - Életrevalók (2011)

Mivel az idei amerikai blockbusterek hidegen hagynak, úgy döntöttem, hogy az öreg kontinens filmterméséből szemezgetek. Így akadt a választásom a francia Intouchablesre, ami tavaly mutatkozott be a mozikban és Európa szerte közönségkedvenc lett. 

Adott egy börtönviselt afrikai bevándorló (Driss), aki alapjában véve nem rossz ember, csak szerencsétlen környéken él. A zűrös múltja és cseppet sem bizalomgerjesztő külseje miatt nem kapkodnak érte a munkáltatók. Driss azzal is beéri, ha kap egy elutasító aláírást, amivel felveheti a havi segélyt. A siklóernyős baleset után tolószékbe kényszerülő gazdag arisztokrata, Philippe viszont lát benne fantáziát és felfogadja otthoni segítőnek. Két külön világ találkozik, amiből idővel barátság születik. 

Nem túl életszerű az alaptörténet (pedig megtörtént eseményen alapul), mégis annyira magával ragadó, hogy még jó ideig néztem volna a filmet. Nehéz volt elengedni a szereplőket, mert ez alatt a másfél óra alatt óhatatlanul is a néző szívéhez nőttek. Borzasztó lehet úgy élni, hogy az ember nyaktól lefelé nem tud mozogni és semmit nem érez, mégsem az önsajnálat dominál a filmben. Hatalmas életszeretet árad a filmből és külön tetszett az az optimista szemléletmód, ahogyan ezt a témát megragadták.

Driss mindent megtesz, hogy Philippe teljes életet élhessen, Philippe pedig az elit kultúrájába igyekszik bevezetni Drisst. Ez számtalan komikus helyzetet eredményez, mégsem megy át a film gagyiba, hanem végig igényes humorral operál. A humor mellett a zenéről is szót kell ejteni, mert nagyszerűen passzolt a filmhez és sokat hozzátett a hangulathoz. A történet kerek egész, semmilyen hiányérzet nem maradt bennem. Az arányokat is sikerült tartani, sehol nem éreztem azt, hogy a drámai vonulatot vagy a humort eltúlozták volna. A sok hollywoodi szörnyűség és giccsparádé után felüdülés volt látni egy ilyen filmet. 

Értékelés: 9/10

The Raven - A holló (2012)

Még valamikor télen láttam a Raven előzetesét és egyből megfogott a sötét, baljós hangulatával. Az is sokat lendített a várakozási faktoron, hogy szeretem Edgar Allen Poe műveit és a krimiket. A filmet egyébként Magyarországon forgatták, amit nemsokkal a bemutató előtt tudtam meg. Nagy várakozásokkal ültem le tehát a film elé, de sajnos csalódottan álltam fel utána. 

A történet Edgar Allen Poe utolsó napjait dolgozza fel fiktív megközelítésben. Egy kegyetlen sorozatgyilkos tartja rettegésben Baltimore-t, aki Poe művei alapján követi el a gyilkosságokat. Miután a nyomozást vezető Fields felügyelő rájön erre, magát Poe-t kéri fel az őrült megállításához. Amikor kiderül, hogy egy Poe-hoz közel álló személy lehet a következő áldozat, magasabb lesz a tét, és a detektívtörténet műfajának feltalálója élesíti saját okfejtő képességeit, hogy megoldja az ügyet, mielőtt túl késő lenne.

Az előzetesben látott darkos, misztikus atmoszféra szerencsére a film végéig megmarad, egy-két jelenet például egész hátborzongatóra sikerült. Ettől függetlenül nincs tele hatásvadász elemekkel a film, pedig kicsit tartottam tőle az elején. A középpontban végig Poe van és azok a művei, amik megihlették a gyilkost: A Morgue utcai kettős gyilkosság, Marie Roget titokzatos eltűnése, A vörös halál álarca és Az áruló szív. Természetesen a címben szereplő Holló sem maradhatott ki a feldolgozott írások sorából. Meglehetősen züllött, ugyanakkor zseniális elmének látjuk Poe-t, aki az írásból próbál megélni, de mindig le van égve és még alkotói válsággal is küzd.

Ennyiben viszont ki is merül a pozitívumok listája. Az egyik legszembetűnőbb negatívum az idővel való gazdálkodás. Hiába történik sok minden a Raven első felében, nagyon vontatottan halad a cselekmény. A film vége ugyan megmenti A hollót, de az első 30-40 percért így is kár. A másik zavaró tényező a krimis vonalhoz kapcsolódik. Maga a nyomozás érdekes volt, de amikor kiderült a gyilkos személye, akkor volt egy olyan érzésem, hogy azért oldották ezt így meg, mert normál esetben talán sosem jöttek volna rá, ki áll a gyilkosságok mögött. Ráadásul jó pár jelenetnél úgy esik a fény, hogy tisztán kivehető az illető hajszíne és alakja, így pedig oda a csattanó élménye, ami  egy kriminél alapkövetelmény. A gyilkosságok kivitelezésébe sem kapunk betekintést, pedig kíváncsi lettem volna rájuk.

Színészek tekintetében is elég vegyes a kép. A mellékszereplőkkel nincs gond, hozzák azt, amit a szerepük megkíván. A főszereplőket viszont nem tudom dicsérő szavakkal illetni. Sajnos a Raven is ugyanazon a ponton vérzik el, mint a My week with Marilyn: a címszereplőn. John Cusack egyszerűen túljátszotta a szerepét, emiatt nem is tudtam megkedvelni a karakterét. Poe személyiségének sokszínűségéből az iszákosságra került a hangsúly, így egy olyan költőt láttunk, aki  folyton balhézik, ennek ellenére mindig makulátlan a megjelenése és rendkívül kifinomult stílusban beszél.  Az Emilyt alakító Alice Eve sem volt túl meggyőző. Nem voltak őszinték a reakciói és a "kínzását" leszámítva végig súlytalan szereplő volt. Az egyedüli kivétel a Fields felügyelőt játszó Luke Evans, aki számomra a legjobb alakítást nyújtotta.

Úgy vagyok a Ravennel, hogy nem igazán tudom, mit akartak kihozni belőle a készítők. Thrillernek gyenge (főleg az elmaradt csattanó miatt), korrajznak kevés (napjainkban is ugyanúgy játszódhatott volna) és Poe-t sem sikerül közelebb hoznia a nézőhöz. Egyszer persze meg lehet nézni, de ebből a témából sokkal jobb filmet lehetett volna csinálni.

Értékelés: 5/10

Spy - 1. évad

A Thorne után ismét egy brit sorozatra esett a választásom, a 2011 őszén futó Spyra. 6 epizódból áll az évad és mivel csak 20 percesek a részek, nagyon hamar végeztem a darával. Szerencsére a Sky 1 berendelte a 10 + 1 epizódos második évadot, úgyhogy nem maradunk folytatás nélkül.

A történet középpontjában Tim áll, aki feleségével és annak újdonsült barátjával a 9 éves fia felügyeleti jogáért harcol. A fia viszont ott tesz az apjának keresztbe, ahol csak tud. Egy nap Tim megelégeli, hogy a fia semmibe veszi, ezért otthagyja korábbi munkáját a Computer Galaxynél, ahol a haverjával eladóként dolgoztak és irodai állásra jelentkezik az MI5-nál. Az interjú viszont túl jól sikerül...

A pilot után azt hittem, hogy a Chuckhoz hasonlóan itt is heti bevetések lesznek és a főhős bénázásán fog alapulni a sorozat humora. Való igaz, hogy a Spy is kémkomédia, de inkább a családi események dominálnak. A sorozat humora helyenként abszurd, máshol viszont kiszámítható és tipikus elemeket vonultat fel, ennek ellenére remek szórakozást nyújtott ez a 6x20 perc. Már csak azért is, mert végig úgy éreztem, hogy egyben van a sorozat. A mellékszereplők ugyan karikatúraszerűek, mégsem lógnak ki a sorból és a filmes/könyves utalásokkal együtt simán elviszik a sorozatot a hátukon. 

A sorozat legnagyobb figurája kétségtelenül Marcus, a főszereplő fia. Egyszerre aranyos és aljas karakter, és a legjobb szövegeket is ő kapja. Jól mutatják a szereplő kettősségét azok a jelenetek, amikor Marcus művelt felnőttekre jellemző választékossággal megfogalmaz valamit, majd a végére becsempész egy Hannah Montana utalást. A másik remek karakter Tim főnöke, aki a kezdettől fogva a munkahelyi és a kémes humort erősíti. 

Értékelés: 7/10

Thorne - 1. évad

Elég régóta a gépemen volt ez a 2010-es angol sorozat, de eddig valamiért kimaradt a néznivalók sorából. Most, hogy véget ért a 2011/12-es évad, elérkezettnek láttam az időt a pótlásra.

A sorozat könyvadaptáció, a 6 rész két Mark Billingham krimit dolgoz fel. Az első 3 epizód az Álomszuszék - Sleepyhead című könyvet, a második 3 epizód pedig a Riadtka - Scaredy Cat című könyvön alapul. Mindegyik könyvnek, ezáltal a sorozatnak is Tom Thorne a nyomozó a főszereplője. Bár mindkét történetben sorozatgyilkosok után folyik a nyomozás, két különálló történet lett megfilmesítve.

 

Az első etap felütése sokkoló és ez a feszült, hidegrázós hangulat a 3. rész végéig meg is marad. A külső tereknél a komor színek dominálnak, a belső terek ridegek; a nyomasztó légkör szinte kézzel tapintható. Ez pedig a szereplőkön is érződik. A David Morrissey által alakított Tom Thorne egy megkeseredett rendőr, akinek az arca fájdalmat és megtörtséget tükröz. Róla tudunk meg a legtöbbet, a többi szereplő kevesebb játékteret kap. Az ügy is érdekes és együtt lehet agyalni a gyilkos személyét illetően. A nyomozás a szemünk előtt zajlik és a múltról is egyre többet tudunk meg. Mindhárom rész jól felépített és a finálé is kellőképpen ütős lett. 

A második hármas azonban már nem sikerült ilyen jól. A fő ügy valamelyest gyengébb lett és mivel az Epitafios 2. évadában is hasonló típusú gyilkos szerepelt, nem okozott nagy meglepetést a fordulat. A hangulat kevésbé darkos, a külső jelenetek nagy része üde zöld környezetben játszódik. A szereplők ugyanazok maradtak, akiket az első 3 részben is láthattunk, a Sandra Oh által alakított Sarah Chen nyomozót viszont felesleges szereplőnek éreztem. Kilógott a többiek közül, néhány jelenetben pedig kifejezetten idegesítő volt a viselkedése. Ennek ellenére megérni végignézni a sorozatot, mert még így is kiemelkedik a tucatkrimik sorából. Atmoszférateremtésben és színészi játékban mindenképp.

Értékelés:
1x01-1x03: 8.5/10
1x04-1x06: 7/10