Mivel az idei amerikai blockbusterek hidegen hagynak, úgy döntöttem, hogy az öreg kontinens filmterméséből szemezgetek. Így akadt a választásom a francia Intouchablesre, ami tavaly mutatkozott be a mozikban és Európa szerte közönségkedvenc lett.
Adott egy börtönviselt afrikai bevándorló (Driss), aki alapjában véve nem rossz ember, csak szerencsétlen környéken él. A zűrös múltja és cseppet sem bizalomgerjesztő külseje miatt nem kapkodnak érte a munkáltatók. Driss azzal is beéri, ha kap egy elutasító aláírást, amivel felveheti a havi segélyt. A siklóernyős baleset után tolószékbe kényszerülő gazdag arisztokrata, Philippe viszont lát benne fantáziát és felfogadja otthoni segítőnek. Két külön világ találkozik, amiből idővel barátság születik.
Nem túl életszerű az alaptörténet (pedig megtörtént eseményen alapul), mégis annyira magával ragadó, hogy még jó ideig néztem volna a filmet. Nehéz volt elengedni a szereplőket, mert ez alatt a másfél óra alatt óhatatlanul is a néző szívéhez nőttek. Borzasztó lehet úgy élni, hogy az ember nyaktól lefelé nem tud mozogni és semmit nem érez, mégsem az önsajnálat dominál a filmben. Hatalmas életszeretet árad a filmből és külön tetszett az az optimista szemléletmód, ahogyan ezt a témát megragadták.
Driss mindent megtesz, hogy Philippe teljes életet élhessen, Philippe pedig az elit kultúrájába igyekszik bevezetni Drisst. Ez számtalan komikus helyzetet eredményez, mégsem megy át a film gagyiba, hanem végig igényes humorral operál. A humor mellett a zenéről is szót kell ejteni, mert nagyszerűen passzolt a filmhez és sokat hozzátett a hangulathoz. A történet kerek egész, semmilyen hiányérzet nem maradt bennem. Az arányokat is sikerült tartani, sehol nem éreztem azt, hogy a drámai vonulatot vagy a humort eltúlozták volna. A sok hollywoodi szörnyűség és giccsparádé után felüdülés volt látni egy ilyen filmet.
Értékelés: 9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése