Laura Morelli: A szépség őrzője

"Ez a művészet hatalma. Történeteket mesél. Az emberek történetét is. Legalább reményre lelhettek még a reménytelen időkben is."

Fülszöveg: 1942 őszén Torino felett elsötétül az ég. A szövetséges légierő bombái záporoznak a városra, aki teheti, vidékre menekül. Stella Costát az édesanyja Toscanába küldi a rokonaihoz, akik egy angol házaspár hatalmas, gyönyörű villájában laknak. Mivel nem tartották a kapcsolatot, Stella idegenként csöppen a családba, és rosszul érzi magát, mert a nagynénje feltűnően ridegül bánik vele. Stella megtudja, hogy családja hatalmas felelősséget vállalt: csaknem háromszáz felbecsülhetetlen értékű műkincset rejtegetnek Firenzéből – köztük Botticelli híres Primaveráját.
A villába újabb menekültek érkeznek, köztük egy árva, magának való fiú, Sandro, aki gyönyörűen rajzol. A két fiatal összebarátkozik, és a villa kincsesszobájában találnak menedéket. A csodálatos remekművek vigaszt, inspirációt és erőt jelentenek számukra a háború árnyékában. A német csapatok azonban közelednek… 

Az idei toszkán nyaralásomhoz illően egy Toszkánában játszódó regényt választottam. Laura Morellitől még nem olvastam semmit (pedig két korábbi könyve is megvan - A gondolakészítő és Az aranyozó lánya c.), A szépség őrzője friss megjelenés. Ez a könyv már a témájával megfogott: második világháborús Olaszország, festészet, barátság... szóval kíváncsi voltam, mivel fog lenyűgözni ez a regény. 

Nos, a kérdésre válaszolva: mindennek az összességével. A szépség őrzője ugyanis egy nagyon szép történet, aminek valóságalapja van. Az írónő meg is említi az utószóban, hogy a második világháború idején toszkán villákban rejtették el az Uffizi Képtár műkincseit, hogy megvédjék őket az utókor számára. Stella és Sandro barátsága ellenben fikció, de olyan szépen beleillik ebbe a történetbe, hogy számomra ezzel lett teljes ez a regény. 

Milyenek voltak a hétköznapok a háború kellős közepén egy 13 éves lány szemszögéből? Mit érezhettek a lebombázott falvakból, városokból érkező menekültek? Mekkora felelősséggel jár az itáliai műalkotások őrzése és védelme? Van-e remény arra, hogy véget ér a háború és új életet tudnak kezdeni az emberek? Ezeket a kérdéseket a szereplők is felteszik és már önmagában izgalmas végigkövetni a sorsukat. Hús-vér, részletesen kidolgozott karaktereket kapunk, még a legjelentéktelenebb szereplőért is lehetett aggódni. 

Stella és Sandro megismerkedése és barátsága is szép volt, de engem jobban megfogott a művészeti vonal. Laura Morelli regénye ugyanis gyakorlatilag egy óda a festészethez. Annyira szép gondolatokat fogalmaznak meg a szereplők - különösen Signor Fasola és Wallace Foster kapitány! Folyamatosan jelölgettem magamnak az idézni való szöveget, de gyakorlatilag az egész könyvet ki lehetne jegyzetelni. A háború borzalmai ezzel szemben éles kontrasztot alkotnak, szinte a bőrünkön érezni a német katonák barbárságát. 

Mindezt keretbe foglalja Sandro Botticelli műve, a La Primavera, amit az utolsó ecsetvonásig kielemeznek. A színvilágtól kezdve a mitológiai alakokon keresztül a különböző értelmezési lehetőségekig minden szóba kerül. Én ezeket a részeket imádtam! A reneszánsz festészetet nagyon szeretem, Botticelli képeit pedig volt szerencsém élőben is látni Firenzében az Uffizi Képtárban. És élőben is csodálatosak, úgyhogy teljes mértékben át tudtam élni Sandro rácsodálkozását, mert engem ugyanúgy elvarázsoltak ezek a gyönyörű festmények. És így még durvább belegondolni abba, hogy micsoda hőstett volt ezeknek a műalkotásoknak a védelme a háború alatt. 

Botticelli: La Primavera (így néz ki a festmény élőben az Uffizi Képtárban)

Kerek egészet alkot ez a történet, Laura Morelli regénye toronymagasan az év eddigi legjobb olvasmánya volt számomra.