Hannibal - 3. évad

Három évad adatott meg Bryan Fuller sorozatának, ami a nézettségeket látva két évaddal több volt az indokoltnál. A kasza híre így nem ért váratlanul és bár sokáig bíztam, hogy egy másik csatorna felkarolja a Hannibalt, utólag már nem bánom, hogy ez nem valósul(t) meg. 

A Hannibal anno már az első részével megragadott, volt benne valami plusz, amitől nem egy szimpla nyomozós sorozatnak tűnt, hanem annál jóval többnek. Epizódról epizódra vált egy gasztronómiai és esztétikai elemekkel tűzdelt utazássá Hannibal és Will Graham elméjében, amit én rettentően élveztem. A második évad bizonyos tekintetben túlszárnyalta az elsőt, ugyanakkor sok olyan hibát kinagyított, amik korábban nem voltak annyira feltűnőek. Az évad valóságos vérfürdővel zárult, ami után kíváncsian vártam a folytatást. 

Hőseinket az itáliai Firenzében látjuk viszont, ahol Hannibal és Bedelia szinte ugyanazt az életet folytatják, mint Amerikában. Will felbukkanásáig elég lassan haladt ez a történetszál, de néhány epizóddal később már jóval izgalmasabb volt a Hannibal elleni hajsza. A firenzei kaland után három évet ugrunk az időben, hogy aztán megismerjük a Vörös Sárkányt. Az évad második fele már erre fókuszált, a finálé pedig pontot tett az ügy végére. 

Ez alapján elég pörgősnek tűnik az évad, de ez sajnos nincs így. Sokszor leírtam, mennyire szeretem a sorozat látványvilágát, idén viszont nem egyszer úgy tűnt, hogy egyes művészi jelenetek és lassított montázsok feleslegesek. Minden epizód a képernyőhöz ragasztotta a szememet, sokszor mégis úgy éreztem, alig történt valami a 40 perc alatt. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha a két külön sztorit két évadra szedik és idén csak a firenzei eseményeket látjuk. 

A feszesebb tempó tehát elmaradt, még a finálé előtti rész is túl sok kérdést hagyott nyitva, ennek ellenére az évad (és sorozat) zárása korrekten sikerült. Az események és a szereplők tettei abszolút illettek a sorozathoz, egyik jelenet után sem maradtak bennem kérdőjelek. Ja és meglehetősen hatásos zenét választottak a záró képsorokhoz, ami maximálisan vissza tudta adni a hangulatot. 

Will családját furcsamód nem tudták rendesen kihasználni, lényegében alig különböztek egy random bedobott átlagcsaládtól. Pedig Will karakteréhez igen nagy mértékben hozzá tudott volna járulni a feleség és a kisfiú. Nyilván a Vörös Sárkány miatt tartani kellett a tempót, de a sok esztétikai elem helyett lehetett volna a karakterizációval is foglalkozni. 

Érdekesség, hogy az évad második felében eltűnik a gasztronómia és a pszichológiára terelődik a hangsúly. Will és Bedelia beszélgetései az epizódok csúcspontjai voltak, rengeteget hozzátettek az eddig megismert karakterekhez. A színészek alakításai parádésak voltak, különösen Gillian Anderson és a Vörös Sárkányt játszó Richard Armitage alakítása tetszett. 

Egy kicsit tehát felemásnak érzem a Hannibal harmadik évadját, de ha végiggondolom a 13 epizódot, akkor inkább pozitív az összkép. Sok mindentől lehetett volna még jobb a sorozat, de már azért is hálásak lehetünk, hogy egy országos csatornán három évad megadatott egy ilyen szériának. 

Értékelés: 8/10

Person of Interest - 4. évad

A Person of Interest hamar a kedvencemmé vált, a sorozat már az első évadával magas minőséget képviselt, ami a későbbiek folyamán csak emelkedett. Talán ezért is vártam annyira a negyedik évadot, ami sajnos jócskán alulmúlta az elvárásaimat. 

Hiába a jó történeti alap, a nagyszerű színészgárda és a frappáns dialógusok, ez az évad nem volt annyira átgondolt és következetes, mint az előzőek. A Szamaritánus egyszerűen túl nagy falatnak bizonyult, ami látványosan kifogott az írókon. Ahhoz képest, hogy a tavaly behozott mesterséges intelligencia alkotta az évad fő szálát, meglepően kevés epizódban foglalkoztak vele érdemlegesen. Nem egyszer még csak meg sem említették, holott a szereplők - elvileg - a Szamaritánus függvényében cselekedtek. 

A másik probléma is ebből ered. Annyira hatalmasnak és mindenhatónak ábrázolták a Szamaritánust, hogy hőseink semmilyen módon nem tudták felvenni vele a harcot. Dominickel és a Testvériséggel már könnyebb volt leszámolni, még úgy is, hogy indokolatlanul elnyújtották ezt a szálat. A HR-es vonalat anno pár epizód alatt lerendezték és ha visszagondolok, hogy azok milyen alapossággal és dinamikával rendelkeztek, akkor még keserűbb a negyedik évadról festett kép. 

Próbálták ugyan a heti eseteket a fő szálak valamelyikébe fésülni, de ez nem mindig sikerült. A mélypont nálam a 20. rész volt, ahol Cartert láthattuk újra. Egy teljesen standalone epizódot kaptunk, ami sokkal jobban tudott volna működni a harmadik évadban vagy a negyedik évad első felében. Így viszont feleslegesen akasztotta meg a finálé felvezetésének ívét. 

Shaw kényszerű kiírása sem tett jót az évadnak. Nyilván ebben közrejátszott Sarah Shahi terhessége, de ez nem mentség arra, mennyire nem tudtak mit kezdeni a többi szereplővel. Alig láttunk flashbacket vagy karakterizációt az évadban, csak Finchről, Johnról és Greerről tudtunk meg egy kicsivel többet. Lionel jobbára "villámhárítóként" működött, Root pedig a mellékküldetéseknek köszönhetően ugyanolyan titokzatos maradt, mint eddig volt. 

A sok negatívum mellett azért jó dolgok is voltak ebben az évadban. Az évad közepe a tőzsdés meneküléssel és a finálé emlékeztetett rá, miért is szeretem a PoI-t. A kiszámíthatósága ellenére elégedett vagyok a zárással és reménykedem benne, hogy a 13 részes ötödik évadban újra magára talál a sorozat. 

Értékelés: 6.5/10

Game of Thrones - 5. évad

Idén nyáron nem vittem túlzásba a sorozatnézést, viszont a Trónok harcának ötödik évadát mindenképpen szerettem volna pótolni. Egyrészt azért, mert kedvelem a Martin által megteremtett világot, másrészt pedig azért, mert egyre több spoilerbe sikerült belefutnom és féltem, hogy ezek miatt lemaradok az epizódok varázsáról. 

Múlt, jelen és jövő. A sorozatot eddig is meghatározta az idő hármassága, de erre az évadra ez különösen jellemző volt. A múlt a maga kesze-kuszaságával és dicsőségével erősen meghatározza a jelen eseményeit, a jövőt illetően viszont egyre kevésbé tűnik hasznavehetőnek. Az évad legfőbb tanulságát és mozgatórugóját ez adta, no meg azoknak a helyzeteknek a kibontása, amelyekkel az előző évad véget ért. 

Az ötödik évad legszembetűnőbb változása, hogy a súlypont Királyvárból északra került. Tywin és Tyrion nélkül nem maradt karizmatikus vezéregyéniség a Lannisterek között, így Cersei nem sokáig élvezhette anyakirálynői posztját. Az eddigi évadokban látott gőgnek és basáskodásának persze meglett az ára, de a vezeklése ellenére egyáltalán nem tudtam őt sajnálni. Az évad egyik legnagyobb elégtétele számomra Cersei kártyavárának összeomlása volt és bár kíváncsi vagyok, mi fog történni vele a későbbiekben, valószínűleg nem ő lesz az a szereplő, akinek drukkolni fogok. 

Daenerysnek viszont annál inkább. Bár még mindig nem szilárd a hatalma és egy polgárháborúra nagyobb esély van, mint a sikeres hódításra, egyedül ő az, akinek minden eszköze megvan a Vastrón megszerzésére. Éppen ezért Tyrion nem is érkezhetett volna jobbkor, gyakorlatilag ajándékként pottyant a királynő kezébe. A királynő segítőjeként Tyrion végre méltó helyre kerülhetett, tudását pedig hamarosan meg is mutathatja, hiszen Varysszel karöltve rendet kell tennie Meereenben. 

Északon, a Falnál sem fenékig tejfel az élet, ugyanis egyre közeledik a tél, amiből már ízelítőt is kaptunk. A Mások már csak karnyújtásnyira vannak az élőket a holtak birodalmától elválasztó területtől és a seregüket látva bizony eltörpül mellettük a nemesi házak Westeros trónjáért vívott csatározása. A rideghoni harcban a vadak és az Éjjeli Őrség együttes fellépése ugyan feltartotta a zombisereget, de nem lennék meglepve, ha a következő évadban is sor kerülne egy hasonló ütközetre. 

Más miatt is fontos volt ez a csata: Jon Snowt parancsnokként látjuk és bár nehezen kedveltem meg a karakterét, meg kellett állapítanom, hogy rengeteget fejlődött az első évad óta. Igazi vezéregyéniséggé vált, aki nagyobb perspektívákban gondolkodik, társai viszont (Sam kivételével) sokkal földhözragadtabbak. Emiatt nem ért váratlanul az, ami a fináléban történt, ugyanakkor remélem, hogy nem ebben az évadban láttuk őt utoljára. 

Sansa és Theon ellenben egyáltalán nem hiányozna. Mindkettőjüknek bőven kijutott a szenvedésből és valahogy nem érzem őket olyan szereplőknek, akik sorsfordító erővel bírnak. Vélhetően Stannisszel sem kell számolnunk már, bár így a Boltonokat is nehezebb lesz kiűzni Deresből. Arya sorsa sem kecsegtet sok jóval, bár az ő történetszála ebben a évadban eléggé háttérbe szorult. 

Kevés emlékezetes jelenetet prezentált ez az évad, a rideghoni csata és Deny sárkánylovaglása azonban kiemelkedően jól sikerült. Mindkettőt élmény volt nézni és így még azt is megbocsátom, hogy a deresi csatának csak a végeredményét láttuk. A jól megírt monológok és párbeszédek is látványosan megfogyatkoztak, pedig korábban a sorozat fontos védjegyei voltak. A dorne-i kitérő sajnos abszolút érdektelen volt, csak Jamie-t illetően volt komolyabb szerepe. A finálé a sok cliffhanger mellett szépen letisztázta a terepet, így kíváncsian várom, hogyan alakul majd az életben maradt szereplők sorsa a hatodik évadban.

Értékelés: 8/10

The Hobbit: The Battle of the Five Armies - A hobbit: Az öt sereg csatája (2014)

Tavaly decemberben került bemutatásra a Hobbit-trilógia utolsó darabja, amivel a Gyűrűk ura előzménytörténete is lezárul. Az első Hobbit-film előtt tartottam tőle, hogy csak a haszon miatt nyújtják három részesre az egyébként vékonyka könyv szolgáltatta alapot, de utólag már belátom, hogy ez így volt jó.

Kevés film van, ami ennyire in medias res kezd: az Öt sereg csatája ugyanis pontosan az előző film zárómomentumát követő jelenettel indít. Konkrétan egy csata közepén találjuk magunkat, ahol Smaug bőszen ostromolja Tóvárost, az emberek csónakokkal próbálják elhagyni otthonaikat és csak egy bátor íjásznak köszönhetik, hogy megmenekülnek. A törpök eközben berendezkednek Ereborban, de nem sokáig örülhetnek a visszaszerzett zsákmánynak. Az emberek mellett ugyanis a tündék is igényt tartanak a kincsre, miközben Szauron orkok seregeit indítja útnak a Magányos Hegy meghódítására. A tét nem kicsi: egész Középfölde sorsa forog kockán. 

Egészen komor hangulatúra sikerült a Hobbit-trilógia zárása, nem sok helyen köszön vissza a Váratlan utazásra jellemző könnyedség és játékosság. Ez persze érthető is, hiszen ezúttal sokkal kézzelfoghatóbb a veszély, mint korábban. Gandalf fogságba esése és kiszabadítása kulcsfontosságú (a film legjobb jelenete is ez), hiszen Szauron már-már testet ölt és csak az utolsó pillanatban tudják mágiával elűzni. Ez a folyamatos veszélyérzet a többi eseménynél is visszaköszön, de részletesebben majd csak a Gyűrűk urában kerül kifejtésre. 

Érdekes egyébként, hogy prequelként tökéletesen működik a három Hobbit-film, de az egyik hátulütőjét is ez adja. Tudjuk, kik élik túl a csatát és kik buknak el, így hiába voltak izgalmasak a csatajelenetek, tudtam, mi lesz a végkimenetel. Bilboért, Legolasért és Gandalfért például egyáltalán nem aggódtam, Thorinért viszont igen. A korona megszerzése után nagy változáson ment át a karakter, ezért ő volt az egyetlen olyan szereplő, akinek drukkolni lehetett.

A csatajeleneteket szépen kidolgozták, mindegyik fél nézőpontját megmutatták és mind közelharcokból, mind tömegharcokból kaptunk szép számmal. Végig lenyűgöző a látványvilág, a nagy létszámú seregek tényleg gigantikusnak hatnak, az alakok pedig a legapróbb részekig kidolgozottak. Mindenféle lény kiveszi a részét a harcból (kosok, földfalók, orkok, denevérek, Azog), de a legkáprázatosabb látványt a tündekirály Thranduil szarvasa nyújtja. A király és "lovának" fellépése ugyanolyan tiszteletet parancsoló, mint Smaugé. Emiatt sajnálom is, hogy nem moziban néztem meg a filmet, de az élmény így is lehengerlő volt. 

Bilbo az öt sereg csatájának a közepén találja magát és bármennyire kedvelhető karakter, a film néhány jelenetét leszámítva nem volt túl nagy szerepe. Sokszor tűnt úgy, mintha sodródna az eseményekkel, csak a film vége felé kapott nagyobb játékteret. Hősünket egészen a hazatérésig követjük és csak akkor veszünk búcsút tőle, amikor a 110. születésnapját ünnepli.

A történet tehát kerek, több ponton is illeszkedik a folytatáshoz, de valahogy mégsem olyan grandiózus, mint a tíz éve készült eposz. A kiegészítések ellenére érződik rajta, hogy a Hobbit története karcsúbb a Gyűrűk uránál és nem lehetett tovább nyújtani ezt az előzménytörténetet. Viszont örülök, hogy Peter Jackson filmre vitte és hogy három részre szedte Tolkien művét, mert így sok minden értelmet nyert és Középföldében is jobban el lehetett mélyedni. 

Értékelés: 8/10

Salem - 2. évad

Finálézott a WGN tavaly indult sorozata, amit anno nagyon vártam, de végül mást kaptam tőle. A második évadot ennek fényében követtem és bár alapjaiban nem sok mindenben változott a sorozat, nem bántam meg, hogy kitartottam mellette. 

Nagy minőségi ugrás nem következett be, de az mindenképp pozitívum, hogy idén sokkal összeszedettebb volt az évad. Látszott, hogy a készítőknek komolyabb céljaik vannak, így a szereplőket is eszerint mozgatták. Ennek köszönhetően jóval eseménydúsabbak és izgalmasabbak lettek az epizódok, és a fordulatok is többször okoztak meglepetést.

Míg az első évad a nagy rítusról és Mary diadaláról szólt, a másodikban a rítus utózöngéit és Mary zuhanását követhettük végig. Az előző évad vége már megágyazott Mary és Mercy konfliktusának, de az igazi harcra most került sor. Brutális lett a leszámolás, amiből alig ocsúdtunk fel, máris új fronton ostromolták Mary hatalmát. Hathorne, az új bíró komoly ellenfélnek bizonyult a városvezetésben, de az igazi nagyágyú Palatine Ingrid Von Marburg grófnő volt, akivel szemben nem sok esélye volt Marynek.

A szerepre Lucy Lawlesst szerződtették le, ami kiváló döntésnek bizonyult. A grófnő karaktere a köré épített mitológiával zseniális volt, minden pillanatban izzott körülötte a levegő. Anne Hale jellemét is szépen kibontották, apja könyvének segítségével fokozatosan ismerte meg az erejét és a múltját. A többi új szereplő (doktor, Sebastian) behozása szintén sokat lendített az évadon és mivel elég karakteres színészeket sikerült castingolni, nem fulladtak unalomba a jeleneteik.

Külsőségeiben is javult a sorozat. Az előző évadra jellemző képi világ megmaradt, de sokkal több sötét és ijesztő jelenetet kaptunk (nálam a kútban játszódó jelenet vitte a prímet), mint tavaly. Emellett majdnem minden epizódra jutott egy-egy érdekesebb varázslat, amiknek a szövegét néha igazi kihívás volt rímekbe szedni. Az évad közepétől a zenében figyelhető meg változás. Egyre különlegesebb dallamok csendültek fel, amelyek finoman idomultak a történethez és sokszor fel tudták dobni az adott jelenetet.

Párbeszédek terén még van hová fejlődnie a sorozatnak, néhány helyre nagyon gyengén megírt dialógusok kerültek, amik rontották az összhatást. Talán a harmadik évadban ezt a csorbát is sikerül kiköszörülni. Apropó harmadik évad... ahogy a finálé záró képsorait néztem, azt vettem észre, hogy bár a sorozat a boszorkányokra fókuszál, csupa szeretethiányos szereplőt látunk, akiknek esélyük sincs (vagy csak nagyon kevés van) a boldogságra. A történetszálak nagy részét ráadásul le is zárták, így nem sok kiindulópont maradt a folytatásra. Félő, hogy olyan irányba megy el a sorozat, amivel lerombolják az eddig felépített világot. Remélem, nem ez a forgatókönyv valósul meg.

Értékelés: 6.5/10

Ciprusi nyaralás

Szeretek utazni és más országokat megismerni, de költséges hobbi lévén az utóbbi években nem volt lehetőségem külföldre utazni. Olaszországban legutoljára 2010-ben jártam, azóta pedig nem volt olyan nyaram, amibe pénzügyileg belefért volna egy hasonló utazás. Idén azonban úgy alakult, hogy az öcsém Ciprusra került szakmai gyakorlatra, mi pedig elhatároztuk, hogy nyáron meglátogatjuk őt. 

Ciprusról korábban nem sokat tudtam, csak annyit, hogy Magyarországgal együtt lépett az EU-ba és hogy a szigetország görög és török részre van osztva. A repülőjegyek lefoglalása után persze igyekeztem jobban elmélyülni az országot illető tudnivalókban és tűkön ülve vártam az indulás napját. 

Utasszállító repülővel még nem utaztam, így hát kíváncsi voltam, milyen lesz. Nos, olyan ügyes pilótát sikerült kifognunk, hogy a felszállásból és a leszállásból alig lehetett érezni valamit. És mivel ablak mellett ültem, végig gyönyörködhettem a kilátásban. A vattapamacsos bárányfelhők látványa persze egy idő után unalmas lett, de azt meg kellett állapítanom, hogy Budapest csodálatos madártávlatból (is). 

Este érkezett meg a gép Larnakába, ahonnan egy negyven perces autóút után jutottunk el a szállásig. Az apartman kényelmes és jól felszerelt volt, elég is róla ennyit tudni. A nyaralóhelyünk, Ayia Napa igazi nyüzsgő turistaváros volt, éjjel-nappal pezsgett, ennek ellenére nem volt zajosabb egy átlagos magyar kisvárosnál. A turisták között feltűnően sok volt a brit, a német és az orosz. Ezen a három nyelven (na és persze görögül) minden információt meg lehetett találni, de ha kérdezni szerettünk volna valamit a ciprusiaktól, akkor csak a legegyszerűbb angollal lehetett velük kommunikálni. Ezt leszámítva végtelenül kedves és segítőkész volt mindenki az étterem-tulajdonostól kezdve a trafikosig. 

A klíma igazi kánikulai volt: minden nap 35-40 fokos meleg eső nélkül. Még éjjel is 20 fokot mutatott a hőmérő higanyszála, úgyhogy egyáltalán nem fáztunk. :) Strandolásra csábított az idő, amit ki is használtunk. A tenger fürdővíz-hőmérsékletű (28-30 fokos) volt, a szépsége viszont semmihez sem fogható. Nem egy tengerparton jártam már, de olyan gyönyörű kék tengert, mint Cipruson, sehol sem láttam eddig. A víz egyébként kristálytiszta volt, csak ott nem lehetett lelátni az aljára, ahol kicsit elszaporodott a zöld moszat. 

Ételspecialitást nem tudtunk kipróbálni, amit egy kicsit sajnálok, de az éttermek nagy része az itthon is népszerű sült krumpli és hús kombóra volt ráállva, a tengeri ételekből pedig elég kicsi volt a választék. Az egy hét alatt amúgy az egész városkát bejártuk, így a központban található középkori monostort is megtekintettük. 

Az egy hét persze gyorsan eltelt és bár azt hittem, sok szuvenírt hozok haza, igazán semmit sem sikerült vennem. Minden butikban ugyanazokat a sabloncuccokat (hűtőmágnes, póló, képeslap) lehetett látni és semmi sem tetszett meg annyira, hogy megvegyem. Képekből viszont nagyon sokat csináltam, úgyhogy igazán nem panaszkodhatok. :) Hazaérés után meg is fogadtam, hogy egyszer még visszatérek Ciprusra, mert ez az egy hét kevés volt a megismerésére.

Saul fia (2015)

A Saul fia sokáig hidegen hagyott, csak a Cannes-i Filmfesztivál kapcsán lettem rá figyelmes. A díjeső után persze azonnal látni akartam a filmet és erre szerencsére nem is kellett sokat várnom. Elöljáróban annyit tudtam, hogy a Saul fia is a holokausztfilmek sorát gyarapítja, de egyedi nézőpontból mutatja meg az eseményeket. 

 

1944, Auschwitz-Birkenau. Saul Ausländer egyike a náci koncentrációs tábor krematóriumában dolgozó sonderkommandósoknak. Társai tudják, hogy bármelyik pillanatban kivégezhetik őket, ezért fegyvereket gyűjtenek és lázadást szerveznek. Saul viszont az elégetésre váró holttestek között felfedezni véli saját fiát, és ettől kezdve a férfit a menekülés helyett egy másik lehetetlen küldetés élteti: elhatározza, hogy kicsempészi a testet és keres egy rabbit, hogy méltó módon eltemethesse a gyermeket. 

Nyomasztó filmről van szó, amit nem könnyű megemészteni. Körülbelül úgy éreztem magam a moziteremből kijövet, mint a Zongorista után. Érdekes egyébként, mennyire hasonlít a két film. Mindkettő az egyént helyezi középpontba, de a Saul fiában a közösség is jelen van. Saul nem tud annyira elszigetelődni, mint amennyire szeretne, csak a cselekvéssorozata lesz bezárult a gyermek(e) elvesztése után. Olyan világban akarja megőrizni a hagyományokat (a rabbi általi végtisztességet), ahol minden ellene szól. Ettől a kettősségtől és a folyamatos küzdelemtől volt különleges számomra a film. 

A cselekményvezetés jól követhető, de az operatőri munkát mindenképpen ki kell emelnem. Az egész film úgy van fényképezve, mintha mi is Saul mellett lennénk. Olyannyira rá irányul a fókusz, hogy a haláltáborban zajló történések idővel elhomályosulnak. A film másfél órája egy percre sem fullad unalomba, végig lehet drukkolni a főszereplőnek, azonosulni vele már kevésbé. Anélkül, hogy filozófiai okfejtésbe bonyolódnék, annyit mondhatok, hogy a Saul fia is olyan film, ami után még órákig jár az ember agya. A színészi játék remek, Röhrig Géza és Molnár Levente nevét biztosan meg fogom jegyezni. Csakúgy, mint a rendezőét, Nemes Jeles Lászlóét, aki kiváló munkát végzett ezzel a filmmel. 

Értékelés: 9/10

Game of Thrones - 4. évad

Bár a 3. évad nem zárult eget rengető cliffhangerrel, több olyan szálat is belengetett, ami miatt vártam (és igyekeztem a lehető leggyorsabban magamévá tenni) a negyedik évadot. Az előző évados kritikám végén feltett kérdésekre viszonylag hamar választ kaptunk, emellett azt kell mondjam, hogy az eddig látott évadok közül talán ez volt a legösszeszedettebb.

Az enyhe csalódást okozó második évad után a harmadik már igyekezett javítani a hibákon, de valahogy a negyedik évadra sikerült jól eltalálni az arányokat. Minden szereplő annyi játékteret kapott, amennyit a történet indokolt és látványosan megritkultak a korábban hely- és időkitöltő "üres" jelenetek. Cserébe kaptunk pár meglepetést és jobbnál jobb epizódokat. 

Joffreyvel kezdeném a sort. Az első évad óta vártam, hogy bekövetkezzen az, amire a lakodalmon végül sor került. Ez persze Királyvár minden tagjára kihatott, de Tyrion sorsát végleg megpecsételte. Az ördögfióka a királyvári csatát követően egyre rosszabb pozíciókba került, Cersei pedig pláne nem kímélte a történtek után. A tárgyaláson előadott monológja után viszont teljesen háttérbe szorult és a fináléig nem is nagyon foglalkoztak vele. 

Sansa ezúttal több szerencsével járt, ennek az évadnak kétségtelenül ő a legnagyobb nyertese. Petyr segítségével új távlatok nyílhatnak meg előtte és a sok szenvedés után jó volt végre boldognak látni az idősebb Stark lányt. Kíváncsian várom, hogyan alakul majd a sorsa. Arya története eddig sem bővelkedett vidámságban, de a Véreb elvesztése után egyedül kell majd helytállnia Braavosban. 

Északon viszont igencsak felpörögtek az események. A Fal és az azon túli világ számomra főleg a Mások miatt volt érdekes (őket mondjuk most is láthattuk), ebben az évadban pedig a vadak tették igazán izgalmassá a helyszínt. A csatának például egy teljes epizódot szenteltek oly módon, hogy minden más történetszálat mellőztek. Ez jó döntésnek bizonyult, mert így jobban lehetett érezni az erőviszonyokból fakadó feszültséget és az események is követhetőbbek voltak, nem tört meg a dinamika. A csata egyébként igen látványos lett és nemcsak a közelharci jeleneteket dolgozták ki. 

Daenerys még mindig elszigetelt a többi királyságtól, az azonban már látszik, hogy kezd megtörni a korábbi diadalmenete. A felszabadítottak inkább a régi rendet kívánják vissza, a sárkányokat pedig le kell láncolnia a lakosság biztonsága érdekében. Az évad végére egyébként eléggé leült ez a történetszál és nem szolgált számottevő újdonsággal. Reméljük, sikerül bele életet lehelni az ötödik évadban. 

A finálé a kapkodás és a zsúfoltság ellenére rendben volt, de Tyrion szökésénél hiányoltam a felvezetést. Valahogy olyan hirtelen történt minden. Tyrion bosszúja viszont kárpótolt és nagy mértékben előremozdította a Tywin nélküli Királyvár eseményeit. Az átrendeződött felállások és az izgalmasnak ígérkező történetszálak miatt kíváncsian várom az ötödik évadot. A negyedik mindenesetre szépen megágyazott neki.

Értékelés: 8/10

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014)

Áron átlagos budapesti srác. 29 éves, most fejezte be az egyetemet és munkát keres, de nem igazán tudja, mihez kezdjen az életével. Szüleivel él, akik anyagilag támogatják, cserébe mindenbe beleszólnak. Emellett Eszter, a barátnője elhagyta, a 30. születésnapi buliján pedig megtudja, hogy a lány új társra talált. Áron emiatt igencsak a pohár fenekére néz és másnap egy Lisszabonba szóló repülőjeggyel a zsebében ébred. 

Ismét egy magyar film, amit nyár végén és ősszel az egekig dicsértek. A fiatal 30-as generáció filmjének tartják, ami már önmagában kedvet csinált filmhez, hiszen lassan én is ebbe a korosztályba tartozom. Reisz Gábor diplomafilmje tényleg korszakalkotó, de csak egy kis szeletet mutat meg a mai budapesti fiatalokból. 

Áron ugyanis egy született lúzer és bár tényleg sok hasonló életművész él ma Magyarországon, valahol azért sajnáltam, hogy ez a srác ennyire szerencsétlenke. Az egyetem utáni munkakeresés valóban nem könnyű, pláne egy piacképtelen diplomával és megannyi komplexussal felvértezve. Ehhez persze még hozzájön a mai társadalmi és politikai helyzet, amikre elég részletesen kitér a film. De nem ez a VAN legnagyobb erénye, hanem az, hogy mindezt szórakoztató köntösben tálalja. 

Különös humora van a filmnek (teljesen más, mint a Lizának), de a poénok egytől egyig működtek és nem éreztem annyira nyomasztónak a helyenként elgondolkodtató tartalmat. Tetszettek a kreatív operatőri megoldások, a fényképezés és a különböző kameraállások, amik egészen egyedivé tették a filmet. Ez a zenére is igaz, ami remek hangulatfestőként szolgált és vidámsággal töltötte meg a filmet. Még órákkal később is a fő dallamot dúdoltam, annyira belemászott a fülembe. (A teljes filmzene itt meg is hallgatható.)

Néhol ugyan egy kicsit leült a sztori, de alapvetően jól tudtak gazdálkodni a 90 perces játékidővel. A szereplők nagy részét egyébként nem színészek alakítják, hanem a rendező barátai. Ez persze semmit sem von le a film élvezeti értékéből, sőt. Ettől sokkal természetesebb volt az egész és hihetőbbek voltak azok a párbeszédek, amiket egy baráti társaságban hall az ember. 

Olyan az egész film, mintha egy gyorsan pergő útikönyvet nézne az ember, amiben mindenki megtalálja azt, ami szimpatikus neki. 

Értékelés: 8/10

Murder of a cat - Rekviem egy macskáért (2014)

Clinton egy nap holtan találja macskáját háza előtt. Az állat gyilkosság áldozata lett. A férfi igyekszik kideríteni, ki követhette el a merényletet, a nyomozás közben pedig érdekes információkat tud meg házi kedvencéről. 

A krimi műfajával szinte mindent el lehet adni nekem, úgyhogy a tartalmi ismertető után kíváncsian vártam a filmet. Amikor vége lett, úgy éreztem magam, mint aki pofára esett. Az izgalmas sztori helyett ugyanis egy unalmas és vontatott cselekményvezetésű filmet kaptam, amire nem volt jó ötlet beülni. A macska meggyilkolásáig nincsen gond, utána viszont folyamatosan ugyanazt a 4-5 szereplőt járjuk körbe. Sok érdekesség egyébként nem derül ki az elhalálozott négylábúról, a városról és a szereplőiről viszont annál inkább. 

Vígjátékként már jobban megállja a helyét a film, bár nem sok jeleneten mosolyodtam el. A színészek alakítása rendben volt és a történetet sem volt nehéz követni, de az ilyen típusú filmekért utoljára a 90-es években rajongtam. Nem húznám le nagyon a filmet, de kétségtelen, hogy nálam eddig ez az év legnagyobb csalódása. 

Értékelés: 4/10