Évösszegző 2012

Ismét eltelt egy év és bár év közben több személyes bejegyzést is írtam, a tavalyi évhez hasonlóan idén is összegezném az elmúlt 12 hónapot.

Egy évvel ezelőtt még lázasan készültem az államvizsgámra, februárban pedig a diplomaosztó keretében átvehettem öt és fél évnyi kemény munka gyümölcsét. Ez azzal is járt, hogy hazaköltöztem Pécsről, de teljesen a mai napi sem tudtam/tudok elszakadni tőle. Nagyon megszerettem a várost, mert sok jót kaptam tőle, úgyhogy remélem, hogy valamikor a jövőben arra sodor még az élet. 

A tavasz munkakereséssel telt és sokáig úgy festett, hogy külföldön kell szerencsét próbálnom, mert idehaza sehová sem kellek. Aztán a szerencse úgy hozta, hogy júniusban beállhattam a dolgozók táborába, ami elég sok mindent magával hozott. A pozitív oldal nyilván az, hogy van munkám, amiért fizetést kapok és újra rendszer van az életemben. A negatívumok sora már sokkal hosszabb. Kezdve azzal, hogy hiába értek a munkámhoz, nem azzal foglalkozom, amivel mindig is szerettem volna. A várost sem tudom megszokni, mert még fél év elteltével sem érzem otthonosnak. Hiányoznak az ismerősök, a barátok és a nagyváros adta lehetőségek. Ráadásul hosszútávon az egészségemnek sem tesz jót a mostani munkakörnyezet, úgyhogy a közeljövőben munkahelyet szeretnék váltani. 

A nyár és az ősz jobbára eseménytelenül telt; ősszel úgy rohantak a hetek, hogy egyszer csak december lett. És az eddigi évektől eltérően idén kivételesen volt időm ráhangolódni az ünnepekre. Az ajándékokat időben be tudtam szerezni és nem az utolsó pillanatban kellett rohangálnom értük. 23-án még egy kis hó is esett, ami másnapra elolvadt, de így is fehérnek könyvelem el az idei Karácsonyt. :) 

Szóval meglehetősen rapszodikus év volt az idei, úgyhogy a 2013-astól ugyanazt várom, amit tavaly a 2012-estől.

A 2012-es év zenében

Az év vége szinte automatikusan magával hozza az évértékelő toplistákat, amit ezúttal a zenéssel kezdek.  Tavalyhoz hasonlóan ezúttal is azokat az albumokat sorolom fel, amelyek a legemlékezetesebbek voltak.

Január: Mando Diao - Give Me Fire (2009)

Először a Gloriát ismertem ettől a svéd bandától és miután végighallgattam ezt a 2009-es albumot, meg kellett állapítanom, hogy ennél sokkal jobb számok is vannak a lemezen. A kemény rocktól kezdve egészen a latinos hangzásig terjed a skála és úgy vannak összekötve a dalok, hogy adott szám végével kezdődik a másik eleje.

Február: Tennis - Young & Old (2012)

Az első album után kíváncsian vártam a másodikat és nem is kellett csalódnom. A gitár kicsit nagyobb szerepet kapott, de a dalok ugyanolyan könnyedek, mint az első lemezen levők.

Március: Poets of the Fall - Temple of Thought (2012)

Kiforrott, igényes album, amiről egyetlen kiemelkedő dalt sem tudnék választani, mert akkor mindet fel kellene sorolnom.

Április: Shinedown - Amarillys (2012)

A Simple man coverje óta imádom az együttest, de azt nem gondoltam volna, hogy a srácok egy ennyire profi albumot tesznek le az asztalra. Az Amarillys egyértelműen a 2012-es év albuma. 

Május: Keane - Strangeland (2012)

A Keane az egyik kedvenc együttesem, így már tavaly novembertől számoltam vissza a napokat az új album megjelenéséig. A Strangelandben ismét visszatért a csapat védjegyének tekinthető zongora, így méltó folytatása lett a Hopes and Fearsnek. 

Június: AG Silver - Hold On (2012)

Ismét egy visszatérő együttes, hamisítatlan hangzással. A korábbi albummal és EP-pel ellentétben erről nem minden szám tetszik, de így sem panaszkodhatunk. 

Július:  
The Parlotones - Journey Through The Shadows (2012) 
Kicsit visszafogottabb, mint a World Next To Yours, de egy-két fülbemászó dal ezen a lemezen is akad.
Amy Macdonald - Life in a Beautiful Light (2012) 

Az idén megjelent albumok közül ez volt az első, amiben csalódtam. A Slow it downon kívül elég sótlanok a dalok, ezen a lemezen nyoma sincs az előzőkre jellemző energikusságnak és sokszínűségnek. 

Augusztus: Tenth Avenue North - The Struggle (2012)

Jobban előtérbe kerültek a gitárok, mint a 2010-es The Light Meets The Darkon. Első hallgatásra fura volt a bátrabb hangzásvilág, de másodszorra már sikerült megkedvelnem a lemezt. 

Szeptember:  
Two Door Cinema Club - Beacon (2012)

Nem teljesen ugyanazt kaptam, mint amit a Tourist History után vártam, pedig ez sem rossz album. Mondjuk elég sokszor meg kellett hallgatnom, mert elsőre nem mindegyik dal fogott meg. 

The Killers - Battle Born (2012)

Régóta tudni lehetett, hogy idén ősszel új albummal jön a Killers, szóval nem kevés várakozás előzte meg részemről a Battle Bornt... Ehhez képest talán csak a lemez első felét sikerült meghallgatnom, annyira nem nyűgözött le az anyag. A Runaways a jobban sikerült számok között van, a többi viszont nagyon gyenge egy olyan bandától, akiknek pár éve a Sam's Townt és a Hot Fusst köszönhettük.

Október:
Mumford & Sons - Babel (2012)

A két évvel ezelőtti Sigh No More nagyon tetszett és bár a Babel nem ragadott meg annyira, az I will waitet és a Hopeless wanderert még sokáig fogom dúdolni. 

Mt. Desolation - Mt. Desolation (2010)

Gyakorlatilag a megjelenés óta a gépemen pihent ez a lemez (mert teljesen megfeledkeztem róla), aztán amikor az interneten keresgéltem, belefutottam, így muszáj volt meghallgatnom. Kifejezetten kellemes darab és mivel több más együttes tagjai alkotják ezt a formációt, egyáltalán nem mondható unalmasnak. 

November: Of Monsters and Men - My Head is an Animal (2012)

A Mt. Desolationből okulva nem akartam, hogy más lemez is elfelejtődjön, ezért ennek az izlandi csapatnak a debütalbumát szedtem elő. Már a kezdő szám elvarázsolt és ez az album végéig ki is tartott. 

December: 77 Bombay Street - Oko Town (2012)

A tavaly megjelent Up in the Sky után itt is van az új album. Egyelőre még nem szárnyalja túl az előzőt, mindenesetre nagyon feelgood anyaggal leptek meg minket a srácok.    

The Hobbit: An Unexpected Journey - A hobbit: Váratlan Utazás (2012)

Nem volt kérdéses, hogy megnézem-e A hobbitot, mert szeretem azt az univerzumot, amit Tolkien a könyveiben megteremtett. Többek között ezért is néztem újra a Gyűrűk Urát még májusban. Lelkesedésem akkor fordult aggodalomba, amikor kiderült, hogy a Hobbit is három részes lesz. Az alapjául szolgáló könyv ugyanis jóval karcsúbb a trilógiánál.

Hatvan évvel járunk A Gyűrűk Ura történetének kezdete előtt. A békésen éldegélő Zsákos Bilbó akaratlan kalandba kényszerül: Szürke Gandalf tűnik elő a semmiből és szervezi be őt egy váratlan utazásba, melynek során tizenhárom törppel és azok legendás vezetőjével, Tölgypajzsos Thorinnal együtt kell visszakövetelniük az elveszett Törp Királyságot, Erebort a rettegett sárkánytól, Smaugtól. Utazásuk temérdek veszélyes földön át vezet, találkoznak trollokkal, orkokkal, halálos vargokkal és azok farkasaival. S noha végső céljuk a keletre fekvő Magányos Hegyet övező sivár vidék, hosszú és kalandos út vezet el odáig. 

Mivel pár órája jöttem ki a moziból, elmondhatom, hogy feleslegesen aggódtam, ugyanis Peter Jackson ismét remek munkát végzett. Szépen megtoldotta és filmre vitte az írott anyagot, hogy azok pontosan illeszkedjenek a már ismert világba. Előzménytörténet lévén tudjuk, milyen irányba tartanak az események, mégis nagyon élveztem a látottakat. A 3 órás játékidővel sem volt gondom, sőt. Amikor megjelent a stáblista az volt az első gondolatom, hogy még nézném tovább ezt a történetet, mert érdekel, mi lesz a karakterek sorsa és hogy sikerül-e elérni a céljukat. 

Közel sem annyira monumentális a Hobbit, mint a trilógia volt, de nem is vártam gigantikus csatákat és epikus nagymonológokat. A bevezetőben látjuk Erebor fénykorát és bukását, amely csatára a későbbiekben részletesen is kitérnek. A látványos hadakozás helyett inkább a közelharcok dominálnak, amik során nem egyszer kerülnek életveszélyes helyzetbe a szereplők, de apró termetüket kihasználva bizonyítják, hogy kicsiként is legyőzhetik a náluk nagyobb lényeket. A zene kicsit visszafogottabb, de a megszokott dallamokon kívül az újak is tetszettek. A filmben felcsendülő Misty Mountainsre épülő főcímdal például még most is a fülemben cseng.

A látvány ezúttal is pazar mind a helyszínek, mind a teremtmények tekintetében. Új-Zéland tájai gyönyörűek és már a kezdő jelenet meghozta azt a varázslatot, amit a trilógiában is szerettem. Egyedül a kőóriásokat éreztem feleslegesnek, őket ki lehetett volna hagyni. Nagyon sok az ismerős szereplő (Frodo, Elrond, Galadriel, Saruman és Szürke Gandalf), akiket jó volt újra látni. A történet főszereplői mégsem ők, hanem egy népes törpecsapat és Zsákos Bilbó. A törpék közül a Richard Armitage által alakított Tölgyfapajzsos Thorin emelkedik ki, a többiek inkább csak háttérszereplőként vannak jelen. Királyi sarj ő, akiből árad a tekintély és nagyon sok hasonlóságot mutat Aragornnal. 

Zsákos Bilbóval már a Gyűrűk Urában is találkoztunk, most fiatalabb korában látjuk. A hobbitokra jellemzően békés természetű, de az utazás során jó néhány bátor és ravasz tettel rukkol elő. A Gollammal való találkozása a film egyik legjobb része és a későbbi események tekintetében kiemelt fontossággal bír: itt kerül hozzá az az aranygyűrű, ami majd egész Középföldére hatással lesz. Martin Freeman (akit a Sherlockból ismerhetünk) olyan, mintha rá írták volna Bilbó szerepét és ugyanolyan emlékezetes alakítást hoz, mint a trilógiából ismert színészek.

Értékelés: 9.5/10

Homeland - 2. évad

Nincs egyszerű dolgom a Homelanddel, pedig a 9. részig ez volt az egyetlen sorozat, amivel idén naprakész voltam. Utána viszont pihenőt tartottam és jóval a finálét követően pótoltam be a lemaradást. Az első évad ugyanis nagyon magasra rakta a mércét, amit a második sajnos nem tudott túlszárnyalni. 

Ha a történetet nézem, akkor az látszik, hogy igencsak eseménydús évadot tudhatunk a hátunk mögött. Az írok szinte az összes puskaport ellőtték és legalább két évadra elegendő sztorit zsúfoltak bele ebbe a 12 részbe. Nem egy epizód után álltam fel a székből ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel: "Na, ebből most hogy másznak ki? Mi lesz a következő lépés? Hová akar kifutni a történet?" Persze ennek is meglett a hátulütője, ugyanis olyan szálak is a levegőben maradtak, amikkel viszonylag sokat foglalkoztak. Mike nyomozása Tom halálával kapcsolatban, Carrie betegsége, a CIA-s tégla (amit még az előző évadban lebegtettek be nekünk) mind-mind olyan szál volt, amiket vagy nagyon gyorsan lerendeztek vagy épp ki sem bontottak rendesen. 

A másik probléma a realitással, jobban mondva annak hiányával volt. Bántó logikátlanságok jellemezték az évadot, amiket például a Nikitának elnézek, de a Homelandben már tényleg bosszantóak. Gondolok itt a mobiltelefon bevitelére (és figyelmeztető sms küldésére!) a CIA egyik zártkörű megfigyelésén, vagy a kommandósok mozgására, hogy a legfeltűnőbbeket említsem. A finálé valamennyire kárpótolt az évad második feléért, de a készítők így is túl sokat akartak markolni és keveset fogtak. Vagy a karakterizáció került előtérbe, vagy az akció, a kettő egyszerre nem mindig tudott olyan arányban működni, mint tavaly. 

Abu Nazir terve sokáig nem volt egyértelmű és bár rendre előkerült az évad során, nem lehetett átlátni. Csak a szezonzáróban lett világos a kép és nyertek értelmet a korábbi történések. Utólag persze mesterinek és aprólékosan kidolgozottnak tűnik a terv, ami arra is alkalmas volt, hogy rámutasson a CIA hibáira és "amatőrségére". Saul irányítása alatt remélhetőleg javulni fog ez a helyzet.

Brody családja sokat változott az előző évadhoz képest és szinte végig Jessicán és Danán volt a hangsúly. Szegény Chrisnek csak annyi szerepe volt, hogy kiküldjék vagy elzavarják az adott helyiségből. Míg Jessicánál a folyamatos gyanakvást látjuk, addig Dana próbál kiállni az apja mellett. Nem egyszer idegesítő a viselkedése, de mivel kamasz és alapvetően jogos kérdések foglalkoztatják, a hozzá kapcsolódó szálak nem voltak annyira zavaróak. És ahogy az várható volt, most már a család számára is kiderült, milyen ember a mindenki által tisztelt Brody képviselő valójában.

Egyvalamiben mégis jobb volt ez az évad, mint az előző, mégpedig színészi játékban. Claire Danest és Damien Lewist már tavaly is dicsértem, de idén sokkal jobban uralták a képernyőt. A csúcspont egyértelműen a 2x05 kikérdezős jelenete, aminél pislantani se mertem, nehogy valamiről lemaradjak. Pedig szinte semmi nem történt az alatt a 10 perc alatt, a szöveg is elég banális volt, mégis annyira lehengerelt, hogy még jóval az epizód vége után is a hatása alatt voltam. És hát itt van nekünk Mandy Patinkin Saulja, az egyetlen olyan karakter, akivel minden téren elégedettek lehetünk. 

És hogy mit várok a 3. évadtól? Elsősorban a mostaninál jóval átgondoltabb történetvezetést, valamint ehhez kapcsolódóan kevesebb logikátlanságot és kapkodást. Másodsorban Brody kevesebb szerepeltetését, mert az évad második felében eléggé kifulladt a karaktere. Harmadsorban a Nikitához hasonló rebootot. (Furcsa, de idén elég sok volt a hasonlóság a két sorozat között.) A robbanással a függőben levő szálak 90%-át lezárták, ezért érdemes lenne visszatérni az alapokhoz ("Csak én tudom, a többi ember nem."), illetve a megmaradt történetszálakat úgy továbbvinni, hogy ne legyen ennyire hullámzó az évad színvonala. 

Értékelés: 7/10

Amour - Szerelem (2012)

A francia filmek általában külön helyet foglalnak el a filmes listámon. Vagy a témájuk, vagy a megvalósításuk (de előfordul, hogy mindkettő) miatt maradandóak szoktak lenni. Az Amour is beleillik ebbe a sorba. 

A 2012-es Arany Pálma díjas Amour történetének középpontjában egy idős francia zenetanár pár áll, akik szinte egész életüket egymás mellett élték le és ugyanúgy szeretik egymást, mint amikor megismerkedtek. Békés öregkorukat a feleség, Anne (Emanuelle Riva) agyvérzése árnyékolja be, melynek következtében a nő egész jobb oldala lebénul. A kórházból hazaszállítva megígérteti férjével, Georges-zsal (Jean-Louis Trintignant), hogy bármi történjék is, nem küldi vissza a vesztőhelyre. Georges ebbe maradéktalanul beleegyezik, mondván felesége a kórházban sem kapna jobb ellátást. Ezentúl példamutatóan, éjt nappallá téve gondoskodik szerelméről, szembemenve többek között lányuk (Isabelle Huppert) akaratával is. Azonban fizikailag egyikük sem bírja a végletekig és Anne állapota a film előrehaladtával egyre rosszabb lesz... 

Idén ez a harmadik olyan film, ami egy betegséggel foglalkozik, mégis teljesen másként hatott, mint az Életrevalók és az 50/50. Míg az említett két filmben voltak vígjátéki elemek, az Amour olyan, mint egy kőkemény gyomros. Sokkoló az a realitás és naturalizmus, amivel Michael Haneke ezt a témát feldolgozta. Maga a nyitójelenet is durva, de igazán a film legvégére állt össze a kép. Anne betegségét a kezdeti stádiumtól egészen a légvégéig követjük, miközben George mindvégig kitart a felesége mellett és minden tettével kedvese iránt érzett szerelmét bizonyítja. 

A betegség bemutatásán túl persze el is gondolkodtat a film. Kőkemény társadalom- és korkritikát mutat, aminek szerves része a generációk közötti különbség és az emberi kapcsolatok. Nagyon nem akarnám ezt részletezni, akinek a családjában van idős (és esetleg beteg) hozzátartozó, az tudja, mire gondolok. Észrevétlenül kavar fel a film. Az első megdöbbentő jelenet után fokozatosan kapjuk a többit, ezért a végefelé már úgy voltam vele, hogy legszívesebben elmenekülnék ebből a nyomasztó környezetből. 

Úgy tud folyamatosan jelen lenni a feszültség, hogy szinte semmilyen aláfestő zene vagy dal nem hallható a filmben. A tempó meglehetősen lassú, rengeteg a kitartott, vágás nélküli jelenet, de sok az olyan is, amik ki is maradhattak volna a filmből, mert nincs funkciójuk. A lakás helyiségeit például számtalanszor csak helykitöltésként pásztázza végig a kamera, így kissé hosszúnak éreztem a két órás játékidőt. A színészek azonban olyan játékot nyújtottak, hogy az tényleg elismerésre méltó. Különösen az Anne-t alakító Emmanuelle Riva, aki a maga 85 évével úgy tudja érzékeltetni a feleség egyre romló állapotát, hogy én már most neki ítélném az Oscart. 

Értékelés: 9/10

It's a wonderful life - Az élet csodaszép (1946)

Bár nem igazán nézek tévét, Karácsonykor általában kivételt teszek és bele szoktam nézni az aktuális műsorkínálatba. Pár filmtől eltekintve idén is ugyanazokat a filmeket vetíti a tévé, mint tavaly, úgyhogy ezúttal egy olyan alkotást választottam, amit már sokan ajánlottak a figyelmembe. 

Egy Bedford Falls nevű amerikai kisvárosban vagyunk a '40-es évek közepén. Karácsony este George Bailey lába alól kicsúszik a talaj. Az általa vezetett kisvárosi takarékpénztár a csőd szélén áll, ő pedig úgy érzi, értelmetlen az élete és az öngyilkosság az egyetlen kiút. Az égben felfigyelnek a kétségbeesett emberre, és egy szárnyaira vágyó angyal kapja a "nagyfőnöktől" azt a nemes feladatot, hogy hozza rendbe a dolgot. Clarence, a mennybéli küldött sajátos módszert alkalmaz: megmutatja, milyen sivár hellyé lett volna a város Bailey áldozatos tevékenysége nélkül. A tanulság egyértelmű: az élet szép és élni igenis érdemes! 

Nem sokszor találkozom olyan filmekkel, amik a '40-es években készültek, pedig megvan a maguk varázsa. Egy olyan korba kalauzolják el a nézőt, amikor az emberek élete nem az eszeveszett rohanásból állt és a dolgaikat is jobban megbecsülték. Persze a pénz és a hatalom akkor is sok mindent meghatározott, de a szeretetnek, a hűségnek, a megbocsátásnak és az empátiának sokkal nagyobb értéke volt, mint most. Ez a film is ezt hivatott bemutatni. Egy olyan ember életét követjük nyomon, aki mindig mások problémáit helyezi előtérbe és a saját vágyairól is képes lemondani, hogy másoknak segítsen. Csupa olyan értéket közvetít a film, ami a maiakból sokszor hiányzik. 

A szereplőgárda impozáns, James Stewart és Donna Reed fantasztikus alakítást nyújtanak, és még a legkisebb szerepeket is karakteres színészekre osztották. Rengeteg embert mozgat a film, de még a tömeg sem tűnik masszaszerűnek, hanem inkább egyének sokaságának. A ruhák, a zene, az érzelmek és az akkori élet- és gondolkodásmód teljesen magával ragadó, úgyhogy ezt a filmet még nagyon sokszor újra fogom nézni. Egyedül a film hossza zavart, mert soknak éreztem a kétórás játékidőt. 

Értékelés: 9/10

Karácsony

Minden olvasómnak áldott, boldog Karácsonyt kívánok!

The Words - Lopott szavak (2012)

Eredetileg nem is akartam megnézni ezt a filmet, de a stáblista áttekintése után rögtön beiktattam a megnézendők közé. A magyar cím ugyan spoileres, mégsem von le semmit a film élvezeti értékéből. 

Rory Jansen (Bradley Cooper) élete első kötetének kiadása rendkívüli esemény, ami az irodalmi életben és az átlagolvasók körében is nagy visszhangot kelt. Az utca embere is odavan a könyvért, a kritikusok is ódákat zengnek róla: a regény a könyvkluboktól kezdve a reptereken át a főiskolai kampuszokig mindenhol hódít. Friss hangjával és időtlennek tetsző bölcsességével Rory hamar az irodalmi élet egyik sztárjává válik. A karizmatikus, tehetséges, intelligens és fiatal szerzőnek mintha mindene meglenne: a siker mellett gyönyörű feleség (Zoë Saldana) várja otthon, a világ a lábai előtt hever - és mindezt pusztán a szavainak köszönheti. 

De kinek is a szavai ezek? És pontosan ki is írta a hírnevet hozó történetet? A sikerben fürdő Rory-t egy nap felkeresi egy rejtélyes öregember (Jeremy Irons), aki azzal a döbbenetes állítással szembesíti, hogy valójában ő a könyv szerzője. A férfi mesélni kezd fiatal korának gyönyörű, ám tragikus emlékeiről, amelyek ihletésére papírra vetette a történetet. A találkozás hatására Rory kénytelen számot vetni a kreativitás és az ambíció kérdéseivel, és elgondolkodni azon, hogy a sikere mögött álló döntés kapcsán vajon mennyire tiszta a lelkiismerete. 

Egyszerű a történet és helyenként kiszámítható is, de ez egyáltalán nem zavart. Annyira erős ugyanis a színészgárda és az atmoszféra, hogy simán szemet tudtam hunyni efölött. Rengeteg értékes és tanulságos gondolat hangzik el a filmben, amik bizony elgondolkoztatják az embert és az internet korában különösen aktuálisak. Nemcsak a plagizáláshoz vezető utat és okokat látjuk, hanem a következményeket is. Az egész film gyönyörűen fel van építve, az írói válságtól és kudarctól kiindulva, a sikeren, majd a szembesülésen keresztül egészen a jövőig végigkövethetjük a könyv és az író sorsát. Három idősíkot kapunk: az öregemberét, Rory Jensenét és Clay Hammondét, akik mindannyian külön történettel rendelkeznek. Amikor először néztem a filmet, nem tudtam hová tenni a végét. Aztán utána beugrott: Brian Klugman és Lee Sternthal tulajdonképpen az intertextualitást filmesítette meg. 

Rory Jensent Bradley Cooper alakítja, aki a Kitchen Confidential után ezúttal egy komoly szerepben állt helyt. Rendkívül széles érzelmi skálát jelenít meg és mindegyik jelenetében hitelesnek tűnik. Jeremy Ironst már a The Borgiasnál is dicsértem, így rá nem térnék ki részletesen. Itt is karizmatikus figurát hoz és olyan természetességgel jeleníti meg a 80 éves bácsikát, mintha ő maga is ennyi idős lenne. A fiatalkori énjét játszó Ben Barnes is remek, szép párt alkot Nora Arnezederrel. A visszatekintős részek pedig kifejezetten illettek a történetbe. Dennis Quaidet kell még megemlítenem, aki Clay Hammondot alakítja. Kevés jelenetben szerepel, de azokban uralja a képernyőt. A női szereplők már nem ilyen erősek. Zoe Saldana átlagos feleséget alakít, semmi kiemelkedő nincs a játékában. Olivia Wilde Daniellája pedig erőltetett és felesleges. Nyugodtan ki is hagyhatták volna a filmből.

Másfél órás a The Words, de ennél sokkal többnek érződött, mert sikerült maximálisan kitölteni a rendelkezésre álló időt. A párizsi jelenetek hihetetlen hangulatosak, amihez a narrálás is sokat hozzátesz. A három idősík sokszor megtöri a filmet, de utólag belegondolva mindegyik szükséges a történtek megértéséhez. Életszerűség sugárzik a filmből és bár van benne pár logikai baki, az év legjobb alkotásai között van a helye. 

Értékelés: 8/10

Lawless - Fékezhetetlen (2012)

A '20-as, '30-as években játszódó filmek általában jókora előnnyel indulnak nálam, főleg, ha olyan remek előzetessel rendelkeznek, mint a Lawless. A nagy gazdasági világválság idején járunk. A Bondurant-fivérek, Forrest (Tom Hardy), Jack (Shia LaBeouf) és Howard (Jason Clarke) igazi legendának számítanak a Virginia állambeli Franklin megyében, hiszen a szesztilalom idején jól menő csempészüzletet tudhatnak magukénak. A jólét azonban veszélybe kerül, amikor feltűnik a színen Charles Rakes különleges ügynök (Guy Pearce), a törvény új ura, aki azonban korruptabb mindenkinél, és részesedést követel magának a fivérek üzletéből. Ők azonban nem hajtanak fejet senki előtt, így felveszik a harcot Rakes ellen. 

Minden ízében a western filmek hangulatát idézi a Lawless. A ruhák, az autók, a zene, a légkör és maga a gengszteres téma annyira jól vissza tudták adni a korszakot, hogy simán el tudom inni, hogy így zajlottak anno az események. Kemény és kíméletlen világot mutatnak be, ahol a keményen odacsapnak, ha az illető érdeke úgy kívánja. Mai szemmel már nem tűnnek annyira durvának a véres jelenetek, de a 20. század első évtizedeiben elég brutálisak lehettek. Feszültség tekintetében kicsit többet vártam, néhány helyen tovább is húzhatták volna a néző idegeit, hogy ez a hatás is érvényesülni tudjon. 

A színészek alakítása egyszerűen pazar, mindenki a legjobb teljesítményét nyújtja. A három Bondurant-fivért alakító színészek közül legjobban Shia LaBeouf lepett meg. Pár éve még a Transformersben menekült a robotok elől és bár azt a filmet nem láttam, a Lawlessben nagyszerűen helytállt. Az ő karaktere fejlődött a legtöbbet, a film elején látott kölyökből a film végére érett férfivá vált. Tom Hardyt az eddigiektől  merőben eltérő szerepben látjuk és remekül illett hozzá a szűkszavú, de tekintélyt parancsoló báty alakja. A déli tájszólásról nem is beszélve. Jessica Chastain és Mia Wasikowska a női finomságot hozták ebbe a férfidominanciájú környezetbe és bár nem szerepeltek sokszor, üdítő volt a jelenlétük. 

Charles Rakes karaktere viszont elfáradt a film végére. Talán a túlzott elszántság és küzdelem miatt, de az utolsó jelenetben már nem tudtam őt komolyan venni. A legvégére hagytam a háttérben főnökösködő Gary Oldmant, aki csak pár jelenet erejéig szerepel, utána pedig hosszú időre eltűnik, mintha nem is létezne. Pedig a lövöldözés után arra számítottam, hogy ő is ugyanolyan meghatározó szereplő lesz a történetben, mint a Guy Pierce által alakított főgengszter. 

A karakterek jók, a sztori mégsem állt össze egy egésszé. A tempó kellemesen ráérős, ennek ellenére a film első felét kapkodónak éreztem. Nem volt egyértelmű, hogy ki kivel van, így vissza kellett tekernem a lejátszón, amit moziban ugye nem tudnék megtenni. A Lawless igaz történeten alapul (Matt Bondurant 2008-ban megjelent The Wettest Country in the World című könyvében nagyapja történetét írta meg), viszont túl sok mondanivalóval nem rendelkezik. Az antihős főszereplők és a törvénytelen úton valós megélhetés (szeszfőzde az alkoholtilalom idején) miatt drukkolni lehet a karaktereknek, de nem lehet őket olyan legendásnak érezni, mint amennyire a film ezt sugallja.

Értékelés: 7.5/10

Salmon Fishing in the Yemen - Lazacfogás Jemenben (2011)

Nem kapott túl nagy hírverést ez a film, igazából csak a Golden Globe jelöléseknél találkoztam a címével. A történet főszereplője Fred Jones (Ewan McGregor) halászat-specialista, aki egy nap különleges, vagy talán inkább nevetséges projekt vezetésére kap felkérést: Jemen száraz, kiapadt folyómedreiben kell meghonosítania a lazachalászatot. Az ötlet mögött egy jemeni sejk (Amr Waked) áll, aki egyben egy skóciai sportbirodalom tulajdonosa. A sejk abban hisz, hogy ha a pecázást meghonosítja saját országában is, akkor elősegíti a békét és a spirituális felemelkedést a gyilkos indulatok uralta országban. A filmből választ kaphatunk arra a kínzó kérdésre is, hogyan függ össze a műlegyes horgászat komoly politikai lépésekkel, láthatunk nem várt hősiességet és későn érő szerelmet, valamint talán bebizonyosodik, hogy a lehetetlen is lehetséges. 

Fred Jones természetesen nem egyedül vág bele ebbe a projektbe, hanem az Emily Blunt által alakított Harriet Chetwode-Talbot ügyintéző-titkárnő lesz a társa. Kettőjük kapcsolatát mutatja be a film, a lazactelepítés egy idő után háttérbe szorul. Fred Jones meglehetősen bátortalan figura, a házassága lényegében a semmivel egyenlő. Harriet katona barátját Afganisztánba vezénylik és ott eltűnik, emiatt a lány folyamatosan aggódik miatta. A haltelepítés mindkettőjüket kiszakítja a megszokott környezetből és nemcsak a projektnek drukkolhatunk, hanem a két magányos embernek is. Igazából semmi egetrengető újdonság nincs az ő viszonyukban, mégis érdekelt a sorsuk. 

Gyönyörű tájakon játszódik a film. A skót föld az ódon kastéllyal, a zöld mezőkkel és a tiszta vizű folyócskákkal egyszerűen varázslatos, a jemeni környezet pedig a sivárságával és a fényeivel nyújt megkapó látványt. Ráadásul annyira szépen vannak fényképezve, hogy néha olyan érzésem volt, mintha természetfilmet néznék. És ez nemcsak a szárazföldi, hanem a víz alatti jelenetekre is igaz. A kedvencem az a rész, ahol lassítva mutatják a vízből kiugró lazacot. 

A tempó lassú, ettől függetlenül az elejétől a végéig lekötött a film. Ez nagy mértékben a színészeknek is köszönhető. A Fred Jonest alakító Ewan McGregor kissé megöregedett a Moulin Rouge óta, de szerethető volt ebben a félszeg és mereven konzervatív szerepben. Emily Blunt Harrietje a szemünk előtt válik egyre törékenyebbé, hogy a végén határozott döntést hozzon. Kristin Scott Thomas Bridget Maxwelljének a humort köszönhetjük. Karikatúraszerű figurát hoz, de nem lehet nem mosolyogni a fontoskodásán és a túlzó gesztusain. 

Összességében szerethető alkotás a Lazacfogás Jemenben, Lasse Hallström eddigi filmjeihez (Csokoládé, Casanova, Kedves John!) hasonlóan most is remek karakterekkel töltötte meg a filmet. Még a végén levő romantikus csöpögést is el lehet nézni neki, mert a másfél órányi tartalmas filmélménybe simán belefér az effajta zárás. 

Értékelés: 8.5/10

Sons of Anarchy - 5. évad

Már a tavalyi évadot is dicsértem, de azt hiszem, a 2. évad után idén hozta a legjobb színvonalát a Sons of Anarchy. Az évek során egyre magasabbra került a mérce, így szép lassan az egyik legjobb drámává lépett elő a charmingi motoros bandás sorozat.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom az 5. évadot, akkor azt mondanám, hogy a 4. évadban felvetett történetszálak most kerültek lezárásra vagy továbbvitelre. A tavalyi évad gyengéjének a következetlenséget tartottam (a történetet és a karakterizációt illetően is), de idén szerencsére erre nem lehetett panasz. Fokozatosan építették tovább a tavaly felvázolt történetszálakat és még ha voltak is kitérők, a fő események érdekesek maradtak. 

Clay életben maradásával számítani lehetett rá, hogy mindenáron vissza akarja majd szerezni az asztalfőt, a nomádok felhasználásával pedig még jobban felerősítette azt a gátlástalan és hatalommániás képet, amit az elmúlt évadokban láttunk tőle. A vele való leszámolás stílusos lett, ugyanakkor remélem, hogy a  következő évadzárót már nem éri meg a klub ex-elnöke. Piney halála Opie sorsát is előrevetítette és bár a végkifejlet nem ért meglepetésként, az alkalmazott brutalitás már igen. Korábban sem finomkodtak a SoA-ban, de ennyi bátor és durva jelenetet sem használtak a sorozatban, mint idén. Egyik sem volt öncélú, a nézőket viszont kellőképpen sokkolták. 

Az évad főellenségének behozott Damon Pope nem volt annyira karizmatikus szereplő, de a hatalma és a kapcsolatai miatt nem volt egyszerű kiiktatni a képből. Juice problémája is megoldódott, aminek azért örültem, mert nem maradt a levegőben ez a szál. Gemma ugyan megerősödve került ki a helyzetből, de nem bántam volna, ha Clay-jel együtt ő is bukik. Túl sokszor kavarta már meg a dolgokat, így nem hiszem, hogy bármi értelmeset ki tudnának hozni a karakteréből. Akkor sem, ha Katey Segalt egyébként jó színésznőnek tartom. Tara viszont megint sajnálatos helyzetbe került, ami azért rossz, mert a szereplők közül neki a legfontosabb a család és ő szeretne leginkább elszakadni attól a sok mocsoktól, ami a klubot éri. 

Az évad legszembetűnőbb változása egyértelműen Jaxhez kötődik. Az elnöki székbe beülve erős vezetővé vált, ugyanakkor pont olyanná kezd válni, mint Clay. Hiába oldja meg mesterien a helyzeteket (kartell, leszámolás Pope-pal, Clay esete), a klikkesedés, a titkolózás és az erkölcsileg megkérdőjelezhető döntések egyre inkább eltávolítják az apjától. És ez a klub életére is kihat. A fináléban láthattuk, hogy Bobby megválik az alelnöki címtől, Tig pedig már nem teljesen beszámítható. Az évek során igencsak megfogyatkozott a klub létszáma, ami hosszútávon senkinek sem előnyös. Éppen ezért a 6. évadtól a klub belső problémáinak megoldását várom. 

Megvalósítás tekintetében a zenét és a cold openeket kell kiemelnem. Azon kevés sorozat közé tartozik a Sons of Anarchy, amiben minden egyes dal jó helyen van. Remekül megalapozzák a hangulatot és a képsorok is sokáig emlékezetesek maradnak. A színészek közül két nevet említenék meg. Az egyik Walton Goggins (akit a Justifiedból ismerhetünk), akihez az évad legbizarrabb jelenete kapcsolódik. Szokatlan volt ugyan a sorozat stílusától, de percekig nevettem rajta. A másik színész Donal Logue, akit nagyon jó volt újra látni a Terriers után. Sokat még nem szerepelt, de itt is erős karaktert hoz és minden bizonnyal jövőre is találkozni fogunk vele, hiszen van még elszámolni valója a klubbal. A finálé ezúttal nem volt olyan ütős, mint az eddigiek, de egy ilyen évad után ez nem is baj. Az évad többi része bőven kárpótolt érte. 

Értékelés: 8.5/10

Looper - A jövő gyilkosa (2012)

Érdekes téma az idő, amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy szinte minden évben előveszik a filmesek. Tavaly az In time kalauzolt el minket a jövőben, idén pedig a Looper mutatta meg, milyen az, amikor az embert egyszerre üldözi a jövője és kísérti a múltja.

 

2044-ben vagyunk, amikor a bérgyilkosok a távoli jövő gengsztereinek dolgoznak. Azok küldik vissza az időgép segítségével a túl kellemetlenné vált "ügyfeleket", hogy a jövőgyilkos (Joe) az előre megbeszélt helyen és időben egyszerűen lepuffantsa. A távoli jövőben ugyanis már nagyon nehéz észrevétlenül megszabadulni a hulláktól. A "szolgálat" vége akkor kezdődik el, amikor a bérgyilkosnak egy napon magát kell lelőnie. A delikvensnek ezután még 30 éve van, hogy a fizetségét elköltse, és a kör végleg bezáruljon. Joe azonban elvéti a lövést, és kíméletlen hajszába kezd, hogy mentse életét és megölje áldozatát. 

 

Vártam ezt a filmet, mert a témája alapján érdekesnek tűnt. Az első fél óra tetszett is, de Joe jövőbeli énjének (akit Bruce Willis alakít) megjelenésekor jócskán esett a színvonal. Annyira azért nem, mint a Drive-nál, de tény, hogy utána már nem hozta ugyanazt az élményt. Így sem mondanám rossz filmnek a Loopert, de hibátlannak sem. Kevés karakterizációt kapunk, alig ismerjük a fiatal Joe-t, amikor bedobják az idősebb énjét. A film eleje emiatt igencsak kapkodónak tűnt, szerencsésebb lett volna kicsit tovább elidőzni az időutazás rejtelmeiben, mert sok kérdés maradt megválaszolatlan. 

A mögöttes erkölcsi-filozófiai tartalom viszont jobban megragadott. Jól szemlélteti a film a Joe két énje közötti különbséget, a terveiket és az életfelfogásukat. A fiatal Joe a múltja és a munkája miatt önzővé és drogfüggővé válik. Bármit megtesz a túlélésért és a nyugdíjas évekre tartogatott ezüstkészletéért. Franciaországba készül és gazdagságra vágyik. Harminc évvel idősebb énje viszont olyasmiért harcol, amit a fiatalabb énje nem is akart vagy épp meg sem történt vele. Az idősebb Joe nemcsak a Szingapúrban megismert feleségét szeretné visszakapni, hanem az életét és a reményeit is. Egy kicsit arra a helyzetre emlékeztet ez a felállás, mint amikor az ember válaszút elé kerül és ha "x" úton megy tovább, akkor nem tapasztalhatja meg azt, ami az "y" úton várna rá. 

Aztán itt van még a gyerek kérdése is, akit a fiatal én mindenáron meg akar védeni, az idős pedig meg akar ölni a jövőbeli tettei miatt. Mindkettőjük motivációja érthető, mégis a lehető legjobb megoldást választották ennek a dilemmának a feloldásához. Mindehhez elég nyomasztó atmoszféra társul, alig van pozitív elem. A várost kevésszer látjuk, de amikor mutatják, akkor barátságtalannak hat. Tele van sötét alakokkal és fényes lebujokkal, a rend őreinek színét sem látni és csak a kétes szakmát űzők élvezhetik a fényűzést. A farm, ami a békét jelentené, az elhagyatottság miatt inkább baljósnak érződik, mint nyugalmasnak. 

A színészek névsorát végignézve a castingra nem lehet panasz. Bruce Willis zsigerből hozta az érett és sok poklot megjárt férfit, Joseph Gordon-Levitt pedig fiatal Joe-ként volt emlékezetes. Ellenben a sminkesek munkáját nem tudom dicsérni. Olyan szinten átmaszkírozták a fiatalabb Joe-t, hogy teljesen eltorzult az arca. Arról nem is beszélve, hogy a szemszínét egyik pillanatról a másikra változtatták meg, ami ugyancsak természetellenesnek hatott. Ebből a szempontból sokkal jobb lett volna két, ugyanolyan szemszínű színészt választani a szerepre. Összességében közepes lett a Looper, pedig a lehetőség adott volt, hogy jó film legyen belőle.  

Értékelés: 6.5/10

Hunted - 1. évad

Az országos sorozatok most érnek el az évad feléhez, a kábelesek a finálékra készülnek, a brit Hunted pedig már be is fejeződött. És a 8. résszel nemcsak az évad ért véget, hanem a sorozat is, ugyanis nem lesz belőle folytatás. A pilottól nem voltam elragadtatva, de mivel érdekesnek ígérkeztek a történetszálak, a többi részre is maradtam. És nem is bántam meg.

A Hunted ugyanis egészen jó irányt vett a nyitórész után és bár sok olyan eleme volt, aminél húztam a számat, összességében megfelelt annak, amit egy összeesküvős kémsorozattól várok. Vagyis: megfigyelést, nyomozást, akciójeleneteket és a felvetett kérdések megválaszolását. A megfigyelésnél nemcsak Sam helyzetére építettek, hanem a Byzantium embereinek munkájába is bepillanthattunk. A Turnerékhez kapcsolódó szál(ak) gyakorlatilag a szemünk előtt rajzolódtak ki. A pilot után nehezen tudtam elképzelni, hogy nyolc epizódon keresztül kell követnünk ezt a sztorit, mégis talán ezen a téren érdemli a sorozat a legnagyobb dicséretet. A Khyber gát és Jack Turner köré font ügyleteket ugyanis nagyon szépen felépítették és végigvitték. 

Időközben Sam is próbálja kideríteni, ki akarta őt megölni Marokkóban. Egy ideig egy helyben toporog ez a nyomozás, de az évad második felében jóval hangsúlyosabbá válik. Ezzel a szállal viszont már közel sem vagyok elégedett. Egyfelől nem volt túl izgalmas (főleg a Homokóra nevű szervezet megfejtése után), másrészről eléggé összecsapták ezt a vonalat. Míg a Turner-ügyet át lehetett látni, ez végig keszekusza maradt és a fő kérdésekre sem kaptunk egyértelmű válaszokat. A Sam gyermekkoráról bevillanó flashbackekre ugyanez a kidolgozatlanság jellemző, ami miatt maradt némi hiányérzetem a sorozat záró képsorai után. 

A színészek közül a Jack Turnert alakító Patrick Malahide emelkedett ki, aki remekül hozta a mindenkin keresztülgázoló üzletembert és gondoskodó családfőt. Talán a Keresztapához lehetne legjobban hasonlítani. Melissa George-dzsal kapcsolatban voltak fenntartásaim a pilot után, de sikerült megkedvelnem a karakterét és el tudtam fogadni kemény kémnőként, illetve törékeny lányként is. Az pedig külön érdekesség, hogy ausztrál színésznőként egy olyan brit kémet kellett eljátszania, aki amerikai tanárnőnek adja ki magát a Turner családnál. Egyedül a folyamatos csücsörítése zavart, mert semmi sem indokolta ezt a mimikát. 

Hangulatilag nem tudott újat mutatni a sorozat, de ez nem is ez volt a célja. Nem akart művészi lenni a megvalósítás, nincsenek kiemelkedő operatőri megoldások, a feszültséget és az érzelmeket mégis jól vissza tudták adni. A sok szűrőt és közelítést/távolítást hanyagolták a későbbiekben, cserébe szinte az összes épület lépcsőházát megmutatták felülnézetből. Ezt nem rónám fel hibának, még akkor sem, ha tényleg túlzásba vitték. A nyitórész esetlenségeit mindenesetre le tudta vetkőzni a Hunted és egy kerek történetet sikerült prezentálnia a nyolc epizód során. 

Értékelés: 7/10

Seeking a Friend for the end of the World - Míg a világvége el nem választ (2012)

A maják anno 2012-re világvégét jósoltak (én mondjuk nem hiszek benne), úgyhogy amikor elolvastam a  film cselekményét, akkor kíváncsi voltam, hogyan lehet ebből a témából egy romantikus alkotást kihozni. A történet szerint ugyanis egy 35 kilométer széles aszteroida száguld szélsebesen a Föld felé, és meghiúsult az utolsó esély is a becsapódás elkerülésére. Ám nem csupán a bolygó került veszélybe, hanem a jámbor biztosítási ügynök, Dodge házassága is, mivel az asszony értesülvén a borzasztó hírről, miszerint 21 nap múlva megsemmisül a világ, azon nyomban elhagyja férjét. Dodge mindig is szigorú szabályok szerint élt, szomszédja, Penny azonban ennek pont az ellenkezője. Egy dolog azonban közös bennük: mindketten úgy döntenek, hogy nem vesznek tudomást a közelgő világvégéről. 

A kezdéssel rögtön a dolgok közepébe csapnak. Tényként közlik, hogy a Matilda nevű aszteroida három hét múlva becsapódik a Földbe. Nem az aszteroida elleni küzdelem lesz hangsúlyos (amiből egyébként semmit sem látunk), hanem az, hogy ezt hogyan élik meg az emberek. Van, aki csendesen belenyugszik, más az öngyilkosságba menekül és van, aki vad orgiát csap. Ez valószínűleg akkor sem lenne másképp, ha ez a forgatókönyv valóra válna. Valamilyen szinten persze fel lehet készülni arra, ha az embernek már csak 3 hete van hátra az életéből, de a legtöbb dolog szerintem véletlenszerűen alakulna. Pont ezért tetszett Penny és Dodge története, mert a véletlennek köszönhető a találkozásuk. Persze így sem biztos, hogy  akkor is összeillettek volna, ha hamarabb ismerik meg egymást, mindenesetre megtalálták egymásban a szerethető dolgokat. 

A film legnagyobb erénye, hogy nem megy át csöpögős giccsbe, hanem tényleg végig a realitás talaján mozog. Az életigenlés és a pillanat minél teljesebb megélése a jellemző, miközben a közelgő becsapódásról sem feledkeznek meg. Ez a keserédes hangulat pedig az egész filmet áthatja. A casting jól sikerült, és bár fura volt Keira Knightleyt rövid hajjal látni, remek társa volt Steve Carellnek. Összességében kellemes meglepetés volt ez a dramedy, ami helyenként el is gondolkodtatott. A magyar címért meg pacsi, elég találót sikerült választani.

Értékelés: 8/10

To Rome with Love - Rómának szeretettel (2012)

Barcelona, London és Párizs után az olasz fővárosba kalauzol el minket Woody Allen filmje. A Rómának szeretettel sokszereplős vígjáték, ami a világ egyik legelbűvölőbb városában játszódik. Woody Allen legújabb filmje bemutat nekünk egy neves amerikai építészt, aki újraéli az ifjúságát; egy átlagos középosztálybeli rómait, aki hirtelen a város egyik legnagyobb hírességévé válik; egy fiatal vidéki párt, akik különböző romantikus afférokba bonyolódnak; és egy amerikai operarendezőt, aki egy énekesnek sem utolsó temetkezési vállalkozót szeretne feljuttatni a színpadra. 

Bár a film főszereplői nagyrészt a Rómában élő/turistáskodó amerikaiak, az olaszos életvitelből és mentalitásból is kapunk némi ízelítőt. Az épületek, a színek és a zene azonnal Itáliába repítenek, az ismerős helyszíneknek (Viktor Emánuel emlékmű, Colosseum, Trevi kút, Spanyol lépcső) meg mindig örülni szoktam, ha Olaszországban játszódó filmet látok. Ennek ellenére mégsem nyűgözött le annyira ez az alkotás. A Rómának szeretettel ugyanis nem egy egész estés mozifilm, hanem egy 4 különböző történetet bemutató szkeccsfilm. 

Magvas gondolatokat ettől a filmtől sem kell várni (bár a 15 perc hírnév jelenségének feldolgozása tanulságos), de nem is ez a célja. Úgy tudott szórakoztató lenni, hogy tulajdonképpen semmi sem történik  a  film másfél órája alatt. A 4 történet semmilyen ponton nem keresztezi egymást, hanem  a  szerelem, a siker és a hírnév egy-egy apró szeletét mutatják meg. Persze vannak bennük sablonos megoldások, de ezek egyáltalán nem voltak zavaróak. Sőt, némelyik jelenet kifejezetten megmosolyogtatónak hatott. 
 

A színészek névsorát nézve nem lehet okunk a panaszra. A már ismert színészek (Penélope Cruz, Ellen Page, Jesse Eisenberg, Alec Baldwin, Roberto Benigni és Woody Allen) hozzák azt a színvonalat, amit megszokhattunk tőlük, a fiatal olasz színészek pedig játszi könnyedséggel birkóznak meg a rájuk osztott feladattal. Legjobban az operaénekesi hanggal megáldott temetkezési vállalkozón lepődtem meg, az őt alakító Fabio Armiliato ugyanis az egyik leghíresebb olasz tenor. 

Csupa jót írtam a filmről, pedig nagy valószínűséggel nem fog bekerülni az idén látott legjobb alkotások közé. A négy sztori eléggé feldarabolta a filmet és időben sem voltak koherensek, ezért jobban örültem volna egy feszesebb tempójú mozinak, ami egy összefüggő történetre fókuszál. Mondjuk aki rajong az olaszokért, annak így is tetszeni fog a Rómának szeretettel.

Értékelés: 7/10

Moonrise Kingdom - Holdfény Királyság (2012)

Van, hogy egy mesterien kidolgozott film nyeri el a tetszésemet (Inception), van, hogy a mondanivalója ragad meg (Marigold Hotel) és olyan is van, hogy egy borzasztó egyszerű alaptörténettel bíró alkotás varázsol el másfél-két órára. Ez utóbbi kategóriába tartozik a Moonrise Kingdom is. 

A New England partjainál fekvő szigeten, 1965 nyarán játszódó Holdfény királyság két 12 éves gyerek történetét meséli el, akik szerelmesek lesznek, titkos egyezséget kötnek és együtt a vadonba szöknek. Különböző hatóságok próbálnak a nyomukra bukkanni, vad vihar készül kitörni a partnál - és a sziget nyugodt közösségének élete a feje tetejére áll. 

Jó pár film vár még megtekintésre az idei évből, de az már most biztos, hogy bájosságban és szerethetőségben egy sem fogja felülmúlni a Moonrise Kingdomot. Ugyanolyan filmélményt jelentett, mint tavaly a Flipped. Már a hangulata is magával ragadó. Az első képkockáktól kezdve olyan, mintha a 60-as években készült volna a film. A színvilág, a szűrők, a ruházat és a zene remek eszközként szolgáltak ehhez az időutazáshoz. Ehhez társul még a jól megírt forgatókönyv és egy olyan színészgárda, akiket csak dicsérni lehet. 

A szereplők közül egyértelműen kiemelkedik Sam (Jared Gilman) és Suzy (Kara Hayward). Annyira eltalálták a karakterüket, hogy azt se bántam volna, ha egy kétszereplős roadmovie-t hoznak ki az alapötletből. Simán elvitték a filmet a hátukon, amihez nagy mértékben hozzájárult a két gyerekszínész alakítása. A felnőtt színészek közül Edward Norton a cserkészek vezetőjeként kellemes meglepetés, Bruce Willist meg jó volt végre egy olyan szerepben látni, ahol nem az akció kerül előtérbe. Egyedül a piros kabátos narrátor lógott ki a filmből, akit teljesen feleslegesnek éreztem, de szerencsére csak egy-két jelenetben láthattuk. 

Az enyhe művészfilmes árnyalat ellenére végig a természetesség uralkodik a Moonlight Kingdom másfél órája alatt. A sztori kerek, a humor és a komolyság pedig pont annyira vannak jelen, amennyire szükséges. Több ilyen filmet is el tudnék viselni egy évben. 

Értékelés: 9/10

Cockneys vs. Zombies (2012)

Ahogy a címből is kitalálható, egy zombis filmmel van dolgunk, ami Kelet-Londonban játszódik. A műfajból adódóan egy percig sem szabad komolyan venni a filmet, viszont így sem gondoltam volna, hogy ennyire szórakoztató lesz a Cockneys vs. Zombies. Az összhatást nézve ugyanolyan emlékezetesre sikerült, mint tavaly az Attack the Block. Még a felépítése is hasonló. 

Harry és Terry MacGuire testvérek, akik kétségbeesett és fontos lépésre szánják el magukat, hogy megmentsék a lebontásra váró öregek otthonát, ahol nagyapjuk lakik: bankot akarnak rabolni.  Ehhez összeállnak unokatesójukkal, Katy-vel, aki bármilyen zárat képes feltörni, barátjukkal, Davey-vel és az iraki háborút megjárt, kissé ütődött veterán “Mental” Mickey-vel. A kis csapat be is tör a bankba, ám a dolgok váratlan fordulatot vesznek, amikor ugyanebben az időben egy építkezésen véletlenül felnyitnak egy több száz éve lezárt sírt, aminek következményeként egy egész zombisereg özönli el Kelet-London utcáit. A bankrabló csapatnak így most már a pénzen kívül egy másik problémájuk is van: valahogy életben kéne maradni…

Zombis film lévén a létező összes klisét felvonultatja a Cockneys vs. Zombies, de ez egy percig sem zavart. A történet indulása kicsit zavaros volt ugyan (szerencsésebb lett volna más sorrendben leadni az első 3 jelenetet), ennek ellenére hamar összeállt a kép és később már nem volt gond a sztori követhetőségével. A bankrablás után két helyszínen látjuk, hogyan birkóznak meg az emberek a zombi-invázióval: az idősek otthonában és egy raktárépületben. 

A szereplők nagy része rokonszenves, egyedül a néger srác (Mickey) volt a kelleténél idegesítőbb. Tetszett, hogy sokrétű karaktereket kaptunk és hogy a film végére azok is szimpatikusak lettek, akik a film elején még nem voltak azok. És ez nemcsak a fiatalokra igaz. Furcsa, de a legtöbb poén az idősek otthonához és annak lakóihoz kapcsolódott, a fiatalokra ebből a szempontból nem tudtak olyan jól építeni. Az akciójeleneteknél viszont pont az ellenkezője figyelhető meg, bár ez nem jelenti azt, hogy az öregek tétlenül szemlélték az eseményeket. A film legjobb szereplője egyértelműen a nagypapi, a legjobb jelenetek is hozzá kötődnek. 

Végig látszódik a filmen az alacsony költségvetés (egy-két helyen nagyon kilóg a CGI), viszont a zombikat nagyon jól megcsinálták. Igazán vérengzőek, mégsem kezelik őket sebezhetetlen és végtelenszer feltámadó lényekként. Az ellenséges focidrukkerek viszont még zombiként sem szívelik egymást. Szerencsére zombihentelésből is bőven jut a film másfél órájára, ráadásul igen változatos módon aprítják őket. Az apokaliptikus hangulatot is jól vissza tudták adni, többször mutatják Londont felülnézetből és az utcai képeknél is látni lehet a pusztítás mértékét.

Értékelés: 8/10