Midnight in Paris - Éjfélkor Párizsban (2011)

Már a plakátjával és az illusztris stáblistával megvett a film. Na meg ugye Párizzsal, ami minden filmben elvarázsol (bár még sosem jártam a francia fővárosban).

Gil és Inez jegyesek, akik üzleti okokból Párizsba látogatnak. Időközben kiderül, hogy a pár nem egészen egymáshoz való. Gil esetleg Párizsban szeretne élni és komoly íróvá válni, míg Ineznél ez szóba sem jöhet. Gil szeret esőben sétálni, míg Inez nem. A történetben a fordulatot az hozza, hogy Gil felfedezi, hogy pontban éjfélkor Párizs egy bizonyos pontján egy fiákerbe szállva időutazásban vehet reszt, amely visszarepíti az általa kedvelt 1920-as évekbe.

Olyan hangulatot tud teremteni a fim, ami nagyon hamar beránt. Az utcák, a Szajna, az épületek, a kávézók, a zene, az emberek... mintha tényleg Párizsban járnánk. Erre rásegít még a gyönyörű fényképezés és az enyhe sárga színben tündöklő jelenetek. A háttérzenénél mondjuk lehetett volna több harmonika (a gitár inkább egy spanyol környezethez illett volna), de másba tényleg nem lehet belekötni.

Az alapsztori sablonos, de a megvalósítás nagyon frappáns. A 20-as évekbe való első visszatéréskor ugyanúgy meglepődtem, mint Gil. Szépen kidolgozták ezt a korszakot, mind a ruhák, mind a zenék korhűek voltak és a kor művészeit (Hemingway, Fitzgerald, Picasso, Dalí) is felsorakoztatták. Közülük is az Adrian Brody által alakított Dalí volt a legszimpatikusabb. A színészek a maximumot nyújtották, Owen Wilsonnak pedig nagyon jól állt az amerikai forgatókönyvíró szerepe.

Szép a film tanulsága, az meg külön jó pont, hogy Gil mondja ki, amikor a 20-as évekbeli szerelme, Adriana kerül hasonló helyzetbe: "Én ugyanúgy próbáltam menekülni a jelenemből, ahogy te a tiédből ide, a te aranykorodba. A jelen ilyen hatással van ránk. Nem igazán találjuk benne a helyünket, mert az életben sem találjuk a helyünket. Rájöttem, ha ezután valami igazán értékeset akarok írni, el kell felejtenem a sok romantikus illúziót. Többek között azt, hogy boldogabb lennék a múltban." Az Inezzel való kapcsolatára viszont csak a múltban való kirándulás legvégén jön rá.

Kapunk tehát egy romantikus mozit, ami képes kiszakítani a valóságból, ugyanakkor vissza is rántja oda a nézőt. Van egy kevés művészfilmes árnyalata a Midnight in Parisnak, ennek ellenére a film minden percét imádtam.

Értékelés: 10/10

Misfits - 3. évad

Nem terveztem külön írást a sorozatról, de a 3. évad zárása miatt mégis meg kell ejtenem.

Két éve indult el a széria és azonnal megvett a stílusával és az egyediségével. Emlékeztetett ugyan a Heroesra, de a hat epizód alatt egy egységes, ötletes és szórakoztató évadot tettek le az asztalra. Kevés olyan sorozatévad van, ami megérdemli a maximális pontszámot, de a Misfits első évada ebbe a körbe tartozik.

Adott öt fiatal, akiknek (különböző okok miatt) közösségi munkát kell végezniük. Egy vihar során azonban olyan képességekkel gazdagodnak, amik megváltoztatják az életüket. Lassan ébrednek csak rá, hogy milyen képességet is szereztek. És rövidesen használniuk is kell őket, mert a vihartól megzakkant felügyelőjük az életükre tör. Az első évad során az összes felügyelőjük hullazsákban végzi. Nagyon jól állt a sorozatnak ez a krimis szál, ami lehetőséget adott a képességek megismerésére. Az is kiderül, hogy - tinik és csínytevők lévén - nem minden képesség került jó kezekbe. Az első évad hatalmas cliffhangerrel zárul, aminek a feloldására közel egy évet kellett várni.

A második évad a karakterek kibontásáról szólt. Volt mellette történetszál (Simon és Alisha szerelme), de a humor és a képességek használata sokkal nagyobb terepet kapott. Az évad felére Nathan magasan kiemelkedett a többiek közül, de a sorozat így is megtartotta az első évadban megismert sajátosságokat. A sok zene és a helyszínek hangulatossá tették az évadot.

A harmadik évadról már nehéz pozitívat mondani. A Nathant játszó színész távozása miatt új szereplő (Rudy) érkezett a sorozatba, aki nem tudta pótolni Nathan hiányát. Egyedül a zombis epizódnál lehetett érezni a Misfits korábbi évadainak nyomait, a többi sajnos középszerű lett. Eltűntek a lendületes zenék (az évad 5. epizódjáig konkrétan nem is volt háttérzene) és az ötletes húzások. Az új képességek gyengék voltak és nem is nagyon használták őket. A történteket nagyon hamar ki lehetett találni, a karakterekkel pedig nem tudtak mit kezdeni.


A Kelly és Seth páros ugyan jót tett az évadnak, de az ő szerelmükön kívül semmilyen kapcsolat nem volt az epizódok között. A fináléban ráadásul újabb két szereplőtől váltunk meg (Alishától és Simontól), a befejezés pedig sorozatzárónak is beillik, úgyhogy ez az a pont, ahol meg kell válnom a sorozattól. Ez a három évad egységes (az első kettő különösen), és nagyon nagy kaliberű változás kéne ahhoz, hogy a következő évadban vissza tudjon rántani a sorozat.

Értékelés:
1. évad: 10/10
2. évad: 9/10
3. évad: 6/10

Harry Brown (2009)

Ezt rögtön az Attack the Block után néztem meg, mert hasonló közegben játszódik a film, ráadásul még aktualitása is van.

Sztori: A nyugdíjas, egykori tengerészgyalogos Harry Brown (Michael Caine) magányosan éli mindennapjait London egyik rosszhírű kerületében. Feleségét nemrég vesztette el, s időskori özvegységének szomorúságát csak a napi korsó sör és a legjobb barátjával, Leonarddal (David Bradley) játszott sakk-partik dobják fel. Harryt más nem is érdekli, így arról sem akar tudomást venni, hogy lakóhelyét egyre jobban ellepik a drogbandák, amelyek rettegésben tartják a környék lakóit, s agresszív tagjai még a gyilkosságtól sem riadnak vissza. Egyik állandó célpontjuk éppen Leonard, aki hiába fordul félelmében a rendőrséghez, nem kap védelmet, és végül az atrocitások gyilkossággal végződnek. Harry teljesen összeomlik a hír hallatán, majd miután a rendőrség önvédelemnek minősíti Leonard halálát, s lezárja a nyomozást, rájön, hogy csak ő szolgáltathat igazságot. Fegyvert szerez és bosszúhadjáratba kezd, hogy személyesen tegyen rendet a környéken.

Míg az Attack the Blockban csak a felszínen érintették a tizenévesekből álló bandákat, a Harry Brownban már mélyebben a témához nyúlnak. Elképesztő az a brutalitás, ami ezeket a csoportokat jellemzi. Senkit és semmit nem tisztelnek, úgy adják-veszik a drogot, mint más a levegőt, a rendőrség pedig tehetetlen velük szemben. Szomorú, hogy nemcsak Angliában probléma ez. Félelmetes volt látni a rendőrségi akcióból kibontakozó összecsapást, ami emberi áldozatokat is követelt.

Michael Caine karizmatikus hőst alakít, aki felett már eljárt az idő. Drukkolni lehet érte és az indítékait maximálisan meg lehet érteni. Céltudatos, ugyanakkor sokszor viselkedik úgy, mint akinek nincs vesztenivalója. Emiatt a végkimenetel is kétséges. Komor és elgondolkodtató film.

Értékelés: 8/10

Attack the Block - Idegen arcok (2011)

Mi történik akkor, ha az ufók egy londoni lakótelepre pottyannak le és egy csapat tizenévessel találják szembe magukat? Az eredmény egy jól összerakott, szórakoztató másfél órás sci-fi.

Nincs időhúzás, a történet már az első képkockától elkezdődik, amikor a helyi kamaszok kirabolnak egy ápolónőt. Hamarosan azonban lezuhan valami az égből, amit a gyerekek azonnal kinyúvasztanak és trófeaként körbehordozzák a környéken. Csakhogy megjelennek a megölt lény társai, így elkezdődik a harc az idegen lények ellen. A srácok természetesként kezelik a helyzetet, nem morfondíroznak órákon keresztül a lényeket illetően, hanem rögtön megállapítják, hogy űrlényekkel van dolguk. Egy percig sem ijednek meg, az első adandó alkalommal lehetséges fegyverek (kard, baseballütő, petárda, kés) után néznek. És ha ez nem lenne elég, az űrlények mellett még a rendőrség és egy helyi drogbáró is bejön a képbe...

Remek képet fest a film a videojátékokon és blockbustereken szocializálódott kamaszokról, szinte minden feszült pillanatot egy-egy filmes vagy popkult utalással vezetnek le: "Úgy nézett ki, mint Dobby a házimanó”, „Gollamok potyognak az égből." Az is kiderül, hogy bármit megtesznek a paneltömb védelméért. Az idegeneket minden erejükkel megpróbálják eltávolítani vagy tönkretenni (lásd a film eleji rablás vagy éppen az űrlény megölése), míg a barátaikat és a tulajdonukat foggal-körömmel védik. A film elején meglehetősen ellenszenvesnek tűnik a gyerekcsapat, a film végére azonban már mindegyikük szimpatikussá válik.

Egy percig sem unalmas az Attack the Block, a pörgés a film utolsó képkockájáig megmarad. Nincs üresjárat és szerencsére a befejezés sem összecsapott. A szörnyek kellőképpen félelmetesek és ugyan meglátszik az alacsony költségvetés, mégsem válnak nevetségessé. A film végig a dráma, a horror és a humor között egyensúlyoz úgy, hogy mindhárom műfaj csak annyira domináljon, amennyire szükséges. Arra is odafigyeltek a készítők, hogy magyarázatot adjanak a lakótelep megszállására. Tetszett, hogy nem egy légből kapott körítést, hanem egy logikus levezetést kaptunk, ami tudományosan is megállná a helyét. Plusz pont a gyerekek miatt, akik végig természetesen viselkedtek. Összességében sokkal jobban bejött az Attack the Block, mint a hasonló témájú Super 8.

Értékelés: 8.5/10

In Time - Lopott idő (2011)

Sztori: A nem túl távoli jövőben az idő lesz az új pénznem. Az emberek 25 éves koruk után nem öregszenek tovább, így a gazdagok akár örökké élhetnek, míg a szegények minden percért harcolnak. Az egymástól jól elválasztott világok egyikében a huszonötnek kinéző, mindenre ráérő gazdagok múlatják végtelen fiatalságuk napjait, a másik oldalon, a gettóban pedig kétségbeesett, kapkodó harc folyik a minden percért. Nincsenek szabályok, és idejétmúltak az erkölcsök: csak a következő pillanat számít. A múló időt a karba épített óra jelzi, egy különleges, a két csuklót összeérintő kézrázással viszont aki akarja, átadhatja másnak a saját perceit. Akinek eltelik az utolsó pillanata, és nem szerez még időt, annak megáll a szíve.

Ebben a világban ismerjük meg Willt, aki a gettóban próbál boldogulni. Egy nap rengeteg időt kap egy ismeretlen időmilliomostól, ezért gyilkossággal gyanúsítják, és kénytelen menekülni. Túszul ejt egy fiatal, jómódú lányt és magával cipeli. Az egyik percről a másikra élnek, de egymásba szeretnek. Ez pedig felforgathatja a rendszer működését.

Lényegében akciófilm az In time, de egy percre sem rugaszkodik el az alapötlettől. Nagyon részletesen bemutatják ezt a jövőbeli világot. A bankokban hitelre is lehet időt venni, sőt még tőzsde is van. Sok hasonlóság van a filmbéli és a mostani világ között, de a jövő mégis ijesztőnek tűnik. Ha az idő rossz kezekbe kerül, emberéletek kerülnek veszélybe. Tetszett, hogy nem ment át a film agyatlan lövöldözésbe, hanem tényleg csak annyi akciójelenet volt, amennyit a sztori megkívánt.

Rengeteg ismerős színész tűnt fel a filmben: a Houseban játszó Olivia Wilde (Will anyjaként), a Big Bang Theory Leonardja (Will barátjaként), a White Collar főszereplője, Matt Bomer (az időmilliomos) és az Inceptionből ismert Cillian Murphy, aki egy időrendészt alakít. A legkellemesebb meglepetést azonban a Willt játszó Justin Timberlake nyújtotta. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer színészként látom viszont, ennek ellenére abszolút meggyőző volt a játéka. A Sylvia Weist alakító Amanda Seyfried viszont nagyon műnek tűnt ezzel a vörös parókával. Gazdag lányként hiteles volt, de az időért harcolva már nem tudtam komolyan venni.

Kicsit hirtelen ért véget a film, mert így olyan, mintha félbeszakították volna. Hangulatot nem sikerült teremteni és párbeszédekben sem volt túl erős a Lopott idő. Amanda Seyfrieden kívül nem sok színész tűnt tényleg 25 évesnek, ami az alapsztori ismeretében elég nagy hiba. Az sem derül ki, hogy mennyi ideje létezik ez a rendszer, éppen ezért furcsa volt a gettó lakóitól az állandó beletörődés az emelkedő adók és árak miatt. Zavart, hogy Willen kívül senki nem tesz semmit a rendszer ellen. Az In time sajnos se látványban, se forgatókönyvben nem ér fel az Inceptionhöz, mert ebből az alapötletből sokkal többet is ki lehetett volna hozni.

Értékelés: 7/10

Warrior (2011)

A Moneyballhoz hasonlóan ez is egy sportos film, csak ennek nem a baseball a fő témája, hanem a box és a kevert harcművészetek (MMA), melynek során egy ketrecben ugranak egymásnak a felek. Teljesen más világ a két film, én mégis a Warriort érzem erősebbnek.

A történet családi drámaként indul: az alkoholista egykori bokszoló (Nick Nolte) fiatalabb fia (Tom Hardy) hazatér, hogy apja felkészítse egy MMA bajnokságra. De nemcsak ő akar megmérkőzni ezen a versenyen az 5 millió dolláros díjért... Két melléksztorit kapunk egyszerre és nehéz eldönteni, kinek szurkoljunk. Tommynak, aki hősként megmentette katonatársait és a megváltást keresi vagy Brendannek, akinek a lakása a tét. A gyerekkoruk sem volt egyszerű, mert az iszákos apa miatti válásban egyiküket az anyjuk, másikukat az apjuk neveli fel. A testvérek közötti ellentét pedig felnőtt korukban is megmarad.

Nagyszerűen felépítették a karaktereket, a film első felében rajtuk van a hangsúly. Nagyon hamar kiderül, mire képesek. Nem unalmas a kezdés, mégis akkor ránt be igazán a film, amikor Tommy elsőre kiüt egy legyőzhetetlennek hitt hústornyot. Döbbenetes, mennyi agresszió dúl benne, Tom Hardy pedig igazán kitesz magáért a film során. A másik testvér elsőre nem volt szimpatikus, de amikor jobban megismerjük, látszik, mennyire megfontolt és kitartó. Tom Hardy emlékezetesebb alakítást nyújtott, de Joel Edgerton játékára sem lehet panasz. És az sem elhanyagolható szempont, mennyire hasonlít egymásra a két színész. Örvendetes, hogy erre is odafigyeltek a casting során. Szót kell még ejteni Nick Nolte-ról, aki tengődő apaként továbbra sem tudja, hogyan hozhatná helyre a múltban elkövetett hibákat és hogyan egyesítse a családot. Háttérszereplő, mégis mindenhol jelen van.

Több mint két órás a film, de nagyon hamar berántott és végig érdekelt a karakterek sorsa. Sejteni lehet, kik csapnak össze a fináléban, de egyszer sem válik unalmassá a film. Az utolsó 50 perc konkrétan a képernyő elé szegezett és a stáblista megjelenéséig el sem eresztett. A harcok és a drámai jelenetek végig egyensúlyban voltak, egyiket sem éreztem soknak. A verekedések kellőképpen durvák és élethűek lettek. Nem egyszer volt olyan érzésem, mintha dokumentarista filmet néznék. Igazán epikus lett a végső összecsapás, a film zárása pedig méltó az előtte látottakhoz. És az a zene... egyszerűen tökéletes volt. Egy csepp hiányérzet nem maradt bennem a befejezés után.

Értékelés: 9/10

Moneyball - Pénzcsináló (2011)

Az Élet fája után kíváncsi voltam Brad Pitt másik filmjére is. Bár a baseball távol áll tőlem, a Moneyball kellemes kikapcsolódást nyújtott.

Sztori: Van, aki képtelen lemondani a győzelemről. Billy Beane (Brad Pitt) fiatal korában azt hitte, a baseball szupersztárja lesz, ám a pályán nem tudott felnőni az elvárásokhoz. Nem fordult el a sporttól, most az oaklandi csapatot vezeti - ám kevés pénzből gazdálkodik, és a tehetséges játékosait mind elszipkázzák a többet ajánló, nagyobb egyesületek. Még szerencse, hogy nem a pályán dől el minden. Billy összeismerkedik egy fiatal matematikussal (Jonah Hill), akinek van egy vad elmélete: hatalmas adatbázisa és néhány statisztikai program segítségével meg tudja jósolni, kik azok a játékosok, akik nem kellenek senkinek, olcsók, mégis sikert hozhatnak. A furcsa páros azonban belevág a kockázatos kalandba. Olyanokat szerződtetnek, akikről mindenki lemondott, akik már maguk sem hisznek a győzelemben...

A baseball rajongóknak szájbarágósnak tűnhet a film, de a két órás játékidő alatt nagyon jól rámutattak ennek a sportágnak az értékeire. Sokat emelt a filmen az insider jelleg, vagyis hogy többet láttunk a színfalak mögötti világból, mint a pályán zajló játékból. Kicsit lassan indul be a film, de a rengeteg dialógus az utolsó jelenetig megmarad. Más filmekkel ellentétben itt sok a felesleges szó és nem minden szöveg lesz fontos a későbbiekben. Ez persze nem válik a film hátrányára.

A párbeszédek mellett a színészi játékot is meg kell említeni. Brad Pitt egy teljesen más szerepben látható, mint a Tree of Life-ban és az itteni alakítása jobban is tetszett. Egy megtört egykori baseballjátékost jelenít meg, aki nem tud túllépni a félelmein, ráadásul a lányának is meg kell felelnie. Nagyon sok flashbacket kapunk, amiken keresztül kirajzolódik előttünk a csapatirányító múltja. Remek lett a casting a fiatal Billy Beane-t illetően, aki szakasztott úgy néz ki, mint a fiatal Pitt. Dicséret illeti még Jonah Hillest, aki profi volt a számokkal jól bánó, Yale-en végzett sráckénz. Philip Seymour Hoffman egy ellenszenves és makacs csapatvezetőt alakított, akinek a szerepére nagy szükség volt a filmben.

Mindenből mutat egy kicsit a film, de a hangsúly végig a baseballon és az Oakland A's-en van.

Értékelés: 7.5/10

Tree of Life - Az élet fája (2011)

Meglehetősen érdekes filmről van szó, amiről a megtekintés előtt nem sokat tudtam.

Sztori: Öccsének korai halálának évfordulóján Jack O'Brien, a modern világ rohanásába belefásult építész visszagondol sorsfordító gyermekkorára, azokra a texasi kisvárosban töltött évekre, mikor elveszítette ártatlanságát, angyali édesanyjához és szigorú édesapjához fűződő kapcsolata pedig örökre megváltozott. Az emlékek felidézése közben talán nem csupán a saját, de az egész emberiség helyét is megtalálja az univerzumban.

Két és fél órás a film, ami néha hosszúnak tűnt. Pedig nem rossz a Tree of Life, de olyan témákat érint, amiket nehéz megfogni és feldolgozni. Elsőre nem is értettem meg mindent, kellett pár nap, mire felfogtam, miről szól a film. Nagyon szép a képi világ, a természet többször is visszaköszön, sok dolgot ezzel is ábrázolnak. Néhány jelenetnél úgy éreztem, mintha egy természetfilmet néznék. Annyira szép ezeknek a jeleneteknek a fényképezése, hogy megijedtem, amikor a szereplők is megjelentek a filmben.

A hangsúly Jack O'Brien gyermekkorán van, ezt részletekbe menően bemutatják. Meseszerűnek és időtlennek tűnik ez az időszak. A képek és a hangok tökéletes összhangban vannak egymással. A tekintélyt parancsoló apát leszámítva idilli a környezet. Sokkal tartalmasabbnak éreztem ezt a gyermekkort a mai világhoz képest. A felmerült nevelési kérdések nagy része például még most is aktuális.

Kerek egészet alkot a film, mégsem éreztem egységesnek. Hiányzik belőle az a szerkezet, ami egységessé fűzi össze a filmet. Kicsit olyan a végeredmény, mintha jelenetek sorát látnánk csak. Ennek ellenére tanulságos és igényes darab.

Értékelés: 8/10

Drive (2011)

Talán az év egyik legvártabb filmje volt, amiről jobbára pozitív véleményeket olvastam. Ennek ellenére nekem nem igazán jött be a Drive.

Sztori: Driver (Ryan Gosling) nappal autós kaszkadőrként égeti a gumit Hollywood-ban, de ez csak a második műszak, főállásban éjszakai rablásoknál segédkezik, mint a menekülési útvonalat biztosító sofőr. Nem hétköznapi szakmájában ő a legkeresettebb, köszönhetően speciális tudásának: hajszálpontosan ismeri a város labirintusszerű utcáit, fejében van egész Los Angeles térképe. Melóit az ügynöke, Shannon (Bryan Cranston) hajtja fel, aki valójában a nagy áttörésre készül: építeni egy autót Drivernek, hogy profi versenyen indulhasson, rendes versenypályán. A buliba bevonja Bernie Rose-t (Albert Brooks), aki valamikor filmproducerként kezdte, azóta kispályás gengszter. Miután Bernie látta Drivert akció közben a pályán, ragaszkodik hozzá, hogy gyerekkori barátja, Nino (Ron Perlman) is beszálljon az üzletbe.

Izgalmasnak tűnik a történet, de a film első fele inkább a hangulat és a fényképezés miatt volt érdekes. Rögtön egy rablással és egy üldözéses jelenettel nyit a film, ami tempós és látványos, ezután viszont lelassul a film és egy nagyon kellemes moziba megy át. Jobban megismerjük a sofőrt és némi romantikát is kapunk. Irene férjének megjelenéséig majdhogynem tökéletes volt a film, de onnantól folyamatosan zuhan a színvonal, néhány jelenettel később pedig már agyatlan hentelésbe csap át. Ez teljesen tönkretette számomra a film első felének varázsát.

Több problémám is volt a Driveval. A főszereplő a film elején céltudatosnak és békésnek tűnik, de a film közepén egyik pillanatról a másikra hidegvérű gyilkológéppé válik. Nagyon hirtelen történik ez a váltás és semmilyen visszautalást vagy magyarázatot nem kapunk rá. Csak annyi látszik rajta, hogy szociopata, de az nem derül ki, miért ilyen. Azért is furcsa ez, mert egy olyan karakter halála indítja el a gyilkolási hullámot, aki majdhogynem a riválisa hősünknek. Egy 100 perces filmben bőven lett volna idő a karakter ilyen terű kibontására.

A másik probléma magával a főszereplőt játszó színésszel, Ryan Goslinggal volt. Az összes többi színész lekörözi őt a filmben. Ryan Gosling ugyanis összesen háromféle arckifejezést csillogtat meg: egy alig mosolygós, nyugodt ábrázatot; egy távolba meredő, üres tekintetű hős szerelmest és egy terminátor-szerű kemény fickósat. És ha még ez nem lenne elég, az imádott nőre ugyanazzal a tekintettel nézett, mint arra az alakra, akit pár másodperccel később laposra vert. A több mint másfél órás filmből lényegében a látvány és a zenék emelhetők ki. Ez pedig kevés egy jó filmhez.

Értékelés: 4/10 - Részemről az év csalódása.

Három filmről, röviden

A karácsonyi szünetben nemcsak a sorozatokkal, hanem a filmekkel is igyekszem felzárkózni. Első körben három filmről következik egy-egy rövidebb kritika.

Winter's Bone (2010)

Sztori: A közép-nyugati Ozark-hegység sivár vidékén él széthulló félben lévő családjával a tizenhét éves Ree. A drogdíler apja eltűnt, ő pedig egyedül kénytelen gondoskodni a súlyosan beteg anyjáról és a két kistestvéréről. Ráadásul most az otthonuk is veszélybe került. Az apjuk ugyanis nem jelent meg a tárgyalásán, és ha nem kerül elő, akkor az óvadék fejében lefoglalják a házukat, és nekik el kell hagyniuk az egyetlen menedéket. Egy hete van Reenek, hogy előkerítse az öreget. Megpróbál maga utánajárni a dolgoknak, lépésével azonban kivívja a zárkózott közösség ellenszenvét.

Nem egy mozgalmas filmről van szó, ennek ellenére végig lekötött és csak arra eszméltem fel, hogy vége van a filmnek és elkezdődik a stáblista. A lassú tempónak köszönhetően tablószerűen látjuk a közösség szereplőit. Minden egyes képkockán átüt a szegénység és a magára hagyatottság. Nem sok film mutatja be ilyen részletesen ezt a társadalmi réteget, úgyhogy már ezért is érdemes megnézni ezt a filmet. Szomorú, hogy ennyire széttagolt ez a közösség és csak egy-két családnak jut eszébe ténylegesen is segíteni Ree-éken.

A tájképek sivárak, csak a kopár erdő és néhány kunyhó töri meg az egyhangúságot. A belső jelenetek általában szűk térben játszódnak, amitől kissé nyomasztó a film. Nagyon sok a komor szín (kék, szürke, barna, halványsárga, olajzöld), amik rideg atmoszférát teremtenek. A színészek közül csak a Reet játszó Jennifer Lawrence-t és a mogorva nőt játszó Dale Dickeyt lehet kiemelni. A többiek alakítása szinte eltörpül mellettük. A történettel a vontatottsága ellenére nincs gond, de emlékezetes alakítások híján a Winter's Bone csak egyszernézős film.

Értékelés: 7/10

Don't be afraid of the Dark (2011)

Sztori: Egy Sally nevű kislány apjához és annak barátnőjéhez kerül egy felújítás alatt álló házba. Hangokat kezd hallani, majd felfedezi, hogy az alagsorban ördögi lények élnek...

Ami kiemeli ezt a horrorfilmet a többi közül, az a megvalósítás és a hangulat. Gyönyörű a film helyszínéül szolgáló ház, a fények és a hangok pedig kellőképpen ijesztő leleneteket eredményeznek. Pozitívum az is, hogy a film a lények megmutatása után sem lesz gagyi. Kevés a kifejezetten félelmetes jelenet, de a borzongás így is átjön. Ugyan a horrorfilmeknél nem érdemes a racionalitást keresni, mégis furcsálltam, hogy senkinek nem jutott eszébe befűteni a kályhába, hogy kifüstöljék ezeket a patkányszerű szörnyecskéket... Ettől függetlenül elég ütős a film vége.

Értékelés: 6/10

Blitz (2011)

Sztori: London dél-keleti rendőrőrse eléggé padlóra került: legjobb nyomozójuk, Brant detektív ellen egy pszichiáter megtámadása miatt folytatnak eljárást, az őrs vezetőjének felesége nemrég halt meg egy szörnyű autóbalesetben, Falls az ügyosztály fekete női dolgozója pedig folyamatosan küzd a neméből és bőrszínéből adódó kisebbségi komplexumával. Amikor egy sorozatgyilkos tűnik fel a körzetükben, a dolgok mindhármuk számra még rosszabbra fordulnak. A média által Blitznek becézett gyilkos ugyanis kizárólag rendőröket gyilkol, hogy hírnevet szerezzen magának.

Jó kis akciófilm volt ez. A csavarok ötletesek voltak, Jason Statham pedig remekül vissza tudta adni a kiégett és agresszív rendőr karakterét. A nyomozás mellett a párbeszédek is jól sikerültek, az angol humorral pedig kiválóan oldja a feszültséget. Nem rajongok Jason Statham filmjeiért, de ez tetszett.

Értékelés: 7/10

Sons of Anarchy - 4. évad

A tavalyi felemás évadot követően egy átgondoltabb és következetesebb 4. évadot vártam a Sons of Anarchytól, ami ha nem is teljesen, de nagyrészt teljesült.

A 3. évad fináléja után 14 hónapot ugrunk előre az időben, ami kifejezetten jót tett a szériának. A nyitórész parádés és nagyon sok mindent előrevetít a későbbiekre nézve. A fegyverek mellé bejön a drogkereskedelem, ami bizony nagy falatnak bizonyul SAMCRO számára és nem kevés ellentétet szít a klubon belül. John Teller levelei szintén felkavarják az állóvizet. És ugye a rendőrségről sem szabad megfeledkezni, akik fel akarják számolni a klubot. Kapunk is egy Lincoln Potter névre hallgató államügyészt és egy karizmatikus seriffet. Az eddigi évadokhoz hasonlóan tehát nem sok békés pillanat adódik a srácoknak.

Tara és Jax továbbra is együtt vannak, de Jax egyre inkább a család felé húzódik és többször is kijelenti, hogy a nagy üzlet nyélbeütése után elhagyja a klubot. Tara ebben maximálisan támogatja, mert azt szeretné, ha a gyerekek Charmingon kívül nőnének fel. Gemma viszont mindent megtesz, hogy Charminghoz láncolja őket. A levélben lapuló titkok azonban nemcsak Jaxre, hanem a klubra is veszélyesek, úgyhogy nemcsak Gemma, hanem Clay is érintett lesz az ügyben. A levelek olyan láncreakciót indítanak el, ami Piney (és kis híján Tara) életébe kerül. Gemma és Clay igyekeznek eltitkolni a klubtagok és Jax elől az igazságot, és rendszerint más(ok)ra terelték a gyanút. A titkolózást Gemma töri meg, amikor beszámol Jaxnek a levelekről. Gemmát ismerve meglepett ez a fordulat, ugyanakkor időszerű is volt, hogy Jax végre megtudja az igazat.

Az évad másik szála Clayhez kapcsolódik. Míg Gemma a családot védelmezi anyatigrisként, Clay a saját céljait tartja szem előtt. Donna megölésekor már láthattuk, mire képes. Ebben az évadban Pineyt tette el láb alól. Ezután már egyértelmű volt, hogy Claynek semmi keresnivalója nincs a klubban. A finálé azonban váratlan fordulatot hoz és Clay nélkülözhetetlen lesz az írekkel megkötendő üzlethez. Remélem, a következő évadnyitóban gyorsan lezárják ezt a szálat.

Az évad során felvázolt történetszálak a fináléban értek össze és néhány perc alatt lerendezésre kerültek. Clay ugyan nem halt meg, de Jax jóvoltából már nem lehet a klub elnöke. Ennek köszönhetően Jax és Tara (a fiatal Johnra és Gemmára emlékeztetve) elfoglalhatják helyüket az asztalfőn.

A legjobb alakítást Charlie Hunnam (Jax) és Ryan Hurst (Opie) nyújtotta, számtalan emlékezetes jelenetük volt az évadban. Jó volt látni, hogy nemcsak a főszereplőkkel, hanem a mellékkarakterekkel is foglalkoztak. Juice, Otto és Tig sokkal nagyobb játékteret kaptak, mint az eddigi évadokban. Juice kalandja szerencsésen végződött (bár a semmiért keveredett bele az eseményekbe), Tig magánakciója pedig a következő évad fő konfliktusát alapozza meg. A rendőri szál az évad feléig erős és érdekes volt, az utolsó részekben viszont kiszámíthatatlanná vált. Lincoln Potter egysíkú karakter lett és számomra furcsa a fináléban látható pálfordulása.

A hibák ellenére talán ez volt a sorozat legjobb évada, de a karakterizáció és a következetesség szempontjából lehetett volna javítani rajta.

Értékelés: 8/10

Homeland - 1. évad

Eredetileg pilotkritikát szerettem volna írni a Homelandről, de időközben az egész évad lement, mire írni tudtam volna a sorozatról. A 2011/12-es sorozatos évad indulásakor sajnos nagyon sok rossz pilottal találkoztam. A sorozatok nagy része várós volt upfrontskor, de az első részeket látva már nem maradtam a folytatásra. A Homeland pilotja viszont kellemes meglepetés volt. A maga nemében érdekesebb volt, mint a többi bepróbált pilot és az a plusz is megvolt benne, ami leültetett a sorozat többi része elé.

Műfaját tekintve a Homeland egy összeesküvéses pszicho-thriller, amiből bizony nincs sok a sorozatos palettán. Egy afganisztáni küldetés során egy elzárt szobában találnak egy amerikai foglyot, Nicholas Brody őrmestert, aki egy 8 évvel korábbi bevetéskor tűnt el és akit mindenki halottnak hitt. Hazatérésekor a nemzet hősét látják benne, akit évekig kínoztak a terroristák. Egy CIA elemző viszont gyanakodni kezd, mert fülest kap, mely szerint egy amerikai hadifogoly átállt a terroristák oldalára. A kérdés az, vajon Brody őrmestert küldték-e vissza az Államokba egy támadás előkészítéséhez.

A pilot felütése gyors, utána viszont lelassul a tempó és lehetőség van a karakterek árnyalására. A pilotban csak ízelítőt kapunk a Claire Danes által alakított Carrie Mathisonból és a CIA többi tagjából (Saul, Estes), de az a kezdetektől fogva látszik, hogy nem egysíkú karakterekkel van dolgunk. Remekül vissza tudták adni az érzelmeket a hazatérő férj és felesége között. Abszolút hihetőnek és természetesnek hatottak Damian Lewis és Morena Baccarin reakciói.

A hetedik részig a CIA-s szál volt hangsúlyosabb, ami lehetőséget adott Carrie megismerésére. Ő egy maximalista nő, aki gyakorlatilag a munkájának él, de bipoláris zavarban szenved, amit csak gyógyszerekkel tud kezelni. Brody időközben próbál visszailleszkedni a családba, emellett a nyomozás is több szálon fut, ahogy fokozatosan kifejtik a pilotban beharangozott információkat. A hetedik epizód azonban sok szempontból fordulópont. Carrie és Brody kettesben töltik a hétvégét és egy elszólás következtében Carrie-nek ki kell terítenie a kártyáit Brody előtt. Sok információ kiderül (vagy éppen megerősítést nyer) kettejük beszélgetéséből, miközben a CIA-nál sorsdöntő nyomra bukkan a csoport. A nyolcadik résztől követően Brody és a fogsághoz kapcsolódó élmények kerülnek előtérbe. Ebből kirajzolódik küldetésének mozgatórugója, ami nem összeegyeztethető a családjával. Carrie fokozatosan eltávolodik Brodytól és a nyomozás kudarcainak következtében a betegsége is kiújul.

Nagyon szépen felvezették a 90 perces finálét, aminek az első fele volt erősebb. Damien Lewis brillírozott, hihetetlen érzelemgazdag volt a játéka a bunkeres jeleneteknél. Az érzelmek mellett szinte tapintani lehetett a feszültséget is. A jelenet közben ugyanúgy a torkában dobogott az ember szíve, mint a Shadow Line alatt. A bombás részig gyakorlatilag hibátlan volt az évad, az azt követő jelenetekkel viszont már nem voltam maradéktalanul elégedett. A kórházas zárójelenet csalódás, amit remélhetőleg sikerül majd feloldani a 2. évadban. A "nagy találkozás" rövidre sikerült, így nem tudtuk megismerni Tomot. A végkifejlettel ugyanakkor elégedett vagyok.

Az egész évad egy nagyon jól felépített és kibontott karakterdráma, amit a Terriers óta hiányoltam a képernyőről. Egyenletesen magas színvonalat nyújtott az évad, amit a színészek alakításai (Claire Danes, Damien Lewis és Mandy Patinkin) koronáztak meg. Nem tetszett minden jelenet, néhány kérdés is válasz nélkül maradt, de a második évad megalapozásához mindenképpen szükségesek.

Értékelés: 8.5/10

Tanítási gyakorlat - harmadik felvonás

Az előző félévhez hasonlóan ebben a félévben is volt tanítási gyakorlat. Ez azonban nem két-három hétig tartott, hanem három teljes hónapig. A gyakorlat helyszínéül szolgáló középiskola nevét már nyáron megírták, úgyhogy az első héten fel is tudtam keresni a mentortanáromat. Átbeszéltük a legfontosabb tudnivalókat, telefonszámot cseréltünk és még az első héten el is kezdhettem az óramegfigyeléseket. Az első önállóan megtartott órámra pedig a második héten került sor.

Eleinte furcsa volt középiskolásokat tanítani, mert előző félévben általános iskolásoknak tanítottam angolt. Ennek ellenére hamar hozzászoktam a csoporthoz, mert az óramegfigyelésekkor nagyjából sikerült feltérképeznem a képességeiket és tudásukat. Haladó angol csoportot kaptam (11. osztály), akiknek a felsőfokú nyelvvizsga megszerzése a cél. Ez igazi kihívásnak ígérkezett, úgyhogy majdnem annyit készültem egy-egy órára, mint az általános iskolásoknál. Szerencsém volt ezzel a csoporttal, mert csak egy-két olyan diák volt, akik elmaradnak a többiektől. A szorgalmukkal és a nyelvtudásukkal nem is volt gond. Még a hobbim (sorozatfordítás) is kapóra jött. Nem egyszer volt úgy, hogy a hétvégén fordított felirat (számomra) ismeretlen szavait pár nap múlva meg is kellet tanítanom nekik. :) Fegyelmezni sem nagyon kellett őket és annak is örültem, hogy velem szemben is ugyanúgy viselkedtek, mint egy rendes (= nem gyakorló) tanárral.

Az olasz már érdekesebb volt. Most is tizedikeseket kaptam, de a tavalyi csapattal ellentétben velük semmi baj nem volt. Nem volt egy erős csoport, de elég sok mindent ki lehetett hozni belőlük. A legtöbb problémát érdekes módon nem a diákok okozták, hanem az olaszos mentortanár. Egyszerűen lehetetlen volt eligazodni rajta. Már az óramegfigyelésekkor sem voltak túl szimpatikusak a módszerei (pl. két olasz mondat után az órát magyarul tartotta meg és olyan feszültséget generált, hogy én sem éreztem jól magam). Az óráim 90%-ába belekötött és szinte semmivel nem volt elégedett. Szerencsére csak egy hónapig kellett tanítanom ezt a csoportot, de már alig vártam, hogy vége legyen az olaszos gyakorlat. Miután elköszöntem tőlük, kicsit sajnáltam, hogy ismét a mentortanár fogja tanítani őket.

Több szempontból is jobb volt ez a gyakorlat, mint a tavalyi. Tetszett, hogy mindkét csoport elfogadott és úgy viszonyult hozzám, mint a többi tanárukhoz. Annak is örültem, hogy nem kellett sokat fegyelmeznem. Csak akkor kellett a diákokra szólnom, ha egy beszélgetős feladatnál túl nagy volt az alapzaj. :)
A gyakorlat során azokat a hibákat is ki tudtam javítani, amik az előző gyakorlatokból maradtak. Mivel most kisebb termekben voltak az órák, könnyebb volt betölteni őket hanggal. A csoportokhoz pedig gyorsan sikerült alkalmazkodnom, így a kiállásom is határozottabb lett. Mindkét mentorom megemlítette, hogy jó osztályklímát tudok teremteni. Alapvetően nyugodt természetű vagyok, úgyhogy örülök neki, hogy ez a diákok és a tanárok részéről is érződött.
Annak ellenére, hogy a gyakorlat végén több időt töltöttem a szakdolgozatírással, mint az órákra való felkészüléssel, nagyon élveztem a gyakorlatot.
Végezetül jöjjön néhány aranyköpés, illetve emlékezetes momentum:

1. Téma: a család és a családfakutatás. Az olvasott szövegben előfordult a "stem" szó (ez törzset jelent magyarul), amit rajzzal akartam szemléltetni, mert nem volt szabad azonnal megmondanom a szó jelentését. Felrajzoltam egy fát a táblára és megkérdeztem a diákokat, hogy mit látnak a táblán. A következő válaszok születtek:
- Atombomba-támadás utáni felhő.
- Brokkoli.

Tudom, hogy nem vagyok egy nagy rajzművész, de hogy ennyire ne tudnék rajzolni... :)

2. Az egyik párbeszédes feladatnál szóba került a dolgozat közbeni puskázás. Az egyik diák jelentkezett, én pedig odamentem hozzá. Kérdezi:
- Tanárnő, hogy mondjuk azt, hogy puskázni? Carrying shotgun?

3. Szóképzés, -hood és -ness végű főneveket kellett összegyűjteni.
- Tanárnő, a -hoodhoz jó a brotherhood?
- Igen.
- És a Robin Hood?
- Az nem.
- És a -nesshez a Loch Ness?

4. Fogalmazást (motivációs levelet) kellett írni a következő posztra: gyerektábori felügyelő. Javításkor a következő mondat fogadott: "I am huge and loud, so I can teach those little evil bastards to behave."

Szakdolgozat

Múlt héten végre leadásra került a szakdolgozatom, vagyis egy újabb lépcsőfokkal közelebb kerültem a célhoz. Elég nehezen jött össze, ami több dolognak is köszönhető.

A BA-s szakdolgozattal ellentétben az MA-s szakdolgozatról jóval kevesebbet tudtunk a képzés elején és ez sajnos a későbbiekben sem változott. Kb. egy évvel ezelőtt kezdett kirajzolódni az, hogy milyen formában és hány karakterben kell megírnunk. A témavezetők névsora is meg volt adva, de mivel teljesen lefoglalt az egyetem, nem igazán foglalkoztam ezzel. Május-június környékén gondoltam rá, hogy jó lenne témát és konzulenst választani, hogy már nyáron elkezdhessek dolgozni rajta. Az év végi szigorlatok közepette azonban megfeledkeztem erről és csak akkor jutott ismét eszembe, miután hazaköltöztem Pécsről. Nyáron a 40 fokos melegben meg nekem nem volt képem a szakdolgozattal zaklatni a tanárokat. Úgyhogy a nyári munkafolyamatból (könyvtárazás, szakirodalom olvasása, írás) semmi sem lett. Szeptember első hete tehát konzulenskereséssel telt.

Mivel meglepően hamar találtam konzulenst és témát, bele is vetettem magam a szakirodalom felkutatásába és olvasásába. A tanítási gyakorlat viszont nagyon sok időmet felemésztette, így a hónap végére csak egy vázlatot (jobban mondva egy fejezeti felosztást) sikerült prezentálnom.
De nem ez volt az egyetlen dolog, ami frusztrált. Szeptember végére mindhárom kísérőszemináriumból lement az első foglalkozás, amin próbáltunk mielőbbi választ találni a kérdéseinkre. A legszebb az egészben az volt, hogy mire egy kérdést megválaszoltak, addigra három másik született. A hónap végén tehát nem sokkal tudtunk többet, mint a hónap elején. Az egy hónap alatt pedig egy betűnyit sem haladtam az írással.

Októberben még jobban lekötött a tanítási gyakorlat, ráadásul olyan kérdések is felmerültek a szakdolgozattal kapcsolatban, amik miatt semmi esélyét nem láttam annak, hogy még ebben a félévben le tudom adni. Szeptemberben több tanár is megerősítette, hogy a két nyelvszak ellenére írhatom magyarul a szakdolgozatot, mert az oktatási törvény lehetővé teszi ezt. Alapból magyarul akartam írni (ezt kb. egy éve döntöttem el), így elég váratlanul ért az angol tanszék részéről a ragaszkodás az angol nyelvű tanulmányhoz. Persze, értem én, hogy nyelvszakosként nem néz ki jól egy magyar nyelven írt diplomamunka, de ha a törvény megengedi, akkor én azt kihasználom. Október végére úgy nézett ki a dolog, hogy a 2 x 50 ezer karakteres szakdolgozat (tanulmány + portfólió) mellé még kell írni nyelvi összefoglalót 2 x 10 oldal terjedelemben.
Őszi szünet után derült csak ki (többszörös rákérdezés és e-mailváltás után), hogy mégsem kell nyelvi összefoglalót írnunk. (Hurrá, végre egy jó hír!)

Novemberben már nagyon szorított a határidő, hiszen már csak egy hónap volt a leadásig. Az őszi szünetben szerencsére már el tudtam kezdeni az írást, de csak az elméleti bevezető feléig jutottam, mert elakadtam, plusz még egyéb kérdéseim is felmerültek. Szünet után írtam is a konzulensnek ez ügyben. Választ azonban csak egy hét múlva kaptam. Ez alatt az egy hét alatt a portfóliómon dolgoztam, hogy azzal is haladjak, de ekkor már világosan láttam, hogy nem fogok elkészülni a határidőre. Mivel november utolsó hetéig csináltam a gyakorlatot, kénytelen voltam annak rovására írni a szakdolgozatot. Ez sajnos egy-két órámon meg is látszott, mert nem tudtam úgy felkészülni az órákra, ahogyan szerettem volna.

A tanítási gyakorlat után kerek egy hetem volt megírni a tanulmányt és a portfóliót. A portfólióval előbb készültem el. A fő pontok már november elején összeálltak a fejemben, csak idő kellett hozzá, hogy leírjam őket. A tanulmánnyal viszont már nem álltam ilyen fényesen. Sehogy sem akart összeállni egységes és gördülékeny szöveggé. A fejezetek darabosak lettek, nem tudtam, mivel egészítsem még ki, vagy mit hagyjak ki belőle. Éjjel-nappal (délelőtt 10 órától másnap reggel 6-ig) ezen agyaltam és próbáltam írni, de sehogy sem jutottam előrébb. Az idő viszont ketyegett, mert már közel jártam a késedelmes leadási határidő végéhez. Még egy utolsó átvirrasztott éjszaka alatt valahogyan befejeztem, mert mindenképpen le akartam adni, és a határidő előtt egy nappal sikerült is leadnom a műve(ke)t:

De egyáltalán nem éreztem azt a megkönnyebbülést, ami ilyenkor megszokott.
Az átvirrasztott éjszakák iszonyúan kifárasztottak, úgyhogy a tanulmány átolvasás nélkül lett leadva, mert már annyira fájt a szemem, hogy nem bírtam elolvasni az elkészült 48 oldalt a nyomtatás előtt.
Kevés volt a konzultáció is, mert nagyon sok dolgot megérzés alapján írtam (főleg a portfóliónál) és nem tudom, jó-e.
Az idő sem volt elegendő rá. Kb. három hetem (plusz az őszi szünet) volt megírni, mert későn derültek ki az információk. Az egyik legfontosabb egy hónappal a leadási határidő előtt...
Szóval, akárhányast kapok rá, nem leszek elégedett a jeggyel. Egyes biztos nem lesz, mert a kötelező elemek (terjedelem, forma, fedlap, tartalomjegyzék, fedlap, no plágium) megvannak, de tudom, hogyha több időm lett volna rá, akkor sokkal jobban meg tudom írni és egy olyan munkát tudok leadni, amire büszke lehetek.