Barabási Albert-László: Behálózva - A hálózatok új tudománya

Fülszöveg: A könyv, mint minden igazi tudomány, látszólag egyszerű kérdést kutat egy detektív szívósságával: Hogyan kapcsolódik minden egymáshoz, és mit jelent ez a tudományban, az üzleti és a mindennapi életben? „A világunkban meglévő hálózatok valódi természetének megértésével olyan, az emberiséget foglalkoztató kérdésekben kerülhetünk közelebb a válaszhoz, mint a vírusok leküzdése, a gazdasági válságok kezelése, a terrorizmus visszaszorítása vagy akár az emberi társadalom gondjainak megoldása."

A Képlet olvasása után kíváncsi voltam a szerző más műveire is, ráadásul az ismertető alapján is érdekesnek tűnt a Behálózva. Stílusában ugyanolyan igényesen megírt műről van szó, mint a Képlet és bár jóval egyszerűbb témájúnak gondoltam, sokkal időigényesebb volt az olvasása. A matematikai összefüggéseken keresztül (az első fejezet konkrétan a gráfelmélettel indít) a biológián át, az üzleti életet és az internet topológiáját is alaposan megvizsgálja és bemutatja a szerző. Ebből kifolyólag a könyv megköveteli a figyelmet, így nem igazán lehet könnyű esti olvasmánynak tekinteni. 

A két Barabási-könyv közül egyébként a Behálózva jelent meg korábban, a Képlet pedig 15 évvel később, mégis mindkét mű ugyanolyan érdekes és érthető a nagyközönség számára. Ráadásul a Behálózva még ábrákkal is igyekszik szemléltetni a leírtakat. Ettől a könyvtől is egy szemléletmódot kaptam és mivel körülöttünk annyi minden működik hálózatként, sok gondolatot érdemes megfogadni a könyvben taglaltak közül. 

Once Upon a Time... in Hollywood - Volt egyszer egy... Hollywood (2019)

1969, Los Angeles. Egy munka nélkül maradt, western tévésorozatából kikerült, munkanélküli színész és jó barátja, kaszkadőre együtt próbálnak boldogulni Hollywood kegyetlen világában. Ez a világ azért kegyetlen, mert változik: Rick és Cliff eddig kiismerte magát a showbizniszben, de most bármerre járnak, arra kell rácsodálkozniuk, hogy minden megváltozott: a szabályok, a főnökök és a nők is...

Idén egyetlen filmet vártam nagyon: Tarantino kilencedik filmjét, a Volt egyszer egy Hollywoodot. Több Tarantino-moziról írtam már a blogon (pl. a Ponyvaregényről, illetve a legutóbb látott Aljas nyolcasról), amiket a formabontó történetmesélés mellett a remek forgatókönyv és a felvonultatott színészek miatt (is) szeretek. Mindezek a Volt egyszer egy Hollywoodra is igazak, bár a Mester ezúttal a lineáris történetmesélés eszközével élt, ami egyáltalán nem vált a film hátrányára. 

Olyan ez a film, mint egy remek időutazás a '60-as évekbe: zajlik a vietnami háború, tombol a hippiőrület, Hollywood pedig minderről tudomást sem vesz. A zene mindenképp a film egyik erőssége, gyakorlatilag ahol nem dialógusokat hallunk, azokat a jeleneteket zenével töltötték ki. És nem is akármilyenekkel! Deep Purple, Mamas & Papas, Rolling Stones... hogy csak a legismertebbeket említsem, de igazi kuriózumok is felfedezhetők. 

Rengeteg a kocsikázós jelenet és az elidőzés egy-egy helyszínen, amik szintén a kor hangulatát hivatottak visszaadni. Cseppet sem éreztem soknak a majdnem 3 órás játékidőt, sőt. Igazából sokkal többet is el tudtam volna tölteni a '60-as évek Amerikájában. Kapunk kulisszák mögötti jeleneteket is szép számmal, amiken keresztül nemcsak Rick és Cliff munkájába látunk bele, hanem kikacsintásokként és kulturális utalásokként is szolgálnak.

Na de ami igazán elviszi ezt a filmet, az a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Brad Pitt. Mindketten lubickolnak a szerepükben: Leo élvezi, hogy egy színészt alakíthat (a rosszfiús szerep kifejezetten jól áll neki), Brad Pitt pedig a lazaságával lesz emlékezetes. A mellékszereplők névsora is ígéretes, többek között Al Pacino és a Justifiedból ismerős Timothy Olyphant is felbukkan, bár ezúttal nem Raylan Givensként látjuk. 

Tarantino filmje abszolút beváltotta a hozzá fűzött reményeket, még úgy is, hogy végeredményben nem ezt tartom a legjobb alkotásnak tőle. Valami még hiányzott belőle, hogy olyan legyen, mint a Ponyvaregény vagy a Becstelen Brigantyk. 

Értékelés: 9/10

Chernobyl - 1. évad

"What is the cost of lies? It's not that we'll mistake them for the truth. The real danger is that if we hear enough lies, then we no longer recognize the truth at all. What can we do then?" 

1986. április 26. a csernobili nukleáris katasztrófa napjaként vonult be a történelembe, az HBO és a Sky Atlantic pedig úgy döntött, hogy egy minisorozat keretében megfilmesíti a 33 évvel ezelőtti eseményeket. Nagyon sokan ajánlották a sorozatot, amit már a témája miatt sem akartam kihagyni, mivel én a szóban forgó atomszerencsétlenség után két és fél héttel születtem...

Szóval rettentő kíváncsi voltam, hogyan mutatják be azokat a dolgokat, amikről eddig hallottam és olvastam. A sorozat öt epizódja minden momentumra kitér, ami a katasztrófához kapcsolódik. A nyitórész egyből a robbanással indít, majd az ezt követő intézkedéseken keresztül arra is választ kapunk, milyen okok vezettek a csernobili atomerőmű 4-es reaktorának felrobbanásához. Olyan részletességgel magyarázzák el és mutatják be, hogy laikusként is könnyen meg lehet érteni. Teszik mindezt úgy, hogy konkrétan megmutatják az atomerőművet, a még sugárzó atomot és a füstölő reaktort. Nyilván mindent rekonstruálva, de ez akkor sem kis munka.

Olyan hangulatot és feszültséget tudtak teremteni, hogy az első képkockától az utolsóig végig a monitoron volt a szemem. És nem egyszer átfutott az agyamon, hogy úristen, mi lett volna, ha Magyarországot nem kerüli el az, ami Pripjatyot telibe kapta... Kifejezetten dühített, mennyire semmibe vették a tudományt a sorozat elején és hogy mennyire durván átszövik az életet az államhatalom csápjai. A politikai háttérből pont annyit kapunk, amennyi szükséges és szerencsére nem a nyugati világ feljebbvalóságára lett kihegyezve. Ami igazán megragadt és elszomorított, az az, hogy bizonyos dolgok azóta sem változtak meg. A hataloméhes politikusok és karrieristák pontosan ugyanazokat a hibákat követik el napjainkban is, amik 33 évvel ezelőtt egy ekkora katasztrófát eredményeztek.

A dokumentalista jelleg egyébként az egész sorozaton érződik, amit próbáltak egyéni sorsokkal is erősíteni, de sem a tényeket, sem az érzelmeket nem vitték túlzásba. Megmutatták azt, amit csak lehetett (sugárfertőzöttek, állatok leölése), bizonyos dolgokat pedig a nézők fantáziájára bíztak. Nagyon aprólékosan kidolgoztak mindent, a helyiségek minden csempéjén és bútorán érződik, hogy a '80-as években járunk. Ezt annak idején az Americans kapcsán is megjegyeztem, de ennél a sorozatnál konkrétan még a linóleum és a dohányfüst szagát is éreztem, ahogy a kamera mutatta őket.

A színészek játékát is elismerés illeti, Jarred Harris és Stellan Skarsgard minden apró rezdülésével nagyszerűen tudta érzékeltetni azokat az érzelmeket, amin a karakterek keresztülmentek. Ennek csúcsa az ötödik epizód tárgyalásos nagyjelenete, ami a két főszereplő kerti beszélgetésével volt teljes. A párbeszédeket ugyanígy ki lehetne emelni, mert sokszor nem a képi világ, hanem az elhangzott gondolatok érnek fel egy-egy jókora gyomrossal.

Ki kell még emelnem a fényképezést, ami szintén sokat emel az összhatáson. A legapróbb közeli képektől kezdve a nagytotálokig minden a helyén volt. Az a jelenet is nagyon tetszett, ahogy az emberek a hídon a robbanás fényét nézik. Egyszerre szép és szívbemarkoló. A sorozat is ilyen lett: egy mementó az eseményeket közelről átélőkről és azokról az emberekről, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy egy nagyobb katasztrófa ne következzen be. Meg is könnyeztem a végén levő zenés montázst. Számomra az tette fel az "i"-re a pontot.

Értékelés: 10/10, tökéletes mestermű

Under the Tuscan Sun - Napsütötte Toszkána (2003)

Frances sikeres és boldog írónő egészen addig, amíg házassága zátonyra nem fut. Az alkotói válságát is képtelen legyűrni, ezért barátnője ajándékként elküldi Olaszországba pihenni és feltöltődni. Frances beleszeret egy elhanyagolt, ódon villába és hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy hátat fordít eddigi életének és megvásárolja. Az átalakítás körüli mediterrán megoldások az elején majdnem meghátrálásra késztetik, de mikor egyre közelebb kerül az ott élőkhöz, elvarázsolja a környezet szépsége, a kisváros és lakóinak melegsége.

Évekkel ezelőtt már láttam a Napsütötte Toszkánát, de most az olasz nyaralás alkalmából újranéztem, mert nem sokra emlékeztem a filmből. A helyszínek gyönyörűek és ismerősek voltak (a film első megnézésekor még nem jártam Olaszországban), a történet pedig az első perctől magával ragadó. Semmilyen felesleges részen nem időzik el túl sokat, ugyanakkor bizonyos jeleneteknél lelassít a tempó. 

A színészgárda soraiban kevés a nagy név, de egy ilyen filmhez nem is biztos, hogy kell. A főszereplőt alakító Diane Lane minden percben remekel, hihetetlen könnyedséggel játssza az írónőt. Abszolút hitelesnek tűnik, simán el tudtam hinni, hogy magát az írónőt látom a vásznon. Mellette még Sandra Oh neve volt ismerős, aki szintén egy szimpatikus karaktert hoz.

Ugyan a történet meseszerűnek tűnik, meg kell jegyezni, hogy szinte teljes egészében meg is történt. Frances Mayes könyvet is írt róla, ez szolgáltatta a film alapját. Igazi lélekmelengető alkotás lett a Napsütötte Toszkána, ami tele van élettel és tanulságos gondolatokkal. Engem teljesen elvarázsolt, a sok öldöklős film között felüdülés volt látni egy olyan alkotást, ami nemcsak kikapcsolja, hanem fel is tölti az embert. 

Értékelés: 10/10

The Tourist - Az utazó (2010)

Az amerikai Frank Tupelo matektanár, aki azért utazik Velencébe, hogy a szerelmi csalódását kiheverje. Az élete azonban fenekestől felfordul, amikor a vonaton megismerkedik a gyönyörű Elise-szel. Frank csakhamar azon kapja magát, hogy zsaruk és maffiózók lihegnek a nyomában. Kiderül, hogy Elise valójában bábuként mozgatta, fel- és kihasználta a saját céljai érdekében. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy túléli mindezt. 

Teljesen random módon bukkantam erre a filmre. Az előzetesére még halványan emlékeztem, mert annak idején nagyon sok helyen belefutottam. Könnyed szórakozás céljából indítottam el Florian Henckel von Donnersmarck filmjét, de nem egészen azt kaptam, amit vártam tőle. 

A sztorival még nem lett volna gond (bár süt róla az amerikaiság), a megvalósítással azonban már annál több. A cselekményben sorozatosak a logikai bukfencek és az egymásnak ellentmondó fordulatok. Ha a színészek játéka kimagasló lenne, azt mondanám, hogy üsse kő, ebből még lehet jó film. Sajnos azonban itt a színészek sincsenek formában, főleg a két főszereplő alakítása súlytalan. Angelina Jolie a királynői vonuláson kívül semmit nem mutat, Johnny Depp pedig egy átlagos bamba naiva karaktert hoz. A másfél órás játékidő alatt nincs egyetlen olyan jelenet, ami egy kicsit is javítana a filmen. Egyedül Velence mutatkozik teljes pompájában, így legalább a helyszínekre nem lehet panasz. 

Értékelés: 4/10