Az idei Cinefest környékén rengeteg dicsérő véleményt olvastam erről a filmről, de a közel 3 órás hossz elrettentett a moziban való megnézéstől. Most, hogy beszerezhető lett, elérkezettnek láttam az időt a Boyhood pótlására.
A film a 6 éves Masont követi az
ember életének legradikálisabban változó évtizedén át a családi
költözések, viták, házassági kudarcok, újra házasodások, új iskolák,
első szerelmek, elvesztett szerelmek, jó időszakok, ijesztő időszakok,
és a szívfájdalom és rácsodálkozás állandóan lüktető keveredésének
ismerős kavargásán keresztül. Ám a végeredmény kiszámíthatatlan, ahogy
az egyik pillanat a másikba szövődik, így adva ki a felnövésünket
formáló események mélyen személyes élményét, és életünk állandóan
változó természetét.
Nem sok filmnek van olyan keletkezéstörténete, mint a Boyhoodnak: 12 éven keresztül forgatták ugyanazokkal a színészekkel. Így a filmben megtett páratlan utazás egyszerre nagy ívű és intim: végigvezet a gyermekkor örömén, a családi változásokon és magán az időn. A történet kezdetén megismert álmodozó tekintetű Masonnek a költözések, a változó iskolák, az édesanyja házasságaival hozott apák, majd saját szerelmei között sikerül rátalálnia a saját útjára.
Érdekes utazás volt ez a film, főleg azért, mert nem tudtam, mi lesz az a pont, ahol Mason úgy érzi, hogy minden szempontból rendben van az élete és kiteljesedhet. Furcsa, de mégsem neki drukkoltam igazán, hanem az anyjának, Olivianak. A sorozatos rossz házasságok miatt romokban hevert a magánélete és bár a gyerekeinek igyekezett mindent megadni, én egy kicsit sajnáltam, hogy végül magára maradt.
Mason a kezdetektől fogva szimpatikus szereplő, a tinik minden tipikus élethelyzetét megtapasztalja és bár nem a legrózsásabbak a körülményei, minden helyzetből igyekszik jól kijönni. Számomra a film legjobb karaktere azonban mégsem ő, hanem az apja. Az Ethan Hawke által alakított vasárnapi apuka a maga lazaságával (és hanyagságával) rengeteget foglalkozott a gyerekeivel, az anya zűrjeiben ő jelentette számukra a biztos pontot. Nagyon tetszett az az őszinteség és nyíltság, ahogy Masonnel és Samanthával beszélt. Reméltem, hogy idővel Olivia és ő ismét összejönnek, de az valahogy túl meseszerű lett volna. A történtekből így is ő jött ki a legjobban.
Életszerűség jellemezte a Boyhoodot és bár nem szolgált világmegváltó tanulságokkal, jó volt végigkövetni egy 12 évig tartó folyamatot. Egyes életszakaszokból többet, másokból pedig kevesebbet láttunk és Mason fejlődése mellett az amerikai társadalomról is képet kaptunk. Néhány jelenet (főleg a szabadtériek) nagyon hangulatosra sikerült és bár nem valószínű, hogy újra fogom nézni, kellemes emlékként fog megmaradni bennem a Boyhood.
Értékelés: 8.5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése