Hunted - 1. évad

Az országos sorozatok most érnek el az évad feléhez, a kábelesek a finálékra készülnek, a brit Hunted pedig már be is fejeződött. És a 8. résszel nemcsak az évad ért véget, hanem a sorozat is, ugyanis nem lesz belőle folytatás. A pilottól nem voltam elragadtatva, de mivel érdekesnek ígérkeztek a történetszálak, a többi részre is maradtam. És nem is bántam meg.

A Hunted ugyanis egészen jó irányt vett a nyitórész után és bár sok olyan eleme volt, aminél húztam a számat, összességében megfelelt annak, amit egy összeesküvős kémsorozattól várok. Vagyis: megfigyelést, nyomozást, akciójeleneteket és a felvetett kérdések megválaszolását. A megfigyelésnél nemcsak Sam helyzetére építettek, hanem a Byzantium embereinek munkájába is bepillanthattunk. A Turnerékhez kapcsolódó szál(ak) gyakorlatilag a szemünk előtt rajzolódtak ki. A pilot után nehezen tudtam elképzelni, hogy nyolc epizódon keresztül kell követnünk ezt a sztorit, mégis talán ezen a téren érdemli a sorozat a legnagyobb dicséretet. A Khyber gát és Jack Turner köré font ügyleteket ugyanis nagyon szépen felépítették és végigvitték. 

Időközben Sam is próbálja kideríteni, ki akarta őt megölni Marokkóban. Egy ideig egy helyben toporog ez a nyomozás, de az évad második felében jóval hangsúlyosabbá válik. Ezzel a szállal viszont már közel sem vagyok elégedett. Egyfelől nem volt túl izgalmas (főleg a Homokóra nevű szervezet megfejtése után), másrészről eléggé összecsapták ezt a vonalat. Míg a Turner-ügyet át lehetett látni, ez végig keszekusza maradt és a fő kérdésekre sem kaptunk egyértelmű válaszokat. A Sam gyermekkoráról bevillanó flashbackekre ugyanez a kidolgozatlanság jellemző, ami miatt maradt némi hiányérzetem a sorozat záró képsorai után. 

A színészek közül a Jack Turnert alakító Patrick Malahide emelkedett ki, aki remekül hozta a mindenkin keresztülgázoló üzletembert és gondoskodó családfőt. Talán a Keresztapához lehetne legjobban hasonlítani. Melissa George-dzsal kapcsolatban voltak fenntartásaim a pilot után, de sikerült megkedvelnem a karakterét és el tudtam fogadni kemény kémnőként, illetve törékeny lányként is. Az pedig külön érdekesség, hogy ausztrál színésznőként egy olyan brit kémet kellett eljátszania, aki amerikai tanárnőnek adja ki magát a Turner családnál. Egyedül a folyamatos csücsörítése zavart, mert semmi sem indokolta ezt a mimikát. 

Hangulatilag nem tudott újat mutatni a sorozat, de ez nem is ez volt a célja. Nem akart művészi lenni a megvalósítás, nincsenek kiemelkedő operatőri megoldások, a feszültséget és az érzelmeket mégis jól vissza tudták adni. A sok szűrőt és közelítést/távolítást hanyagolták a későbbiekben, cserébe szinte az összes épület lépcsőházát megmutatták felülnézetből. Ezt nem rónám fel hibának, még akkor sem, ha tényleg túlzásba vitték. A nyitórész esetlenségeit mindenesetre le tudta vetkőzni a Hunted és egy kerek történetet sikerült prezentálnia a nyolc epizód során. 

Értékelés: 7/10

Seeking a Friend for the end of the World - Míg a világvége el nem választ (2012)

A maják anno 2012-re világvégét jósoltak (én mondjuk nem hiszek benne), úgyhogy amikor elolvastam a  film cselekményét, akkor kíváncsi voltam, hogyan lehet ebből a témából egy romantikus alkotást kihozni. A történet szerint ugyanis egy 35 kilométer széles aszteroida száguld szélsebesen a Föld felé, és meghiúsult az utolsó esély is a becsapódás elkerülésére. Ám nem csupán a bolygó került veszélybe, hanem a jámbor biztosítási ügynök, Dodge házassága is, mivel az asszony értesülvén a borzasztó hírről, miszerint 21 nap múlva megsemmisül a világ, azon nyomban elhagyja férjét. Dodge mindig is szigorú szabályok szerint élt, szomszédja, Penny azonban ennek pont az ellenkezője. Egy dolog azonban közös bennük: mindketten úgy döntenek, hogy nem vesznek tudomást a közelgő világvégéről. 

A kezdéssel rögtön a dolgok közepébe csapnak. Tényként közlik, hogy a Matilda nevű aszteroida három hét múlva becsapódik a Földbe. Nem az aszteroida elleni küzdelem lesz hangsúlyos (amiből egyébként semmit sem látunk), hanem az, hogy ezt hogyan élik meg az emberek. Van, aki csendesen belenyugszik, más az öngyilkosságba menekül és van, aki vad orgiát csap. Ez valószínűleg akkor sem lenne másképp, ha ez a forgatókönyv valóra válna. Valamilyen szinten persze fel lehet készülni arra, ha az embernek már csak 3 hete van hátra az életéből, de a legtöbb dolog szerintem véletlenszerűen alakulna. Pont ezért tetszett Penny és Dodge története, mert a véletlennek köszönhető a találkozásuk. Persze így sem biztos, hogy  akkor is összeillettek volna, ha hamarabb ismerik meg egymást, mindenesetre megtalálták egymásban a szerethető dolgokat. 

A film legnagyobb erénye, hogy nem megy át csöpögős giccsbe, hanem tényleg végig a realitás talaján mozog. Az életigenlés és a pillanat minél teljesebb megélése a jellemző, miközben a közelgő becsapódásról sem feledkeznek meg. Ez a keserédes hangulat pedig az egész filmet áthatja. A casting jól sikerült, és bár fura volt Keira Knightleyt rövid hajjal látni, remek társa volt Steve Carellnek. Összességében kellemes meglepetés volt ez a dramedy, ami helyenként el is gondolkodtatott. A magyar címért meg pacsi, elég találót sikerült választani.

Értékelés: 8/10

To Rome with Love - Rómának szeretettel (2012)

Barcelona, London és Párizs után az olasz fővárosba kalauzol el minket Woody Allen filmje. A Rómának szeretettel sokszereplős vígjáték, ami a világ egyik legelbűvölőbb városában játszódik. Woody Allen legújabb filmje bemutat nekünk egy neves amerikai építészt, aki újraéli az ifjúságát; egy átlagos középosztálybeli rómait, aki hirtelen a város egyik legnagyobb hírességévé válik; egy fiatal vidéki párt, akik különböző romantikus afférokba bonyolódnak; és egy amerikai operarendezőt, aki egy énekesnek sem utolsó temetkezési vállalkozót szeretne feljuttatni a színpadra. 

Bár a film főszereplői nagyrészt a Rómában élő/turistáskodó amerikaiak, az olaszos életvitelből és mentalitásból is kapunk némi ízelítőt. Az épületek, a színek és a zene azonnal Itáliába repítenek, az ismerős helyszíneknek (Viktor Emánuel emlékmű, Colosseum, Trevi kút, Spanyol lépcső) meg mindig örülni szoktam, ha Olaszországban játszódó filmet látok. Ennek ellenére mégsem nyűgözött le annyira ez az alkotás. A Rómának szeretettel ugyanis nem egy egész estés mozifilm, hanem egy 4 különböző történetet bemutató szkeccsfilm. 

Magvas gondolatokat ettől a filmtől sem kell várni (bár a 15 perc hírnév jelenségének feldolgozása tanulságos), de nem is ez a célja. Úgy tudott szórakoztató lenni, hogy tulajdonképpen semmi sem történik  a  film másfél órája alatt. A 4 történet semmilyen ponton nem keresztezi egymást, hanem  a  szerelem, a siker és a hírnév egy-egy apró szeletét mutatják meg. Persze vannak bennük sablonos megoldások, de ezek egyáltalán nem voltak zavaróak. Sőt, némelyik jelenet kifejezetten megmosolyogtatónak hatott. 
 

A színészek névsorát nézve nem lehet okunk a panaszra. A már ismert színészek (Penélope Cruz, Ellen Page, Jesse Eisenberg, Alec Baldwin, Roberto Benigni és Woody Allen) hozzák azt a színvonalat, amit megszokhattunk tőlük, a fiatal olasz színészek pedig játszi könnyedséggel birkóznak meg a rájuk osztott feladattal. Legjobban az operaénekesi hanggal megáldott temetkezési vállalkozón lepődtem meg, az őt alakító Fabio Armiliato ugyanis az egyik leghíresebb olasz tenor. 

Csupa jót írtam a filmről, pedig nagy valószínűséggel nem fog bekerülni az idén látott legjobb alkotások közé. A négy sztori eléggé feldarabolta a filmet és időben sem voltak koherensek, ezért jobban örültem volna egy feszesebb tempójú mozinak, ami egy összefüggő történetre fókuszál. Mondjuk aki rajong az olaszokért, annak így is tetszeni fog a Rómának szeretettel.

Értékelés: 7/10

Moonrise Kingdom - Holdfény Királyság (2012)

Van, hogy egy mesterien kidolgozott film nyeri el a tetszésemet (Inception), van, hogy a mondanivalója ragad meg (Marigold Hotel) és olyan is van, hogy egy borzasztó egyszerű alaptörténettel bíró alkotás varázsol el másfél-két órára. Ez utóbbi kategóriába tartozik a Moonrise Kingdom is. 

A New England partjainál fekvő szigeten, 1965 nyarán játszódó Holdfény királyság két 12 éves gyerek történetét meséli el, akik szerelmesek lesznek, titkos egyezséget kötnek és együtt a vadonba szöknek. Különböző hatóságok próbálnak a nyomukra bukkanni, vad vihar készül kitörni a partnál - és a sziget nyugodt közösségének élete a feje tetejére áll. 

Jó pár film vár még megtekintésre az idei évből, de az már most biztos, hogy bájosságban és szerethetőségben egy sem fogja felülmúlni a Moonrise Kingdomot. Ugyanolyan filmélményt jelentett, mint tavaly a Flipped. Már a hangulata is magával ragadó. Az első képkockáktól kezdve olyan, mintha a 60-as években készült volna a film. A színvilág, a szűrők, a ruházat és a zene remek eszközként szolgáltak ehhez az időutazáshoz. Ehhez társul még a jól megírt forgatókönyv és egy olyan színészgárda, akiket csak dicsérni lehet. 

A szereplők közül egyértelműen kiemelkedik Sam (Jared Gilman) és Suzy (Kara Hayward). Annyira eltalálták a karakterüket, hogy azt se bántam volna, ha egy kétszereplős roadmovie-t hoznak ki az alapötletből. Simán elvitték a filmet a hátukon, amihez nagy mértékben hozzájárult a két gyerekszínész alakítása. A felnőtt színészek közül Edward Norton a cserkészek vezetőjeként kellemes meglepetés, Bruce Willist meg jó volt végre egy olyan szerepben látni, ahol nem az akció kerül előtérbe. Egyedül a piros kabátos narrátor lógott ki a filmből, akit teljesen feleslegesnek éreztem, de szerencsére csak egy-két jelenetben láthattuk. 

Az enyhe művészfilmes árnyalat ellenére végig a természetesség uralkodik a Moonlight Kingdom másfél órája alatt. A sztori kerek, a humor és a komolyság pedig pont annyira vannak jelen, amennyire szükséges. Több ilyen filmet is el tudnék viselni egy évben. 

Értékelés: 9/10

Cockneys vs. Zombies (2012)

Ahogy a címből is kitalálható, egy zombis filmmel van dolgunk, ami Kelet-Londonban játszódik. A műfajból adódóan egy percig sem szabad komolyan venni a filmet, viszont így sem gondoltam volna, hogy ennyire szórakoztató lesz a Cockneys vs. Zombies. Az összhatást nézve ugyanolyan emlékezetesre sikerült, mint tavaly az Attack the Block. Még a felépítése is hasonló. 

Harry és Terry MacGuire testvérek, akik kétségbeesett és fontos lépésre szánják el magukat, hogy megmentsék a lebontásra váró öregek otthonát, ahol nagyapjuk lakik: bankot akarnak rabolni.  Ehhez összeállnak unokatesójukkal, Katy-vel, aki bármilyen zárat képes feltörni, barátjukkal, Davey-vel és az iraki háborút megjárt, kissé ütődött veterán “Mental” Mickey-vel. A kis csapat be is tör a bankba, ám a dolgok váratlan fordulatot vesznek, amikor ugyanebben az időben egy építkezésen véletlenül felnyitnak egy több száz éve lezárt sírt, aminek következményeként egy egész zombisereg özönli el Kelet-London utcáit. A bankrabló csapatnak így most már a pénzen kívül egy másik problémájuk is van: valahogy életben kéne maradni…

Zombis film lévén a létező összes klisét felvonultatja a Cockneys vs. Zombies, de ez egy percig sem zavart. A történet indulása kicsit zavaros volt ugyan (szerencsésebb lett volna más sorrendben leadni az első 3 jelenetet), ennek ellenére hamar összeállt a kép és később már nem volt gond a sztori követhetőségével. A bankrablás után két helyszínen látjuk, hogyan birkóznak meg az emberek a zombi-invázióval: az idősek otthonában és egy raktárépületben. 

A szereplők nagy része rokonszenves, egyedül a néger srác (Mickey) volt a kelleténél idegesítőbb. Tetszett, hogy sokrétű karaktereket kaptunk és hogy a film végére azok is szimpatikusak lettek, akik a film elején még nem voltak azok. És ez nemcsak a fiatalokra igaz. Furcsa, de a legtöbb poén az idősek otthonához és annak lakóihoz kapcsolódott, a fiatalokra ebből a szempontból nem tudtak olyan jól építeni. Az akciójeleneteknél viszont pont az ellenkezője figyelhető meg, bár ez nem jelenti azt, hogy az öregek tétlenül szemlélték az eseményeket. A film legjobb szereplője egyértelműen a nagypapi, a legjobb jelenetek is hozzá kötődnek. 

Végig látszódik a filmen az alacsony költségvetés (egy-két helyen nagyon kilóg a CGI), viszont a zombikat nagyon jól megcsinálták. Igazán vérengzőek, mégsem kezelik őket sebezhetetlen és végtelenszer feltámadó lényekként. Az ellenséges focidrukkerek viszont még zombiként sem szívelik egymást. Szerencsére zombihentelésből is bőven jut a film másfél órájára, ráadásul igen változatos módon aprítják őket. Az apokaliptikus hangulatot is jól vissza tudták adni, többször mutatják Londont felülnézetből és az utcai képeknél is látni lehet a pusztítás mértékét.

Értékelés: 8/10