Mesés Marokkó

Aki rendszeres olvasója a blognak, az megfigyelhette, hogy eddig csak Európán belüli utazásokról írtam. Idén viszont elérkezettnek láttam az időt arra, hogy tényleg világot lássak és megismerkedjek Afrikával. A lehetséges úticélok közül Marokkóra esett a választásom, mert nagyon sok érdekességet hallottam erről az országról. Egy hét kevés volt arra, hogy egész Marokkót bejárjam, de a választott körút így is nagyon sok élményt adott.  

Marrakeshi utcakép a terrakotta színű épületekkel

Marrakesh

Az út első állomása Marrakesh volt. Amint leszállt a repülőgép, rögtön megfogott a terrakotta színű épületek látványa és a rengeteg növény. Pálmák, olajfa ligetek, parkok a város több pontján. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire zöld ez a város, sokkal kopárabbnak hittem. A látnivalók közül a Majorelle kert, a Koutoubia torony és a Dar El Bacha palota tetszett a legjobban. Mindhárom egy-egy ékkő a város szívében. Természetesen a piacot sem hagytuk ki a Jemma El Fna téren, ami tényleg olyan volt, mintha az Ezeregyéjszaka meséi megelevenedtek volna: mindenféle árusok, kígyóbűvölők, táncosok, mutatványosok és mindent belengő fűszeres illatok. 

 Majorelle kert

Atlasz-hegység

Marrakesh után Fez volt a következő úticél, amihez az Atlasz-hegységen keresztül vitt az út. Maga a hegység nagyon szép, de egyes területei borzasztó kopárak. Az Atlaszból leérkező vizet igyekeznek összegyűjteni, az út során rengeteg víztározót lehetett látni. A talaj sok helyen köves és terméketlen, mégis találni itt falvakat és embereket. Mesélte az idegenvezető, hogy az itt élő berbereknek milyen küzdelmesek a mindennapjaik és a házaikat látva ezt el is tudom hinni. Ezzel szemben üde kontraszt volt Ifrane városa, ami a cédruserdők közepén fekszik, a téli évszakban pedig valóságos síparadicsom. 

 tájkép az Atlasz-hegységből

Fez

Fez három jól elkülöníthető városrészből áll. A 20. és 21. században épült negyed fehér falú villákból és modern épületekből áll, a széles sugárutakat pedig datolyapálmák szegélyezik. A 14. századi zsidó negyed (Mellah) a spanyol építészet nyomait viseli magán, míg a 9. századi óváros a szűk sikátoraival egy végeláthatatlan labirintusnak tűnik. A legtöbb időt az óvárosi részben töltöttük el, ahol egyik bazársor követte a másikat. Az egyik árus friss gyümölcsöt árult, a másik nyers húsokat szelt fel, de élő baromfit is lehetett kapni. A Bou Inania Medersa megtekintése mellett bőrcserző, kerámiakészítő és szövőműhelybe is ellátogattunk. A bazárban is nagyon intenzívek voltak az illatok, de a bőrcserzőnél csak friss mentalevelekkel lehetett elviselni. És nemcsak a szag volt sokkoló, hanem a látvány is: az ott dolgozók sokszor egészen kezdetleges eszközökkel és technológiával dolgoznak, amiket európai ember csak a történelemkönyvekben lát. Feznek ez a része tényleg olyan, mintha megállt volna az idő. 

 bőrcserző üzem Fez óvárosában

Volubilis – Meknes – Rabat 

A következő állomás Volubilis volt. Az egykor csodaszép római városnak ma már csak a romjai láthatók, de nekem így is nagyon tetszettek a mozaikok és az oszlopsorok. Meknesben csak a szultáni palotát és a városalapító mauzóleumát néztük meg. Ezután érkeztünk meg Rabatba, Marokkó jelenlegi fővárosába. A patikatisztaságú város gyönyörű, még a fűszálakon is látszik, hogy ez az uralkodó székhelye. A látnivalók közül V. Mohamed mauzóleuma és a Oudayas-i Kasbah tetszett a legjobban. Mindkét helyről rá lehetett látni az óceánra. 

Volubilis romjai

Casablanca – Essaouria

A főváros után Casablancába utaztunk. Itt az Anfa villanegyedet és a II. Hassan mecsetet néztük meg. Az épület külseje impozáns, a belseje pedig gazdagon díszített és nyugalmat árasztó. Amellett, hogy ez a világ harmadik legnagyobb mecsete, az épület kétharmada betoncölöpökön áll az óceánban. Essaouriában (a térképen Szavíra néven szerepel) a portugál erődöt néztük meg és az óceánban is megmártóztunk. Elég hűvös volt a víz és a hullámok is mások voltak, mint a tengernél. A halászhajók is másmilyen kialakításúak, mint a tengeriek. A víz közelsége miatt nagyon párás volt a levegő, az óceán kék színe csak délután volt látható. A szálláshelyet elhagyva egy kis kézműves üzemben az argánolaj készítését tekintettük meg. Kecskéket nem láttunk az argánfákon, de az olaj kinyerésének folyamata így is érdekes volt. 

 kilátás az óceánra Rabatból

Egyebek: 

- A főszezon Marokkóban szeptemberben van, a legtöbb turista akkor látogatja meg az országot. 
- A hőmérséklet nyáron 30 fok fölött van (kb. olyan, mint nálunk a kánikula), de a 40-50 fok sem ritka. A Nap nagyon erősen süt, pillanatok alatt le lehet égni. Csak az óceánpart rendelkezik egész éveben kellemes klímával. 
- A városokban nagyon körültekintően kell közlekedni. Marrakeshben rengeteg a motoros, gyalogosan nehéz átkelni az utakon, mert kevés helyen van zebra. Ezzel szemben a hegyekben teljesen megszokott látvány a szamarak használata vagy a kecskék és juhok terelgetése. 
- Csapvizet nem tanácsos inni, mert más az összetétele, mint az európai ivóvíznek. 
- A marokkói konyha nagyon sok fűszert használ (a többségük Magyarországon is beszerezhető), emiatt az ételek íze intenzív és különleges. A péksütemények nagyon finomak, a húsételek közül pedig a tagine-t érdemes megkóstolni. 
- A higiénia hagy némi kívánnivalót maga után. A piacokon teljesen normálisnak számít az állatok leölése és a hús szabadon hagyása. Bár az utcákat rendszeresen takarítják, sok helyen van szemét. 
- Rengeteg az utcákon a macska, néhány méterenként biztosan találkozik eggyel az ember. A többségük sajnos nagyon sovány és beteg, de mindenki eteti őket. Az egész országban nagy becsben vannak tartva, igazából senkit sem zavarnak. 
- A piaci árusokat elég nehéz "lerázni". Sokszor nem elég azt mondani nekik, hogy "Nem.", mert futnak az ember után. Alkudni viszont jobban lehet náluk, mint a törököknél. 
- Az egy hét alatt tapasztaltak alapján számomra Marokkó a kettősség országa. Döbbenetes különbségek vannak a városi és a vidéki élet között, de városon belül is nagyok a szélsőségek. Casablancában például a mecset környéke nagyon szép és rendezett, de néhány háztömbbel arrébb már teljesen más körülményekkel találkozik az ember. 

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

"Az emberek hazudnak, a tények nem." 

Fülszöveg: Laurence Heywood és Eva Bianchi esküvőjére összesereglik a jegyespár illusztris családja és baráti köre a Garda-tó azúrkék vizével körülvett Fiore kastély kis szigetén. Robyn, a vőlegény öccsének barátnője izgatottan készül a hétvégére, ugyanis még sosem találkozott párja családjával és régi iskolatársaival. Mindenki gondtalan és szórakoztató napokra készül elegáns jachtokkal, hűsítő koktélokkal és a tóra nyíló páratlan kilátással.
De a szertartás még el sem kezdődik, amikor a násznép dermesztő sikolyt hall a sziget túloldaláról. A megrémült vendégek a hang irányába sereglenek, és döbbenten fedezik fel, hogy az áldozat nem más, mint maga a menyasszony. A sziget, amely szépségével korábban elkápráztatta a jelenlévőket, egyszeriben fojtogató csapdává válik, ahonnan senki sem szabadulhat, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy gyilkos van a násznép soraiban... 

Egy könnyed, nyári krimit kerestem, amihez kapóra jött a NIOK júliusi témája - egy regény, amely Olaszországban játszódik -, de összességében nem bánom, hogy erre a könyvre esett a választásom. A borító már elsőre megfogott és a fülszöveg alapján izgalmasnak tűnt a történet. 

A hangsúly végig az esküvőn és a násznépen van, amihez sokat hozzáad a helyszín. Bár én még nem jártam a Garda-tónál, könnyen el tudtam képzelni a környezetet. A víz, a kastély, a táj és az időjárás abszolút meg tudták teremteni azt a hangulatot, amit előzetesen vártam. Olaszország minden szegletét szeretem, úgyhogy számomra felüdülés volt, hogy ezúttal egy kevésbé felkapott helyszínt választott az író. 

De térjünk is rá a sztorira és a a krimi vonalra! A fülszöveg sajnos elspoilerezi az egyik fő fordulatot, véleményem szerint sokkal ütősebb lett volna a történet, ha nem derül ki rögtön az áldozat személye. Ettől eltekintve egy jól felépített és logikusan levezetett krimit kapunk. A felvezető rész tele van sejtetéssel és intrikával, az író bőven ad lehetőséget a szereplők megismerésére, így gyakorlatilag a holttest felfedezésekor már lehet tudni, hogy ki kicsoda és milyen háttérsztorival rendelkezik. 

A nyomozást Robyn, a vőlegény öccsének barátnője szemszögéből követjük, aki mindig rögzíti az aktuális tényállást. Kicsit lassan halad az ügy felgöngyölítése, de ezt betudtam annak, hogy Robyn nem hivatásos nyomozó. A gyilkos személyét és motivációját sikerült kitalálnom, de így is tartogatott izgalmakat a történet. Jó pont, hogy az ügy lezárása után megtudjuk, melyik szereplővel mi történt. Nem minden karakter volt alaposan kidolgozva, nagyon elnagyolt jellemekkel dolgozott a szerző. Ebből a szempontból kicsit csalódott vagyok, de összességében mégis élveztem ezt a krimit. Nyári kikapcsolódásnak tökéletes volt. 

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

"Mert olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell." 

Fülszöveg: Victor Hugo romantikus történelmi regénye XI. Lajos korában, pontosabban 1482-ben, a régi Párizs bámulatosan eleven milliőjében játszódik. A regény hősnője Esmeralda, a bájos cigánylány, akibe négy férfi szerelmes. A szereplők jellemében és a helyzetek beállításában a romantikus "ellentéteket" találjuk meg: Esmeralda a női eszmény, de koldusrongyokban jár, Quasimodo torzszülött, de csupa természetes, ösztönös érzés. A regény igazi főszereplője azonban a gótikus katedrális, amely Hugo regényében szimbólum és a cselekmény részese is egyben, s a kor lelkének legtökéletesebb kifejezése. Hatalmas képek és izgalmas epizódok teszik érdekfeszítővé a könyvet, mely máig az egyik legjobb francia történelmi regény. 

Régóta terveztem, hogy elolvasom Victor Hugo monumentális regényét, mert A nyomorultak az egyik kedvencem tőle.  Esmeralda és Quasimodo története annyi feldolgozást megért már, hogy tudtam, miről szól a regény. Ennek ellenére a mellékszálak jó néhány meglepetéssel szolgáltak. Gudule nővér történetét például kifejezetten szerettem, pedig rengeteg fájdalom van benne. 

Maga a szöveg könnyen olvasható és az események is jól követhetők, bár Hugo nagyon sokszor megszakítja leírásokkal, múltbéli események taglalásával vagy más, jelentéktelennek tűnő történetszálakkal. Párizs 30 oldalas leírásával kicsit nehezen birkóztam meg, soknak éreztem a terek, az utcák és az épületek részletgazdag bemutatását. Az irodalomról - és vele együtt a könyvnyomtatásról -, valamint az építészetről szóló szövegrészt viszont nagyon élveztem. Elképesztő, hogy Hugo mennyire jól látta a maga korát és a 15. század végi Párizst. Na persze ez annak is köszönhető, hogy rengeteg forrást használt a könyv megírásához. 

Ami számomra a legijesztőbb volt, az a korabeli társadalom hiedelemvilága és előítéletessége. A csordaszellem, a babonák vak követése rengeteg ártatlan életet követelt, amiben az egyház és az uralkodók is vastagon kivették a részüket. Érdekes volt olvasni erről, ugyanakkor örülök, hogy ma már másképpen működik az igazságszolgáltatás. A 650 oldalas terjedelem elsőre ijesztő, de ahhoz, hogy mindegyik szereplőt és a korra jellemző sajátosságokat megismerjük, nem éreztem indokolatlanul hosszúnak a regényt. Sőt! Az utolsó két fejezet lehetett volna egy kicsit bővebb is. Szívesen olvastam volna még Phoebus és Fleur-de-Lys életének további alakulásáról. A zárás egyszerre szép és szomorú, benne van az a tragédia és finomság, ami az egész regényt átszövi. 

Összességében nagyon tetszett A párizsi Notre-Dame, méltó helye van a nagy klasszikusok között és közel 200 évvel a megírása után is aktuális tud lenni a mondanivalója. 

Delphine De Vigan: Mindent a gyerekekért

"Ma bárki gondolhatja azt, hogy az ő élete méltó mások figyelmére, és be is gyűjtheti rá a bizonyítékot. Bárki tekintheti magát személyiségnek, celebnek, és viselkedhet is úgy…"

Fülszöveg: Mélanie Claux és Clara Roussel kamaszként mindketten rajongtak a valóságshow-kért, felnőttkorukra azonban nemcsak az életük, hanem a világhoz való viszonyuk is gyökeresen más irányt vesz. Míg a rendőrtiszti hivatást választó Clara teljesen távol tartja magát a közösségi médiától, Mélanie sosem mondott le arról a vágyáról, hogy celeb legyen. Családanyaként YouTube-csatornát hoz létre, ahol a gyermekei mindennapjait tárja ország-világ elé. A siker nem várat magára, a Happy Récrének rövidesen több millió előfizetője lesz, márkák sora köt vele szerződést. Mélanie minden álma beteljesülni látszik – mígnem egy napon a kislánya nyomtalanul eltűnik… 

Ezt a könyvet még a NIOK júniusi témájához  - egy könyv, amiben a közösségi médiának fontos szerepe van - választottam, de csak most sikerült a végére érnem. Delphine De Vigan regénye 2021-ben jelent meg, de azóta sem vesztett az aktualitásából. Sőt! Elég csak megnézni, hány híresség tesz ki napi szinten fotót vagy videót a gyerekéről a közösségi oldalakon. Vagy hány olyan influenszer anyuka van, aki Mélanie-hoz hasonlóan a tökéletes családi idillt közvetíti a rajongóinak.

A könyv kétharmada krimi, az eltűnt Kimmy Diore-t próbálják megtalálni. Látjuk, hogyan zajlik a nyomozás, de aztán az események váratlan fordulatot vesznek. Kapunk kihallgatási jegyzőkönyveket és a videoelemzéseket, amik sokat hozzátettek a történethez. Az ügy felgöngyölítése alatt engem jobban érdekelt a szereplők jelleme, amit Clara nézőpontjából meg is kapunk. Megdöbbentő volt, hogy egy külső szemlélő mennyire pontos képet tud festeni a gyerekekről a családi videók alapján. 

Nem ér véget a könyv a 2019-es nyomozással. Azt is megtudjuk, hogyan alakul a szereplők sorsa 2031-ben. Kifejezetten sajnáltam a két gyereket, rendesen sokkolt az, ahogyan Sammy éli a mindennapjait. Ebben a disztopikus kitekintésben a legégetőbb az a kérdés, hogy megéri-e kitenni a gyerekeket mindannak, amit Mélanie csinált? Bármennyire tündérinek volt bemutatva Mélanie, félelmetes volt azt végigkövetni, hogy a saját álmaiért szó szerint képes bárkit és bármit feláldozni. Valamilyen szinten persze áldozat is ő, ennek ellenére egy percig sem tudtam sajnálni. 

Izgalmas és elgondolkodtató könyv, érdemes elolvasni, mert nagyon valóságos képet tár elénk.