"Az emberek nem azért nem tudnak együtt élni, mert különbözőek, hanem mert hülyék."
Fülszöveg: Egy ügyefogyott, dadogós fiatal arisztokrata, egy anorexiás festőnő, egy zseniális, ám fölöttébb morcos szakács, valamint az életből kifelé tartó, emlékeibe visszavonuló nagymama - az élet sodrába beilleszkedni képtelen, magányos emberek. Az arisztokrata megmenti a lány életét, a lány a szakácsot és a bolondos arisztokratát, s együtt megszépítik a nagymama utolsó hónapjait, majd némi bukdácsolás után ők maguk is rálelnek a boldogságra. A helyszín egy hatalmas, kongóan üres párizsi lakás, egy bűbájos vidéki házacska, a párizsi elegáns éttermek konyháinak hajszolt mindennapjai, és maga Párizs egész nyüzsgő, lüktető életével, kopottas varázsával.
Szellemes, könnyed, néhol megrázó történet a szerelem és a barátság felszabadító erejéről, és arról, hogy csak akkor vagyunk szabadok, ha nemcsak adni, de kapni is tudunk.
A fülszöveg igazából el is mondja, hogy miről szól Anna Gavalda regénye és mivel szeretek emberi sorsokról olvasni, nagyjából azt kaptam tőle, mint amire előzetesen számítottam. A szereplők - Camille, Franck, Paulette és Philibert - hétköznapi emberek hétköznapi problémákkal és ahogy megismerjük őket, úgy válnak egyre szimpatikusabbá. Mindegyikük magányos és magának való figura, ám szép lassan kiderül róluk, hogy nagyon is figyelmesek és hihetetlen szeretetet tudnak adni egymásnak. Szívmelengető volt olvasni, hogy a maguk módján mennyire igyekeznek megszépíteni Paulette öreg napjait és milyen sok boldog pillanattal próbálják megajándékozni őt.
Kevés a leíró rész, a regény nagy része rövid párbeszédekből áll. Nem egy szereplő nézőpontjából látjuk az eseményeket, az írónő külső szemszögből ismerteti meg velünk a karaktereket. A legkevésbé Philiberttel tudtam szimpatizálni, nehezen tudtam beleképzelni magamat az ő helyzetébe, nekem ő végig egy korábbi évszázadból ittfelejtett műkincsnek tűnt. A többi szereplő már közelebb állt hozzám, így egy idő után már azért drukkoltam, hogy végre pont kerülhessen a Camille és Franck közötti huzavonára.
Párizs nagyon sok arcát megmutatja ebben a regényben, de nem a fényűzés és a luxus kerül előtérbe, hanem a hétköznapi élethez kapcsolódó helyszínek: Franck munkahelye kapcsán az éttermek, Camille révén az irodaházak, Paulette-hez kötődően pedig a parkok és a múzeumok. Bár Párizs már nagyon régóta szerepel az úticéljaim között, sokkal jobban tetszett a hétköznapisága, mintha egy útikalauzt olvastam volna a fontosabb nevezetességekről. Musso műveihez képest egyébként sokkal barátságosabbnak látjuk a francia fővárost, nem szürke és eső áztatta betondzsungelként.
Anna Gavalda regénye egy epilógussal zárul, amelyben egy későbbi életszakaszban látjuk viszont a szereplőket. Személy szerint jobban örültem volna, ha ez a rész kimarad a könyvből, mert nekem így túlságosan szirupos lett a regény zárása. A könyv egésze a hétköznapiságra épül, a mindennapokban található apró örömökre és boldogságforrásra, ez a túlzott happy end valahogy idegennek és erőltetettnek érződött. Ezt leszámítva bátran tudom ajánlani Anna Gavalda regényét. Mindenkinek. Kortól függetlenül.
"A kéz jó dolog. Nem kötelezi el azt, aki odaadja, és megnyugtatja azt, aki elfogadja."
