Ricky, a dacos városi kölyök új nevelőszülőkhöz kerül,
Új-Zéland vadregényes tájaira. A kezelhetetlen srác a kissé furcsa, de
szeretetteljes Bella néni és új kutyája, Tupac körében hamar otthonra lel, bár
a zsémbes és magának való Hec bácsival nehezen találja a közös hangot. Amikor
egy váratlan tragédia miatt Rickyt újra a gyermekvédelem felügyelete fenyegeti,
a javítóintézet elől inkább hegyekbe menekül. Hec bácsi persze könnyedén
rátalál, ám egy veszekedés és baleset miatt hetekre a dzsungelben ragadnak...
Körülbelül egy éve terveztem megnézni a Hunt for the Wilderpeople-t, de egyre csak halasztgattam. A sztorit nem ismertem, de az első jelenet után azt hittem, hogy egy '90-es évekre jellemző vígjátékot látok a folytatásban; vagyis: vásott kölyök új nevelőszülőkhöz kerül és mindent csínyt bevet, hogy az agyukra menjen... Nos, ez a film - szerencsére - közel sem ilyen.
Taika Waititi egy nagyon szerethető filmet rakott össze, ami hol megnevettet, hol könnyeket csal a szembe, hol pedig elgondolkodtat. Az arányokat végig tartja a film, így a műfaji besorolása sem egyszerű. Talán a drámai road-movie a legjobb szó rá. Ricky és Hec karaktere szöges ellentéte egymásnak, a film végére mégis elválaszthatatlan párossá válnak. Ebben egy kicsit hasonlít a 2009-es Up!-ra. A kalandok még úgy is izgalmasak, hogy az őserdei ("bozótos") környezet igen szűk határok közé teszi a kiaknázható lehetőségeket.
Az új-zélandi táj ezúttal is varázslatos és némi kikacsintást is kapunk a Gyűrűk Urára. Az igazi kuriózumot azonban a Rickyt alakító Julian Dennison játéka nyújtja. Hihetetlen természetességgel mozog és hozza a nagydumás, gengszteréletre vágyó, de nagyon is emberséges és jószívű kiskamaszt. A Hectort játsszó Sam Neillt ugyanúgy megilleti a dicséret, bár elsőre nem is ismertem fel. Mindenesetre a sorozatokban megszokott gonosz és titokzatos karakterek után jó volt most egy mogorva, ám pozitív hősként látni.
Minden elemével kiválóan bánik a film és mind a történetből, mind a színészekből kihozza a maximumot. A történet könnyen magával ragad, a színészi játékra nincs panasz és a felcsendülő dalok is illettek az adott jelenethez. És akkor a Tarantino-filmekre jellemző fejezetkiírásokról még nem is beszéltem... Gyorsan elrepült a film másfél órája, nézés közben sokkal hosszabbnak tűnt. Kár, hogy nem egy évvel hamarabb láttam, ettől függetlenül remek filmélmény volt.
Értékelés: 9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése