Palotás Petra: Vénasszonyok nyara

"Miért van úgy, hogy csak akkor kezdünk igazán értékelni valamit, amikor váratlanul belénk csap a felismerés, hogy mennyire nem magától értetődő ennek a valaminek a birtoklása, hogy bármikor, bármelyik pillanatban elveszíthetjük…?"

Fülszöveg: Létezik ​halhatatlan szerelem?
Az ötvenes évek elején német gimnazista lányok Balatonfüreden töltenek egy nyarat. A borász Péterffy család jóképű, festőpalánta fia könnyen magába bolondítja Esthert, a messziről jött diáklányt, és ő maga sem tud ellenállni az északi lány ártatlan szépségének.
A bontakozó szerelmet azonban csírájában elfojtják részben a lány szülei, részben pedig a történelmi változások, melyek következtében egy esztendő múlva már hiába keresi Esther a füredi villájukból kitelepített magyar családot.
Mennyi esély van rá, hogy az egykori fiatalok útjai több mint hatvan év elteltével újra keresztezzék egymást?
A lehetetlen mégis megtörténik Rügen szigetén, egy idősek otthonában, ahol a nyolcvanhat éves művész előrehaladott demenciájának köszönhetően egy furcsa szerelmi háromszög részesei lesznek.
Vajon milyen titkokat rejt a múlt, és milyen ismeretlen veszélyeket a jövő? 

A színes faleveles borító, a tea és maga a cím is azt sugallta, hogy ez a könyv egy igazi őszi olvasmány lesz. Bár a vénasszonyok nyara már elmúlt, az öregség és a közelgő elmúlás szépen visszacsengenek a könyv lapjain. 

Érdekes módon ez a történet nyáron (egész pontosan augusztusban) játszódik és egy évtizedekkel korábbi balatoni nyár adja a gerincét. Zoltán és Esther egykori találkozása mindkettejük számára sorsfordító és bár az ominózus nyár után egymástól távol sodorja őket az élet, idős korukra mégis ugyanabba az idősek otthonába kerülnek. 

A legjobban az tetszett, hogy nem az elmúláson van a hangsúly, hanem azon, hogy az élet delén túl is van élet. Magda története volt számomra a legérdekesebb, a szereplők közül őt tépázta meg leginkább a sors, ezért kifejezetten örültem, amikor az írónő megmutatta, hogy még 70 éves kor után is rátalálhat az emberre a szerelem. Ezt a szálat abszolút hitelesnek éreztem. 

Zoltán és Esther történeténél viszont sokszor úgy láttam, hogy Esther inkább zavaró tényező és feleslegesen forgatja fel az idős művész egyébként sem egyszerű napjait. A csúcspont egyértelműen a menekülteken való vita volt és bár mindkét fél álláspontját meg lehetett érteni, nekem nagyon furcsa volt az a párbeszéd. Értem az írói szándékot, de tapasztalatom szerint egy demenciával küzdő idős ember nem feltétlenül látja át ennyire a dolgokat, megfogalmazni pedig pláne nem tudja ilyen választékosan és igényesen. Ezen a ponton nekem nagyon túlírt volt a történet. 

A zárás nagyon szépre, már-már idillikusra sikerült, de egy kissé összecsapottnak éreztem. Jó lett volna kicsit még elidőzni a szereplőknél, hogy ne ennyire hirtelen érjen véget a könyv. Két apróság volt még nekem szokatlan. Az egyik a nézőpont. Az eseményeket Zoltán lányának szemszögéből látjuk és egyrészt róla tudunk meg a legkevesebbet, másrészt olyan részleteket is az olvasók elé tár, amiket rendes körülmények között nem valószínű, hogy a szereplők elmondtak volna neki. A másik furcsaság pedig maga a cím, ami az olvasottak tükrében nem biztos, hogy szerencsés választás volt. 

Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam a Vénasszonyok nyarát, még így november végén is tudta hozni azt a hangulatot, amit vártam tőle.