Lázár Gergely: Bármikor bármi

"Ha a jövőre koncentrálsz, és azon agyalsz, ami felett nincs kontrollod, elveszíted a jelen pillanatot."

Fülszöveg: Infarktus? ​- merül fel Brúnóban mindannyiszor, amikor pánikrohama van. A valóság eltorzul, a szív dobogása feszíti a fület, a mellkas egyre szűkebb. A légzés felszínessé válik, a kar és a láb elzsibbad, meg kell támaszkodni, a hideg fal égeti a bőrt.
Három év pszichoterápia és a gyógyszerek sem segítenek: Brúnó képtelen úgy elindulni, hogy ne húzzon ki minden kábelt, ne zárja el többször a csapot, ne ellenőrizze az erkélyajtó illeszkedését, az ablakokat, a zárat… Lehet így élni? Hogy mindeközben tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez mind kényszercselekvés? Átkozott OCD! Az én beteges kényszereim nem tudnak tragédiát előidézni – ismételgeti magának, hátha egyszer el is hiszi.
De… mi van, ha mégis? Mi történik, ha egy igazi átoknak köszönhetően minden valóban bekövetkezik, amitől retteg? Lehet, hogy éppen ez lesz a kiút a félelmek útvesztőjéből? Okkultizmus és mágia, bűn és önfeláldozás, pszichiátria és börtön – Brúnónak sok mindennel kell szembesülnie ahhoz, hogy lassan elfogadja: nem az ő kényszercselekvésein múlik, mi fog történni. De hogy ebből a felismerésből az őrület vagy a gyógyulás felé visz-e az út, az már csak rajta múlik. 

Október a mentális egészség hónapja - a havi NIOK téma is ez volt -, így adta magát, hogy Lázár Gergely regényét válasszam következő olvasmányomnak. Már a kötet borítója is hívogatott, a fülszöveg pedig az OCD-vel hívta fel magára a figyelmemet. Az OCD-ről és a kényszerbetegségről már sok helyen hallottam, és sajnos a pánikroham sem ismeretlen számomra, úgyhogy kíváncsi voltam Brúnó mindennapjaira és sorsának alakulására. 

Brúnó könyvtáros egy iskolában, rajong a könyvekért, de betegsége nagy mértékben megnehezíti az életét. Elég ha csak a reggeli rutinját végignézzük. Ami az átlagember fejében meg sem fordul, az Brúnó számára napi szinten megoldandó problémahalom. Brúnó nézőpontjából szemlélve az eseményeket én kifejezetten sajnáltam őt. Érdekes, hogy Brúnó tisztában van a betegségével és Gyuri bácsi segítségével próbál is tenni a gyógyulása érdekében, de a barátnője adja meg neki az igazi lökést. 

A misztikus szálat először furcsállottam, de tulajdonképpen nagyon jól beleillett ebbe a történetbe. Furcsábbnál furcsább események követik egymást, míg végül Brúnó a börtönben köt ki. Nekem ez a helyszín tetszett a legjobban. Itt ugyanis Brúnó teljesen magára van utalva és bár akad segítője, a bezárt falak között érzi magát igazán szabadnak. 

Tele van meseszerű fordulatokkal a könyv, mégis nagyon életszagúnak éreztem. Annak ellenére, hogy a környezetemben nem él kényszerbeteg, bele tudtam képzelni magam egy ilyen ember helyzetébe. A cím is nagyon találó, hiszen akit ennyire gúzsba kötnek a kényszeres berögződések, azzal tényleg bármikor bármi megtörténhet. Lázár Gergely klinikai szakpszichológusként igyekszik a valóságot hűen ábrázolni, az elbeszélésmóddal viszont könnyen olvashatóvá és izgalmassá teszi ezt a regényt. Még egy múltba tekintő kis történetet is kapunk, ami a könyv végén nyer igazán értelmet. 

Lázár Gergely regénye önfejlesztő könyvként is remekül működik és fontos témára hívja fel a figyelmet. Jó volt olvasni és sokkal többet kaptam tőle, mint azt előzetesen vártam.

"Az életünk tele van olyan helyzetekkel, amikor nem úgy vizsgázunk, hogy előre tudjuk a tételeinket!”

Tata, a vizek városa

Tatára már nagyon régóta szerettem volna eljutni. Sok képet láttam a városról és az őszieken tűnt a legszebbnek. A Normafán már sokszor jártam és a Margitszigetet is láttam már az őszi színpompában, így kíváncsi voltam, milyen lesz Tata. Vonattal mindössze 50 perc alatt oda lehet érni Budapestről és mivel nem túl nagy a város, gyalog is egész jól be lehet járni.  

 

a tatai Által-ér ősszel

 

pihenő szitakötő a Fényes tanösvényen

Az ismertebb látnivalók közül én a Fényes tanösvényt és az Öreg-tó környékét akartam mindenképpen megnézni. Egy kisebb kerékpárút köti össze a városnak ezt a két pontját, ennek köszönhetően nem volt nehéz egyik helyszínről eljutni a másikig. A Fényes tanösvény csodálatos volt, a fapallós hidak és sétányok miatt engem a Plitvicei-tavakra emlékeztetett. Érdekes volt látni a feltörekvő víz által formált tavakat és egyéb természeti képződményeket. Legjobban a láperdő tetszett, korábban csak természetfilmekben láttam hasonlót. Az őszi táj tényleg csodálatos volt, a tanösvény pedig hihetetlen nyugalmat és békét sugárzott. Nyáron egyébként a tavakat tavirózsák borítják, úgyhogy már most tervben van, hogy jövő nyáron is végigmenjek a tanösvény útvonalán. 

 

kilátótorony a Fényes tanösvény láperdejében

 

 

láperdő és a karsztforrások által táplált tó

 

a Fényes tanösvény egyik tava

Az Öreg-tó partján kihagyhatatlan a Luxemburgi Zsigmond által épített vár. A történelem viharai sajnos nem kímélték meg, a várfalak alapján sokkal nagyobb és komolyabb épület lehetett egykor, mint a jelenlegi állapotában. A megmaradt délkeleti szárny persze így is nagyon szép és impozáns látványt nyújt. Az Öreg-tó első ránézésre nem tűnik nagynak, a körbesétálásához viszont nem volt elég időm. Szóval ha visszatérek, akkor ezt mindenképpen pótolni fogom. 

 

a tatai vár a vár bejáratából

 

 

tatai vár az Öreg-tóról

 

sétány az Öreg-tó mellett

 

egy vízimalom a sok közül 

 

Az idő nagyon szép volt, igazi őszi kiránduló időt sikerült kifognom. Bár csak néhány órát sétáltam a városban, a látottak alapján tényleg olyan szép, mint amilyennek a képek mutatják. Tatán egyébként sok más látnivaló is van - pl. vízimalom, Esterházy-kastély, Cseke-tó, Angolpark, amelyeket most nem ejtettem útba, de legközelebb ezeket is fel fogom keresni.

Nikki Erlick: Az életfonál

"Az élet lehet értelmes a hosszától függetlenül."

Fülszöveg: Nyolc ​hétköznapi ember. Egy lehetetlen választás.
Egy reggel a világ összes lakója ugyanazt a sorsfordító meglepetést találja a lakóhelye előtt: egy kis fadobozt, benne egy fonállal, amely egy égető kérdésre adja meg a választ: arra, hogy a tulajdonosa pontosan hány évig fog élni.
Minden egyes földrészen, minden embert ugyanolyan doboz vár, éljen akár egy metropolisz felhőkarcolójában vagy egy sátorban a szavannán. De honnan származnak ezek a dobozok? Vajon igaz, amit ígérnek? Mindenki ugyanazzal a súlyos döntéssel néz szembe: akarja-e tudni, meddig fog élni? És ha igen, mihez kezd ezzel a tudással?
Nyolc ember döntései és sorsa fonódik össze egy új élet hajnalán: legjobb barátok, akiknek az álmai örökre összekötik őket; levelezőtársak, akik egymásban lelnek menedékre; egy szerelmespár, akik azt hitték, az övék a jövő; egy orvos, akinek saját magát kellene megmentenie; és egy politikus, akinek a doboza puskaporos hordóvá válik, és végül mindent megváltoztat. 

Abszolút nem terveztem elolvasni ezt a könyvet, de amikor nyáron elolvastam a fülszöveget, akkor a történet rögtön felkeltette a figyelmemet. Életfonál... a görög mitológiából ismerős lehet ez a fogalom, hiszen a Moirák (a római mitológiában pedig a Párkák) voltak azok, akik fonják, kimérik, majd elvágják az ember életfonalát. Azt nem tudom, hogy az írónő vajon innen merítette-e a regény alapötletét, a téma mindenesetre hasonló. 

Te mit tennél, ha egy nap egy kis dobozt találnál a házad/lakásod ajtaja előtt benne a hátralevő életed hosszát mutató fonállal? Kinyitnád a dobozt vagy nem? Hogyan reagálnál a fonál hosszára? Mit kezdenél az életeddel, ha rövid a fonalad? És a kérdések egyre csak sorakoznának a választásodtól függően... Ez tehát az alaphelyzet, a fonalakat rejtő dobozok rögtön a könyv első oldalán feltűnnek. Ezzel együtt pedig a szereplőket (Nina, Maura, Ben, Amie, Hank, Javier, Jack, Anthony) is megismerjük. 

Természetesen a világ is megváltozik a fonalak márciusi érkezésével, látjuk, hogyan reagálja le a társadalom és milyen intézkedéseket hoznak a világ politikusai. Nagyjából az történik egyébként, mint anno a Covid idején: akkor oltottakra és oltatlanokra osztódott az emberiség, Nikki Erlick regényében pedig hosszú és rövid fonalasokra. Egy picit el is indul a szerző a társadalmi aspektus boncolgatása felé és már-már egy disztópiát vázol fel, de nagyon mélyen nem megy bele ezekbe a témákba. Arra is kíváncsi lettem volna, honnan érkeznek a dobozok, de erre sajnos nem tér ki az írónő. Helyette nyolc szereplőre és szűkebb környezetére koncentrál és azt mutatja meg, hogy ezek az emberek hogyan élik a mindennapjaikat a fonalak felbukkanása után. 

A szereplők (egyet kivéve) nagyon szimpatikusak és a rövidfonalas támogató gyűlés is nagyon tetszett. A legjobban viszont a rövidfonalas szereplők utóélete fogott meg, egyszerűen zseniálisan fűzte össze az írónő, hogy ki hogyan hatott a másik ember életére és milyen nyomot tudott hagyni a világban. A legszebb szerintem a tüdőátültetett lány sztorija volt, egészen elképesztő módon kapcsolódik a nyolcas csapathoz. De Jack imakártyájának története sem hétköznapi. Imádtam ezeket az aprólékosan kidolgozott és a nagy egészbe pontosan beleillő részleteket!

Hihetetlenül emberi volt az egész történet, gyönyörűek voltak az apró utalások és szimbólumok, az írónő pedig csodálatos lezárást adott a kiemelt karaktereknek. Kifejezetten bátor és meglepő húzásai is voltak, ugyanis nem minden szereplő sorsa alakul úgy, ahogyan azt előzetesen elképzeltem. Némelyik szereplő sorsát konkrétan meg is könnyeztem. Azt hiszem, ez az a könyv, amiről nagyon hosszasan lehet beszélni, mert rengeteg olyan kérdést és témát felvet, amin érdemes elgondolkodni. 

"Bár a fonalunkat készen kapjuk, a kezdetet és a véget nem választhatjuk meg, de hogy a kettő között mi történik, sosem előre meghatározott, azt a történetet mi szőjük és alakítjuk."

Jessa Maxwell: Aranykanál

"Az embernek másokra van szüksége ahhoz, hogy tisztán lássa önmagát. A bennünk rejlő érték akkor mutatkozik meg, ha jót teszünk valaki mással. Ez az igazi cél, és a legédesebb dolog, amit valaha kóstoltam.”

Fülszöveg: Az elmúlt tíz évben minden nyáron megjelent hat ámuldozó cukrász Graftonban, ezen az impozáns, fákkal övezett vermonti birtokon, amely nemcsak a „Süteménysütő hét” forgatási helyszíne, hanem arról is nevezetes, hogy itt nőtt fel a tévéműsor híres házigazdája, Betsy Martin, az ünnepelt cukrász.
Egy sor jól fogyó szakácskönyv szerzője, az „Amerika Nagyija”-ként emlegetett Betsy Martin az életben nem olyan kedélyes, mint a képernyőn, de ezt az embereknek nem kell tudni. Mindig is tökéletes teljesítményt követelt, és mosolyogva nyugtázta, amikor megkapta, de idén valami nem stimmel. Elkezdődik a süteménysütő verseny, és a dolgok a fejük tetejére állnak. Először úgy tűnik, puszta szabotázsról van szó: a cukor helyére valaki sót csempészett, a tűzhelyet nagy lángra állítják – de amikor holttestre bukkannak, mindenki gyanúba keveredik. 

Sütemények, verseny, gyilkosság... már ezek is hívószavak voltak ennek a könyvnek az elolvasásához. A borítóról nem is beszélve. Télen nagyon tetszett az Utolsó vacsora, ettől a krimitől is hasonló élményt vártam. Minden adott volt hozzá: elszigetelt helyszín, ódon kastély, egy maréknyi szereplő változatos háttértörténettel és titkokkal. Csak a könyv utolsó harmadában derül ki, hogy kié a holttest és ki a gyilkos, így végig megmaradt az izgalom. 

Tetszett az alapfelállás, bár kellett egy kis idő, mire mindegyik szereplőt helyére tudtam tenni. Sok más krimihez hasonlóan itt is kapunk egy kis listát róluk, ami kifejezetten hasznos volt. A versenyhelyzet kellő feszültséget biztosít, így lehet drukkolni nekik. Na és persze agyalni, hogy kit gyilkolnak meg. A váltott szemszögű elbeszélésmód is jól működött, mindegyik szereplőt meg lehetett ismerni.

A sütemények is szerves részei az eseményeknek, a verseny első két napján kifejezetten érdekes és ínycsiklandozó édességek születtek. Annyira részletgazdag a leírásuk, hogy szinte éreztem az ízüket, miközben olvastam róluk. A felújításra szoruló Grafton kastély a maga rengeteg szobájával és titkos folyosójával ugyancsak tetszett, nagyon hangulatossá tette a történetet. 

Talán a befejezést lehetett volna egy kicsit alaposabban megírni, de összességében kellemes és jó olvasmányélményt nyújtott az Aranykanál, tökéletesen illett az esős októberi időhöz.